Ötven monda

37. Máig se tudom, melyik házban lakik. Pedig többször jártam arra (az utcájában).

39. Vagy úgy írsz, mint ő (róla szinte kizárólag csak úgy lehet), vagy nem úgy írsz, mint ő (belső parancs, hogy ne úgy): ami ugyanaz.

37. (folyt.) Emőd u.? többször csaltam, amikor mentem a bátyámhoz filmkonzultálni egy szomszédos utcába (köztük a strand), úgy szálltam le a Hévről, mintha véletlenül, vagyis a végén, akkor még mindig mehettem volna előre, bonyolult gondolatmenet (késésben voltam), hogy miért is kell nekem mégis erre.

39. (folyt.) E. P. mindig megmutatja, hogy hol lehet fogást találni a magyar irodalmon. (Vagy úgy, mint ő, vagy máshogyan.) – Megjegyz.: Innen több (zárójelbe tett) írásjelet beírás után kihúztam. Egy kérdőjelet már azután írtam be, hogy magát a mondatot már végleg kihúztam. (Jelent ez valamit?)

37. (folyt.) És egyszer egy nőgyógyásznál jártam, direkte a szomszéd házban, mondták is, hogy ő lakik a szomszéd házban, és hogy reggelente köszönnek egymásnak, kinéztem a konyhaablakon, de abból a szögből sohasem láttam megint. Megyek-megyek az Emőd utcán, és nem tudom, melyik házban lakik. (Azt elfelejtettem, hogy melyik házban lakik a nőgyógyász.) Próbálok rájönni abból, hogy melyik ház van átépítve. Valamelyik könyvében ír erről az átépítésről. Jóleső bizonytalanság. Próbálok következtetéseket levonni abból, hogy nem tudom, melyik házban lakik. Termékeny gondolatok – mint mindig – a tudatlanságról. Az utca embereit figyelem: vetnek-e arra egy-egy óvatlan pillantást. Nem vetnek. Üres az utca.

1.  Na, most már lehet kezdeni. Hideg kék szeme rám ragyog Erdély utolsó (életében utolsó) kiállításán, Óbudán, amikor eléálltam egy állítólagos üzenettel. Mondom, Óbudán volt ez, próbáltam könnyed hangot megütni, és akkor nagyon okosan rám nézett. „Nagyon okos", gondoltam akkor magamban. Harci álláspont (Kleist Goethével – bocs. – „letépem fejéről a babért" sziszegte Kleist tajtékzó szájjal): és ott áll előtted, és valamiéit ellenállhatatlan. Egy angol úr üzent valami semmiséget (az angol urak semmiségeket üzennek), ha nem adom át, akkor sem történik semmi.

2.  Tetszenek neki a zakóim. (Majdnem mindegyik.) Zakószakértő (mint Ascher). Megjegyzi a zakóimat, egy tizenöt éves pillantását is megőrzi a zakó ujja, az anyag: gyengéden nézi a zakókat, mint egy anya. Ért hozzájuk, de nem úgy, mint a szabómesterek, ért a zakók személyiségéhez. Kapcsolatteremtés lehetősége: jó zakókat hordani. Zakóvadászat: hátha összefutok vele valahol.

3.  Autóból szállt ki a Nagymező utcán, háttal, nem mentem oda hozzá.

4.  Tudtam, hogy az íróknál találkozni fogunk. Akkor odamentem hozzá, és megmondtam neki, hogy láttam kiszállni a Nagymező utcán, háttal az autójából, és hogy nem mentem oda hozzá. (Fő, hogy az ember mindig találjon érdekes témákat.)

5.  Hangja meglepő módon az egyik nagynénikém hangjára emlékeztet. Picit rekedtes, fémes, lekerekített. Ahogy a nagynéni kimegy a konyhába, hogy teát készítsen nekem, és körülnézek a lakásában: a vajat köpülő asszony festményét piciny gyermekkorom óta csodálom a falon: a sárgaréz edény csillogását. Így csodálom E. P. szövegeinek arany villanását is. Mindig villan.

