Esterházy-köszöntő

Mondjuk így: kísértet járja be a magyar irodalmat. Esterházy prózájának a kísértete. S annak rendje szerint meg is kísért mindenkit. Hol itt üti fel a fejét, hol ott, ezt riogatja, amazt lelkesíti, sokan behunyják és összeszorítják szemüket, ha feltűnik, mások viszont pislantani sem mernek, nehogy rászegezett, merev tekintetük elől semmibe vesszen. Nincs, aki közömbösen siklana el mellette; még aki nem akar tudomást venni róla, az is kénytelen ezt úgy tenni, hogy ha szavai nem is, de mozdulatai leleplezik őt. Maga a kísértő pedig könnyedén lépdel tovább; ezt biztatja, amazt csillapítja, a rajongókra éppúgy vet egy csodálkozó pillantást, mint a menekülőkre. De csak módjával időz el közöttük; sehová nem áll be, nincs csoport, amelyhez elszegődne. Ettől kísértet. Hiszen van-e annál kísértőbb, mint tudni valakiről, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lehet utolérni és meghódítani?

A köszöntő szabályait megszegve, hadd kezdjem egy irodalmi kórlelettel. Nem tudnék más olyan kortárs írót megnevezni, aki annyira kísértené a kortárs tollforgatókat a többnyire önkéntelen utánzásra, mint Esterházy. Még aki megpróbál ellenállni neki, az is néha-néha kísértésbe esik, hogy az ő hangfekvésére bízza magát; s akik ezért vagy azért ódzkodnak tőle, azok sem tudják kivédeni, hogy időnként ne éppen őrá hangolódva próbáljanak elhatárolódni tőle. S ekkor még nem is szóltam a rajongókról, vagy azokról, akik úgy zsongnak körülötte, mint a „hívek" Proust Madame Verdurin-je körül. Régen volt, hogy egy író vagy költő ennyire megosztotta vagy befolyásolta az összhangot, amit irodalomnak szokás nevezni és annyira más irányból kezdte a határait feszegetni. A magyar irodalom rendszerint illemtudó: a szólás szabadságát kevesen gyakorolják a szólás szabályainak felforgatásával. Talán Ady volt az utolsó. Nem csoda, hogy – valódi kísértetként – a maga korában ő is mindenkit megkísértett. Vagy előtte Petőfi. S amit Illyés mondott Petőfi felbukkanásáról, az minden nagy kísértetre, így Esterházyra is vonatkozik: „A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre." Ha nem tenné, nem is érné őt olyan meglepetésként. Furcsa, de így van. Ami benne van a levegőben, az, ha bekövetkezik, mindig nagy álmélkodást kelt.

De vissza az „önkéntelen utánzáshoz". Mi egyébből állnak Esterházy művei, mint írásjelekből, szavakból és mondatokból? És mégis: kivételes elődjeihez hasonlóan e szavak és mondatok valami egyebet is hordoznak – olyasmit, amit nem lehet szavakba önteni, mondatokká formálni. A szavak utánozhatóak, talán még a mondatokkal is lehet próbálkozni. Egyvalami azonban utánozhatatlan: a szavak mögötti testetlen, mégis érzékelhető (kísértetszerű) jelenség. Akik követik őt, nem stílusparódiára törekszenek, nem a szándékolt utánzás lebeg előttük. Sőt, többnyire úgy utánozzák, hogy közben talán nem is tudnak róla, hogy szívük mélyén Esterházyra akarnak hasonlítani. De ami megfigyelhető: kizárólag a szavak mentén próbálják felépíteni az említett szavakon túli jelenséget. Miközben –némileg leegyszerűsítve – Esterházy nem csak szavakból építkezik. Sőt: mintha az általa alkalmazott szavakat és megformált mondatokat eleve hozná valahonnan – onnan, ahol nem a szavak a legfontosabbak. (Ezért vagyok mélyen szkeptikus, ha Esterházy elemzőinél nyelvi fordulatról olvasok, meg hogy nála csak szavak vannak. Persze, persze; és mégis...)

