A csehszlovákiai tavasz kettőssége

Az 1968-as csehszlovákiai tavasz harmincadik évfordulójának esztendejében sem olyan téma, amelyről nálunk odahaza beszélnek. Azért feledkezünk meg róla, mert nem függ össze a ma problémáival? Vagy inkább kiszorítjuk, mégpedig azért, mert kellemetlen asszociációkat idéz fel, amelyek éppen ellenkezőleg, összefüggnek a mával?

Ha választ keresünk a fenti kérdésekre, ne csak a saját és a kortársaink tudatának állapotáról érdeklődjünk, kérdezzünk rá újra magukra a harminc évvel ezelőtti eseményekre is. Nemcsak azért, hogy így elkerüljük a moralizálás kísértését, hanem azért is, mert már akkor is találkozunk a felejtéshez vezető erős indokokkal. S épp ezekről fogok beszélni.

Meggyőződésem, hogy az igazság lényege az 1968-as csehszlovákiai tavaszról csak – és egyúttal már – az után derült ki, amikor katonai beavatkozással véget vetettek neki. Akkor alapozódott meg a felejtés és kiszorítás folyamata, amely ma annyira feltűnő.

Elsősorban tehát arra összpontosítok, mi történt a megszállás után, a két augusztus közti ama bizonyos tizenkét hónap alatt, tehát 1968 augusztusa és 1969 augusztusa közt. Ez az az időszak – nem annyira maga a tavasz –, amely a cseh és a szlovák társadalmat formálta a normalizálás további hosszú húsz éve alatt. Azt állítom, hogy a mai napig formál vagy inkább deformál bennünket.

Ez az időszak akkor kezdődik, amikor Dubček és társai visszatértek Moszkvából az aláírt jegyzőkönyvvel (de egyúttal a sorból kilógó, az aláírást megtagadó Kriegellel), és azzal a nappal végződik, amikor Dubček legalizálta a hazai normalizáló, megtorló erőket. A legalizálást szó szerint értem: ez abban áll, hogy aláírta a Szövetségi Gyűlés Elnökségének 1969. augusztus 22-én kelt rendkívüli törvényerejű rendelkezését, amely egyfajta rendkívüli állapotot vezetett be. Ez egyértelműen éppen azok ellen irányult, akik készek voltak azért a Dubčekért megveretni magukat éppen az által a rendőrség által, amely akkor tőle kapott teljhatalmat.

Dubček 1969. augusztus 22-i aláírása

Úgy vélem tehát, hogy maga 1968. augusztus 21. nem a döntő határkő a mai csehszlovákiai társadalom történetében: azzal ugyan véget ér az intézményes reformokba vetett remények ideje, amely reformok egyébként addig nagyon szerények voltak, de nem ér véget a történelemnek mint közös kollektív élménynek az ideje. A reményekkel együtt bizonyára véget ér sok illúzió is. Csak egy évvel később fejeződik be végleg az az időszak, amelyben valamiféle tartalma és értelme van az olyan szavaknak, mint polgárság, nyilvánosság, nemzet, mi.

És amikor értelme van a történelem szónak is. Megkezdődik a csupán magánsorsok komor, vigasztalan időtlensége. A többes számú személyes névmások közül egyre inkább csak egyetlenegy használatos: ők. Attól kezdve valamiféle „ők" ama viszonyok névtelenségének kifejezése, amelyeket elutasítunk és egyúttal elfogadunk.

Az a tavasz azonban, amely megelőzte a két augusztus közül az elsőt, nemcsak a remények és illúziók forrása volt, hanem a polgári társadalom ébredésének időszaka is, habár ezt szóval akkor meg nem nevezték. Jóllehet ez már képes volt minden jelentős esemény vezére, hajtóereje lenni, önként azonosult Dubčekkal, azokkal, akik aztán mint megalkuvók teljességgel csődöt mondtak.

Ha az az év, amely a tavaszt követte, a kijózanodás és a keserű felszabadító igazság éve lett volna, akkor a tavasz veresége a jövő szempontjából akár áldásos lehetett volna. Ámde „a két augusztus közti év" jóval inkább a fokozatos lemondásnak és az álláspontok formálódásának éve volt: az egyik álláspont a kétségbeesésből származó cinizmus, a másik a belső emigrációba való menekülés, egy további a visszahúzódás egy fogyasztói, bár szegény magánéletbe.

