Hajnaltájt

„Mintha ez volna a legfontosabb, ami egy írásból, az írások után megmarad, ez a táj."

Esterházy Péter

Bevezetés. Az általam választott szövegek közötti kapcsolat látszólag esetlegesnek, vagy legalábbis felületesnek tűnhet. Ha azt mondom, hogy összefüggést látok Szini Gyula egy novellája, Füst Milán, Ottlik Géza és Esterházy egy-egy regénye közt, ez az írói sor elég tarka ahhoz, hogy esetleg kétségeket támasszon a választás „megfontolt", „körültekintő" voltát illetően. Igaz, az Ottlik–Esterházy művek intertextualitása evidens (hiszen a „fiatalabbik" szerző által tudatosan felvállalt és „felhasznált" hagyományról van szó), Szini és Füst beemelését ebbe a sorba viszont legfeljebb az indokolhatná, hogy mindketten huszadik századi regény- és novellaírók (az utóbbi regénytörténeti szempontból, írói teljesítményét tekintve fontosabb, jobb író, az előbbi viszont a századforduló novellaformációinak kialakulásában játszott meghatározó szerepet), ami érvnek, valljuk be, nagyon is soványka és esetlen.

Miért kerülhetnek akkor mégis egymás mellé? Illetve, a kérdést így is feltehetném: Hol kerülnek egymás mellé?

A válasz egyszerű: az olvasói tudatban. Olvasói világom képzeletbeli könyvespolcán különböző átrendezések (olvasás, újraolvasások, intuitív élménytapasztalat – fogalmi átvilágítás / hasonlítás – viszonyítás / bevésés – felejtés eredményezte hangulati reminiszcenciák, motivikus egyezések, beleérzett, beleolvasott „összecsengő" konnotációk stb.) folytán közös helyre kerültek, pontosabban: a feltárt hasonlóságok, analógiák, asszociációs egyezések révén megteremtődtek a lehetőségei egy metaforikusan szerveződő narratíva „elmondásának". Az eddig elszigetelt művek történetté álltak össze – persze nem csak úgy „maguktól", hanem az én alkotó-konstruáló tevékenységem hozzájárulásával. A művek helye, sorrendje, a történet terjedelme – ideiglenes, bármilyen új mű könnyen kibillentheti, módosíthatja az elbeszélést, akár új szereplőket is felléptetve. Ez azonban a(z elképzelt) jövő, nézzük mit kínál a jelen tapasztalata számára az előbb vázolt intertextuális reláció.

Epikai tér / Ontológiai táj. A szövegeket termékeny, delejes dialógusba léptető epikai kategória a hajnal kronotoposza, amely a négy mű esetében – a regénytémák különbözőségéből eredő eltérő szüzsé-kontextusok ellenére – bizonyos motivikus és atmoszferikus egyezéseket mutat. A hajnali miliő ezekben a szövegekben tehát nem pusztán az elbeszélt események kronologikus rendjéből és tér-mozgásából „természetesen" és „kikerülhetetlenül" adódó helyszín, ahol az események megtörténnek (mert hiszen valahol meg kell történniük), hanem olyan ontologikus táj, amely – az olvasás során – fú/mutat a tárgyi valóság explicit leírásán, és implicitnek érzékelt létélmények „kiolvasásának" (j)elő(lő)feltételeit teremti meg. A szöveg olyan konnotatív jelentéseket generál bennünk, amelyek a szereplők (és általuk a mi) földi itt-létének kimondhatatlan, kifejezhetetlen, csupán „kegyelmi pillanatokban" megsejtett tapasztalataira utalnak. Olyan élményekre tehát, melyek „csupán a nyelv" által nem közvetíthetőek, ugyanis amire vonatkoznak, azok túl vannak a világon, azaz – a filozófus szavaival – „túl a jelentéseket közvetítő nyelven".¹ Ezért minden próbálkozás, mely arra irányul, hogy megnevezze ezt a Valamit, amit Wittgenstein a világ létezésén való csodálkozásként emleget, eleve kudarcra van ítélve. Ez aztán nagyban meghatározza interpretációs módszerünket is, mivel helyenként rezignálnunk kell a hermeneutika kifejtő-magyarázó eljárásaira, s előnyben kell részesítenünk az esszére jellemző montázs-elvet, melynek előnye, hogy csak megteremti a szövegek közti párbeszéd – i. m. „delejes dialógus" – lehetőségét (azáltal, hogy „közel hozza" őket egymáshoz, ismeretlen, távoli művek „randevúját" valósítva meg), anélkül, hogy lapidáris, ugyanakkor lapos kifejezésekre váltaná az alkotásokban csupán sugallt, sejtetett, hangulatilag megérzékített jelentéstartalmakat.

Az áttekinthetőség és a hatékony, a művek hangulati analógiáját erősíteni kívánó párbeszéd végett a hajnallal kapcsolatos művészi-irodalmi reflexiók körét le kell szűkítenünk csupán a magyar irodalom, illetve a magyar regényirodalom körére, mivel olyan ismétlődő kronotoposzról van szó, amelynek hagyománya kiterjed(het) más műfajok, más nemzeti irodalmak, a folklór, különböző mitológiák, rítusok stb. területére is, amely vonatkozásokat itt most nagyrészt mellőzni vagyunk kénytelenek.

A regények közül is csupán – a téma szempontjából – jelzésértékűnek tekintett műveket választanék ki, olyanokat, amelyek a megkonstruált Szini-Füst-Ottlik-Esterházy narratívát megelőző, azt kiegészítő, a hagyomány felőli beágyazottságot hangsúlyozó történetmotívumokként funkcionálnak majd. A kiválasztás olyan szövegekre irányult, amelyekben a (nem kizárólagosan hajnali) tér epikai funkciója nem merül ki a „helyszín" szerepkörében, hanem érzelmi, hangulati, asszociatív, metafizikai jelentéstöbblet-potenciált előlegez meg, illetve figyelembe vettem azt a szempontot is, hogy az adott mű reflektáljon is erre a kettős funkcióra.

Első szemléltető példaként a Fanni hagyományait említeném, annak is egy olyan részletét, ahol a – véletlenül (?) éppen hajnali – táj érzelmi, abban az értelemben, hogy a főhős belső világát teszi külsővé, azaz szemlélhető lelki tájjá: „Szép volt a reggel. A hajnal könnyező szemmel költ fel. Frissítő szellők leheletek. Az illatok fellegei széjjelhaboztak a nedvesített mezőkön. A megvidított egész teremtés mosolygott. Víg volt az én szívem is." (Az utóbbi kiemelés: B. K.)

