Paradoxonok pornográfiája

„Illetve, ez az igazság, egyszerűen nem értem, hogy egyáltalán hogyan is lehetséges ez."

Esterházy Péter

Talán nem lenne illendő így kezdenem. Mégsem nagyon lehet másként: az Esterházy-szövegeket újraolvasó irodalomértelmező napjainkban igen sajátos helyzetbe került. Úgy hiszem, aki gyakorta paradoxonokra kell rámutasson, most (persze, se nem először, se nem utoljára) maga sem tud szabadulni egy szokatlan ellentmondás érzésének (illúziójának?) vonzásköréből, befogadói tapasztalatának és – legtágabban értett – kritikusi felelősségének egymással szembe való fordulásától. Míg olvasóként könnyű „visszaigazolni" szellemi erőfeszítéseink mivoltát és érdemét, annál nehezebb ezekről az irodalom köré épült diszkurzusokban adni számot. Igaz, Esterházy műveiről számos (különféle) értelmezés született, melyek színvonala nemritkán ragyogó – ám egyre kivételesebben elérhető –, az említett tapasztalat hátterében mégiscsak más húzódhat meg. Sokkal inkább arra gondolhatunk, hogy a kortárs magyar irodalom meghatározó (főként természetesen szépprózai) alkotói szinte kivétel nélkül sok szállal kapcsolódnak ahhoz az esztétikai alkotásmódhoz, mely már a Fancsikó és Pinta és a Pápai vizeken ne kalózkodj! lapjain is kibontakozóban volt; például (az e poétikát, megérzésem szerint, kevésbé áttételesen továbbíró) Garaczi László vagy (több rafinériával átsajátító) Kukorelly Endre és Márton László eddigi pályaszakasza nehezen értelmezhető az Esterházy-hagyomány legalábbis hallgatólagos figyelembevétele nélkül, szem előtt tartásának hiányában. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy a második évezred végére kiformálódott, a fiatalabbak munkáin megedződött kritikusi szemléletmódok óhatatlanul is egy többrétű Esterházy-értelmezés megszilárdulni látszó vonatkoztatási pontjai mentén közelítik meg a Bevezetés a szépirodalomba szerzőjének alkotói törekvéseit. Olyasféle tapasztalatról van tehát szó, hogy a „hagyomány" soha nem csupán fölfed, de szükségszerűen el is föd – épp teljességének megragadhatatlansága által biztosítva a mindenkori világértés történésének termékeny és változni képes karakterét. Vagyis, bár a kortárs irodalom poétikai vonatkozásai igen éles fényt vetnek az Esterházy-próza legtöbb sajátosságára, a szövegek esztétikai alakítottsága garancia lehet arra, hogy az életmű (jó része) egy változó-megváltozott szituációban szintén képes lesz új értelmezéseket lehetővé tenni és a mindenkori jelen kérdéseire választ jelentő olvasási ajánlatokat fölvetni. Könnyen elképzelhető, a Csokonai Lili név alatt közzétett (regényes?) önéletírás ennek fontos példájává válhat.