A két augusztus közül a második után befejeződött a történelem mint olyan események sora, melyeket megosztunk másokkal. A kérdések kérdése, milyen hosszú időre: hogy vajon 1989 végén visszatért-e a történelem, vagy még mindig várunk rá.

A dekrétum után, melyet először írt alá a főtitkár mint dr. Alexander Dubček – mintha csak pánikba esve szeretett volna az addig nem használt címe mögé rejtőzni –, a történelem helyett embermilliók egészen magánjellegű viszontagságai kezdődtek. És mint a viszonyokhoz való alkalmazkodás módja – amely viszonyokról úgy vélték, hogy örök időkig megmaradnak –, megkezdődtek a kis csalók és a nagyobb stílű jövendő közvagyon-fosztogatók vállalkozásai is a szürke gazdaság terjeszkedő területén. Amaz időszak alkalmazkodási stratégiáinak csökevényei erősen befolyásolják a demokratikus kapitalizmus kezdeteit nálunk a mai napig: csak az a kár, hogy november után ezzel oly kevéssé számoltak...

A két augusztus közé eső időszak hazai vezetője már nem a polgári társadalom volt, hanem a CSKP reformszárnyának vezérkara, röviden „a dubčekisták". Teljesen tudománytalanul, de a céluknak megfelelően talán legtalálóbban a következő jelszó segítségével fogom őket meghatározni: „Veletek vagyunk, legyetek velünk!"

– mint olyanokat, akikkel az emberek hajlandók voltak szolidaritást vállalni és támogatni őket, bízni bennük. Ebben a jelszóban, amellyel az emberek először kiadják magukat valakinek, aztán már csak remélik, hogy nem maradnak elhagyatva, kifejeződik a feltétlen remény, ugyanúgy, mint a jövendő szégyenérzet – ne felejtsük el ezt a szót –, az azok miatti szégyenkezés, akiknek annyira kiszolgáltatták magukat.

A csehszlovákiai tavasz kettőssége tehát teljes mértékben csak megkésve mutatkozott meg, de annál meggyőzőbben. Értem ezen az ugyan még csak csíráiban jelen levő aktív és kezdeményező polgári társadalom és a CSKP csupán reagáló vezetősége közti feszültséget. Ez a kettősség mindig észlelhető volt, 1968 augusztusáig azonban jó ok volt rá, hogy ne hangoztassák: azoknak, akik akkor részesei voltak a közvélemény formálásának – tekintettel Moszkva fenyegető állásfoglalására – célszerűnek látszott, hogy ne nagyon rontsák a CSKP vezetésének hitelét egy olyan váddal, hogy nem kezdeményez, hogy elmarad a közhangulat mögött. Hasonló szemrehányásokat ugyanis ez a vezetés eleget hallott a dorgáló Brezsnyevtől, hogy tudniillik az események uszályába került, hogy egyáltalán nem vezető erő, ahogyan azt egyébként előírta számára az alkotmány.

Dubček és Novotný ellentéte

A tulajdonképpeni 1968-as csehszlovákiai tavasznak már a kezdete is jellemző: a tavasz határozottan nem kezdődik a kommunista pártban lejátszódó valamiféle eseményekkel, még ha ülést tartott is maga a Központi Bizottság. Az országban uralkodó viszonyok ugyanis érezhetően az elviselhetőség irányában mozdultak el már a hatvanas évek kezdetétől, ha bizonyos kitérőkkel is. Nevezetesen a kultúra területén fennálló viszonyokról van szó a szó legtágabb értelmében, de nemcsak ezekről. Ezeknek az elmozdulásoknak látható és hallható vezérei eleinte túlnyomórészt a CSKP tagjai voltak, ami ugyan egyáltalán nem érdem: ők természetesen sokkal többet merhettek, sőt nekik kellett is többet merniük, mint másoknak. A közpárttagok és a párton kívüliek közti határok azonban egyre inkább elmosódtak. A főiskolákon, az egyetemeken, kutatóintézetekben, színházakban, a filmnél, az újságok szerkesztőségeiben, a kiadóvállalatokban és akárhol másutt végül szinte semmiféle határok nem léteztek.

