Vanni van

○ Még soha nem találkoztunk felkérésre, ezért mielőtt megérkeztél, elképzeltem, hogyan kezdenék egy beszélgetést Esterházy Péterrel. Arra gondoltam, beszéljünk a földrajzról, ami nemzetközi téma, ha már egy külföldi újság jóvoltából ülünk itt a konyhában.

•     Jó.

○ Akkor most megkérdezem Esterházy Pétert: hol élsz? – minden körmönfontság nélkül – mint egy általános iskolai házi feladat kérdése: Hogyan írnád le a lakóhelyed és környékét?

•     Hát, a hol lakom-ra rögtön az a sunyi válasz jutott az eszembe, hogy na persze, mert azt akarják hallani, hogy Közép-Európában lakom. Aztán Közép-Európáról azonnal eszembe jutott, hogy a Duna, mert de facto a Duna partján lakom, és akkor az jutott az eszembe, hogy mennyire érdektelen az, hogy a Duna partján lakom. Semmilyen módon nem vagyok kapcsolatban a Dunával. Időnként írok egy könyvet róla, de amúgy nem. És akkor azt kellene válaszolnom, hogy a szobámban lakom, ami még mindig félreérthető, de legalább igaz állítás. Úgy érthető félre, mintha az ember azt mondaná, hogy nincsen más létezése, csak amit a munkája kijelöl neki... és ez azért majdnem igaz.

○ Amikor elképzeltem a beszélgetést Esterházy Péterrel, arra gondoltam, az első kérdésnél értetlenkedni fogsz, vagy arra kérsz, fejtsem ki bővebben, mire gondolok, hogy időt nyerj, ezért leírtam egy cetlire.

•     Bocsánat, kifejtenéd bővebben, mire gondolok?

○ Szívesen felolvasom: Meddig tartod térben kiterjeszthetőnek az identitásod, mondjuk a dolgozószobád, ház, a kert, a Római-part, a Duna, Budapest, Közép-Európa, Kelet-Európa, Nyugat-Európa, Nyugat, a Föld, a Naprendszer, honnantól érzed azt, hogy ciki, hogy fikció, hol húzod meg a határt, van-e egyáltalán határ, ezt kérdeztem volna az elején, és akkor hagytalak volna beszélni.

•     Akkor ezt jól megválaszoltuk ketten. A szobától fölfele már minden fikció, még kicsit lehetne oldalazni a nyelvvel, akkor ugye az ország is, de már a Közép-Európára húznám a szám.

○ Számítottam rá, hogy ellenkezni fogsz, de stilisztikai fogásnak tekintem, mert az ember gyakran úgy ír valamiről, először leírja, hogy nincsen, hogy aztán hihetőbbnek tűnjön, amit mondani fog róla. Például, nálad is találhatók hasonló kiszólások, hogy Közép-Európa nincsen, Budapest nincsen. Közben állandóan róla írsz. Mondhatnám azt is, a tagadás az első lépés a vágy tárgya felé: azt akarom, hogy olyan legyen, amilyennek én látom. Most akkor van vagy nincsen K-Európa?

•     Ez a szebbik dolog, amikor a vágy tárgyát úgy közelítjük meg, hogy először megszüntetjük, de valójában triviálisabban működik. Egy magától értetődő ellenkezés, mert annyi duma van erről, hogy az ember csak vállat von.

○ A nőről is annyi duma van.

•      ...aztán mégis van... igen.

○ Mindenről, amiről érdemes beszélni, annyi duma van.

•     Igen, az ember azt reméli... az a naiv mozdulatlan ember... hogy akkor lesöpri, ami van, és ezen a tabula rasán elkezd újra maszatolni valamit.

○ Elképzelni, hogy nincsen, ugyanolyan fantáziára van szükség, éppen mert annyi helyzet kívánkozik állandóan, hogy a léte eleve adottnak tűnik, és akkor inkább ellenkezel.

•     Ha arra a Közép-Európára gondolok, amit Kunderától olvas az ember, akkor arra azt mondom, nincsen. Ha meg arra a Közép-Európára gondolok, amiről a Danilo Kis beszél, az meg triviálisan van. Az egyik a nyolcvanas éveknek egy nagyon praktikus, nagyon fontos és szép függetlenségi harca volt, és mint ilyen elmúlt. Egészen másképpen fordult minden. A Danilo Kisé viszont egy létezésbeli sajátosságot állít.

○ Azt mondod, az egyik politikai manifesztó, a másik pedig életérzés?

•     Igen, valamiféle más kapcsolat a történelemmel. Egy belgrádi tapasztalat az más, mint egy párizsi tapasztalat.