A Tizenhét hattyúk szövegét, a megalkotottság egymástól függetlenedni látszó szintjeit leginkább a föloldhatatlanságig feszített ellentmondások dinamikus egymásba fonódása, paradoxonok szétszálazhatatlan szövevénye teszi egységességében is nyitottá. A regénytér, amely e szempontból legalább a történet terét, az elbeszélői formát és a nyelvi-diszkurzív játékteret foglalja magában, a szűkösség és a tágasság olyan – végtelenbe futó, nyugvópont nélküli – dialektikájával jellemezhető, amely e kettős erőtérben történő oszcillációként, koncentráltság és meghatározhatatlanság kettősségeként ragadható meg. A könyv cselekménye, mely a kikövetkeztethetőség látszatát kelti, hiába egyszerű és tragikumában is giccses, ha középpontja a képzelet képeinek alkati és elhárító-kompenzáló jellegű burjánzása folytán rögzíthetetlen. Az imaginatív világ- és szövegalkotás egyben az önéletírás formai korlátait is oldani látszik, jelentősen megnövelve és szabadabbá téve azt a mozgásteret, amelyet a műfaji hagyományban jórészt a vallomástevő személy életének inkább szűkebb, mint tágabb színterei és egyéniségét jellemző-alkotó reflexiói jelölnek ki. Továbbá az is nyitottabbá teszi az autobiografikus írásmód megszokások létesítette kötöttségeit, hogy – összefüggésben az elképzeltet és a valóst, avagy lévén szó kitalált önéletírásról, a valós fikciót és a fiktív valóságot elválasztó határvonal elmosódásával – az önéletírás visszatekintő beszédhelyzete is fölfüggesztődik, legalábbis elbizonytalanodik. Az első és az utolsó rész szinte szó szerint azonos zárómondata ezt a szituációt nyomatékosítja: „Mind mastan estének. In summa, se előre nem bírok nézni, se hátra, (üres hely hagyva) legújabb korból irónnal bejegyezve [sic!]" A tizenhetedik hattyú nyitánya – egybeoldva a kórházban való fizikai és lelki eszmélést a művészi alkotás helyzetének körvonalazódásával –az idő elvesztésének, az időt megélni és kitölteni képes személyiség üressé válásának tapasztalatára rímel: „Mi remények, ide írni miket. Vagy más se maradt bennem, hogy viszketeg művészi tisztességkívánás? [...] Nem él bennem a múlt, a jelen, a jövendő es nem, terveim megbizonyítani mindazonáltal vágynak. [...] nem valék képes visszaidézni arcomat, nam vala rólla emlékem, kiesek belőllem." Ezt a sajátos időtlenséget természetesen radikálisan ellenpontozza a mű nyelvének erőteljes szövegközisége, a magyar irodalmi hagyomány eltéveszthetetlen fölidézése. Mindazonáltal a mű történetileg szinkretikus beszédmódját nemcsak a nyitottság, de valamelyest a stiláris egységesség is jellemzi (akár Máriusz bácsi halotti torát, akár a Halálhattyú Appendixét, akár a többi hangsúlyos nézőpontváltást tekintjük, ezek által is a nyelvi homogenitás válik nyomatékosabbá). Ámde a megszokott olvasási módokat megakasztó, így az olvasás lassított folyamatát reflektáltabbá tevő nyelvi megalkotottság olyan befogadói szereplehetőséget tesz szinte magától értődővé, amely a jelentés birtokolhatatlanságát tapasztalva észbe veszi a jelölők – az írásmód révén amúgy is szabadabbá, asszociatívabbá váló – játékát: „(Sok szót szeretek, ezt es. Én egy szóban számost hallok. [...])" Példaként csak két evidens anagrammát hozok elő. A Biankóhattyú első bekezdésében –megerősíttetve a létige vagyon formájának főnévi jelentése által – az árva és az ára szavak csengenek össze, visszaidézve többek között a szülésbe belehalt édesanya miatt érzett lelkiismeret-furdalás irodalmi toposzát, „kinek bizon azért gyilkosa vagyok akarat nélkül, úgy". Ennél valamivel szűkebb, ám álomszövés és szövegalkotás kapcsolatát állítva végső soron önérteimező horizontot nyit meg – a mű beszédhelyzetét is tematizáló –A tizenhetedik hattyú egy mondata: „Pók, szövögetem karcos álmaim."

Az önazonosság elbeszélőre és elbeszélésre vonatkoztatott kérdése kétségkívül központi helyet foglal el a Tizenhét hattyúk poétikai megformáltságáért felelős mozzanatok között. Az elbeszélő és a szövegben foglalt szerző identitása éppúgy kimozdítás és rögzítés, defiguráció és stabilizálás kétirányú lehetősége mentén szerveződik az olvasás perspektívájává, mint a szereplő élettörténetébe illesztett reflexiók. Már az is jelzi az egységes önismeret megalkotásának akadályait, hogy az önérteimező passzusok se irányultságukat, se kompozicionális elrendezésüket tekintve nem állnak össze egésszé. Igaz, az (elképzelt) anya dühödt megjegyzését, mely szerint „Nem vagy te senki, te senki nem vagy!", ellenpontozza a Szűzességhattyú tipográfiailag kiemelt, a testiséghez és a nemiséghez kapcsolódó fölkiáltása: „Vagyok! Vagyok!" A későbbi fejezetek mégis inkább az identitásalkotás kísérleteinek kudarcáról számolnak be. „Honnét tudtam volna hát ki-minemű vónék?" „Valék én, az ki a kutyának nem köllöttem (vagy nekem nem azon eb), és vala a szépségem, valami így nem vala valóságos." „[...] szók, mik oly világbúi valók volnának az miben – rémlik innejt – szinte az vala meg, mi bennem heány, körülem, ahogy e textusok leglelkibűl, világ holott főd és ég egyben vala, összeille [...]." „Fáradt vagyok ergo, nagyon nem akarok semmit, azaz magamat nem akarom." Az emberi kapcsolatok alakulását tekintve idegenség és azonosság hasonló viszonylagosságával, leküzdhetetlen elválasztottságával szembesülünk: „Az mit nem tudok vala, hogy mindég mindenki idegen magadhoz képest." Ráadásul „[...] mint amiképp ő egyesüle vélem, én azonképp – hogyne véle es! –a környékezetemmel, a térrel, ottan azaz a matériákkal [...]." „Könnyű ám a másságot szeretni! Ugyan bizon én megtanálom vala őbennek azt es, valami én volnék! Addig keresem vala! – ígyen beszélek vala. Mast hallgatok." „Egyest vagyok. Nincsen valaki megösmerne."