1967 végén konfliktus tört ki a CSKP vezetésében, amelynek azonban semmi köze nem volt az elviselhető viszonyokhoz vezető fokozatos fejlődéshez. Inkább azt lehetne mondani, hogy épp ez a fejlődés tette ezt az összeütközést lehetővé.

Miben állt ez a konfliktus? Az egyébként monolitikus kommunista pártban megmaradt a pluralitásnak egy olyan eleme, amelyet nem lehetett teljesen kiküszöbölni. A csehek mellett ugyanis szlovákok is éltek az államban, s ezzel mit sem lehetett kezdeni. A hatalmi viszonyok szimmetrikus elrendezése a két nemzet – ráadásul még nem demokratikus – képviseletei közt nem volt egyéb, mint intézményesített képmutatás, amely utólag megbosszulta magát a CSKP-ban. Ilyen értelemben azonban a kiküszöbölhetetlen nemzetiségi pluralitás inkább történelmi adottság volt, mint olyan valami, ami a kommunista pártot automatikusan demokratikusabb viszonyok felé terelte volna.

A csehek egyike a rendkívül műveletlen és ügyetlen Antonín Novotný nevezetű férfiú volt. Államelnök, aki bizonyította, hogy az alkotmány valóban érvényes, hiszen államelnök igazán akárki lehet. Ez az ember elővigyázatlanul nacionalistákként kezdte emlegetni néhány szlovák elvtársát, akik óvatosan védték a szlovák érdekeket, nem is annyira a cseh érdekekkel, mint inkább a centralizmus fenntartásához fűződő érdekekkel szemben. A megrágalmazottaknak nem maradt más választásuk, mint hogy szó szerint minden eszközzel védekezzenek – Hiszen a nacionalizmus címkéje még akkor is perekhez és életfogytiglanra szóló ítéletekhez fűződő nagyon is eleven emlékeket idézett. Minden eszközzel harcolni azt jelentette, hogy a legmagasabb posztokért kell harcolni, mert csak onnan lehetett hatásosan védekezni. Egyszóval Dubček nem akart Husák sorsára jutni, hogy aztán végül éppen ő váltsa le – ez az 1968-as csehszlovákiai tavasz logikája egy abszurd rövidítésben, egy olyan nem demokratikus struktúra perspektívájából, mint amilyen a CSKP volt.

Alexander Dubček Antonín Novotnýt a CSKP élén a maga megmentéséért vívott harccal váltotta fel, tehát nem egyenes összefüggésben a viszonyoknak már említett, az elviselhetőség irányában történt elmozdulásával. Dubček nem olvasta sem a Kultúrny životot, sem a Literárni novinyt. Dubček nem utolsósorban önmagáért harcolt, habár bizonyára képes volt magát meggyőzni arról, hogy elsősorban a szlovák érdekekért harcol – ezt megállapítom, nem kárhoztatom. Ezzel azonban egyúttal önkéntelenül megnyílt a tér a politikai pluralitásnak a még csak csírájukban meglevő elemei előtt nemcsak a CSKP-ban, hanem a társadalomban is, megnyílt a tér a polgári társadalom erősödése számára.

De a hatvannyolcas évnek a csehszlovákiai nemzeti pluralitás e maradványai miatt éppen Dubček és Husák közt kellett lejátszódnia: a közt, aki mint szlovák a viszonyokat szabadabbá tette, és a közt, aki mint szlovák ezeket ismét megszigorította. Lehet, hogy Brezsnyevnek – Clintonhoz hasonlóan, aki a választási kampány idején a gazdaság fontosságát akarta így észben tartani – ez a felirat volt a dolgozószobája falán: „Szlovákia ott a tét, te hülye"... Az egész hatvannyolcas évből végül csak és kizárólag a szövetségi elrendezés maradt, de azon nyomban teljességgel kiüresedve, s ez drámai módon mozgatta meg a viszonyokat húsz évvel később.