Asbóth János hangulatos velencei nocturne-je az Álmok álmodójából még egyértelműbben utal belső és külső világ kölcsönös „érzelmi átjárhatóságára", illetve arra, hogy ez utóbbi az érzékelő szubjektum léthelyzetének hátterében nyeri el a maga jelentőségét: „Álmosan pihentek hosszú sorokban kikötve a fekete gondolák. Kísérteti némaságban a nagy hajók testei, csak itt-ott pislogott rajtuk egy-egy lámpa. Csak néha-néha hallatszott át róluk egy-egy rövidre szakított emberi hang. A világ ki volt halva. Hogyan tudja ez a Velence örökké azt tükrözni, ami lelkünkben van." (Kiemelés: B. K.)

Az Advent, a Hajnali háztetők és a Függő hajnali jelenetei már mellőzik az előbbi művekre jellemző kifejtő reflexiókat, megelégednek azzal, hogy csupán leírást, afféle „tudósítást" adjanak a látottakról, s a sugallt antropológiai-ontológiai konnotációkat pedig (a mondatokban jelzőként és határozóként szereplő) minősítő kifejezések segítségével hozzák mozgásba – az olvasói tudatban előfeltételezett jelentésekre apellálva. Éppen ezért a szövegmegközelítésünket is úgy fogjuk fel, mint belső, intim dialógust a művel, amely lemond annak a kérdésnek a megválaszolásáról, hogy vajon az adott regényekben a szerzői intenció milyen jelentésfunkciókat szánt a hajnal kronotoposzának, hogy milyen jelentéseket vélt „beleplántálni" a szövegbe (ezen kérdések hitelt érdemlő megválaszolhatóságában ugyanis erősen kételkedünk, illetve a szövegjelentés adekvátságának az eldöntésében nem ezt tartjuk a döntő szempontnak), s kizárólag arra szorítkozunk, hogy némiképp érthetővé és átélhetővé tegyük azt a személyes konkretizációt, mely az irodalmi mű létmódját tekintve elsődleges, s melynek eredményeként a Szini-Füst-Ottlik-Esterházy „egybeolvasását" szuggeráló narratíva megszületett.

Hajnali téridő

Az újjászületés ideje (Szini Gyula: A hajnal)

Szini rövid írását leginkább egy hol egzaltált, hol rezignált meditációhoz hasonlítanám, amelyben az átmulatott éjszaka végét idéző, csupán tömören jelzett kocsmai miliő és a hajnali csónakázás az „epikai minimumot" (tér- és időbeli szituáltság + cselekmény) biztosítják az alapvetően vallomásos beszédhelyzetre és metaforikus-szimbolikus jelentésképzésre építő szövegben.

A mű történéseit az az alapvető kettősség jellemzi, amelyről az előbbiekben szóltam: az egyes szám első személyben beszélő névtelen narrátor nemcsak a napfelkelte és az azt közvetlenül megelőző pillanatok festői szépségű leírását adja, hanem a külső eseményleírást mindvégig kíséri egy olyan érzelmi-intellektuális reflexió is, amely a látvány(ok) kiváltotta közvetlen emóciókat és tudatállapotokat szimbolikus, mitologikus és szakrális vonatkozásaikban láttatja. Így húzza alá a hajnal kronotoposzának az egyéni élményen túlmutató, nemegyszer arche-tipikus jegyeit.

A hajnal mindenekelőtt: egy határhelyzet, egy átmeneti időszak. Az éjszaka és a reggel között, a sötétség és a világosság között. Valami véget ér, és valami kezdődik. Ezért válhat – szinte önkéntelenül is – az újrakezdés, az újjászületés szimbólumává. Szini novellisztikus meditációjában szintén központi szerepet kap ez a fajta jelképesség, mégpedig oly módon, hogy a hajnal „köztes" léte és a nap kápráztató fényjátéka a bibliai értelemben vett óember levetkezésére és az újember felöltésére utal, tehát egy szakrális jellegű lelki átváltozást példáz:

„Ilyenkor a világ nagy töredelmeseinek, bűnbánóinak, magukbaszállóinak a vágya fogott el bennünket. Egyszerre szerettünk volna megszabadulni minden piszoktól és aljasságtól, amit az évek és az éjszakák monoton és szédületesen siető fekete hullámai kentek ránk (...) gyűlöltük saját magunkat, ahogy csak az oszlopon vezeklő régi szentek undorodhattak testüktől. Most már tudom, hogy minden hajnalban újjászülettünk." (Kiemelés: B. K.)

Az éjszaka küzdelme a virradattal, mely a teremtésmítoszok jellegzetes motivikáját is bevonja az elbeszélésbe, a belső lelki vívódások kivetüléseként szerepel itt, „a derengés nyugodt, méla, alig pihegő, nesztelen, suhanásszerű színé"-től egészen a „harsogó világosságig":

„Téves érzéseink, téves eszméink gomolyogtak, oszladoztak, mintha oly könnyű volna szétválasztani őket, mint ahogy a nap elválasztja a sötétségtől a világosságot... a hajnal tanított meg rá, hogy mi az ő gyermekei vagyunk. Illik hozzánk, hogy csöndesek, szótlanok legyünk, hogy magunkban küzdjük végig a sötétség és világosság rettenetes harcát." (Kiemelés: B. K.)

A szent és mitologikus jelentéssíkot erősíti a színszimbolika is. Az elbeszélőt „egy kínai szent palástjá"-ra emlékezteti a hajnali égbolt „mély kék" színe (a kék szín egyébként is – többek közt – a lélek, az örökkévalóság és az igazság szimbóluma), a keleti égbolt alján megjelenő „izzó, rubinpiros szín" pedig Kaaba kövét juttatja eszébe, „amely megpörkölte és hasogatta a sötétség függönyét".

