Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A Moldva felől nézve

A Moldva felől nézve

F. Kováts Piroska fordítása

 

Bár feladatom egy könyv bemutatása, megnehezítem a dolgomat, és megkísérlem elsősorban a könyv szerzőjét bemutatni. Úgy, ahogy egy semmiképpen sem elfogulatlan és semmiképpen sem csak távoli megfigyelő Prágából látta és látja.

Kertelés nélkül kimondom, Ján Čarnogurskýt mifelénk nem túlzottan kedvelik. Egyesek szerint ravasz csuhás, vagyis jezsuita, mások szerint ő az, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy államunk kettévált, megint mások szerint, és ők vannak a legtöbben, jezsuita, aki szétverte az államot. Távolról sem hiszem, hogy rászolgált ezekre a sztereotip jellemzésekre, és úgy vélem, ezek a jellemzések nem személy szerint őt illetik, sokkal inkább azt az elvárást, amelynek egy szlovák politikus köteles megfelelni, vagyis egy újfent sztereotip elvárást, amelynek, jaj, neki!, nem felelt meg. De erről később.

Véleményem szerint pedig éppen ő testesíti meg legérzékletesebben mindazt, amiben Szlovákia Csehországtól, Morvaországtól és Sziléziától leginkább különbözik, méghozzá úgy, olyan stílusban, amely nincs híjával a nemzeti öntudatnak, sőt a büszkeségnek sem mindarra, ami sajátosan, egyedülállóan szlovák. Čarnogurský Szlovákiája bizonyára nem egész Szlovákia, de annak jelentős része, és ez éppen az a hagyományos, ő talán azt mondaná, az az egészséges Szlovákia, amely egyébként sosem volt, és ma sem csupán a hajdani Csehszlovákia nyugati felének kevésbé fejlett része. Egyszóval nem a kisöcsénk, aki egyszer majdcsak felnő, igaz, akkor majd elszedi a szekrényünkből a nadrágunkat, vagyis egy ideig még sok bosszúságot fog okozni, de már olyan lesz, mint mi. Szó sincs róla, Čarnogurský Szlovákiája nem egy nagyobb nemzet része, önálló nemzet.

És éppen a nemzeti gondolat az, amire Ján Čarnogurský különös súlyt helyez, de gyorsan hozzá kell tennem, hogy ezt önmagában nem tekintem semmiféle nacionalizmusnak. Ugyanakkor erősen szkeptikus az európai liberalizmussal, főként annak hanyatló formáival szemben. És enyhén szólva elnéző a szláv összetartozás gondolatát illetően, noha semmiképpen sem politikai, csakis szellemi és kulturális értelemben. A hagyományos regionalizmusnak is híve. Mindemellett nem kétséges, hogy demokrata. Erről meggyőzött személyes bátor kiállásával abban az időben, amikor a demokraták könnyen felismerhetőek voltak arról, hogy egy kézen meg lehetett őket számlálni. De elsősorban keresztény, katolikus, egyszerre modern és hagyományos szlovák katolikus.

Jano egyike volt a három szlovák miniszterelnöknek – 19901992-es partnereimnek. Módom volt az összehasonlításra. Nem volt sem a november előtti rendszer kifinomultabb folytatója, sem a posztkommunista retrostílus képviselője. Nem volt tehát a rendszerváltás egyetlen fázisának sem megszemélyesítője, és semrr lyen értelemben mások kreációja. Alapállása szilárd volt, autochton, és az maradt, ezért nem hiszem, hogy ma másként beszél, mint ahogy tíz évvel ezelő beszélt és írt. Nem tudom, éppen ezeréves-e (utalás Peter Jaroš Tisícročná včela 1 ezeréves méh c. regényére, melynek címe az ezer éve itt élő dolgos szlovák népi utal – a ford. megj.), de az én szememben minden bizonnyal legalább százéví tátraalji méh.

Magatartása, stílusa viszont ízig-vérig modern. Mint politikus mértéktartóar világosan fejezi ki magát, tanult jogász módjára, a világban nem csak honfitál saival ért szót, és a szavára rendszerint adni lehetett, akár egyetértettem vele, akó nem. E tekintetben ritka kivételnek számított. Ezzel viszont, azt hiszem, parado: módon honfitársaim egész sorát meglehetősen irritálta, minthogy nem felelt me< sztereotip elvárásaiknak. Elvégre egy szlovák legyen romantikus lelkületű, telv> meghatározhatatlan, de annál erősebb érzelmekkel, kisebbségi komplexussal, é mindent magára vonatkoztató sértődöttséggel. Ezért szavának nincs túlontúl nag] súlya. Konzervativizmusát és ugyanakkor öntudatos, mondhatni, modern feliépé sét sok honfitársam megemészthetetlennek, ingerlőnek, gyanúsnak találta.

Szlovákia sosem volt számomra külföld, mégsem merek megválaszolni néhán> kérdést, amelyek Ján Čarnogurskýval kapcsolatban felmerülnek bennem. Példának okáért mekkora, illetve inkább milyen erős és öntudatos az a bizonyos kétségtelenül létező Szlovákia, amelyet ő olyan hitelesen és konzekvensen képvisel? Mennyiben fakuló képekhez kötődő nosztalgia már csupán?