Figyeljük csak meg: a „céhen" belüli írók egy részétől kezdve a zsumalisztákon át még a televíziós műsorvezetőkig bezáróan is szinte íratlan szabály, hogy „Esterházyasan" kell megszólalni. Mindenekelőtt „könnyednek", „napra késznek" kell lenni – s könyvet lehetne összeállítani a szófordulatokból, a stíluselemekről, amelyeket Esterházytól csentek és csennek el. Nem szólva az elhallgatásokról, a ki nem mondásokról, a szavak mögötti utalásokról stb. – vagyis a gesztusokról. A cél legtöbbször természetesen nem Esterházy hangjának eltalálása, utánzása vagy imitálása, hanem a „korszerűség". Ám ez rendszerint az ő kerülőútján történik, az ő hangvételének, hangnemének és nyelvhasználatának a „bekebelezése" segítségével. Egy író, aki a „nem-irodalomra" is rányomja bélyegét. Hát még az irodalomra. Elég föllapozni az irodalmi folyóiratokat vagy az egyetlen hetilapot, hogy lássuk: kötelező erejű lett egy olyan hangnem, amely Esterházy nyomdokaiba lépve igyekszik mindenekelőtt a „korszerűséget" sugallni. Hogy mennyien felültek annak a tévhitnek, hogy az irodalom csupán szavakból és egymáshoz fűzött mondatokból áll. (Miközben, persze: mi egyébből is állna...) Sorolhatnám a kortársakat, akik a szavakba és a nyelvbe kapaszkodva mindenekelőtt „naprakészek" akarnak lenni, akik elsősorban maivá, „élővé" szeretnék tenni az irodalmat, úgy, hogy ezzel eleve mintha a holnap hangnemét kísérelnék megcélozni. Amitől azonban irodalmuk nem mai lesz, nem is holnapi, hanem tegnaputáni. Úgy „korszerűek", hogy egyugyanazon pillanatban el is avulnak. Hadd utaljak párhuzamként megint Adyra. Ő a maga korában „mai" volt. A nyomdokában sürgölődő „Holnaposok" azonban már akkor is „tegnaputáni" benyomást keltettek.

Mi az oka annak, hogy ami egynek sikerül, az a többieknek nem? Hogy ami egynél szabadságot áraszt, az a többieknél kínos stílusficamok tárházát eredményezi?

Esterházy prózája úgy ösztönzi és termékenyíti meg a kortárs magyar irodalmat, hogy közben el is gáncsol számos kortársat és pályatársat. Megemészthetetlen falatként fönnakad torkukon. Nem először esik ez meg. Petőfivel is ugyanez történt: úgy hatott éltetően a korabeli irodalomra, hogy közben majdnem mindenki belerokkant. Pontosabban: a tehetségén mentek tönkre azok, akik rajongtak érte s zászlajukra tűzték. Vagyis „csapatként" követték. Ahhoz, hogy valaki úgy kövesse őt, hogy közben ne lépjen be a csapatba, szuverénnek kellett lenni, mint Vajda vagy Arany. Persze még ők is meg-megperzselődtek. Petőfi tehetsége egyszerre bizonyult árvíznek s gátnak; akik megpróbáltak vele úszni, előbb-utóbb fennakadtak a gáton s lemaradtak, akik meg a gátakra kapaszkodtak, hogy meneküljenek sodrása elől, azok megfulladtak. És nemcsak a költők meg írók. Hanem még a korabeli irodalomtörténészek is; nem egyszerűen Petőfi szemével kezdték nézni és megítélni az irodalmat, hanem arra is elcsábultak, hogy az ő modorában írjanak. Amitől a múlt századi irodalomtörténetek ma már gyakran éppúgy az irodalomtörténet-írás paródiájának hatnak, ahogyan Lisznyai vagy

Endrődi is attól olyan olvashatatlan, hogy Petőfi még mindig nagyon is olvastatja magát.