6.  Genet mondta nekem Nyugat-Berlinben (name-dropping), hogy a reflexió legyen gyors, mint a villám. (Csak akkor ér valamit.) Így aránylanak E. P. szövegei: gyorsak, villámgyorsak. És aztán rájössz, mikor megpróbálod fölfejteni, hogy milyen sokat köpülte őket. Genet Cocteau-tól hallotta ezt a mondást, Cocteau-nak valószínűleg nem mondta senki, de ha már valaki, akkor nyilván Valery, vagy Gide, vagy Proust, vagy valamelyik halott Goncourt-fivér. így terjednek a mondások.

7.  Zalaegerszegi Hevesi Sándor színház klubja: Esterházy Sziveri Jánossal beszélget. Odamegyek hozzá, úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy János halálosan beteg. Otrombán viselkedem, félre akarom hívni E. P.-t, mondván (magamban), hogy mindegy. Nem mindegy. E. P. nem jön. De nagyon finoman nem jön. Tovább beszélget Sziverivel. Sziveri egy hónap múlva már halott. E. P. figyelmes beszélgetései. Számon tart. Folytat. Gyűjt. Évekig gyötröm magam azzal, hogy miért is voltam olyan otromba – miért is teszem otrombábbá magam, mint amilyen vagyok. Pótlékok (gondolta Chan Chu, de nem írta meg soha).

8.  Kurtággal sétálok a Vígszínházban a Peymann-féle Herrmannschlacht szünetében. Jön E. P. lentről, kibukkan egy lépcsőfordulóból és köszönnek egymásnak. Bevillan egy emlék: a tihanyi pártüdülőben, ahol Meir Vilnernek, az Izraeli Kommunista Párt főtitkárának tolmácsoltam, ebédidőben jön Keserű Jánosné, könnyűipari miniszter és köszön Szurdi István belkereskedelmi miniszternek. Keserű Jánosné csak egy napra jött le, valami külföldi vendégével. A köszönés emelkedett, kicsit ünnepélyes, ahogyan a két miniszter észreveszi egymást, de rövid is: felismerés és kölcsönös tisztelet: a pincérek kezében egy pillanatra megáll az ezüst tálalókanál. Egyenrangúság. Évekig hallom azoknak a szervuszoknak a dallamát. (Én a személyzettel hálok, egy sofőrrel és egy pincérrel osztozom az éjjeli szálláson. Az Izraeli Kommunista Párt főtitkára – aki sokkal rosszabbul játszik nálam – folyton megver pingpongban: a stratégiája: minden labdát visszaadni, én elvesztem a türelmem, lecsapok, bele a hálóba, vagy túl az asztalon.)

9.  Egy társaságban óvatosan kritikai hangot ütök meg E. P.-vel kapcsolatban. (Vagy kárörvendve hallgatom húgom születésnapi díszvendégének megjegyzéseit? Vagy a miskolci színészházban nézegetem az Ottlik-másolatot a falon, és mindenfélék eszembe jutnak?) Amikor a többiek csatlakoznának hozzám, azonnal meggondolom magam, és védelmembe veszem. Egyre jobban védem, egyre jobban tetszik. Végül egy rajongója mond (egyetemista lány) pár (rajongó) mondatot. Akkor újra törni kezdem a fejem valami vitriolos megjegyzésen. És miközben kimondom, rájövök, hogy túlzó és hamis. Rájövök, hogy nem is olvastam. Leveszem a polcról. Belefeledkezem. így megy ez. Se vele, se nélküle. Húsz év telt el így. Na, az a rész, az nagyon jó. Mondom. Csak azt kellett volna megírnia. Mondom. Aztán rájövök, hogy tévedtem. Mondom: húsz év telt el így. Egész jó, mondom. Az Egész jó.

