Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Szívem visszadöbben

Szívem visszadöbben

 

Esterházy Péterrel az Elektromos-pályán találkoztam először, támadó középpályást játszott, erőszakos és fifikás labdarúgónak ismertem meg, viszont a meccs vége felé egy teljesen fölösleges szabálytalansággal hívta fel magára a figyelmet: miután az oldalvonalnál befűztem és faképnél kívántam hagyni, hátulról, mondhatni alattomosan, de mégis inkább nyílt és ellenséges hevülettel egy hatalmas, már röptében kék és zöld színű, úgynevezett „csomagot" helyezett el a bal bokámon, amitől én, lenge szilfid, lassan a levegőbe emelkedtem. Ekkor precíz ritmusban (staccato) vállát a lengőbordám alá helyezve és nagyot taszítva rajtam a partvonalon túlra röpített. Még föntről, repülés közben visszapillantva azt láttam, hogy mintegy a kivégzés lendületét tovább fejlesztve szélesen széttárja karját a többiek felé fordulva azzal a bizonyos „de hát kérem, én hozzá se értem!" gesztussal.

Egy ideig a pálya szélén üldögéltem, először derékszögben kiálló bordámat hajlítottam vissza, majd kitartó, figyelmes munkával összerakosgattam piciny darabokra szétlegózott bokacsontomat, és közben azon tűnődtem, hogy már megint milyen álságos, kétértelmű, zavaros helyzetbe sodort az élet. Akkor már több olyan véleménnyel találkoztam mérvadónak tűnő irodalmi körökből, hogy én, mint írópalánta, a Mester köpenyéből (szoknyája alól?!) bújtam volna elő, ami lehet, hogy igaz, de akkor most hogyan magyarázzam ezt az ordenáré és véres attakot, amit csak nagy jóakarattal lehet a játék hevében elkövetett szabálytalan szerelési kísérletnek tekinteni.

Néztem, mit csinál a pályán, hátha fölfedezem a mardosó lelkiismeret férfiasan titkolt, kerülő utakon mégis kiütköző jeleit, de semmi ilyesmit nem találtam: a Mester a liberó posztján álldogált fehér trikóban, fekete klottnadrágban, kínai tornacipőben, és a labdát visszakanalazva éppen azt kiáltotta boldogan: „kiemelés tőlem".

Bizonyára létezik ilyen szokás: ha valaki a köpenyedből bújik elő, jelöld meg, hogy emlékezzen rád – első gondolatom mégis a bosszúé volt. Második a revansé, aztán némi töprengés után úgy döntöttem, hogy cseles és kivédhetetlen módon veszek elégtételt és kárpótlást.

A következő sportfoglalkozás alkalmával vaskos dossziét nyomtam a kezébe a „csomagot a csomagért" elv jegyében, első, készülő könyvem hevenyészett kéziratával. Meg kell mondani, derekasan állta a próbát, tekintete nem homályosult el, keze nem szorult ökölbe, nem kezdte láthatatlan köpönyegét forgatni, hanem mint aki megértette, hogy emberére talált, hogy tőlem egykönnyen nem szabadul, azt javasolta, hogy egy hét múlva, meccs után a Gödör nevű nyilvános szórakozóhelyen tisztázzuk az ügyet, ahol aztán a fülsiketítő ricsaj miatt nem sokat hallottam belőle, mit mond, viszont szükségképpen úgy tekintettem, hogy dicsérő szavak hagyják el ajkait, amire azokban az ínséges időkben, fiatal csikóként mindenekfelett szükségem volt. Derekasan kitett magáért, töprengett, elemzett, és úgy láttam, hogy ügyesen, szellemesen, mondhatni tanulságosan kerülgette azt a bizonyos forró kását, hogy kinek a köpönyegéből is bújok én éppen elő. Ezzel ügyünket a lovagiasság szabályai szerint elintézettnek tekintettem.

Azzal áltatom magam, hogy e kocsmai beszélgetés óta „egy csapatban játszunk", ami egy bizonyos megkönnyebbülésen túl (a lengőborda nem felejt), megtiszteltetés is számomra.

És akkor most itt ez a jubileum.

Jó ízlésű pályatárs ilyenkor se smúzol, de félre jó ízlés, ide smúz, jöjjön a romantika. Ez itt a romantika helye, amit nyilván az önszeretet táplál, mégis elmondom, hogy kezdő íróként milyen „röptető érzés" volt – nemcsak az a bizonyos szereléskísérlet –, hanem hogy van egy író, akit idézünk kocsmában, buszon, vizsgán és ágyban, akinek a könyveit, ahogy mondani szokás, hajnalig bújjuk (állandóan ez a bújás), hogy ezekben a könyvekben a szellem és a nyelv új távlatokat nyit számunkra, hogy tehát valahonnan egyáltalán el lehet indulni ebben (abban) a maszatos és reménytelen félhomályban (1981). Hogy valakinek a köpenyéből egyáltalán ki lehet bújni, hogy valakinek egyáltalán van köpenye, hogy nem minden király meztelen.

Mindezt már sokan elmondták nálam szakszerűbben, érvényesebben, pontosabban, csak annyit tennék hozzá szubjektíve, hogy ez az érzés most is él, és ez jó, ezért köszönet – és boldog szülinapot!