Mikor csábít valaki utánzásra? Ha feltűnő, azonnal szembeötlő stílusjegyei vannak, ha olyan koherens világot teremt, amely, mégoly sok szállal kapaszkodjon is a hagyományba, mindenekelőtt szakít azzal, ami addig általánosan elfogadott volt, és amit hallgatólagosan irodalomként jóváhagytak. Ami nagyon egyértelmű, csak az csábít utánzásra. Ugyanakkor ennek úgy is kell hatnia, mint egy hegyes tőrnek: a közönséget és a pályatársakat szíven kell találnia, s olyasmit kell megérinteni bennük, amiről addig sejtelmük sem volt. Azt kell felszínre hozni belőlük, ami legmélyebb énjükbe volt bezárva. A művészet ilyenkor elektromos ingerként kezd működni. Az elevenbe talál, s attól válik művészetté, hogy nem az addig elfogadott, kanonizált művészet pályáján halad. A művészetet lebontva nő művészetté.

Az ilyesminek nehéz ellenállni. Esterházy prózájának újszerűségét kimerítően elemezték már, miként azt is, hogy miként teremtett nyelvet éppen a nyelv lebontása mentén. Ehhez sok újat nehéz hozzáfűzni. Ami engem pillanatnyilag foglalkoztat: a kortárs magyar írók egy részének – s közülük éppen a fiatalabbaknak – az a szinte kényszeres törekvése, hogy az Esterházy vágta csapáson haladjanak előre. Ez olyannyira feltűnő, hogy gyakran még azok a fiatalabb irodalomtörténészek (kritikusok, teoretikusok, esztéták stb.) is, akik egyébként a maguk begyakorolta (eltanult, örökölt stb.) nyelvén írnak, ha Esterházyról (vagy az ő nyomdokain járó írókról) kell szólniuk, váratlanul megbokrosodnak, s Esterházyasan kezdenek írni. Miben nyilvánul ez meg? Például görcsösen arra törekszenek, hogy megszólalásuk a keresetlen élőszó benyomását keltse. Hogy a tudományos megszólaláshoz nem „illő" szófordulatokkal (szóviccekkel, „költőinek" szánt stíluselemekkel stb.) tűzdeljék tele mondandójukat. Hogy úgy műveljék az akadémikus diszciplínát, hogy közben látványosan el is határolják magukat attól. Hogy úgy próbáljanak ítéletet alkotni (vagyis végső soron mérvadónak lenni), hogy ugyanakkor hangfekvésük jelezze: legyintenek minden ítéletre s főleg arra, hogy mérvadóvá váljanak. Végső soron tehát úgy írnak Esterházyról, mintha maguk is Esterházy köpenyéből bújtak volna elő – aminek végeredménye azonban sokszor csupán lehangoló paródia.

A költők és prózaírók sincsenek könnyebb helyzetben. Esterházy bizonyos „fogásai" szinte kategorikus imperativusként magasodnak elébük. De csak a „fogások", s nem az a „kötőszövet", ami valóban Esterházy kizárólagos, utánozhatatlan szabadalma. Milyen fogásokra gondolok? Hogy például játszani kell a nyelvvel (ami sokszor a nyelv meggyötréséhez vezet). És természetesnek kell hatni – pontosabban olyannak, mint aki úgy fekteti minden energiáját az irodalomba, hogy közben látszólag nem is az irodalom foglalkoztatja. Hogy a dolgok komo-lyan-nem-vételét kell erőltetni – sokszor nagyon is komolyan (izzadságszagúan). A vállvonogatósdi mint kötelező stíluselem. Stb., stb.

Ismétlem: nincs még egy kortárs magyar író, akitől ennyire elcsábulnának a tollforgatók. Nádast csodálják, ámde félik. Tandori rajongást kelt, de meg is bénít. Esterházyt viszont úgy csodálják, hogy félelem helyett (a prózáját) szinte tapogatják és fogdossák (ha azt mondom, hogy erotikus szerző is, akkor nem annyira az Egy nőre gondolok, mint inkább prózája csábító jellegére); és úgy rajonganak érte, hogy bénaság helyett felvillanyozódnak tőle s a tollforgatóknak izeghetnékje és mozoghatnékja támad – legszívesebben vele táncolnának (nemcsak erotikus hát a prózája, hanem közösségteremtő is).