10.  Az ÉS-ben névelőket tesz a szavak közé. Aaaaaaaaa. Mondja neki a Réz Pál, meséli nekem, a New York előtt, hogy mik ezek az allűrök Péter? Mondja nekem a Réz Pál, hogy ezt a szót mondta neki. És Péter fogta a szót, ahogy kell, allűrök, és megnézegette, mint egy órás egy 1927-es Doxát, nagy örömmel, gondosan, és aztán ravaszul megvette, áron alul. Elvolt vele. Valahol nyilván fel is használta: pontos idő, beillesztette valamelyik szövegébe, nyilván némileg ezoterikusan: kihúzta a szó fullánkját, nyilván. Nevetett. Allűrök. Mint Ottliknál az allé, amit Tandori belelopott egy Rilke-vers fordításába.

11.  Nézem (huszonéves vagyok), hogy mit írt már megint az ÉS-be, azonnal továbblapozok, hogy én ezt nem olvasom el. Helyette mindenféléket elolvasok, erőlködve. Aztán fogom magam, és csak arra emlékszem, amit ő írt. Hogy csinálja? A a a a a a a a a.

12.  Nem érdemes utánozni. Túl könnyű. Mint Adyt. Vagyis lehetetlen. Csak látszólag modor csupán. Nem iskolát teremt, hanem teret. Nem teret, hanem az érzékenység hasonlíthatatlan nemét.

13.  Volt egy rossz mondatom, a barátom (Petri) fintorgott is miatta (de nem mondta, hogy hülyeség, udvarias ember), a November hetedike téren, a villamosmegállóban: „a sikereit irigylem, a műveit nem". A tökéletes értetlenség. Nincs siker és nincsenek művek. Személyiség van.

14.  Van.

15.  Belecsókol, a Városházán, Nádas fordítónőjének ráncos, öreg nyakába. Orromban érzem, amit talán ő érez: egy öregasszony fanyar illatát. Úgy használom E. P.-t mint egy érzékelőszervet. Megfogalmazom magamban, otthon, hogy ő mit érez. Keresem a motívumait. Nagyon van.

16.  Dolgozik.

17.  Kézír.

18.  Lopkovicol.

19.  Ez a hajkorona-ügy. Ezen sokat töröm a fejem.

20.  Dés meg ő – ez jut utána eszembe. Mikor határozták el, hogy ilyen lesz a hajuk? És akkor ez most már így marad? Ősz lobonc. Nincs mit tenni, így marad.

21.  Tábori György Budapesten, Radnóti Zsuzsánál, a Pasaréten, én is vendég vagyok, Nyugat-Berlinben összemelegedtem a kitűnő emberrel (világbajnok a name-droppingban: Chaplin, Thomas Mann, Sidney Poitier és Brecht egy lélegzetre jön ki az ajkán, elképesztően tud öreg lenni, olyan kevésből olyan sokat kihozni, ül, mondja, alig figyel, röpködnek a riposztok, mellette ülök a díványon), szemben E. P., nagyon szótlan, én dévajkodom a nagy öreggel (a tiszteletlenkedés az egyetlen formája a tiszteletadásnak, amire képes vagyok), végül rákerül a sor, hogy megkérdezze tőle is valaki, mármint E. P.-től, hogy mit csinál éppen, mivel foglalkozik. Írok – mondja a klasszikus mondatot, többet nemigen (épp a Csokonai Lilit írhatta, következtettem ki utólag, és éppen keményen konspirált, vagy csak fáradt volt). Én éppen megint nemírtam.