Szini „novellájának" művészi hatását tekintve legerősebb része egy hajnali táj mesei-édeni csodavilágot idéző, sejtelmes és illanó szépségű hangulatát, törékeny harmóniáját érzékeltető leírása, melyben a hajnali látványnak, a „sötétség és világosság" ősi harcának bűnbánatra indító és lelki megtisztulást hozó utalásai kiegészülnek egy közeledő, ismeretlen öröm felemelő élménymozzanatával:

„A hajnal elterült a tavon, gyöngyházfényű ködfátyolait szétteregette a víz színezüst, csiszolt tükrén, amelyen születő világosságok vakító sávjai csillogtak elő, és tünedeztek el. Fehér hattyúk mozdulatlanul kitárt pompával siklottak a ködön át, nem úsztak, hanem lebegtek, és az egész hajnali tünemény a föld fölé volt emelve. A nádast hajnali szél súrolta, és fuvolázott rajta a világ legfinomabb hangjain, és az ébredező madarak pittyegése valami közeli, nyugtalan örömmámort jelzett..."

A két barát egy csónakon elindul a tó közepe felé, ez a rövid utazás aztán a létből a nemlétbe való átmenet metaforájává válik (köszönhető ez nemcsak a kimondott s ezáltal gyengített analógiának – „A halál lehet ilyen lassú" –, hanem a csónak mint Kháron ladikja mitológiai allúziójának is):

„...a nagy ködben a hattyúkkal együtt lebegtünk tova. Már az evezők sem csapkodtak, mintha csak a szívünk verése hajtotta volna előre a csónakot ismeretlen érzések, ismeretlen partok felé. A halál lehet ilyen lassú, mozdulatlan csúszás az ismeretlenségek felé... Agonizáltunk."

A magány terei (Kosztolányi Dezső: Hajnali utcák)

„Már dereng, de még nem tetszett föl az első napsugár. Fakó, ónszínű az ég a legfényesebb napokon, és hideg a rekkenő forróságban is. Egy lélek se jár. ...Gépkocsi sehol. A csönd oly teljes, a némaság oly döbbenetes, mintha a természetnek elakadt volna a lélegzete, s ordítani akarna, de nem bír valami rémülettől. Ketyegnek a költőórák, lázasan sietnek a beigazított időpont felé, hogy majd néhány perc múlva goromba csörömpöléssel verjék föl a koránkelőket, akik most álmuk utolsó fölvonását nézik végig, hunyt szemmel...

Aki ilyenkor lepi meg a hajnalt és szemléli az élet e durva keresztmetszetét, a temetőnél elhagyottabb utcát, mint üres színpadot, ahol nappal a mi drámánkat játsszák, a bérházak mozdulatlan sorát, kopott falaikkal, tárt ablakaikkal, a lakásokban egy-egy érthetetlen, merőben céltalannak látszó bútordarabot, egy inget, mely a szék karfájáról petyhüdten lóg, annak az az érzése támad, hogy egy kihalt várost lát, melynek lakóit egytől egyig megölte valami gáztámadás, s most ő az egyetlen ember, aki a világűrben tovább robog ezzel a halotti várossal és halotti kellékeivel" (Kiemelések: B. K.)

A magyar irodalom legnagyobb „hajnali írójától" való a fenti kivonatolt idézet. Ismert tény, hogy Kosztolányi költészete jellemző példája annak a variációs írásmód szerint születő életműnek, amely egy-egy élmény- és (ennek megfelelő) motívumkör szüntelen – különböző szinten, különböző műnemekben, műfajokban történő – ismételt átírásán alapul. A műnemi átjárhatóságot hangsúlyozza ez az 1933-ban megjelent rövid hírlapi remeklés is. Felbukkannak itt a Hajnali részegség ismert motívumai – az elhagyott hajnali utca („milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor a Logodi utca"), a csörömpölő ébresztőóra („Egy keltőóra átketyeg a csöndből / Sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl..."), a hétköznapi „titkaikat" feltáró bérházak („Tárt otthonokba látsz az ablakon...") –, tehát ez a kisesszé az Egyedül, és a Reggeli áldás című versek mellet további fontos tájékozódási pont a nagy összegző vers előtörténetét és intertextuális értelmezési lehetőségeit tekintve.

Míg Szini novellájában a hajnali kronotoposznak inkább az idő-összetevője hangsúlyozódik (újjászületés, megtisztulás, belső átváltozás ideje), Kosztolányi írásában a köznapi, bensőségesen ismert otthonos tér tárgyi mozzanatai révén válunk a részeseivé a hajnal nagy misztériumának, amely ez esetben – mint a kiemelt kifejezésekből is látszik – egy emberhiánytól kongó, üres és magányos tér képzetében nyeri el antropológiai dimenzióját. A hajnal térideje itt is egyfajta rövid ideig tartó billegés fizika és metafizika között. Kegyelmi pillanat. A túlvilági érzékenység metonímiája. Rá/belelátás arra/abba a (bizonyos) nyelv teremtette világon kívüli, megragadhatatlan Valamire/be, amely az ember evilági léttapasztalatát egy állandó verbális kihívás feszültségében tartja.

Kosztolányi így zárja a Hajnali utcákat:

„Mindez azonban csak néhány percig tart. Egyszerre léptek hallatszanak valahol, egy kocsi gördül, egy keltőóra berreg, egy madár füttyent és vége a lidércnyomásnak."

A Füst-, Ottlik- és Esterházy-regények hajnali jeleneteiben ugyancsak megfigyelhető az a szemantikai feszültség, amelyet a Kezdet idejének és a Magány terének kronotopikus együttese hoz létre.

Füst-hajnal

A várakozás és a félelem térideje (Advent)

„Elviselhetetlen éjszaka volt! Úgy látszik, lázam is lehetett, mert facsaró egy víz voltam, mikor hajnaltájt végleg felijedtem.

–  Bűneimre bocsánatot! – e szó volt ajkamon, mikor visszanyertem öntudatomat. Kinn a fuvaros kiáltásai hasították át a ködöt s néhány lámpás fénye imbolygott a sötétben.

Rögtön felugrottam a vackomról s magamra kapva legjobbik ruhámat, mosdatlan szaladtam ki az utcára.

Különös ám ez a hajnali zaj! ...rendkívül tudott mindig hatni reám. Úgy látszik a hangoknak talán más is a természetük ilyenkor, másként hatolnak át a derengés finomabb közegén: ez a ferde, gyenge fény talán meg is változtatja természetüket? A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng – s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerű, különös – s mintha bizony egy üres világ visszhangzana utána.

Pedig izeg-mozog és kiabál minden, ami visszanyerte életét, s mintha még a rendesnél is fürgébb volna most a világ. A pékek ott szaladnak háromkerekű kordélyukkal az út közepén s felkiáltanak az emeletekre ...Válaszképpen egy-egy kócos női fej jelenik meg a köd-űlte ablakokban s lekiált:

– Jövök már! El ne szaladjon!