Ám éppen a híveknek és követőknek a népes serege és össztánca késztet gyanakvásra. Valóban ilyen egyszerűen működik az irodalom? Újfent Petőfire gondolok, s hogy mennyire elcsábultak a kortársai a nyelvhasználatától, a népiességétől, a szerelmi költészetétől, a keresetlenségétől, a közvetlenségétől. És mégis: minél többen követték, annál nyilvánvalóbb lett, hogy közvetlennek és természetesnek lenni a legnehezebb. Hogy Petőfi titka nem az egyes kiragadható elemekben rejlik, még csak nem is ezeknek puzzle-szerű összeillesztésében, hanem egy olyasfajta koherenciában, amelynek a képessége eltanulhatatlan és utánozhatatlan. Az, ahogyan az erotikát és a politikát, a közvetlenséget és a reflexiót, a természetest és a művit, a személyest és a személytelent, a kézzelfoghatót és az elvontat hézagmentes egységbe tudta ötvözni, hogy azután verseiből többé egyiket sem lehetett büntetlenül kiemelni és elkülöníteni – ez az, ami megkerülhetetlen kihívást jelentett a kortársaknak, és aminek csábító ereje (szirénhangja) azokat, akik nem bizonyultak kellően szívósnak és szuverénnek, tönkretett.

Mi hát az oka annak, hogy ami egynek sikerül, az a többieknek nem? A szintézis képessége.

Mit nevezek szintézisnek? Azt a különleges (a világirodalomban egyébként magától értetődő) pillanatot, amikor egy író egyszerre képes az őt érő valamennyi kihívásra válaszolni. A pillanatot ezzel mintegy kimerevíti, s a történelem egészét, vagy legalábbis annak tág ívét egyetlen gesztussal elevenné tudja tenni. A kihívások természete az, hogy rendszerint egymást igyekeznek kioltani, s mindegyik megpróbál a másik helyébe tolakodni. A magyar irodalom történetét akár úgy is meg lehetne írni, hogy az írók jelentékeny része, ahelyett, hogy a kultúrára irányuló, sokszor ellentétes előjelű kihívásokkal egyszerre nézett volna szembe s egyidejűleg élt volna a mindegyikben ott rejlő vitathatatlan pozitív lehetőséggel (hiszen nincsen olyan kulturális kihívás, amelynek ne lenne valamilyen igazságtartalma), hol ilyen, hol olyan részmegoldáshoz folyamodott. A részt állította be egésznek, s így éppen az nem sikerült neki, ami egy magyar írót valóban naggyá és európaivá tehet: a szintézis.

Hamvas Béla „öt géniuszról" írt, s úgy vélte, annál jelentősebb egy magyar író, minél többet tud közülük egybefogni. Így lett Jókai a legnagyobb magyar író. Ha Jókai mellett más „legnagyobb magyar írókat" kellene keresnem, akkor a géniuszokon túl egyebet is érdemes megvizsgálni. A szintetizáló íróknak ugyanis (s nemcsak Esterházyt, hanem magát Hamvast is közéjük sorolom) egyéb kihívásokra is felelniük kellett. Esterházynál maradva: korántsem elegendő a tájak géniuszainak a magyarázata ahhoz, hogy prózája mitől tud egyszerre könnyed és szárnyaló lenni, s közben magától értetődően tragikus mélységekbe is alászállni, avantgárd („urbánus") lenni és közben vállalni a „realizmust" („népiességet"), s ráadásul „elkötelezettséget" tanúsítani (a politika, a nemzet, a sors vagy akár a kozmosz iránt), de ugyanazzal a lélegzetvétellel megmaradni szabadnak és kötetlennek is. Íme, legalább hat olyan ellentétes irány, amelynek ha középpontjába áll egy író, könnyen darabokra szakad szét. Esterházy megúszta. Ezt nevezem szintézisnek.

