Történetek az emberkölcsönzőből. Közel; Visszaalvás
Közel
E. P.-nek
Bár Thomas Bernhardnak Lengyelország volt a kedvenc országa, egy ködös bécsi reggelen úgy határozott, hogy sürgősen Magyarországra utazik. Felhívta egy ismerősét, ami már magában is szokatlan dolog volt tőle, és arra kérte, hogy vigye el kocsival Sopronba. A Karlsplatz közelében találkoztak, az ismerősnek feltűnt, hogy egyáltalán nincs semmilyen csomag Bernhardnál. Beszállt és egy szó nélkül intett, hogy indulhatnak. Szerencsésen átestek a vámvizsgálaton, ami akkoriban akár tortúrává is fokozódhatott volna, és fél tizenegykor már az úgynevezett Kétágú templom előtt állt a kocsijuk. Az író kiszállt, aztán, mint aki elfelejtett valamit, megköszönte a fuvart. És én mit csináljak, kérdezte az ismerőse. Ha van időd, ebédelj meg valahol.
Megvárjalak, kérdezte most az ismerős. Mi dolgod van itt tulajdonképpen?
Semmi, felelte az író és eltűnt a sarkon.
Az ismerős kibámult a kocsijából. Még sose járt ebben az országban, s bár tudta, most mégis meglepődött, hogy ilyen közel van.
Visszaalvás
A Függő szerzőjének
Kell-e, hogy jobban megértsem
magamat? Kell-e érteni egyáltalán
egy dolgot, hogy használjuk?
Az én-dolog a megértés-dobozban,
átkötve némi gondolkodással,
de a kételkedés szatyrában
megérkezik az ünnepelthez,
akihez tartunk. Műanyag
glória suhan át a fejünk fölött,
mint egy csészényi űrhajó.
Akinek a létezése hithez van
kötve, mint sovány kutya
az alagsori kocsma ajtajához,
most fehér és vörös bort hoz.
Iszunk. Végigárad egy másik
érrendszeren az ott-nem-lét,
az átváltozás. Egy másik
gyomorba ér a bor. A másik
pár kezemet karba teszem.
Álmomban látott sziámi
ikrekkel beszélgetek.
A két fej másfél testen
ül. Két szép lány néz
rám. Festett szőke hajuk
kicsit lenőtt. Hárman alszunk
egy ágyban. A háromszögbe
hajtott takaró alól óriási
szem nézi a sötétet. A leengedett
redőnyön túl eső, város,
zajokkal teli éjszaka, talán
az álom is ott van, keresem,
mint egy gyerek, a paplan alatt.
Szeretném megérteni ezt a három
fejet – a családom.
Mikor a fiam megkérdezi,
mitől vizes a takaró, még
tart a beszélgetés a kétfejű
emberrel, szeretném megérteni
magamat. De alszunk, akinek
a létezése sem biztosabb, mint
nemléte, felnyitja az éjszakát,
fény árad északról, a pillanat
átsuhan a fejünk felett.
A nap még nem kelt fel,
a hold még nem ment le,
a csillagképek összezavarosodtak
az új rendtől, de az is csak
egy perc. A megszokott visszaáll,
de semmi nem marad a régiben.