S nemsokára papucsok csattogása visszhangzik az alvó ház mélyeiről, a pék megáll a kapu előtt... Fagyos kezeit melengeti leheletével, vagy táskájában csörgeti pénzét, aztán továbbdöcög a taligával. Néhány perc s már messziről hangzik rekedt kiáltozása. A kendőkbe burkolt asszonyok pedig ott álldogálnak még egy ideig a huzatos kapualjban, fázósan, álmosan s mégis máris csattogva-csevegve... Úgy szeretném az arcukat látni, vajon mi jelet hagyott az éjszaka rajtuk?

A tejárus csenget, s oly kíméletlenül, mintha kárörömmel riogatna minden alvót... Odébb kenti parasztok tojást cipelnek kosarakban s egyikük már fújja is a tilinkót ...a skót foltozó-szabók is útrakeltek, hónuk alatt vasalópárna, hátukon tűdob, posztófélék: egy egész kis bolt púposodik... S oly jókedvű valamennyi!

A kereskedők is kinn állnak már a boltajtókban s kendőjükbe burkolózva topognak a hidegben, mialatt a boy benn lámpa mellett nagy porfelhőt kavar a seprőjével... Furcsán kong és dönög valami üresség: nagy, rozsdás vasakat hajigálnak egy szekérről a szemben lévő udvar raktáraiba." (Kiemelések: B. K.)

Füst Milán 1920-ban megjelent kisregényének rövid értelmezésénél érdemes a címből és a szöveg elhatároltságának jeleiből kiindulni.

A regénycselekményt két, Istenhez intézett fohász keretezi. A szöveg élén szereplő, Lukács evangélistától való (Lk 21,25) mottó („Jelek lesznek a napban...") a mű téma- s hangulatvilágát anticipálja, s ezt a gondolatot folytatja az elbeszélő imája is, mely az „Olvasom..." regénykezdő szavával figyelmeztet arra, hogy az incipitet követő mondatok egy bibliai szövegrészlet parafrázisai:

„...el fogsz jönni, Uram, e világra s meg fogod váltani eredendő szenvedéseitől... S, hogy Úrjövetkor, a Te Jöveteledkor nagy csend lesz a vizek felett... a szelek majd megállnak...

A Te Jöveteledkor, Uram, Uram... kiálltok hozzád!

E világ lélegzete pedig elakad s a felhők megszakadnak... S hogy jelek lesznek a napban!"

A regény zárlata szintén egy ima, amely az időközben beteljesült várakozásért mondott hálaadás:

„– Eljöttél és boldoggá tettél minket... Uram... Uram, kiálltok Hozzád ! Az Adventben eljöttél hozzánk, a mi látogatásunkra, kik benned hiszünk és megáldottál, lélekszakadt szerencsétleneket..."

Tehát egy könyörgő és egy hálaadó ima közt bomlik ki a XVII. századi Angliában játszódó történet, mely a várakozásnak, az adventnek a története – többszörös értelemben is.

A cím mint index-jelölő legalább négyféle értelmezési kulcsot ad a műhöz, ami azt jelenti, hogy az interpretációk abban térhetnek el egymástól, hogy vajon a várakozást a mű történelmi-politikai, jogi, egzisztenciális vagy (utalt) bibliaiapokaliptikus eseményeire vonatkoztatják-e. Érdemesebb azonban a szüzsének – a feszültség és oldás kiegyenlítődésre törekvő hatásmechanizmusából eredő² – (esztétikai) élményszerűségét e négy jelentésaspektus együttes összefonódásával magyarázni.

Sir Edward Esdaile báró, a regény egyes szám első személyű elbeszélője titkolni kénytelen katolikus mivoltát, mivel – a hatalom a protestáns oldalon lévén – a vallatás, a bírósági ítélkezés, sőt, akár a halálos ítélet kockázatát vállalja magára, különösen az ír szövetségesekkel való bármiféle kapcsolat gyanúja esetén. A szerző által választott elbeszélői forma a témának megfelelően funkcionál: lehetőséget teremt egy központi, a másságot nem toleráló politikai atmoszféra miatt az „alakoskodás" kettős életformáját folytatni kénytelen ember lelki meghasonlottságának, félelmeinek, depressziós állapotainak belső ábrázolásához. A Sir Edward külső viselkedése és belső (lelki) állapota, vallási meggyőződése közti szöges ellentét egyidejű megjelenítése a „mindent-tudásnak" vagy legalábbis egy „felsőbb" nézőpont birtoklásának illúziójával ajándékozza meg az olvasót. A Báró a leleplezéstől való szüntelen félelem és rettegés, valamint a végzetességében is hősies színvallás (esetleg bosszú) kettős szorításában vergődik. Hol közeli barátjának tragikus vége riasztja el a cselekvéstől, hol pedig az ír-angol szövetkezés fokozatos megerősödéséről szállingózó hírek töltik el pillanatnyi lelkesedéssel és bátorsággal. Ebben az értelemben a szüzsé (egyik) feszültségkeltő eleme egy vágyott politikai hatalomátvételre irányuló várakozás, mely megszüntetné a feszültséget, tehát valamilyen kedvező megoldást, reménykeltő perspektívát kínálna a problematikus helyzetben.

További gradációs funkciót tölt be a műben egy bírósági ítélet meghozatalára való várakozás. A katolikusok ravasz, vakmerő „ellenállóját" és „felbujtóját", Mac Rochumot elfogják, s a tárgyalásán az a Van Gelden bíró elnököl, aki az általa meghozott jogi döntés révén felelős a Báró-narrátor egyik legjobb barátjának haláláért. A regény utolsó harmadát a bíróságon zajló, fojtott atmoszférája, ellentétes indulatoktól fűtött eseménysor teszi ki, melynek „tétje" Mac Rochum további sorsa az élet és halál közti döntés távlatában.