Nézzük meg e hatféle irányt. Az egyik nagy dichotómia a népies-urbánus megosztottság. Kijátszható-e a nemzetfogalom az individuum ellen vagy sem? A választól függően alakultak ki a táborok, amelyek mindegyike egy égetően sürgős problémát vetett fel, de önmagában mégis részmegoldást kínált. Á két világháború között éppoly aktuális volt a polgárosodás, mint a parasztság („a nép") helyzetének a megoldása – ám az, hogy a két tábor nem, vagy nehezen értett szót egymással, szintén az említett kentaurszerű állapotnak a következménye. Reakció reakciót szül: minél inkább ragaszkodtak az urbánusok egy korszerűnek vélt (de azért korántsem egy Joyce-hoz vagy Céline-hez mért) irodalmi nyelvhez és megszólaláshoz, a népiesek annál inkább egy közösségi, modern-ellenes érzületnek engedelmeskedtek; s miközben az urbánusok úgy voltak polgári beállítottságúak, hogy közben Magyarországon a társadalom testén hártyavékony volt a polgárság, addig a népiesek úgy szegődtek a közösség szolgálatába, hogy magának az individuumnak a sorsát, a huszadik századnak ezt a központi problémáját tették gyakorlatilag zárójelbe. Persze az urbánusok is távol álltak attól, hogy nyugati típusú polgárok legyenek; nem polgári mivoltukban, hanem a polgárság utáni sóvárgásukban voltak urbánusok – s emiatt váltak illúziók rabjaivá is (s néha polgár-paródiává).

További dichotómiaként kínálkozik az anekdotizáló és az egzisztenciálisan érintett irodalom ellentéte. Ami a magyar próza egyik legerősebb vonulatát, a történetközpontú, anekdotizáló irodalmat illeti, ez jellegzetesen romantikus örökségnek nevezhető. A 19. század második felében vált szinte kizárólagossá az a regény- és prózatípus, amelyet a könnyen befogadható, kedélyes hangnem jellemzett, jó adag banalitással, bőbeszédűséggel, némi cinizmussal fűszerezve. S ami a legjellemzőbb: az önreflektálás teljes hiánya. A „kedélyesen csobogó elmesélés nyelvi pestisének" (Mészöly Miklós jellemzése) a fénykora a múlt század végén egybeesett azzal a társadalmi méretű elfojtással, amellyel a túlnyomó többség beletörődött az 1848-as polgári forradalom elbukásába, illetve abba, hogy a Monarchia tagjaként nincsen más választásunk, mint egyfajta félig feudális, félig polgárosuló berendezkedés. E „tocsogó" prózairodalom a „minden mindegy", „csak egyszer élünk" alapon mindenekelőtt ennek a kentaur-létnek a felejtését szolgálta. (Esterházyról lévén szó nem tudom megállni, hogy ne említsem Szentjóby Tamás Kentaur című filmjét, amely eleve ezzel a problémával szembesítette nézőit.) A megszámlálhatatlanul sok dilettáns mellett e hangnemnek megvoltak a nagy tehetségei is: Mikszáth, akinél az anekdota mint narratív technika a társadalmi méretű elfojtásra hívta fel a figyelmet; vagy Krúdy, akinél ugyanez az eszköz az álmodozást szolgálta – emlékezés a soha nem létezett szebb időkre. Mindketten ízig-vérig magyar problémákkal küszködtek, de anélkül, hogy a magyar kérdést egyetemessé tágították volna, s egzisztenciális dimenziókat mutattak volna fel benne. (Krúdy talán igen – és mégis, mennyivel könnyedebben szólította meg a világot a kortárs Wyspiansky, aki ugyancsak az illúziókba gabalyodott bele, anélkül, hogy egy pillanatra is elveszítette volna illúziótlanságát.) Ennek az irodalomnak mintegy ellenhatásaként született meg egy másfajta irodalom, amely mindenekelőtt egzisztenciális kérdéseket igyekezett feszegetni (gondolok itt a századelő novellisztikájára, az élén Csáth Gézával) – ám ez minél inkább a könnyed hangvételű irodalom ellenében lépett fel, annál nehézkesebb, elszigeteltebb, „keményzsigmondosabb" lett. Végső soron azt hagyta figyelmen kívül, hogy az egyébként joggal gyűlöletes felelőtlen, könnyed és terjengős hangnem mögött egy valóságos magyar sorsprobléma rejlik – még ha rosszul feldolgozva is.