22.  Jeles. Lelkesen jön fel, hogy ilyet az Esterházy nem tud! A Csokonai Lilire értette.

23.  Már éppen mondta nekem valaki, hogy azt az Esterházy írta. Emlékszem rá, a Novhét téren mentem az újságosstand előtt, és ezen morfondíroztam. Pontosan emlékszem arra a helyre, ahol ezen morfondíroztam. Erre én, ha a Jeles azt mondja, hogy ilyet csak egy nyomorék lány tud írni, akkor az nyilván így van (de legalábbis csak egy nő tud ilyet írni, de legalábbis csak egy zseniális cigánylány), azonnal elhiszem neki. Rövidtávon (egy perctől öt–tíz évig terjed nálam a rövidtáv) nagyon befolyásolható vagyok, hosszútávon (húsz–huszonöt év) nem. Másnap kiderül az igazság. Még tíz év múlva is ezen vitatkozunk. Mármint, hogy ki hitt (és ki mondott) mit.

24.  K. O. voltam.

25.  Valaki ennyire gólhelyzetbe tudja hozni magát.

26.  Kiolvadtak a biztosítékaim.

27.  Felvásároltam az éppen kapható E. P.-irodalmat. (Mármint nem a róla szólót, mert az sohasem érdekelt). Ennek meg kell lenni. Hogy bármikor levehesd a polcról. Na, nem tesszük a kedvencek közé, izé, Baudelaire, Dante, Petri, Ottlik, Hajnóczy, Flaubert, Genet, Huizinga, Fielding, Herakleitosz, Joyce összes, Nádas, Dosztojevszkij (Félkegyelmű), Kafkának és Kleistnek külön polca van, Fontane – és láss csodát, tizenhárom év múlva, sok órás keresés után ott van a kedvencek polcán. Mászik a könyv, nem tudom, hogy került oda. Pedig szidtam eleget. Ja, persze, írtam róla. Igaz is.

28.  Látom, fent ülök a Magvetőben, a Morcsányinál, még az Elizélt palotában (a Vigadó ülepe), nézek le a térre, épp jön, gondterhelten, E. P, honoráriumért (mondja, aggodalmasan, a friss igazgató, vagy vélem szellemfüleimmel hallani). Az Egy nő jött ki akkor. És egy hónap múlva ott találkozom vele, éppen azon a ponton, ahol fentről láttam, megy, kicsit srévizavi, át a Vörösmarty téren, ez a fogalom, mármint E. P., mint önmaga fogalma, az író, át a téren, megy föl már megint a Morcsányihoz, kissé gondterhelten (nyilván a honoráriumért, gondolom megint, és próbálom kiszámítani, hogy mennyit kaphatott, de fogalmam sincs), megállunk egy pillanatra, kérdem, olvasta-e, utálom megkérdezni, mindegy, mondom magamban kissé hamisan, hogy elolvassa-e? pedig nem mindegy; mondja, igen, olvasta, rendben van, épp most írtam le a nevedet, mondja (tudtam, hogy egyszer le fogja írni a nevemet – sőt, mint hírlik, az új regényében többször is, megérte az elírás az anyakönyvben), és milyen emberi, nézd, az előbb még olyan volt, mint egy író, és most meg beszélgetek vele, nyárvég, ragyogó koraősz, Vörösmarty tér, képzeld, fogalmazom már a mondatot a fejemben, most találkoztam az Esterházyval, és azt mondta, hogy...

29.  Bálint András mondja nekem, hogy tegnap itt volt Esterházy is, és nagyon jókat nevetett. Mármint, hogy ott ült a nézőtéren és nagyon jókat nevetett. Ennek jelentősége van. Ki ül a nézőtéren. Ascher és Kosztolányi a nézővizslatók: Kosztolányi állítólag állandóan forgatta a fejét a nézőtéren, Ascherről tudnivaló, hogy jár-kel, mindenhonnan beles, és feszülő orrcimpákkal, kissé kidülledő szemmel bámulja a nézők arcát, számon tartja: akkor te nem nevettél. Akkor hülye pofát vágtál. E. P. tehát ott ült a nézőtéren. Másnap ebből egy mondat lesz a Nagymező utcában. Ebből a mondatból pedig az következik, hogy...