Az adventi várakozó attitűd egzisztenciális tétje a történetet elbeszélő, „kriptokatolikus" Sir Edward báróra is vonatkozik, aki szinte könnyelmű vakmerősséggel keresi a kapcsolatot barátja gyilkosával, Van Gelden bíróval. Vele való viszonyára az a kettősség jellemző, ami a láthatatlan, de könyörtelenül kormányzó hatalom hálójában vergődő kafkai hősökre: a vonzás és taszítás ambivalenciája. Az első beszélgetés alkalmával még ekképp összegzi magában a bíróról alkotott véleményét: „Jobban kell vigyázni tehát, mert csal ez az öregember... csupa csalás tehát minden szava." A bíró irodájában lezajlott, látszólag kedélyes disputa viszont már olyan elragadtatott kijelentésre indítja, amely a Levél apámnak-ban jellemzett Atya-fiú kapcsolat (hatalom – kiszolgáltatott és megalázott) ellentmondásosságát juttatja eszünkbe: „Tudom, hogy gyerekes vagyok, – feleltem néki (a bírónak – B. K.) szomorúan s megint azzal a különös elfogódottsággal, mintha apámnak tennék vallomást." (Kiemelés: B. K.) A szerző által alkalmazott belső beszéd révén közvetlen tanúi lehetünk annak a lelki macska-egér harcnak, ami Van Gelden és Sir Edward közt folyik. (Azt is mondhatnánk, hogy ami a nyilvánosság előtt a tárgyalóteremben zajlik, a báró rejtett, intim küzdelmének megkettőzése, egyfajta kivetítése.) A fokozatos kibontakozás drámaiságát növeli, hogy a Bárót meggondolatlan elszólásai, kétértelmű megjegyzései, zavart gesztusai nemegyszer már-már a leleplezéssel fenyegetik, és sokszor csak egy-egy külső esemény véletlene menti meg, vagy az, hogy (protestáns) beszélgetőpartnerei elértik, illetve tréfaként értelmezik kijelentéseit. Amikor az elfogyasztott tüzes bor hatására elkottyantja: „...mikor én is katolikus vagyok", a bíró ekképp reagál: „No látja, ez aztán a pompás tréfa... harsogta egész elvörösödve, s még mindig hahotázott". Amikor a vádlott, Mac Rochum (vagy önmaga?) számára irgalomért esedezik, a bíró azzal intézi el: „Ugyan, kedves Baronett, hát nem gyerekes ez a kérés?" A várakozás ez esetben tehát elsősorban a kíváncsi olvasó várakozása, hogy vajon miképp végződik az elhallgatásokkal, sejtelmes kétértelműségekkel, sokatmondó utalásokkal telített dialógusok folytán a Báró sorsa: lelepleződik-e avagy sikerül megőriznie inkognitóját.

A várakozás apokaliptikus dimenziója nemcsak a cím és a mottó okán rendelhető a szöveghez, hanem ezt erősíti a bibliai („profetikus") idő és a történet ideje közti analógia is: a bírósági tárgyalás advent első hetében veszi kezdetét.

Azért szenteltem nagyobb teret a fenti mozzanatoknak, mivel az elbeszélő lelki állapotának, élethelyzetének és tettei motivációjának megértéséhez elengedhetetlen azoknak a „feszültség-gócoknak" az ismerete, amelyek a hajnali tér érzelmihangulati rezonanciáját is nagyban meghatározzák. Csak ezek ismeretében érthető meg igazán a fejezet élén idézett hajnali tájnak egzisztenciális vetülete. Az anaforikus és kataforikus motívum-összefüggések ugyanis a (többlet)jelentések „pulzáló helyévé" avatják ezt a szövegrészletet.

Ahogy az idézetből kiderül, az elbeszélőt leginkább az ébredő hajnali utca hangjai ragadják meg. Tudnunk kell, hogy ébredését egy lidérces, nyomasztó éjszakai hánykolódás előzte meg („többször a saját nyöszörgésemre riadtam"), ami részben egy esti balesetnek (felhasította az ujját egy rozsdás szögben), de nagyobbrészt Mac Rochum reménytelennek látszó bírósági ügyének volt álombeli szublimációja. Még szinte félálomban, „mosdatlan" rohan le az utcára, hogy a „hajnali zajok" üdítő kavalkádjában megmerítkezzék. A rémálom bizarr és ijesztő világa után az ébredező hajnali utca józan frissesége. A sokszor hallott és megszokott hangok otthonos biztonsága – és: a hajnal mint az újjászületés ideje („...izeg-mozog és kiabál minden, ami visszanyerte életét s mintha a rendesnél is fürgébb volna most a világ") és az utca mint a magány tere („A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng, ...mintha bizony egy üres világ visszhangzana utána" –Kiemelések: B. K.). Az újraolvasás révén azonban korábban és később olvasott szövegrészletek emléknyomai simulnak rá – palimpszesztusként – a hajnali táj nyüzsgő idilljére, s teszik azt komorabb életképpé.

Lépések koppanása: Ez a motívum még kétszer bukkan fel a regényben, mindkét alkalommal a bírósággal összefüggésben. Az alábbi részlet Sir Edwardnak a bíróságon tett első látogatását vezeti be:

„Mikor beléptem az ünnepélyes boltozata terembe, előbb végig kellett mennem az alabárdosok két sora közt, így hát semmit sem láthattam az első pillanatokban. Úgy álltak ott, mint a sűrűn ültetett jegenyék... teljes szélcsendben... – s csakugyan halálos volt éppen a csend. Csak lépteim koppantak a kövön s a terem mélyéről köhintett valaki szerényen..." (Kiemelés: B. K.).

A csendes teremben ismételten koppanó lépések „hangzanak fel" közvetlenül a Mac Rochum ügyében hozandó ítélet kihirdetése előtt is:

„A bíróság! – kiáltotta ekkor az ajtóban valaki s erre minden azonnal elnémult.

E csendben pedig lassú lépések tompa zaja koppant – s az alabárdosok sisakjai közt nemsokára láthatóvá lettek a bókoló fekete fövegek bóbitái... – s a bíróság fellépett az emelvényre, a teremben pedig mindenki felállt. S ami különös: épp abban a pillanatban, mikor odakinn is szólni kezdtek a harangok." (Kiemelés: B. K.)

Csengetés: A hajnali részben szereplő tejárus csengetése („A tejárus csenget, s oly kíméletlenül, mintha kárörömmel riogatna minden alvót...") egy „másfajta csengetést" vetít előre:

Az elnök „...lassan, anélkül, hogy felpillantana, a csengőt kereste kezével...

Az érc éles hangja szinte belénk hasított, s az elszórakozott elmét ismét az örök és változhatatlan szomorúságra terelte. Megint elnémult minden körülöttem".

Az előbbi idézet harangzúgása szintén ennek a motívumhasonításnak egyik, „kinagyított példája".