Végül pedig a politikai költőnek, illetve az önmagán kívül senkit nem képviselő művésznek a megosztottságára kell utalni, ami ugyancsak végzetes szereptévesztésekhez tud vezetni. A „szabad" irodalom Magyarországon jószerivel ismeretlen és félreértett fogalom volt; mert ahhoz, hogy az irodalom valóban szabad legyen, nálunk nem elegendő egyszerűen levetni a rá nehezedő terhet s azt mintegy semmisnek tekinteni, hanem magát az irodalmat kell belülről, saját közegénél fogva úgy átalakítani, hogy miközben „tiszta" irodalom lesz, változatlanul megtartsa politikai-közösségi relevanciáját úgy, hogy ez immár ne külső ideológiai ballasztként, irodalmon túli feladat teljesítéseként nehezedjen rá, hanem magából a szövegből, annak megformálásából bontakozzon ki, immanensen.

Legalább hatféle lehetőség, amellyel egy írónak számolnia kell. A huszadik század magyar írói napjainkig bezáróan akár úgy is csoportosíthatóak, hogy ki hány lehetőséggel élt. Akik egyetlen irányt tartanak üdvösnek, hamar kihullanak; a magyar irodalomnak hatalmas temetője van belőlük. Akik pedig egyszerre mind a hat iránnyal próbálkoznak, szintetizáló műveket hoznak létre. S ebben látom Esterházy jelentőségét. Nem egyszerűen stílusforradalmat hajtott végre, nem csupán „közvetlenné", „élővé" tette az irodalmat, nem kizárólag a nyelvvel bánik varázslatosan, s nem is csak „plebejus" irodalmat hozott létre (amely nem felülről szólítja meg az olvasót, hanem alulról, belülről, mintegy körülvéve őt). Mindez utánozható, elleshető, el is tanulható. Amit döntőnek látok, az a szintézis, amit végrehajtott. Magától értetődően felnőtt korúként kezdte kezelni az irodalmat, amely Magyarországon mindig a gyermekirodalom státuszára áhítozott (Sipos Gyula). Ugyanazt bizonyította be, amit a kevés számú elődje ezen a téren: hogy Magyarországon az irodalom egyszerre lehet súlyos és áttetsző, mély és könnyed, hogy egyidejűleg rendelkezhet egzisztenciális horizonttal és lehet ugyanakkor olvasmányos, hogy úgy vethet fel erkölcsi és politikai kérdéseket, hogy közben nem akad fenn azok zátonyán, hogy urbánusan lehet népies és népiesen urbánus. Esterházy valamennyi lehetőséggel komolyan él – miközben egyikkel sem él túlzottan komolyan. Hol kioltja egyiket a másikkal (irónia), hol egyszerre villantja fel valamennyit (tűzijáték), hol pedig ide-oda lépked közöttük (amitől még a rövid írásaiban is egy-egy nagyregény lehetősége lappang).

