Királyok, hercegek, grófok

Gyerekkoromban Óbudán laktam, a külső Bécsi útnál, a Zay utcában, a Gyógyszergyár utcai saroktól három háznyira. Kertes házban.

Akkoriban még valahogy nem értékeltük azt, hogy kertes ház. Fával és szénnel fűteni nem túl kellemes. Hajnali ötkor, sötétben, mínusz tizenötben a pincébe zarándokolni gyújtósért kifejezetten riasztó. Reggel hétkor fél órát gyalogolni a villamos végállomásához, hogy legyen esélyed bejutni az iskolába, szóval, az se olyan igazán jó.

Nem csoda, ha komolyan hittük, hogy a panelban majd jó lesz. Távfűtés! Az igen! Volt azért varázsa ennek a szónak.

Az utcánk végén az egyik helybeli gazda vagy négy disznót tartott, attól néhány száz méterre pedig, ha a Kunigunda utca folytatásán mentünk tovább, a földes úton, ott volt a cigánytelep.

Barátságosak voltak az ottaniak, de ha hívatlanul jött valaki, a kissrácok kezében biztonság okáért ott volt a bicska, és használni is tudták, ha kellett.

Mi, gyerekek, csoportosan se nagyon mentünk arrafelé.

Ilyen volt a hatvanas évek Óbudája.

Elsőben, másodikban még rendszeresen megvizslatta fejünket a tanító néni, tetű után kutatott, és talált is egyik-másik osztálytársamnál egyszer-egyszer. Akkor aztán jöhetett a nullásgép.

A kopasz fejbőr nem volt annyira divatos, mint napjainkban.

Talán nem csoda, hogy vágytunk a panelba. Azt hittük, az nagyon jó. Ha valaki panelban lakik, az majdhogynem gazdag.

Persze, nyolcévesen nem nagyon tudja az ember, mi is a jó. Nyolcévesen még egészen képtelen dolgokat lehet irigyelni. Én a legjobb barátoméknak, a Brieber Imiéknek a szoba-konyhájára is irigykedtem.

A Hunor utcában volt lakásuk, és budira jártak szarni. Ezt csodálatosnak találtam. Igaz, hogy öten laktak a szoba-konyhában, mi meg négyen laktunk három szoba összkomfortban, mégis valahogy tetszett nekem az az élet, az övéké.

A konyhájukban sparhelt volt, faforgáccsal lehetett benne fűteni, és ahogy az a faforgács izzott, annak volt hangulata. Gyönyörű volt az egész. Iskola után jó párszor mentem hozzájuk. Lógni kicsit. Meg focizni is.

Fociban jó voltam.

A kertes ház, meg a környék, Óbudának az a külső része erre is jó volt. Lehetett focizni, csavarogni, nem időben hazamenni, nagy életet élni. Ócskavasból biciklit csinálni, fakardot fabrikálni, és mindenfélét kitalálni.

Iskola után legtöbbször csoportosan mentünk hazafelé, és a legritkább esetben jutottunk időben haza.

A Brieber mamája a Selyemkikészítőben volt takarítónő, és a Selyemkikészítő a Bécsi úton volt, közel a Zay utcához. Nekem pont útba esett, Brieber meg jött a mamájához, ezért együtt mentünk egészen odáig.

A Selyemkikészítőnél jó esetben elváltunk, én pedig mentem tovább, egyedül. Néha mégis tettem még egy utolsó kanyart a Hunor utca felé. A Brieberéknél olyan furcsán rendben voltak az illatok. Fanyar tisztaságszag volt mindenfelé.

Hazafelé aztán jókedvemben dudorásztam. Meg történeteket meséltem. Magamban. Normális dolgokat persze nem nagyon tudtam énekelni, mert az iskolában csupa mozgalmi dalt tanultunk. Volt egy énektanárom, aki nagyon komolyan vette ideológiai nevelésünket. Ezért aztán azt dúdolgattam általában, hogy „királyok, hercegek, grófok, / naplopók és burzsoák, / reszkessetek, mert feltámad / az elnyomott proletár".

Ezt énekeltem.

Erre jól lehetett hazafelé menni. Meneteltem. Jókedvűen. Meg azt is énekeltem, hogy „föl, föl, ti rabjai a földnek, / föl, föl, te édes proletár". Talán az éhest nem nagyon tudtam elképzelni. Vagy ennyire szerettem a proletárokat? Nyolcévesen azt se tudtam, mi is az a proletár.

A királyokkal-hercegekkel-grófokkal egyébként eléggé ellentmondásos volt a viszonyom. Nem tudtam egyenlőségjelet tenni a naplopók meg közöttük. Azt gondoltam, a naplopók tényleg gazemberek, apám sokszor mondta is, ha nem tanulok rendesen, ami alatt minimum színjelest értett, naplopó leszek. Magamat pedig nem igazán tudtam királynak, hercegnek vagy grófnak elképzelni csak attól, hogy nem tanulok rendesen.

A burzsoá kifejezéssel pláne nem tudtam mit kezdeni, lévén, hogy franciás műveltségem még igen hiányos volt.

Kedvenc ifjúsági és történelmi regényeim is zavarba hoztak, mert azokban szép számmal szerepeltek jó grófok, hercegek és királyok, gondoljunk csak a kis hercegre, Mátyás királyra, gróf Monte Cristóra, vagy Athosra a Három testőrből.