Kiáltás: A hajnali utca megtelik kiáltozással – a fuvaroséval („Kinn a fuvaros kiáltásai hasították át a ködöt..."), a pékárus „rekedt kiáltozásával" és a vevők aggodalmaskodó válaszaival („Jövök már! El ne szaladjon!"). Mindez egy „másfajta kiáltást" anticipál: a Báró első bírósági élménye felé mutat:

„S még alig értem az emelvény lépcsőzete elé, mikor megdöbbentő dörejként szakadt fel egy szó valahonnan.

– Hazudik! – kiáltotta egy jól ismert hang.

Odanéztem: valóban az elnök volt.

Ő is megnézett engem, haragos, merev nézéssel, mint a sas. Mintha haragudnék az érkező idegenre".

Mit is jelent mindez? Az újraolvasásnál a szöveg-emlékezetben³ elraktározott, egymástól viszonylag távol fekvő szegmensek közt teremt(het) a befogadói tudat analogikus összefüggéseket, s hoz létre ezáltal egy többjelentésű struktúrát, tehát az elemek (esetünkben egy auditív jelenség motívumai) funkcióját egy kölcsönös összefüggésrendszernek (szöveg) alárendelő konnotációs jelentéspályát. Így a hajnali miliő „hangulatisága" is módosul, mivel átitatódik a hatalomtól való félelemre, szűkölésre, egyfajta egzisztenciális veszélyeztetettségre utaló élménykörrel. A bíróság dohos és nyirkos levegője beleeszi magát a kora reggeli lég csípős üdeségébe, s az árusnak a reggel kezdetét is jelző csengetésébe az ítélethozatal baljóslatú zöngéi vegyülnek. A fuvaros pusztába vesző, magányos kiáltását a bírói számonkérés modulációja színezi. Ezzel a „jelentésfeltöltődéssel" válik a hajnali táj az elbeszélő egzisztenciális terévé.

Ottlik-hajnal

A rácsodálkozás távlata (Hajnali háztetők)

„...láttam végig a hidakat... A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán... Tehervonat, huszonnégy kocsival...

– Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikk-cakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcasöprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit-híd alá." (Kiemelések: B. K.)

Ottlik Géza már a regénye elején – egy önreflexív kitérőben – a következő megjegyzéssel hozza zavarba az olvasót: „...ez semmi esetre sem regény, vagy kitalált történet, se nem műalkotás: csupán a nyers valóság. Afféle dokumentumgyűjtemény egy képhez." Művének fikciós jellégét az utolsó – több rövidebb részből álló – fejezetben ismételten megkérdőjelezi: „...nem vagyok regényíró, és ez nem regény: csupán egy festmény előzményeinek adalékgyűjteménye". Persze, mindezt Bébé, a narrátor mondja, minősítve ezzel elbeszélői tevékenységét, ami, ugye, azért mégiscsak a szerzőre, Ottlikra vonatkozik, akinek a művét éppen olvassuk, s mely nagyon is regénynek tűnik... Mielőtt elnyelne a „fikciók ki-be-ugrál játéka", fontosabbnak tartok kiemelni egy másik motívumot az idézetekből: A regény cselekménye a kép és szöveg interszemiotikai viszonylata mentén bomlik ki, vagy másképp szólva: a Hajnali háztetők című (regény)szöveg egy ugyanolyan című festmény „regényes" interpretációja. A festmény képes egy érzékelhető térben az alakok, tárgyi mozzanatok, történetmotívumok szimultán ábrázolására, amit a regény csupán eseménysorok, történet-szekvenciák szukcesszív egymásutániságában tud megjeleníteni. A Bébé festményén látható három alak bizarr együttese (az első cím szerint: „Hegedülő férfi, ülő akt és egy titkos prostituált képmása") a regény mint kommentár elolvasása után válik csak érthetővé, pontosabban a szöveg rendeli hozzá a képhez az „értelmező viszonyokat".

Ottlik regényének idézett hajnali „párkány-jelenete" többféle szempontból is kulcsjelenet. Jelzi a cselekmény menetében – elsősorban Halász Péter életsorsában – beálló töréspontot, és egyben az újrakezdés lehetőségét is előlegezi. Az újjászületés ideje. Halász Petár határhelyzetben van. Ég és föld között függő groteszk póza jelzésértékű: a társadalmi-egzisztenciális biztonságérzetet, a sokszor olcsó hazugságokból tákolt/fenntartott látszat-lét renyhe kényelmét, a „megállapodott, rendes ember" helyzetének polgári illúzióját jelentő világ (ez számára Alisszal való házassága), illetve az őszinte szembenézés – esetleg a közösségi megvetés – kockázatát (is) vállaló életforma (kapcsolata Lilivel) közti hezitálásának tér-metaforája. Petár vakmerő tette egy profán átváltozás-rítusra emlékeztet, olyan cselekvéssorozatra, amely mássá teszi, belsőleg átváltoztatja a cselekvőt. Halász Péter kilép egy ablakon, és belép egy másikon. Ami közben történik – a létezésre való rácsodálkozás élménye. Mindaz, ami lentről (közelről) átláthatatlan, a megszokott, az ismételt megtapasztalás és más „zavaró" események miatt szem előtt való ugyan, de mégsem látható, az fentről, egy távolabbi rálátást biztosító perspektívából éltető rend. Halász Péter lassú araszolása a „két világot összekötő" vékony kőpárkányon – mindez a sötétséget és világosságot felező rövidke időintervallumban történik: hajnalban. Amikor elmeséli Bébének, mit látott, barátja kétségbe vonja szavainak igazságértékét: „...nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn..." Miután azonban Petár részletezi a hajnali főváros lenyűgöző látványát, Bébé módosítja véleményét: „...szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit". Eldönthetetlen, hogy vajon mennyi a „valóság" és mennyi az „önkényes hozzátoldás" Halász beszámolójában. Noha Bébé az ablakból végigkísérte a „mutatványt", barátja nézőpontja egyedül/állónak mondható: a párkány mint a magány tere. Csak ő lát(hat)ta úgy a hajnali háztetőket, ahogy senki más. Tehát, amit mond, nem biztos, hogy „teljesen" megfelel a valóságnak, viszont szavai a valószerűség élményét keltik Bébében, aki ennek hatására „folytatja", „kiegészíti" a hajnali táj érzékletes leírását:

„A fényes, őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege." (Kiemelés: B. K.)