Másfelől felteszem a kérdést, nem démonizálja-e Jano némileg túlzottan az európai liberalizmust mint semmire nem kötelező, felelőtlen engedékenységet, nem becsüli-e túl – nem az ártalmasságát, hanem az erejét. Szembesült vele az én hazámban is, de megjelenítéséhez ma már talán kevésbé éles kontúrokat és kevésbé harsány színeket használna. Az elkülönült liberalizmust hazámban a közelmúltban, meglehetősen könnyelműen, még valóban előnyben részesítették, de inkább mint a fellendüléshez vezető legrövidebbnek mondott utat, semmint életvitelt. E tekintetben nem bizonyult túlontúl sikeresnek, és ez megmutatkozik napjaink politikai preferenciáiban is, amit nemcsak a szociáldemokrácia, hanem a hazai liberalizmust, az ODS-t és az ODA-t (Občanská demokratická strana – Polgári Demokrata Párt és Občanská demokratická aliance – Polgári Demokrata Szövetség; a ford. megj.) nyíltan bíráló kereszténydemokrácia népszerűségének növekedése is jellemez. Amikor Ján Čarnogurský egy alkalommal valahol Amerikában igen kritikusan nyilatkozott a liberalizmusról, eszembe ötlött, hogy bizonyára nem tudja, ezen a kritikán nálunk, Csehországban már lassan száz éve túl vagyunk. Hasonlóképpen bírálta ugyanis a század elején Masaryk is, akit viszont Szlovákiában nemigen olvasnak. Ami, hozzáteszem, kár. Ez is csupán előítélet.

Vitatkoztunk Janóval Csehszlovákia 1918-tól a kilencvenes évek elejéig tartó folytonosságáról, illetve diszkontinuitásáról. Voltaképpen utalás volt ez a második világháború éveiben fennállt Szlovák Állam létének jogi és politikai értékelésére. Ma ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem nyilatkozom, ez az önök legintimebb magánügye. Akkor azonban mi, csehek, nem tudtuk elfogadni azt, ami Jano szerint az általa hangsúlyozott diszkontinuitásból logikusan következett, nevezetesen, hogy a ránk kényszerített protektorátus a folytonosság törvényes megszakítása volt. Alighanem kerülni kellett volna ezt a témát, mert nyilván nem volt megoldása.

Nincs azonban kérdésem Jánnak az állam kettéválásában játszott szerepével kapcsolatban. Tudtam, mit akar, és mit nem akar, amit sok más szlovák partneremről, bizony, nem lehetett elmondani, mert ezt gyakran ők maguk sem tudták. Végül nem voltak fenntartásaink az általa elképzelt államszerződéssel szemben, amely az 1968 őszén nem egészen szabályosan létrejött föderáció javított változata lett volna. Elképzelése a szlovák székről és csillagról egészen elfogadhatónak tűnt számomra, nemcsak azért, mert a két köztársaság közti kapcsolat igen lassú, tehát irányított lazításával számolt, hanem azért is, mert e folyamat végét egy eléggé távoli időpontra tette, ma alighanem még távolibbra, mint amikor a csillagról szóló szavait kimondta. Csakhogy lélektani szempontból ez a folyamat végtelenül kényes volt, mert alighanem számolni kellett volna azzal, hogy a csehek nem fogják tudni a maguk számára másként lefordítani, mint a házastársak egyikének sokkoló bejelentését, miszerint a házasságot ugyan fenn szándékozik tartani, de csak bizonyos ideig. Ez az értelmezés nem tanúskodott túl nagy fantáziáról és józanságról – ismét csak a cseh sértődöttség és megbántottság jele volt, az ostoba cseh vádaskodásé a szlovákok hálátlanságáról, tehát csupa helytelen reakció a „miféle szeretet az, amely csak időleges?" mintájára. Pedig ez esetben szó sem volt házasságról vagy szerelemről, Közép-Európa stabilitásának megőrzése volt a tét.

Bizony, nem Ján Čarnogurský volt az, aki leginkább hozzájárult az állam kettéválásához. És azt a kérdést, hogy ki milyen mértékben járult hozzá ehhez, már néhány éve nem vagyok hajlandó föltenni, mivel mindkét félnek megvoltak hozzá a hathatós és nehezen összemérhető indítékai. Mindmáig nem ért véget az elemzésük, ezért ne akarjuk őket minduntalan mérlegre tenni.

És így végül eljutok ahhoz a kérdéshez, amelyet viszont nem tudok csak kételyként megfogalmazni. Jano könyvében hiányolom a szlovák–magyar viszony elemzését, és az elképzelést a szlovákok és magyarok viszonyának demokratikus megoldására. Tartok tőle, hogy a könyv e szembeötlő hiánya nem véletlen, hogy nemcsak Ján politikai repertoárjának hiányos voltát tükrözi, hanem egy, a szlovák politikusok többségére jellemző hiányt. Nézzék el nekem ezt a fenntartást, vagy inkább, kérem, győzzenek meg, hogy tévedek.

Ebben az összefüggésben kíváncsi lettem volna rá, miként vélekedik Jano a multikulturalizmusról – sejtem, hogy ez ügyben nehezen tudnánk egyezségre jutni.

A Videné od Dunaja értékes dokumentum egy Ján Čarnogurský nevű ember értékes, mivel koherens – vagy inkább azt mondom, mindkettő – és Szlovákiaelképzeléséhez hű gondolkodásmódjáról és magatartásáról. Örülök, hogy módom volt megismerni, hogy együttműködtem és vitatkoztam vele. Számomra ő a hiteles Szlovákia mellőzhetetlen része. Megvan benne a hit giroszkópja, a szlovák politika jelenlegi futóhomokján, sőt, ő a kevés giroszkópok egyike.

És alighanem az egyetlen bizonyosság, amit ki merek mondani: a Ján Čarnogurský-féle gondolkodásmód, világszemlélet és magatartás Szlovákiában nem csak epizód.

 

(Ján Čarnogurský: Videné od Dunaja – A Duna felől nézve, Kalligram, Bratislava 1997.)