Élt egyszer egy író, maga is olvasó

A három Péter közül EP a „középső" (nekem). Ugyanabban a közegben úszunk (fuldoklunk), de én a beleugrásban 34 évvel megelőztem. Ez a 34 évnyi időelőny neki előnyére, nekem hátrányomra szolgált. Festschriftek, nekrológok, laudációk természetüknél fogva magukban hordoznak valamiféle hazug elemet; ám ezúttal ettől ne féljen sem az olvasó, sem az ünnepelt (maga is olvasó). Aki ismeri piszok természetemet, tudja, hogy épp ez az áperteség a métier-m (születési hibám, mesterségem címere). Hogy ami a szívemen (bögyömben), az a számon. Nos. Nosci. Nincs másom, csak a magam farbája, azzal jövök ki. Egypetéjű ikrekben két jobban különböző íróembert aligha lehetne találni: de nehezen tudnám letagadni ezt az egypetéjűséget. Kezdem azon, hogy ahol a Hon berág/megesz/megemészt/kiköp és ami még rosszabb, enkapszulál mindennaposan, ott viszonyulni kell hozzá; a hozzászólás amolyan visszabeszéd, ami az alattvalónak nem (attól megfosztott) joga, hanem (genómájába belehipnotizált) kötelessége. Míg körülöttem fölémmeredt a Haza, jómagam is ezt csináltam: viszonyultam hozzá és feleseltem vele – helyette, Péter helyett (csak ezt ő nem tudhatta, mert a világrajövetellel volt elfoglalva). Most ő csinálja azt, helyettem, amire EGY KÉK HARIS c. könyve a koronatanú. Oldalról oldalra, egyik meglepetés a másik után: ahogy a napi megugatnivalók felmerülnek, ugyanaz a „hozzáállása", ugyanúgy finomítja/keményíti a jelzőket, válogatja meg a válogatott kifejezéseket – helyettem teszi (nem tudja). Az öröm az én örömöm, amikor ezt megállapítom, hogy megbízhatok jó judíciumában. Ritkaság, hogy elkápráztatnák a nagy nevek és Nemzeti Szent Tehénnek nyilvánítana akárkit, akit (a napi árfolyam szerint) főbelövés terhe mellett annak és akként kell tisztelni. Péter még nem volt a világon, amikor Márai (a jókor hanyatló Márai) FÜVES KÖNYVE megjelent, de nekem hajszálra ugyanaz volt a zsigeri reakcióm, mint neki, amikor a véknyacska opuszt olvasva „ezen magabiztos emelkedettség savanykás, magyar szaga" csapott meg (akkoriban adták ki Gide Montaigne-válogatását magyarul s ebből a kelleténél több volt az áthallás alias kölcsön-ihlet). Péter tanácstalanul forgatja, hogy mire vélje: Hamvas-paródia? No de Hamvas se ússza meg olyan egykönnyen, Péter világosan látja, hogy Béla bácsi „a mondattal nem törődik" (s hiszen ha csak a mondat volna az, amivel Béla nem törődött!). És ahogy egypetéjű ikerhez illik, Péter ugyanúgy viszolyog a mitománoktól, az álhitregéktől, a pszeudológiáktól, mint jómagam: „Mítoszok nincsenek, csak mítoszkarikatúrák", írja egyebütt (még nálam is sokkal gorombábban). A matematika és a vitrúviuszi mérnökmesterség régről szomszédok: gyaníthatólag egyformán látjuk a reáltudományokat, a felvilágosodás eszközhálózattá vedlett világépítő szerepét, melynek a valláspótló szubkultúrák kihasználó parazitái csupán. Az új kurzus ájtat-hangadói (gondolom) ugyanúgy irritálják, de meggyőződéseiből tapodtat sem enged, noha félreugrósan fogalmaz (mint aki a Magyar Valóság foglya és nem élvezi a szólás és a képzelet szabadságát úgy, ahogy én élvezhetem immár több mint négy évtizede az angol szigetországban). Ahogy az irónia fúvószenekara a fülükbe robban s a „szakma" a füléhez kap, úgy még senki nem mondta meg az „esztétáknak" (sic), ÚTMUTATÓJÁBAN „az esztéta elvtársak részére, hogy hol lakna az Úristen, ha volna"; barackot nyomva fejükre, mondván, hogy „az esztéta elvtársak ne gazsuláljanak, a dialektika nem az egyrészt-másrészt gerinctelen posványa" (BEVEZETÉS A SZÉPIRODALOMBA, pp. 536). A többi – hogy miben különbözünk, holott az irodalom vonzrokonsága alapján mondhatni „egypetéjű ikrek" volnánk –, az már ezotéria, csupán ránk kettőnkre tartozik, sub specie aeternitatis. Ha félszáz esztendő életkorküszöbén átdöccentél, Péterkém, és szemeddel találkoznak ezek a sorok (melyeket bizonnyal megkedvesedve olvasol), hadd kívánjak hozzáöltve másik félszázat, hogy tartanád meg jó emlékezetedben öreg barátodat (és régről olvasódat el-, át-és tovatűnőben) – HGy-t.