A jelenet után Halász Péter elhagyja feleségét, Aliszt, és Lili keresésére indul.

Rövid kiegészítésként megjegyezhetnénk, hogy a hajnal kronotoposza az Iskola a határonban is többször felbukkan, a növendékek különböző (nemegyszer ellentmondásos) lét-perspektíváihoz adva keretet. A hajnal eleinte az ébresztő és a „csukló"-nak nevezett reggeli torna ideje, tehát – az iskola világában – rossz: „...hajnalonként egy félórás büntetéssel kezdjük mindig a napot..." Ugyanakkor Bébé számára egy „titkon szerzett" békesség és nyugalom idejévé válik, s ezen éltető tapasztalat „megfoganásának" a helyszíne egy magányos és kihalt jellegében is bensőséges tér:

„Kikönyököltem az egyik ablakon.

Öt óra múlt... Néhány gyenge fényű körte égett a végtelen hosszú folyosón, ahol egyedül könyököltem egy ablakban. ...Az épület mögötti kopaszodó fákat inkább érezni lehetett, mint látni a vak éjszakában. A hűvös hajnali levegőtől végigborzongtam. Kiegyenesedtem, és zsebre vágtam a két kezemet. Kint is, bent is aludt az egész világ, csönd volt, sötétség, a folyosó elhagyott, mégis, mintha messziről a szél zúgását hallanám, dúdolni kezdtem magamban hang nélkül valami indulófélét. Öt perc múlva ébresztő, vége szakad a magányomnak, jelentkeznünk kell Schulzénál, és kezdődik újra a tánc. Nem bántam.

Mert addig is békesség fogott el, elmondhatatlan, újfajta nyugalom, s nem is kellett jól megjegyeznem ezt az érzést, tudtam, hogy úgysem veszítem el többé" (Kiemelés: B. K.)

Újra: a magány és a (z újjászületés térideje.

Végezetül egy harmadik „hajnali példa": Medve Gábor az éjjeli szökését követően remegő térddel botorkál „két ország közt, a senki földjén" (határhelyzet), miközben lassan, a maga számára is észrevétlenül, de annál erőssebben érik lelke rejtett, letagadott zugában az elhatározás: visszatérni az iskola falai közé. A hajnal – mely „olyan lopakodva érte utol..., hogy alig volt valami jele" – itt (is) a belső ingadozás ideje, a közösen elszenvedhető katonaélet és a civil élet szabadsága közt: „Továbbra is sötét maradt, csak éppen kezdett láthatóvá válni a táj. A fák dereka, a köves ösvény. Mire a völgykatlanba ért, már kezdett fényesedni a köd is". Ekkor talál Medve egy konzervdobozt, szórakozottan rugdosni kezdi, s ennek a lefelé görgő doboznak az ürügyén indul el visszafelé, az iskola irányába. Persze, mindezt már egy dacos lelki vívódás előzte meg: „görcsös sírás tört ki belőle". Könnyeivel küszködve indul vissza. S ekkor megvirrad. A hajnali szürke derengést és a völgyben „rétegesen megszorult" ködöt felváltja a reggel józan világossága. A változó táj egyben Medve vívódásának külső szcenériája is: „...baktatott tovább, nem látva egyebet, mint a könnyeinek és a felszakadó ködöknek kettős fátyolán át az ólomszürke eget. A lassan-lassan betörő reggeli világosságban némán füstölgött a kis völgy" (Kiemelés: B. K.)

Esterházy-hajnal

A hajnal erotikája (Függő)

A regény stilisztikai rétegezettsége, a kifejezés variabilitása (különböző szerzők vendégszövegeinek beépítése, allúziók szerepeltetése) és az ebből adódó kompozíciós elv (montázs), valamint a szintaxis szintjén a „kitérők", „betétek" gyakori, szinte folytonos alkalmazása nem teszi lehetővé, hogy a bennünket érdeklő hajnali jelenetet „tiszta formájában" idézzük a fejezet élén, ahogy ezt az előző két mű esetében tettük. Alkalmasnak látszik viszont ebben a „heterogén" szövegrészletben a kiemelések és kihagyások segítségével jelölni ki olyan olvasási irányokat, melyek elvezethetnek, „bevezethetnek" minket az Esterházy-hajnal szövegterébe – bizonyos jelentéseket így függőben hagyva, másokat pedig, célunknak megfelelően, felerősítve, kidomborítva.

„...K ...térdével előrenyomult, faltörő kosként választva széjjel a Drahoschéit... engedelmesen kinyílt a kiskapu, maga felé húzva a lányt előrecsosszant s rádőlt, és máris ott volt, valóban, hihetetlenül, comb-bál!, ujjongott, sokáig nem mozdultak, mindene megvolt, jobbat el sem képzelhetett magának, nem is vágyódott másra, mégis mocorogni kezdett, előbb Drahosch farmerjába akart benyúlni, de fönnakadt a szabáson, aztán gyorsan, gőgösen és ijedten, kérlelni kezdte a lányt, másszanak át a kerítésen, azon túl káprázatos kert terült el, láthatóan, sőt érzékelhetően üres, lakatlan, biztonságos, olyan tehát, amilyennek egy lakatlan kertnek lennie kell az utolsó pillanatban, nagy, üres terek váltakoztak szép, sűrű bokrokkal, sütött a hold, s a kert gyepűire kékes, sugárzó fényívet bocsátott, csupán az árnyékok voltak ijesztően hosszúak és láthatóak, de talán, gondolta, az éjszaka titka kedvez más titkoknak is, Drahosch mosolygott, ellenkezett, tevékenykedett, dadogott, mommogott, habogott, gügyögött, babusgatott, agyonbeszélte őt, ő bolond meg hagyta, hadd múljék az idő, föl kellett volna nyalábolnia Drahoscht és basta! Úgy értve, és kész, de hát addig-addig, míg egyik pillanatról a másikra, mint egy rossz fuvallat, kivilágosodott, a tó felől jött a tömény, csirizes világos massza, melyben mozdulni is nehéz, nem vitás, véget ért, véget ért az éj, elszoruló szívvel szívta be ezt a lesújtó hajnalt, hajnal hasad?, ellenkezőleg, édes urak, Drahosch kedvesen elvált tőle, az ágyékuk elvált, a lány a feje tetejére tette a kezét, és homlokon csókolta, amit ő meghatónak talált, azt meg, hogy Drahosch elmegy, természetesnek, a lány futni kezdett... most ő támaszkodott a vaskerítésnek, hátrahajolva és enyhén széjjelvetett lábakkal, mint az imént Drahosch, és, amit sose hitt volna,