A legtöbb akkori olvasmányom hőse nemes volt, és a nemesek, mint ahogy a legjobb barátomtól, Brieber Imrétől megtudtam, már majdnem grófok.

D'Artagnannal, a gascogne-i nemessel, a királyné védelmezőjével nem lehetett nem azonosulni.

Aztán anyám egy szép napon közölte velem, hogy tulajdonképpen én is nemesi származású vagyok. Anyai ágon mindenképpen. Hogy a rimaszombati Harto-Szokolayak szintén nemesek voltak.

Anyám részéről ez csak egy véletlen félmondat volt, de az ilyen véletlen félmondatokkal vigyázni kell. Dagadtam a büszkeségtől.

Apám próbálta is, pedagógiai célzattal, helyrehozni a dolgot. Odavetette nekem, látva nagy mellényemet, úgy foghegyről:

– Parasztok voltak az őseid! Nem is parasztok, hanem zsellérek! Tudod, fiam, mi az a zsellér?

Nem tudtam. De ezt az új tudásomat is megjegyeztem, és eltettem magamnak. Mohón gyűjtöttem magamba az ilyen információkat.

Gyakran jártunk le Tabra apám korán meghalt anyjának rokonaihoz, akik mézeskalácsosok voltak, és valamikor még cukrászdájuk is volt. Számomra nem kis szórakozás volt odautazni.

A Cziglerek Tab egyik legismertebb famíliája volt. Amikor odautaztunk, hirtelen Czigler-gyerekké lettem, mindenféle történeteket hallottam a sokkal ismertebb Zieglerekről, akikkel állítólag közös családba tartoztunk valamikor. Nagyanyám testvérét, az Amerikában élő Czigler Dezsőt is emlegették, sőt, megmutatták azt a zsidó iskolát, ahova gyerekkorában járt.

Tabon találkoztam a polgár szóval először. Meg azzal, hogy ebből a hagyományból jöttem én is.

Egyik osztálytársam azt mondta, hogy a burzsoá meg a polgár ugyanazt jelenti. Összeverekedtem vele ezért a mondatáért. A Czigler-Ziegler-múltat pedig megőriztem magamnak. Büszke voltam rá. Tetszettek a mézeskalácsosok.

Aztán kiderült, hogy a szintén felvidéki Petőczöknek is volt nemeslevelük. A krónikák szerint egyik feltételezett ősünk, Petőcz Péter 1772-ben Mária Teréziától kapta nemeslevelét. Azon az iraton egy írótoll volt látható, zöld mezőben. Nemesi ősünk tehát valószínűleg íródeák volt, ami már akkor, nyolcéves koromban is igazán szép mesterségnek tűnt a szememben.

Az egyik iskolai farsangi játékon Mátyás király íródeákjának szerepét kaptam. Volt süvegem, pennám, sarkantyús csizmám, minden, ami kell.

Petőcz Péter történetének nagyon örültem, mert ötéves koromtól én is hasonló mesterségre akartam adni a fejem, amin legjobb barátom, Brieber Imi erősen megütközött. Nem tudta elképzelni, hogy az irodalom normális mesterség. Ha autószerelőnek készülök, azt elfogadta volna, mert ő is az akart lenni, de ez az íróság, bármennyire is a barátom volt, nem fért a fejébe.

Tudásomat és tudásszomjamat látva apám elővette egyik féltve őrzött régi könyvét, Búzás Viktor A Petőcz-fiúk című ifjúsági regényét. Az 1848-as szabadságharc hadnagyairól szóló történet lenyűgözött. Úgy éreztem, jövök valahonnan.

Aztán apám néha még el is szavalta nekem az egyik kedvenc négysorosát, hogy „a Petőcz-név megint szép lesz, / méltó régi, nagy híréhez, / mit rákentek a századok, / lemossuk a gyalázatot", aminek eredményeképpen kisgyerekkoromban egészen komolyan hittem, hogy tényleg le kell mosnom a gyalázatot.

A későbbiekben kedvenc ősömről, Petőcz Péterről megtudhattam, hogy jelentős pozíciói voltak Mária Terézia udvarában, és az ottani szabados szokásoknak köszönhetően nagyon előkelő hálószobákba is bejutott. Ha valaki nemes, akkor a királyok, hercegek, grófok sincsenek messzire tőle.

A romantikára hajlamos családi legendák még egy balkézről született, valójában hercegi leánygyermekről is szólnak, akinek apja éppen az említett Petőcz Péter lett volna.

Hiába! Az akkori erkölcsök.

Nyolcévesen tehát azt gondoltam, hogy igen kiterjedt a rokonságom, és mindenki hozzám tartozik. A királyok-hercegek-grófok és a naplopók-burzsoák éppúgy, mint a polgárok-zsellérek-parasztok. És nagyon örültem, hogy ilyen remek őseim vannak.

Akkoriban egészen komolyan hittem, és hirdettem, hogy az angol királynő is rokonom. Úgy szegről-végről.

Aztán telt-múlt az idő, és a napokban azt olvastam a legkedvesebb szerzőmnél, hogy rokona az angol királynőnek. Szegről-végről.

Hogy neki is rokona.

Reveláció volt ez a mondat. Hiszen ebből értelemszerűen következik, hogy akkor nekem is rokonom. Mármint a szerző.