Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Történetek az emberkölcsönzőből. Közel; Visszaalvás

Történetek az emberkölcsönzőből. Közel; Visszaalvás

 

Közel

E. P.-nek

Bár Thomas Bernhardnak Lengyelország volt a kedvenc országa, egy ködös bécsi reggelen úgy határozott, hogy sürgősen Magyarországra utazik. Felhívta egy ismerősét, ami már magában is szokatlan dolog volt tőle, és arra kérte, hogy vigye el kocsival Sopronba. A Karlsplatz közelében találkoztak, az ismerősnek feltűnt, hogy egyáltalán nincs semmilyen csomag Bernhardnál. Beszállt és egy szó nélkül intett, hogy indulhatnak. Szerencsésen átestek a vámvizsgálaton, ami akkoriban akár tortúrává is fokozódhatott volna, és fél tizenegykor már az úgynevezett Kétágú templom előtt állt a kocsijuk. Az író kiszállt, aztán, mint aki elfelejtett valamit, megköszönte a fuvart. És én mit csináljak, kérdezte az ismerőse. Ha van időd, ebédelj meg valahol.

Megvárjalak, kérdezte most az ismerős. Mi dolgod van itt tulajdonképpen?

Semmi, felelte az író és eltűnt a sarkon.

Az ismerős kibámult a kocsijából. Még sose járt ebben az országban, s bár tudta, most mégis meglepődött, hogy ilyen közel van.

   

   

     

Visszaalvás

A Függő szerzőjének

   

Kell-e, hogy jobban megértsem

magamat? Kell-e érteni egyáltalán

egy dolgot, hogy használjuk?

Az én-dolog a megértés-dobozban,

átkötve némi gondolkodással,

de a kételkedés szatyrában

megérkezik az ünnepelthez,

akihez tartunk. Műanyag

glória suhan át a fejünk fölött,

mint egy csészényi űrhajó.

Akinek a létezése hithez van

kötve, mint sovány kutya

az alagsori kocsma ajtajához,

most fehér és vörös bort hoz.

Iszunk. Végigárad egy másik

érrendszeren az ott-nem-lét,

az átváltozás. Egy másik

gyomorba ér a bor. A másik

pár kezemet karba teszem.

Álmomban látott sziámi

ikrekkel beszélgetek.

A két fej másfél testen

ül. Két szép lány néz

rám. Festett szőke hajuk

kicsit lenőtt. Hárman alszunk

egy ágyban. A háromszögbe

hajtott takaró alól óriási

szem nézi a sötétet. A leengedett

redőnyön túl eső, város,

zajokkal teli éjszaka, talán

az álom is ott van, keresem,

mint egy gyerek, a paplan alatt.

Szeretném megérteni ezt a három

fejet – a családom.

Mikor a fiam megkérdezi,

mitől vizes a takaró, még

tart a beszélgetés a kétfejű

emberrel, szeretném megérteni

magamat. De alszunk, akinek

a létezése sem biztosabb, mint

nemléte, felnyitja az éjszakát,

fény árad északról, a pillanat

átsuhan a fejünk felett.

A nap még nem kelt fel,

a hold még nem ment le,

a csillagképek összezavarosodtak

az új rendtől, de az is csak

egy perc. A megszokott visszaáll,

de semmi nem marad a régiben.