amolyan hím-legendának tartotta, fájtak a heréi, s mikor hasát behúzva benyúlt végre a farmerba, és megdörzsölte az ágyékát, akkor ujjai hegyével nyálkásságot érzett, mintha csigák mászkáltak volna, mind ez idáig ott föl s alá, ami nem keltett benne semminemű viszolygást, a mezei póznákon soká égtek még a villanykörték, sápadt labdacsok, mozdulatlanul állt, terpeszben, nyakszirtjét az áldott kerítésnek nyomva, keze lefelé, megindult lassan az üdülőtelepen az élet, egy hétköznap, anyácskák siettek, cekkerükből friss, sós kifli lógott ki, a tejesüvegek tompán összekoccantak, ősz hajú, inas öregemberek álltak sorba a reggeli újságért, idegenek mászkáltak kezökben sült hallal, fintorogva és ügyetlenül köpködték ki a szálkákat, nagy a reggel is, hamarost föltűnt Drahosch, frissen, lendületesen...".

Egy néma alba – prózában. A „lovag" és a „hölgy" hajnali búcsúja. A váratlanul (hogy máshogy?) beköszöntő virradat mint a vég s egyben egy új kezdet ideje. Mindez egy szecessziósán sejtelmes koloritba ágyazva („kékes, sugárzó fényív" övezte „nagy, üres terek".). A magány hajnali terei.

Amit látunk – ismét egy hajnali beavatás. Lázas, érzéki rítus. Két test érintkezése, a közelség eddig ismeretlen határainak áthágásával, mely a kamaszkori (ön)megtartóztatások keserédes görcseinek feloldását hozza:

„...amikor ...lefelé a farmer pereméig, fölfelé-oldalvást pedig a mell puhás környékére jutott, Drahosch halkan mindig nemet mondott, nem, kérlelhetetlen nemek, melyek kizártak minden további kompromisszumos próbálkozást... az erkölcsi komolyság látszatának fenntartása mindegyre nehezebb lett, az ösztönösen elfogadott határok megtartása kutyakomédiává vált" (Kiemelés: B. K.)

A beavatásig tartó időszak – lassú, fokozatos araszolgatás, óvatos(kodó) tapogatózás a határokon túlra:

„Drahosch, szokatlanul, úgy mosolygott, mintha ő, K., volna az ötös találat, és némileg ugyan karitatíve, de kétségkívül szájon csókolta őt, merészen, mozdulatait nem fékezve... beleszédült Drahosch ajkának puhaságába és forróságába, és ehhez még hozzájött a lány lenge, éjszakai öltözete... és ahogy Drahosch előrehajolt, hogy őt, K.-t, lecsókolja, mellei elemelkedtek a hálóingtől, vagy fordítva, mintha ki akartak volna ugrani, két, húson tartott vad véreb, ő ekkor látott életében először, egészben, női mellet..."

Esterházy Függője – ahogy Thomka Beáta írja – a regényben szereplő fiatalok azon életszakaszára összpontosít, „melyet a gyermek- és felnőttkor, az öntudatlanság és öneszmélés közötti hajszálfinom rezdülések és átmenetek jellemeznek", találkozások és a próbálkozások ideje ez, többek között „az Erósszal való találkozás ideje" is.⁴

Az Esterházy-hajnal mint az Erósszal való találkozás ideje.

Az idézet vastagon szedett részei is mutatják, hogy az idő ezúttal sem vizsgálható a tértől elkülönítve, hanem csak együttesen, mint kronotoposz. Az általunk Kosztolányitól eredeztetett, majd Füst és Ottlik műveiben is fellelt hajnali tér mint a szereplő magányát kivetítő lelki táj Esterházy regényében szintén felbukkan, ugyanakkor kiegészül – az idő fent jellemzett ismérveire utalva – egy erotikus jelentéssíkkal is: a tájat megülő hajnali pára „tömény, csirizes, világos masszá"-ja utalás K. ejakuláció praecox-ára. A jelenetnek bizarr jelleget kölcsönözhet az a tény, hogy K. – legalábbis a könyv fülszövege alapján – egyenlő Kosztolányival... A nagy „hajnali lírikus" nem csak mint figura van jelen a történetben, hiszen a regényben többször megidéződnek a Hajnali részegség motívumai is: „A regény... a Hajnali részegség idillikusan tiszta alaphelyzetéből nő ki. Az éjszaka és a nappal szétválasztódásának biblikusan emelkedett versbeli felidézése a Függő szövegterében a gyermek- és felnőttkor elkülönülésének, a virradat az ifjúkornak a metaforája"⁵ (Kiemelés: B. K.). Noha Kosztolányi nevét nem tüntettük fel „elbeszélésünk szereplői" közt, ez – mint ahogy az előbbiek is mutatják – nem is szükséges, hiszen a Hajnali részegség beszéd- és léthelyzetének, azúros derengésének, csillámló fényjátékának reminiszcenciája zsongító írként járja át az „utódok" műveinek szövegtestét.

Hivatkozások

1. Wittgenstein, L: Előadás az etikáról. Látó 1997/6, 63. o.
2. František Miko: Od epiky k lyrike. Bratislava 1973, 268. o.
3. František Miko a szöveg-emlékezet terminus használatát azzal az olvasásfenomenológiai tapasztalattal indokolja, hogy a befogadó számára minden szöveg csupán részenként, fokozatosan, az olvasási-jelfejtő műveletek egymásutánjában ismerhető meg (az olvasó a jelentésekhez csak így férhet hozzá, senki számára sem adott a szöveg „egyszerre", a „maga egészében"), éppen ezért a szöveg emlékezete a műnek azt, az olvasói tudatban már elraktározott részét jelöli, amely a későbbi és végleges megértésében is nélkülözhetetlen, irányító tényezőként funkcionál. A szöveg-emlékezet a szövegegész szemiotikai komplementuma. (Miko, F.: Semiotický aspekt textu. – 31. o., In: O interpretácii umeleckého textu 7. Nitra, Pedagogická fakulta v Nitre 1982, 27–47. o.)
4. Thomka Beáta: Függő világok. – 164. o. (In: Thomka B.: Regényterek, esszéterek. Újvidék, Forum 1988, 163–170. o.)
5. Thomka i. m. 168. o.