○ Szerintem, a gondot az okozza, hogy nem határolható körbe sem földrajzilag, sem fogalmilag K-Európa. Mert élőlény, mint a korál, az az állat, egy nehezen megközelíthető helyen él, a rengeteg tudás és tudatlanság lerakódik, és csak a szép váza, ami megmarad, azt látja az utazó. Az előítéletek ugyanúgy kijelölik a helyét, különösen a nyelvi definíciók szintjén. Ha azt mondják rád, hogy néger vagy, átváltozol feketévé, ha azt mondják, hogy fekete, akkor afroamerikai lesz belőled. Ránk azt mondták, hogy kelet-európai, és ez azért egy kicsit ciki volt. Ilyen Közép-Európa is van, ami inkább nem Kelet, úgy közép.

•     Igen, azt gondolom, hogy a nyolcvanas évekbeli Kunderának, vagy Konrádot is lehetne mondani, ez volt az állítása, hogy nem, hanem ott van a kettő között valami, ami akár még érdekes is volna, és akkor, az egy élő dolog volt. Most ez így nem érdekes.

○ Igen, de nem mossák le rólunk, a helyzet nem szűnt meg, mert a mai napig lenégerezik a k-európait. És ez nem fog megszűnni, amíg érzékeny rá, addig van alapja, és csinálni is fogják, és addig lesz is K-Európa, mint állandó kényszeres cselekvés.

•     Igen, csak nincsen benne az a jövőbe mutató, az a reményteli, ami akkor minden ilyen megfogalmazást megemelt. A Central Europe Dream, erről már nincsen szó, hanem a kissebségi érzésekről van szó, az utcai vécék állapotáról van szó.

○ Idesorolhatók még azok az esztétizáló megfogalmazások, hogy Európa szíve, nincs is annál szebb, vagy a Duna menti, ami még szóba jön, mert olyan veleszületett, mintha genetikailag kimutatható lenne. Az egysejtűig.

•     Az ember védekezik ezek ellen a klisék ellen, de hát a klisék nem véletlenül vannak, erre szokta az ember mondani, hogy egy várost mégiscsak a kliséi jellemeznek a legjobban.

○ Például egy klisé, ami jellemző Közép-Európára – talán picit magyarabb, mint cseh –, hogy az élet teher, sors, szenvedéstörténet. Te, el tudnál képzelni egy dandy-s Közép-Európa képet, pozitívan megúszni, medencével, pálmafákkal, nőkkel?

•     Szerintem az, hogy a dream-es vonal kiesett, az éppen azt is jelenti, hogy a drámaisága is véletlenszerű, tehát nem szenvedéstörténet, és akkor az ellenkezője is lehet, tehát a pálmafás is működhetne akár.

○ Ártana ez nekünk? Engem mindig zavart, ha azt, hogy magyar vagyok, azt tragikus éllel kellett használni. Ez nevetséges.

•     Igen, ez nevetséges, a korábbi próbálkozások is erről beszélnek, ezt Hrabal kapcsán írtam is, hogyan lehet a pechből drámát csinálni, hogy magyarnak lenni, az pech volna, nem dráma, vagyis tragédia, vagyis komédia. Akkor már elég közel vagyunk a pálmafákhoz. Szerintem az írásnak ez a tétje, mert amúgy csak ez a giccses önsajnálat van.

○ Tényleg, most, hogy integrálódunk, ha összehasonlítjuk az USÁ-val, szerinted milyen lesz Magyarország imidzse az Egyesült Európában? A szivárványon innen egy európai Kansas végtelen gabonamezőkkel? A blues helyén a cigányzene, az egész megspékelve egy csikós-gulyás rezervátummal? Van-e szebb jövő? Markánsabb identitásra lesz szükség ebben a versenyben, ami külsőségekben fog megjelenni, egy soknemzetiségű államba lépünk be, majdnem monarchiát mondtam.

•     Félő, hogy a klisék fognak működni...

○ És te is egy klisé leszel, most olvastam valahol, hogy Esterházy Péter a magyar irodalom külföldre szóló útlevele, ehhez mit szólsz?

•     Nagy baromság, de várjál, akartam valamit mondani, igen, hogy arra a kérdésre soha nem tudtam válaszolni, hogy mi az az eminensen magyar abban, amit csinálok.

○ Talán az, hogy magyarul írod.

•     Jó, de azért tudunk különbséget tenni, a Thomas Mann és a Proust között például.

○ Szerintem, amikor valakiben kimutatható ez a vírus, az akkor van, ha az identitása frusztrált, például Joyce egész életében egy olyan országról írt, ahol már nem élt.

