Reflexiók a KMP történetéhez

Féltem attól, hogy egy olyan könyvet, amit akkor úgy és örömmel olvastunk, újra elővegyek, hátha cserben hagy, többé már nem lesz az, ami volt. Akkor sok mindent úgy olvastunk, hogy többet hallottunk benne és többet olvastunk ki belőle, mint ami benne volt, s már szinte mindenben azt és csak azt olvastuk...

Lehet, hogy eljött az ideje az újraolvasásnak, ami persze más lesz, mint az egykori, talán nem olyan örömteli, de alaposabb. Emlékszem, hogy a KMP (Kis Magyar Pornográfia, Magvető 1984.; az oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak) megjelenése után milyen sokan voltak, akik képesek voltak a megfelelő szöveghelyet kellő nyelvi leleménnyel egy adott szituációban alkalmazni, azaz Esterházy Péter „nyelvész" összeállította a Fokozott Ideológiai Derültség Szótárát (röviden FIDESZ), amit az egyazon évben megjelent Victor Klemperer könyv LTI (a harmadik birodalom nyelve) rövidítése alapján képezhettünk. Ezzel a rövidítő játékkal maga a szerző is igen szívesen élt, gondoljunk a halhatatlan BISZ-BASZ-ra (Bátorság Ínba és Alá Szállása). Az Esterházy által visszasajátított, szótárba szedett nyelv az üres hatalomgyakorlás evidenciáit mutatta meg, azaz a nyelv individuális visszavételeként rendelkezésre bocsátotta a nyelvbe foglalt valóságot mint „szócikket". A FIDESZ mindig ott lép érvénybe, ahol úgy gondolják a valóság puszta meggyőz(őd)és kérdése. Az irodalom ezt függeszti fel. Hans Blumenberg egy Arisztotelész szöveghelyhez kapcsolódóan írta: „A cselekvés kompenzálja az embert a 'meghatározatlanságért', és a retorika annak az összhangnak a megfeszített előállítása, ami a regulációk 'szubsztanciális' alapzata helyére kell lépjen, hogy lehetővé váljon a cselekvés. Ebből a szempontból a nyelv nem az ismeretek vagy igazságok közlésére szolgáló instrumentárium, hanem primeren az értésre adás, a ráhangolás vagy békére bírás megteremtése, amire a cselekvőnek szüksége van. Ebben gyökerezik a consensus mint annak a fogalomnak a bázisa, ami 'valóságos': 'amiről mindenki meg van győződve, azt nevezzük valóságnak', mondja Arisztotelész és ehhez mindig egy teleológiai argumentum bújik meg a háttérben. Csak ennek a támasznak a szkeptikus szétrombolása teszi a consensus pragmatikus alapját újra láthatóvá." (Antropologische Annäherung an die Rhetorik)

„Feladat: Húzd alá azokat a tényeket, amelyek az 1956-os események ellenforradalmi jellegét bizonyítják! (In: VIII. oszt. történelemkönyv.) – A kis nebulók, ahogy huzogálnak!" (204. o.) Az ember nem hülye, s inkább „huzogál", ezzel is kifejezi, hogy szkeptikus. Az irodalom megrendíti a mindenkori konszenzus vélt valós pragmatikáját. Vagy másként előadva: „Remélhetőleg önből az igazság szól – mondta a szöszke. Én úgy vágyom már azf." (33. o.) Az ilyen mondatok szülték az irodalmat, amely a retorikát nem a valóság elfogadására, hanem kérdésessé tétele felé irányította, vagy még inkább, a valóságot a lehető legteljesebb felfüggesztése és áthúzása által, pusztán irodalmivá tette. Mondhatjuk általánosan: műszervező elve volt ennek az irodalomnak, hogy miközben számtalan tényt, eseményt, habitust stb. előzetesen (fel)ismertnek vesz, állandóan eszközöket talál a kétely, az úgy van-e kérdésének felébresztésére. Olvassuk csak a szerzőnek oly kedves Wittgenstein kijelentését: „De világképem nem attól van, hogy meggyőződtem helyességéről; nem is attól, mert meg vagyok győződve helyességéről. Hanem ez az öröklött/áthagyományozott háttér, amely alapján igaz és hamis között döntök." (A bizonyosságról) G. H. von Wright Wittgensteinről szóló könyvében (Oxford 1982) ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a rendszerré összeálló és világképet teremtő mondatoknak, ellentétben a Moore-féle konszenzuális tételek feltevésével, Wittgenstein felfogása szerint nincs szilárd határa, sőt meglehetősen inhomogén összetételűek a világról tett kijelentések. Azt mondhatjuk, hogy olyan előzetes tudást adó sokféle alrendszerről van itt szó, amelyek mintegy együttesen adnak ki egy „közös tudást" (sensus communis). A kétely arra irányul, ami a sértetlen és megfellebezhetetlen „történeti evidenciá"-t (Wittgenstein) foglalja magába: „Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott van, ahol van felelet, és az utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet." (38. o.)

Ugye Ti is, mai olvasók, ti is kacagva lapozzátok ezt a FIDESZ irodalmat. A „helyes" világképet ideológiai/retorikai eszközzel projíciálni és ezt a világról alkotott tudásnak mutatni, nincs ennél vidámabb dolog. Joubert egyik figyelemre méltó, az írásról és stílusról szóló fragmentumában írta a következőt: „Ha a nyelv fejlett, úgy a kifejezés könnyedsége hátrány a szellem számára, mert nem tartóztatja fel, nem korlátozza, teszi óvatossá és kényszeríti őt akadály, hogy gondolatai között válasszon. Az újabb nyelvben a szellem az elidőző szükség folytán, a emlékezetbe merülve keresi a szavakat, rájuk szorul, s ez kényszeríti ki a választás helyességét. Ez esetben csak nagy figyelem mellett lehet írni." A KMP nem tehette meg, hogy ne legyen figyelemmel a nyelvre, s ez adta ennek a testies, pornográf, a köz-nyelvvel élő és visszaélő irodalomnak az újdonságát és őrizte meg annak lehetőségét, hogy ne váljék valami puszta irodalmi kordokumentummá. Az irodalom keresi a szavakat, azokat keresi, amelyek illenek a FIDESZ szótárba, vagyis kiváltják azt a finom érzést, hogy a valóság nem ez. A szótár, a szószedet egyben önmaga nyelvi lehetetlensége, hiszen a nyelvi pragmatika és grammatika nem elválasztható a hittől, hogy ez az. Nem lehet nem tudni, hogy ez min is alapul. Wittgenstein írta: „Nos, a 'hinni' grammatikája éppenséggel összefügg az elhitt állítás grammatikájával." (A bizonyosságról)

Az irodalom pedig újra és újra megrendíti vagy inkább megvonja azt, amit valóságnak véltek és hihetőnek tartottak.