Dubčekot tehát először azok használták ki, akik tovább akartak menni, közülük némelyek jóval tovább. Dubčeknak kétségtelen történelmi érdeme, hogy engedte magát kihasználni, talán azért, mert lényegében derék vagy legrosszabb esetben is lágy természetű ember volt. Végül is talán valóban és őszintén nem akart szembeszegülni a közvéleménnyel. De azt is lehet mondani, hogy egyre szívesebben engedte, hogy kihasználják, mert ezért cserében a nyilvánosságtól olyan őszinte rokonszenvet kapott, amelyet addig kommunista funkcionárius még soha. Ő és társai a szó szoros értelmében fürödtek a bizalomnyilvánítások langyos fürdőjében. A magafajta ember számára, aki a népszerűtlenség regulájához szokott hozzá, mert ez az ára annak, hogy védi a nem öntudatos nép objektív érdekeit, miközben az a nép csak csendben zúgolódik, és semmit sem ért, ez óriási élmény kellett, hogy legyen, narkotikum a maga nemében.

Dubček nem mint konkrét ember, hanem Dubček mint hatalmi szerep Dzerzsinszkijre emlékeztet, akivel egy idegen találkozik a moszkvai utcán. Az idegent egy moszkvai lakos kíséri, s ámulva figyelmezteti a vendéget arra, ami éppen történt: „Látta, Dzerzsinszkij megállt egy kisfiú mellett, és megsimogatta a fejét! Ez aztán a humanista!" Az idegen semmit sem ért az egészből, úgyhogy kísérője kénytelen hozzátenni: „Megsimogatta, pedig agyon is lőhette volna!"

Dubček sem lőtt agyon senkit, bár megtehette volna, s az emberek inkább úgy viselkedtek, mint az ámuló és meghatott moszkvai kísérő, nem úgy, mint a józan idegen. De akkor már az események főszereplőivé egyre észlelhetőbben a születő polgári társadalom egyes elemei lettek – a médiumok, a szakszervezetek, egyetemek, főiskolák, egyházak, régi és új egyesületek, melyek elsősorban egyre függetlenebbé váltak az államtól és főképpen a CSKP-tól. A Dubček-féle vezetés ezekkel szemben csak kísérletezett: felváltva próbálta őket fékezni, majd engedni nekik, megint engedni, aztán megint fékezni. Valóban csak és kizárólag reagálásról volt szó, nem volt abban semmilyen kezdeményezés, ötlet, semmiféle új gondolat. Bizonyítja ezt a CSKP akcióprogramja: már akkor untatott és szükségszerűen csalódást okozott. Ma már teljességgel érthetetlen.

Az augusztus utáni kommunizmus hitelét vesztette

De a kommunista ideológia szemüvegén át nézve akkor szinte minden új volt, sőt forradalmian új – és ebben rejlik a csehszlovákiai tavasz kettős látásának lényege akkor és talán – egyesek számára – ma is. Ebben a kettős perspektívában rejlett és rejlik az azok közti megszüntethetetlen feszültség, akik a közvélemény nyomása alatt engedték magukat bevonni a szabadabb térbe, és azt a Kolumbuszok lelkendezésével demokratikus szocializmusnak nevezték, s azok közt, akik inkább csak megpróbáltak visszatérni oda, ahonnan egykor erőszakkal kiűzték őket. Ne tévesszen meg senkit, hogy a másikak is hajlandók voltak egy ideig a demokratikus szocializmus retorikáját elfogadni, mert az látszólag valamiféle esélyt nyújtott arra, hogyan lehet kijátszani Brezsnyevet.

A csehszlovákiai tavasz kettőssége 1968 augusztusáig egy kissé rejtett kettősség, csak aztán mutatkozik meg teljes egészében. A megszállás után kiderült, hogy az, amit 1968. augusztus 21-ig némi jó akarattal úgy lehetett felfogni mint illúziókat vagy talán mint a demokratikus szocializmusnak bármennyire balga eszményeit – az még az sem volt. Illúziókért és még inkább eszményekért az emberek rendszerint többet hajlandók áldozni, mint amennyit Dubček és a CSKP vezetésében vele együttműködő társai áldoztak. Tegyük hozzá, köztük is voltak kivételek, és hogy az egyszerű párttagok közt nem kevesen akadtak, akik a demokrácia eszméjéért hajlandók voltak feláldozni a karrierjüket és elfogadni valamilyen szerény egzisztenciát.

A polgári közösség, amely 1968 augusztusa után már némileg megszerveződött, felajánlott Dubčeknak és társainak minden lehető politikai támogatást sztrájkok és tüntetések formájában, ámde ők ezt elutasították. Attól tartottak, hogy ezzel még rontanának a helyzetükön Moszkvában, mert már csak a posztjukat mentették, természetesen „a tavasz vívmányainak megtartása érdekében", ahogyan azt akkoriban mondták.