•     Igen.

○ Téged nem frusztrál, hogy magyar vagy, és ezért nem kell erről olvasni nálad. Tényleg, van valamivel bajod?

•     A kérdés azt a sunyi feltevést tartalmazza, hogy mindennel elégedett vagyok. Amiben van igazság. Hogy önmagában valami van, én azt elég helyén való dolognak tartom. Ha egy más beszélgetésben volnánk, akkor azt mondanám, hogy a létezés tényét, azt valami elképesztő örömmel szemlélem.

○ Szép tőle?

•     Az nagyon szép tőle.

○ Hálás vagy?

•     Azért neki hálás vagyok, valóban. Azon fölül aztán, persze, már alig valami van rendben.

○ A Duna-könyvben lapozgatva feltűnt, mennyire foglalkoztat a puszta léte a dolgoknak, hogy valami van vagy nincsen, de inkább van, a létezés dicsérete, a kép, ami előttem lebeg, hogy megmártózol a folyóban, hagyod hogy vigyen, és leírod, hogy közben mi történt. Nem is annyira te csinálod, egyszerűen örülsz, hogy van, az örömödet akarod kifejezni. Ez volna az írás?

•     Én, valóban, leírónak gondolom az írót, néz és leír, ez egy klasszikus embléma, de a leírása által lesz a világ kész, ez hozzátartozik a dologhoz.

○ Mint ahogy a teremtés része a Biblia, amiben az egészet leírták?

•     Igen, az még hozzátartozik az egészhez, az univerzumhoz. Igen, ilyen módon az összes leszre vonatkozó kérdés, hogy milyen lesz az ezredvég, milyen lesz a jövő század, az engem már-már felháborítóan hidegen hagy, mert majd valami lesz, és ami lesz, az engem nagyon érdekel.

○ Azt se tudjuk, most mi van.

•     Arról nem is beszélve. Persze, ez egy kurrens kérdés, pláne így az ezred végén.

○ Pláne ennek az ezrednek a végén. Van nosztalgiád?

•     Nincs

○ Semmilyen?

•     Asszem semmilyen. A múltkor tűnődtem ezen, meg most a világbajnokság kapcsán, hogy a futball iránt van-e nosztalgiám, még ott a legtöbb, de látom, hogy az alkatomnak nem nagyon felel meg. Csak bizonyos dolgok olyan fájdalmasan elmúltak.

○ A futball és a diktatúra szerintem összefüggött. Kelet-Európában, ahol nincs pénz, ott van jó foci, ahol kemény a diktatúra, most épp a déli szomszédainknál tapasztalható némi föllendülés ezen a téren. És akkoriban működött a magyar foci meg a cseh, amikor politikai tartalma is volt.

•     Hát, azt gondolom, hogy ez csak félig igaz, nem tudom, az Albert például, a fene se tudja, de van benne igazság, mert ha a kiemelkedésnek az egyetlen útja a sport, akkor több gyerek futballozik, és így tovább. De azt nem magyarázza meg, hogy a franciák nyerték a vébét.

○ Azt semmi sem magyarázza meg.

•     Ebben igazad van.

○ Nemrég láttam egy interjút a tévében, ahol egy író azt mondta, hogy akkoriban nem lehetett semmit se csinálni, és ha valaki akart valami lenni, akkor futballista akart lenni vagy író. Hát, te?

•     Szerintem, az ilyen mondat már kimeríti az önsajnálat dimenzióit. Én egy kicsit futballoztam, meg egész életemben kicsit írtam, de ennek nem volt köze a diktatúrához. A diktatúrához annak volt köze, hogy matematikát tanultam.

○ Azért tanultál matematikát, mert diktatúra volt?

•     Ez a nevetséges állítás az igaz. Én egyrészt a gimnáziumban sokat foglalkoztam a matematikával, részint mert érdekelt, de főleg azért, mert a piarista gimnáziumban egy olyan tanárunk volt, aki megalázta azt, aki nem tudott. A butaságot szándékos lázadásnak vette, és ennek megfelelően kemény kézzel letörte. Emlékszem arra a tizenöt éves magamra, arra gondoltam, vagy el kell menni, vagy csinálni valamit, és amikor leérettségiztem, kiderült, hogy mivel a piarista gimnáziumba jártam, meg úgy hívnak, ahogy hívnak, bölcsészkarra nem mehettem, mert féltették az ifjúságot tőlem. És ezért mentem matematika szakra.