Azt olvastam egyszer Esterházyról, hogy elég csak belepillantani a szövegeibe, s ha valaki nem olvasta végig, már akkor is elolvasta őket. Így igaz, mondanám én is, de mégis visszakozom: nem, egyáltalán nincs így. Éppen ez az évszázados „csak belepillantás" a bűnös abban, hogy a szintetizáló irodalom Magyarországon nem tudta megteremteni a maga hagyományát, hogy mindig rendhagyó és kivételes teljesítménynek számított. A dolgok felszínének puszta karcolása, a belemélyedéssel járó fáradság megtakarítása, a nehezebbik véghez való vonzódás hiánya: ismerjük mindennek a történelmi okait, meg az ezzel járó hátrányokat is. Részben ezzel is magyarázható, hogy az olyan szintetizáló írók, amilyen Esterházy, mintegy csábítják a kortársakat az utánzásra. Szinte kóros a hatásuk, mondanám, ha nem lenne félreérthető ez a kijelentés. Hiszen nem a szintetizáló irodalom kóros, hanem a ritkasága. Esterházy művészete a magyar irodalomban nemcsak hiánypótló, hanem a hiányt pótolva leleplező (rámutató) is. Éppen a koherencia kialakításával érzékelteti, mi az, ami annyira fájóan hiányzik az irodalmunkból: a szintézis, valamint ennek normális menetű befogadása és feldolgozása. A kevés szintetizáló (amilyen a költészetben Petőfi, Ady, József Attila vagy Weöres volt) nálunk szinte mindig vallásos rajongás célpontja lett. A rajongás azonban alkalmatlan arra, hogy hagyományt teremtsen (a szintézis hagyományát, amire a magyar kultúrának olyan nagy szüksége lenne). Hacsak nem a rajongás hagyományát. Ezen a téren valóban számos európai „irodalmi nagyhatalmat" felülmúlunk. Ilyenkor szoktuk a hátrányunkat előnynek beállítani. (A nemzet sírja, mit egy egész világ könnyez majd meg... Ahelyett, hogy a jövőbeni általános megsiratás helyett a mai egyedi teljesítmények elismeréseinek örülnénk. Hiszen úgy látszik, a külföld elismerését nehéz befolyásolni. Mintha csak a szintézisre lenne a külföldieknek füle – ez az, ami iránt még a nemzeti sírnál is nagyobb érdeklődést tanúsítanak. Lásd a Nagy Osztrák Állami Díj kitüntetettjeit, Weörest, Nádast, Esterházyt...)

Van ebből valami tanulság? Nem tudom. Változatlanul foglalkoztat a kérdés, hogy mi az a minőség Esterházy prózájában, ami annyira rabul ejti a pályatársakat, s amiről, mint egy köldökzsinórról, képtelenek leválni? Őt olvasva magam is úgy érzem, mintha egy kifordított világba csöppennék. Abban az évszázados hagyományban nőttem fel, hogy az igazság valahol a sorok között (mögött) van elrejtve vagy kimondva – s az irodalom feladata az, hogy ezt a mögöttes igazságot sejtesse meg velem és nyissa rá a szemem. Esterházy mintegy megfordította a perspektívát. Az irodalom az ő kezében nem válik szét sorokra és sorok mögötti tartalomra. Mintha eleve azt írná meg, ami a sorok között és mögött van – a megírhatatlant. Ír, ír, ír, s közben olyasmivel telik meg a könyv, amit mások lepleznek és rejtegetnek. Az egyébként láthatatlan és mondhatatlan lesz nála látható és kimondott. A szavak nála a szavakkal bekeríthetetlen gesztusokhoz nőnek fel. Vagy a megfogalmazhatatlan gesztusok öltenek szótestet? Ez az, amitől prózája – keressünk európai jelzőket – „gelassen"; a „je ne sais quoi" eleganciájától repdeső. De közben látni, hogy a könnyedség csakis akkor szárnyaló, ha súlyos is, akkor magától értetődő, ha meg is dolgoztak érte, akkor angyali, ha megírása közben talán pokolba is kívánták. Esterházy mintegy kifordította az irodalmat: a sorok helyett a sorközökre figyelt, a nyomdafesték helyett a le nem írtra, a kimondott helyett a visszafojtottra. Ez talán még utánozható és eltanulható. Az viszont nem, ami ezután következik: hogy ebből a megfoghatatlan, tetten nem érhető minőségből épüljön fel egy új univerzum, amely egyszerre könnyű és ólomsúlyú, vállrándító és tragikus, levegős és mégis szilárd szerkezetű, folyton félrenéző és mégis lézersugár pontosságával célba találjon...

Kedves Péter, viseld könnyen fél évszázad terhét!