30.  Van jelentősége annak, ha E. P. van valahol. Annak is, hogy mit evett. Az ilyen dolgoknak tényleg van jelentősége. Már maga az a jelentősége, hogy jelentősége van. Hogy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy jelentősége van. És tényleg van neki jelentősége. Átvág a téren. Gyermeket nemz. Szóba áll. Vissza tud kapcsolódni egy évtizeddel korábbi beszélgetéshez, mint közös kedvencünk, Franz Joseph Strauss. Elírta előlem a pasast. Én is láttam a tévében. Pontosan azt a beszélgetést, amit E. P. megírt. Választási kampány. Strauss, ez a táskás szemű szörnyeteg. Elbűvölően okos és tüneményesen ravasz, és milyen konkrét. Mármint kézzelfogható, amit mond. Szinte bele lehetne harapni. Néha tényleg úgy érzi az ember, hogy E. P. elír előle ezt-azt. Régen ingerelt, most micsoda megkönnyebbülés. Akkor ez megvan. Akkor ezzel nem kell foglalkozni.

31, Petri depressziósan ül (gubbaszt) az ágya szélén. Maya odaszól nekem: egész nap ilyen. Azt a két vastag könyvet nézi a polcán. Az Emlékiratok könyve és a Bevezetés a szépirodalomba. Egymás mellett. Soha nem fogok ilyen vastag könyvet írni, mondta állítólag Gyuri, lemondóan. Hőség van. Egy szál gatyában ül, depressziós. Süt a nap, megyünk le a Hattyúba. Beszélgetünk. Szokásom szerint ráfújom a hamutartóból az összes hamut. Szóval az úgy van, hogy amikor az asztalról szeretném lefújni a hamut, akkor rendszeresen ráfújom Gyuri szakállára a hamutartóból a hamut. Ül, nevetünk, a szakállába ragadt hamuval. Éppen nemírunk.

32. Ja, a foci. Ehhez nem tudok hozzászólni. Mindig hátvéd voltam. Szerettem azt a koszosságot, a bokámra ülő fekete port, és azt, ahogyan a kádban ülve lemosta az ember. A fekete porzoknit. A mi udvarunkban egy lány focizott a legjobban, Kaszab Zita. Mindig ő volt a középcsatár. Az a csapat nyert, amelyikben ő játszott. Jeanne d'Arc-ja volt ő az Attila utcai futballnak. Passz.

33. Persze Angliában volt nekem stoplis cipőm, sípcsontvédőm, iskolai mezem, és nagypályás focit játszottunk csakis. Emlékszem arra az esztelen rohanásra a füvön. Arra a tüdőszakadtáig való rohanásra. Az jó volt. Amikor a bátyámmal ketten futballoztunk az udvaron (London, Hampstead Heath, Netherhall Gardens thirteen), az egyetlen csel, amit mindig bedobtam, amikor már nagyon sarokba szorított, hogy elrúgtam messzire a labdát. És a bátyám nem tudott meggyőzni arról, hogy ez nem csel, hanem aljasság. Mért, hagytam volna, hogy leszereljen?

34. Buldogként rátapadni az ellenfélre, ezt tudtam. Semmi mást. Petri kapus volt, szeretett esztelenül a labdára vetődni, nem törődve semmivel.

35. Egyszer, amikor fociztunk, jött Aliz a szemközti lépcsőházból, egy fura pasassal. A pasas sovány volt, kicsit előredőlt a térben. Nevettünk. Akkor már éppen nem akart költő lenni, újságíró volt, valahol vidéken. Szurokfekete szeme volt, sütött belőle a szótlanság. Máskor is láttam, és tényleg nem hasonlított senki másra, akit ismertem.

36. Apám egyszer elvitt a meccsre... Egyszer tényleg elvitt. Állítólag a díszpáholyban ott ült pártunk és kormányunk. Pont olyan volt, mint ahogy le szokták írni. Én kicsi voltam, a szurkolók nagyok, az izgalom rám ragadt stb. Cruyff volt az utolsó, akit csodáltam.