Végérvényesen vége szakadt mindennek azzal, hogy Dubček aláírta az egyenesen azok ellen irányuló dekrétumot, akik az ő nevét kiáltva vonultak 1969. augusztus 21-én Szent Vencel szobra felé, szemtől szembe a csehszlovák felségjellel ellátott páncélkocsikkal.

A demokratikus szocializmus eszményei így csak azon társadalmi változások racionalizálásának mutatkoztak, amelyeket a CSKP vezetése nem tudott megakadályozni, célzatos védekező retorikát jelentettek Moszkva irányában. A reformkommunizmus teljességgel hitelét vesztette, mert láthatólag hitelüket vesztették azok, akik ezzel nem akartak azonosulni, vagy pontosabban azok, akiket balga módon azonosítottak vele. A valóságban 1968 augusztusáig a polgári társadalom nyomásának többé-kevésbé vonakodva engedtek, az után már a tavasz egyik vívmányáról a másik után lemondtak. Azoknak, akik még mindig hajlandók lettek volna áldozatokra, érthetően megüzenték: fussatok haza, ne törekedjetek semmire, mi is már csak a posztunkhoz ragaszkodunk.

A vezetők árulása

Bizony, nem tudom, miért kell visszatérni ezekhez az eszményekként mutatkozó tavaszi racionalizációkhoz. Vissza kellett azonban térni a csehszlovákiai közvélemény, a csehszlovákiai polgári társadalom ébredésének, majd kijózanodásának mechanizmusaihoz, nem a vezetők árulásának mechanizmusaihoz. Az „árulás" szó egyébként nekem fölöslegesen keménynek, oda nem illőnek tűnik fel. Ezek az emberek nem követtek el árulást, ugyanis nem volt mit elárulniuk. Előbb egy játékot játszottak, aztán egyszerűen egy más játékot. Dubček mentette magát Novotný elől, aztán engedett a közvélemény nyomásának és egyúttal Brezsnyevnek, s az utóbbi előtt végül szó szerint megszégyenült. Aztán elfogadta Husáktól a nagyköveti tisztséget.

A nyilvánosság ilyen körülmények közt túlságosan gyorsan kijózanodott: nem vezetett ez annak megértéséhez, ami történt, az önismerethez, az illúziók és reális remények megkülönböztetéséhez, hanem egyenesen a cinizmushoz, ahhoz, hogy lemondjanak az értékek szerint elrendezett világról, egyáltalán, hogy lemondjanak a történelemről mint az idő és az események közös megéléséről. A két augusztus közé eső tizenkét hónap alatt az emberek nem annyira csalódást, inkább megcsalatást éltek át. És ezt érthető módon bizonyos szégyenkezéssel élték át: ostobák voltunk, bedőltünk, túlságosan megbíztunk bennük...

Hiszen jellemző, milyen kis mértékben fordult a tömeges csalódás a szovjetek ellen, vagy ahogy mondták, az oroszok ellen. Úgy látszik ugyanis, hogy sokan a csalódás következtében önromboló módon elsősorban saját maguk ellen fordultak. Tették ezt néha egyenesen hivalkodó cinizmussal, kétségbeesett, de legalább saját, személyes gesztusként, bár meddő dacból.

Így történt, hogy a reális szocializmusra vonatkozó Brezsnyev-doktrínát tulajdonképpen általában elfogadták. Ez ugyanis szintén egy hivalkodóan elismert cinizmuson nyugodott: ne számítsatok arra, fiacskáim, hogy létezik valamilyen más szocializmus is, mint ez a nyomorúságos. És ha létezne is, az rajtatok nem segít. Hagyjatok fel minden reménnyel, gondoljatok, amit akartok, de alkalmazkodjatok, így van ez, nektek is, nekünk is. És fojtott hangon hozzátették, hogy a nyomorúság mellett talán nem kellene fölöslegesen dacolnunk, mi békében hagyunk benneteket, ha ti lemondtok minden hitelt érdemlő közéletről...

