Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Kettős játék

Kettős játék

Csányi Erzsébet fordítása

   

Esterházy Péter legújabb szerbre fordított regényében a „van egy nő" állandósult fordulatot, frázist, egyéni közhelyet kilencvenhétszer írja le, ismételve és megsokszorozva a történelmi végtelenben. Tulajdonképpen a mű kilencvenhét fragmentumának mindegyike ezzel kezdődik. Furcsa és merész. Formai szempontból az eljárás megválasztása sajátos; az író olyan módszer mellett döntött, ami eddig kizárólag a költészet sajátja volt, és szerepe egyszerűen szólva abból állt, hogy (mesterséges) életet leheljen az ilyen frázisokba. A frázist Esterházy közli, majd utána különböző nyelvi játékokkal bizonyítja, elvitatja, ironizálja, tagadja stb. Az ilyen közhelyek általában kisebb-nagyobb versegységek első sorai, hogy azután az egész vers ugyanezzel a közhellyel, vagy annak enyhén módosított változatával fejeződjön be egy esetleg hatásos, rövid kommentár kíséretében.

Az „egy nő" mint tematikai-motivikus hang és frázis kanyarog, alábukik és újból megszületik, hogy tovább menjen, mint egy autóbusz állomástól állomásig, hogy deltásan elágazzon mint a folyó és kilombosodjon, majd újból visszatérjen önmagához, az „egy-nőhöz" – és eltűnjön a mélyben. Ám Esterházy ezen a szinten is örvényszerű. A regényt így kezdi: „Van egy nő. Szeret.", hogy lassan áttérjen az anyjára, majd két anyára és egy férfira, aki gyűlöli, utána ismét az egy nőre és egy őt szerető férfira, hogy a regény végül a nővel fejeződjön be, aki szereti. A szöveg a következő mondatokkal zárul: „Egyre kevésbé tudom magamat megnevezni. Már saját fogkefém sincs." Ez a formaterv óhatatlanul meghatározza a szemantikait is. Mert a nyelvi játék és asszociáció hatalmas mezejét nyitja meg, még azzal is, ami logikailag e jelenségen kívülre esik. Így történt, hogy a jelentésszinten ezt a regényt úgy olvashatjuk, mint kilencvenhét szerelemről, kilencvenhét nőről szóló mesét, avagy kilencvenhét szerelmi történetet a hős egyetlen szerelméről. Szélesebb jelentéssávban a műnek mély individuális, nosztalgikus, szellemes, ironikus, néha patetikus, önkényes, bölcseletileg decentrált és olykor (szándékosan) megalapozatlan világképe van, sőt, önértelmezése. A magánmitológiának, avagy az individuumról szóló mitológiájának a kibontása a végletekig hatol. Esterházy szemmel láthatóan bírja ezt a kötéltáncot. De még ez sem elég neki. Itt is kettős játékot űz. Ő a táncos is és ő az, aki szinte pattanásig feszíti ki maga alatt a kötelet.

A Fuharosok és a Kis Magyar Pornográfia után Esterházynak ez a harmadik szerb nyelvre fordított könyve. És ha közelebbről meg akarnánk ragadni lényegét, akkor egy új szubjektivizmust kellene szem előtt tartanunk, ami a modern és a posztmodern egyes kulcsfogalmait egyesíti. Ez a regény, úgy tűnik, éppen a társíthatatlan társításán nyugszik: mind formai, mind jelentéstani szinten. Mert pl. a nyelv problémájával, a „hogyan valamit megnevezni" kérdésével foglalkozva implicite meghatározza világhoz való viszonyát, attól függetlenül, hogy az kifejtetten nincs szigorúan definiálva, megmarad polivalensnek. Nyelve közvetlenül közvetített, és egyesíti magában az életről való tudatot és belátást. (Peter Esterhazi: Jedna žena. Stubovi kulture, Beograd, 1998. Vickó Árpád fordítása)