37. Mint fent.

38. Aztán az ember beletörődik.

39. Mint fent.

40. Fontos: E. P. mindig behozza önmagát (sörénye elöl lobog). Ezt megmagyarázom. Kiméraszerűen működik (mint a legtöbb író): várakozásokat ébreszt, helyzetben van, és aztán, két könyv között: a várakozás. Az olvasóközönség várakozik, a pályatársak (ellen)drukkolnak. Van itt egy probléma: mindenkinek egy egész paklija van. Fura kártyajáték, ahol mindenkinek egy egész paklija van. Van, aki nagyon hamar mindent kirak. És van, aki... Van, akinek egyre több lapja van. Fura lapjárás. Már azt hiszed, hogy mindent tudsz, mindent láttál, és akkor kiderül, hogy semmit. Nevezzük ezt ihletett állapotnak. Az ihlet lényege szerint nem más, mint munka. Pontosabban: kőkemény munka. Még pontosabban: szakadatlan munka. Namármost: amikor E. P könyve végre megjelenik, akkor ő már rég nem ott tart. („A láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb.") A könyv egy perspektivikus térben áll, melynek meghosszabbításait csak ő ismeri. A személyesség titokzatos adagolásával (a megfelelő nyelvi sziporkák, formafegyelem, következetesség nem elhanyagolható mellékkövetelményeinek maximális teljesítése mellett) élő objektumot hoz létre. A könnyűszerrel fölfedhető hibák kemény és szilárd alakzatokon nyugosznak. A nyelv behálóz, a szereplők polimorfok, mint a görög istenek. Egyszerre érzel ürességet és – ha szerencséd van – varázslatot, bűvölést. Ha hagyod elbűvölni magad. Namármost: a személyesség mindig megszólíttatás. Hogy a személyes a nyelv összes alakzatával és tetszőleges szavakkal képes Ariel-szerűen könnyed kapcsolatot létesíteni: iszonyatos adomány. Jó, van, hogy elfárad. Van, hogy ismétli önmagát. Rengeteg tárcát írogat. Ripsz-ropsz, össze van csapva, hipp-hopp. Na, ezeket úgy olvasod el, hogy nem olvasod el. Jobb, ha tőlem tudod.

41.  E. P. mindig behozza önmagát. Ez tudományosan is bebizonyítható. A
képlet túl bonyolult, ehhez most nincs elég helyem itt, úgyhogy maradjunk
annyiban: az, aki megszólalásának terét ilyen fokon meg tudja teremteni, az
mindig behozza önmagát.

42.  Sárgulj, irigység.

43. Születésének időzítése is pompás mitológiai érzékre vall. Ez főleg ilyenkor derül ki, amikor eltelik ugyanannyi év, mint ahányban született. Pofátlanságnak is lehetne nevezni, hogy így telibe tudja trafálni a dolgokat.

44. Ügyelt arra is, ami közismert, hogy jelentős írónak muszáj, hogy jelentős legyen az orra. Ezt én mondom, akinek az orráról sok mindent el lehetne mondani (mármint azon kívül, hogy... de hagyjuk ezt).

45. Zene. Minden zene. Ezt is tudja. Ezt látszólag könnyű tudni. Csak lehetetlen megcsinálni.

46. Szól.

47. Zárvavagyunk, mikellettvolna? – mondá a lakitelki patikus.

48. Az két különbség – mondá nagyapám.

49. A zsidó? az egy szorzószám – mondá Petri.

50.  Csillagok fenn és csillagok lenn, minden fenn és minden lenn – mondá Zsilka János, első mesterem, 1973-ban, a bölcsészkar második és harmadik emelete között, egy orfikus költeményt idézve, persze görögül. Gyengébbek (és erősebbek) kedvéért:

Aszteresz anó, aszteresz kató, panta anó, panta kató.