Tanulságos, ha nem tévesztjük szem elől az önazonosság kérdését értelmező motivikus kapcsolatokat, legfőképp az oszthatóság és az oszthatatlanság igen kidolgozott, mindenekelőtt a testiséghez kötődő ellentétezését. Az osztottság tapasztalatát olyan motívumok teszik artikulálttá, mint az árvaság, az abortusz, a töredékesség, a fizikai csonkaság vagy akár a magány. „De kiért Istennek legyen hála, mert nem vala tellyes gyermek [...]." „Engemet szagaként tartottak vala, az mit az igazságon innejt találtam vala árvaságom miá. Hogy csonkaságot, édöseim hótt mivoltát úgy vöttem, valaminek ára vagyon." „Egyedül vagyok. Ha ez az élet tényleg az enyém-e ténylegesen. Ezt jó volna tudni. Nescio. Elszakasztom, töredék, kukrejtes rákocskák." Ezzel áll szemben a rendre való s az írással összekapcsolódó törekvés („Illeszkedni akarok a rendhez."), illetve a (művészi?) zsenialitásként színre vitt szépség: „Az ékesség kedig nem más-mi, hogy zsenialitás, az mi kedig nem egyéb, hogy azonosság, azon ritka tünemény, mikoron mindenek az ő helyükön lennének. A zsenialitás egyszerű es, magátúl értődő, akár a far, melly, ajak, szömérömtest." Az osztatlanság legvilágosabb kifejezője a prímszám, a szüzesség elvesztéséhez kapcsolódó tizenhét, illetve az „egy tetemöm vagyon" többszörös korlátként megélt, fátumszerű tapasztalata.

A Tizenhét hattyúk poétikai megalkotottságának talán legkényesebb egyensúlya múlik azon, hogy az „egy tetemöm vagyon" jelölte beszédhelyzet egész szövegre való kiterjesztésének mennyire hathatós korlátait találhatni. Ha ugyanis az elbeszélő pozíció és látókör végső, mozdíthatatlan viszonyítási pontját lelhetjük meg a balesetben megnyomorodott főhős szemléletmódjában, az elbeszélést átható képzelet világteremtő képességét sem tekinthetjük többnek egy arra tett kísérletnél, hogy Csokonai Lili miként a tükörbe nézést, úgy az önmagával való szembesülést is elkerülje. „VELEM MI LESZ? – ez kérdést készakarattal nem teszem föl, külyel esik az írás illetékességén." Márpedig a könyv egyik alapvető sajátossága, hogy párhuzamosan létező lehetséges világokat sorol egymás mellé. Világos, hisz bevallott példája ennek az Édesapámhattyú és az Édesanyámhattyú, de – sok ide illő részletet mellőzve – említhetem a Brazilhattyú óhajtó módban íródott mondatát, a Történelemhattyú akár öntükörként is olvasható álmát, az Appendix az Abortuszhattyúhoz balladisztikus karakterű elbeszélését s talán a balesetet követő Inventárhattyú folytonosan ellenpontozott töredékeit is. A történetről történetre (és korból korba) ugráló, valóságot és képzeletet vegyítő elbeszélőnek metaforája is akad a szövegben: „Gyakorló bárcás és gyakorló szűzike csalós szivárványa valék egy azon pillanatban, annak színe s visszája. Talám rakoncátlan és kövér képzetem okából, ki olly gondosan, részletezőn és szenvedelemmel munkál, hogy ennek gyümölcsit az életeméitűi szertevonni sömmi utókon nem vóna lehetséges..." így egymásba érő imaginatív terek olyan halmaza teremthető meg, amelyben emlékezni lehet arra, ami éppen létrejön – párhuzamosan azzal, ahogy Lili mondja Kéri egy tervére: „[...] látom mi tervet kovácsolnál, ganéj, meg nem történtté akarnád tenni és e meg-nem-történtekre emlékezni akarnál [...]." És nagyon hasonló történik a regény múltat közvetítő, az időbeli rögzíthetőséget mégis fölfüggesztő nyelvében: a szerző is olyasvalakiként szólal meg, aki szövegén kívül soha nem lehet(ett). Ez pedig – azon túl, hogy a szövegben foglalt szereplői, elbeszélői és szerzői pozíciók olyan megsokszorozódását vonja maga után, amely szinte magától értetődőnek látszik a kilencvenes évek önéletrajzi jellegű prózájában – a történő és mégse létezhető (elbeszélői) hagyomány paradoxonába torkollik: „A Tizenhét hattyúk és A test angyala többek között azért hat újszerűnek, mert mindkettő szervesen kapcsolódik egy régi magyar narrációs formához, s ez nem írható le a bennük előforduló nyelvi huszárvágások összességeként. Sokan komolytalannak érzik e két könyvet, gondolván – merő olvasói reflektálatlanságból –, hogy hülyéskedik a női név mögé bújt szerző, pedig ők azok, akik nem gondolják végig az elbeszélői forma régiségének paradoxonját." (Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben, in: M. L.: Az áhítatos embergép, Jelenkor Kiadó, Bp., 1999, 239– 240.)