○ Világos. Anyám is a diktatúra miatt lett matektanár. Volt, aki kubikusnak ment, volt, aki matematikusnak. De visszatérve a korábbiakhoz, talán van abban valami, hogy valaki azért ment írónak, mert az macsó volt, és szembeszállt a dologgal. Még ma is sokan azt gondolják – ez a legviccesebb – hogy magyar írónak lenni, az macsó, még nem vették észre, hogy ez elmúlt.

•      Igen, ez nincsen. Ja, akkor értem, hogy mit mondasz, hogy ez valami.

○ Hogyan lehet valaki, ha berúgja a gólt vagy leírja a mondatot.

•     Igen, akkor ebben van valami, csak azért ellenkeztem, mert én ezeket nem választottam, futballozni amióta az eszemet tudom futballozom, az írás meg valahogy lett.

○ De hogy lett?

•     Hogy lett, azt nem tudom elmondani, mert valóban csak úgy lett. Nem úgy volt, hogy tízéves koromtól kezdve háromszáz oldalas regényeket írtam...

○ Hanem csak tizenkét évesen?

•     Nem, hanem sokat olvastam, annyi volt, és tizenhét voltam, valami ilyesmi, amikor írtam egy novellát, arra emlékszem, mert az nagy hatást tett rám. Tudniillik, azért tett rám nagy hatást, mondanom se kell, hogy realista novella volt, hogy volt egy figura, akit kitaláltam. Volt egy szakácsné, akiről kellett tűnődnöm, hogy milyen legyen, hogy kövér, sovány, öreg, fiatal, izzadós, nem izzadós, és ezt mind sorban eldöntöttem, és erre emlékszem, erre a nagyon furcsa kevély érzésre, amit ez a hatalom jelentett, ez a mikro-teosz. A teremtésnek a kevélysége volt ez. És amikor ezt megcsináltam, akkor igen helytelenül azt gondoltam, hogy én akkor most író vagyok, és ezt úgy is hagytam, néhány évig megnyugodva konstatáltam, hogy író vagyok.

○ Nem csak focista.

•     Igen.

○ És milyen a szöveg, most megnézve?

•     Most megnézve elég rossz, sőt nem is elég rossz. Nem úgy rossz, hogy biztatóan. Ha most nekem valaki egy ilyen novellát hoz, akkor a szemem nem rebben.

○ Elküldöd?

•     Elküldöm.

○ Visszatérve a focihoz, ami nálad nem függ a diktatúrától...

•     Szociológiailag összefügg, de személyesen nem, amióta az eszemet tudom, én futballozom, tehát négyéves korom óta... És kezdetben vala a futball, nem a szó, mindig a futballt helyeztem minden elé, irodalom elé, olvasás elé, iskola elé, csajozás elé, minden elé a futballt helyeztem.

○ Miért?

•     Nagyon boldog voltam, amikor futballoztam, jó helyen voltam, az a négyszög, az a téglalap az elízium volt.

○ Az irodalomhoz képest is?

•     Később aztán az irodalmat ugyanilyennek tekintettem, vagy a matematikát bizonyos értelemben. A futballt, a matematikát meg az irodalmat azt egybe tudom rántani a játékkal, a játékot úgy definiálva, hogy más szabályok vannak, külön tér van, ott és csak ott érvényes minden.

○ Három egészen más nyelvről van szó: egy testnyelv, egy formalizált tudományos nyelv és egy verbális.

•     De ugyanúgy működik a dolog. Egy bizonyos algebrai térben bizonyos dolgok érvényesek, más dolgoknak meg nincs jelentése. A futballnál is nagyon fontos dolgoknak nagyon nincsen jelentése, például, hogy a jobbszélső felesége hűtlen vagy nem hűtlen, az irreleváns, ahogy a matematikában sem értelmezhető az, hogy nem szabad kézzel megfogni a labdát, és így tovább. Ez a nyelvek különbözősége. A lényeg, hogy csak az számít, ami azon a téglalapon belül van, ott dől el a dolog.

○ Mind a három másfajta szabadságot jelentett.

•     Igen, még a matematika jelentette a legkevesebb szabadságot, mert ott voltak a legkisebbek a képességeim, azt hiszem, az csak arra volt jó, hogy az esztétikáját egy szintig észleljem.

○ Hogyan rangsorolnád a hármat, melyikben vagy a legtehetségesebb?

•     Ez nem fair kérdés, mert olyan módon felevett az irodalom mindent... O Nem erre gondoltam...

•     Hanem, hogy ha huszonegy éves koromban körbenézek, és melyik az én királyságom?

○ Mondjuk.

•     Mondjuk, szerényen úgy mondanám, hogy a matematikában és a futballban azonnal láttam a korlátaimat, az irodalomban nem. A tehetség, az nagyon okosan tereli az embert, időnként nagyvonalúan vakká teszi a saját képességeit illetően, ami hozzátartozik a tehetséghez. Ismerjük ezeket a nagyon finom lényeket, akik hihetetlenül sokat tudnak, de a saját nívójuk megakadályozza őket, hogy bármit is csináljanak, mert hisz Dantéhoz képest mindig gyöngébbek. Nekem az nagy baj lett volna, ha matematikusnak kellett volna maradnom, az nem lett volna jó. A futballnál meg még durvább a helyzet, mert az nem olyan, hogy az ember akar valamit, hanem vagy bekerül a csapatba, vagy nem.

○ Ahogy a foci leáldozott, az irodalom a futballal együtt komolytalan sportággá lett, legalábbis a befogadás szempontjából, nem mondom, hogy kevésbé tehetségesek az emberek, de a helyzet nyilvánvalóan megváltozott.

•     Valóban megváltozott, és az irodalom arra a nevetségi szintre került, amin mindig is volt.

○ Mondhatjuk, hogy ma az irodalom helyzete kimaradt helyzet?

•     Annyiban rosszabb, mint az általános tendencia, hogy semmiben nem találtuk ki ennek az új helyzetnek a mozgásait, nem tudjuk, hogyan kéne csinálni a könyvesboltokat, a profitot, és így tovább.

○ Szerinted, Magyarországon az olvasó nyomja az embert, hogy írjon? Van valami kreatív viszony ma az író és a közönség közt?

•     Én soha nem éreztem, hogy egy olyan országban élek, vagy olyan városban élek, ami segíti a munkámat.

○ Van benned valami elvágyódás?

•     Hogy érted?

○ Bármi, például, elutaznál valahova. Elutaznál valahova, mint író?

•     Engem annyira leköt, nem is hogy leköt, hanem lecövekel, vagy leszögez, amit csinálok, hogy becsületesen én másra nem is gondolok. Hogy utaznék-e mint író, hacsak nem valami olyasmit találok ki, amihez kell utazni, de akkor ez az utazás olyan, mintha könyvtárba járnék.

○ A Duna-könyv utazással járt.

•     Igen, az utazással járt, furcsa konfliktusokat is jelentett, mert kezdtem az utazást és az íróságot egybe venni, és az utazó voltomnak a kérdésességét azonnal átláttam. Nem rendesen utaztam, egy rendes utazónál mindig fenn kell állnia annak a veszélynek, hogy megérkezik egy poros kisvárosba, és onnan soha többet nem megy el, és én tudtam, hogy ha én megérkezek egy poros román kisvárosba két nap múlva tovább fogok menni, és volt egy pillanat amikor ez kezdett zavarni, amikor ez az azonosság az utazó és az író között nagy lett.

○ A Duna-könyvben mintha lenne egy matematikai vonal. Eleve egy vonal mentén haladtál, egy meghatározott ponttól egy másik pontig, ami kiszámítható, az egész ott van a térképen, de a tárgya elég girbegurba.

•      Ha az ember elkezdi nézni, rajtakapja magát, hogy az az öt év, amit tanult, annak mindenféle nyoma van. Engem főleg az ilyen leképezések vonzottak, hogy venni két halmazt, és akkor a két halmaz között valami bonyolult módon hozzárendeléseket találni, hogy az egyik a szavak halmaza, a másik pedig események halmaza. A másik a struktúrák leképezése, ez nagyon vonzó dolog. Venni, mondjuk, egy zenei formát, mondjuk, egy szonátát, és akkor azt leképezni. Ezt néha csinálgattam is, de azon kaptam magamat, hogy ezt nem akarom következetesen végigcsinálni, ezekben nem vagyok szigorú, mert általában nem vagyok szigorú. Ha jól csinálom a dolgom, pontos vagyok, de nem vagyok szigorú. Ezeket a leképezéseket se csinálom szigorúan, a róla való beszéd is inkább ilyen pletykálkodás, mert nem biztos, hogy ezt a szöveg is mondja magáról.

○ Hányban kezdted a matekot tanulni, volt már káosz-elmélet?

•      Nem, akkor még nem tanultuk, félő hogy még fraktálok sem voltak, de mint tudjuk, időről időre a regényekben fel kell hogy bukkanjon egy pillangó, amelyik rebbent egyet a szárnyával, amitől valahol máshol a regényben elindul egy lavina. Egy jó regényben ez így van.

○ Ne csináld, erről akartam veled beszélni azután, hogy ezt kikapcsolom. Akkor most vége az interjúnak, kikapcsolom a magnót, jó?

•      Látom dolgozol.