Sor került tehát a közélet tömeges privatizálására, az életfelfogások, a szociális magatartás privatizálására. Ezért következett a mi nyolcvankilences fordulatunk csak a lengyel, a magyar, az NDK-beli, sőt a bolgár fordulat után: mi a változtathatatlanság időegységére voltunk beállítva, s a viszonyok változására tulajdonképpen nem számítottunk, elutasítottuk a változás lehetőségét. Mások intézték helyettünk: nekünk 1989-ben a változás az ölünkbe hullott anélkül, hogy az ujjUnkat mozdítottuk volna. Ebben benne van az intelem: ami könnyen jött, könnyen megy.

Valóban nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy alig valakinek akarózik visszatérni nemcsak az 1968-as csehszlovákiai tavasz eseményeihez, hanem ahhoz sem, hogyan ábrándultunk ki belőlük a két augusztus közt. A csehszlovákiai tavasz kettőssége ugyanis a szociális magatartás megjelenési formájában egyfelől a hiszékenység, másfelől a cinizmussal határos szkepszis kettőssége.

Emlékezni, visszatérni a 30 év előtti eseményekhez így azt jelenti, hogy csupa kellemetlen témával kell foglalkozni. Ezek azonban, véleményem szerint, közvetlenül összefüggenek a jelen kellemetlen témáival: a csehszlovákiai tavasz kettőssége leleplezi mind a reformkommunisták akkori illúzióit, mind a közösségéit, amely túlságosan sok bizalommal ajándékozta meg amazokat. A két augusztus közti idő az illúziók okozta általános csömör időszaka. A naivitás radikális kompenzációjaként következik a normalizálás idejének cinizmusa a szürke gazdasággal és a magánszférába való programszerű meneküléssel.

A normalizációból a jelenbe

Igen, arról a normalizációról beszélek, amelyből egészen simán – mivelhogy teljesen utolsókként, már kockázat nélkül, tehát az igazi forradalom elemei nélkül – siklottunk át a jelen viszonyokba. Anélkül, hogy hozzájárultunk volna a forradalomhoz, új viszonyokhoz jutottunk ingyen.

1989 novemberében s a következő hónapokban és években a megtisztító katarzis, amelyet annyi ember kért számon Haveltől, a Polgári Fórumtól, és tulajdonképpen még ma is reklamál, érthető módon nem következett be. De a katarzis nemcsak az elnyomott csehszlovákiai tavasz miatt és a normalizáció két végtelen évtizede miatt nem következett be, hanem elsősorban azért nem, mert tovább tartott a viszolygás a velük való foglalkozástól. Ez is okozta, hogy beletörődtünk sorsunkba, és vártuk, míg a kommunista rendszer körülöttünk mindenütt összeomlik, s csak aztán vettük elő a közmondásossá vált kulcscsomókat. Stratégiánk

– amely kombinálta a lemondást, az alkalmazkodást és a fusizást – eredményezte, hogy a kulcsok nemcsak panellakások kulcsai voltak, hanem gépkocsikulcsok is. Hitelesen, kritikusan értékelni az 1968-as év és a normalizáció évei társadalmi történéseit, és közben kihagyni az egyéni sorsokat, amennyiben reális szocialista módon elfogadhatók, sőt sikeresek voltak, sokkal nehezebb volt, mint felejteni. A felejtés itt olyasvalami, mint az öncenzúra.

A rejtett tabut, amennyiben a harminc év előtti eseményekről van szó, leghatásosabban úgy győzzük le, hogy következetesen tudomásul vesszük a csehszlovákiai tavasznak éppen a kettősségét, elválasztjuk a reformista vezetők ténykedését a nyilvánosságétól. Nekünk, az akkori nyilvánosságnak nincs miért szégyenkeznünk.

Ugyanis a közelmúlt iránti érdektelenség mélyén érzésem szerint elsősorban a szégyen munkál. A szégyenkezés azért, hogy nem láttuk elég tisztán, hogy akkor kezdettől fogva két és nem egy történésről volt szó. Hogy a csehszlovákiai tavasz a maga polgári, népi, spontán változatában nem volt híján a nagyságnak és tiszteletreméltóságnak – annyi korabeli zűrzavar közt tulajdonképpen az egyetlen józan és praktikus dolog volt, mivel ideológiamentes volt, bármennyire naiv volt is politikai szempontból. Állítom, hogy mindkét tétel érvényes, a józanságról szóló igazság és a naivitásról szóló igazság, habár tudom, hogy e két igazságot egyidejűleg fenntartani nem könnyű dolog.

A szégyen biztosan hatalmas gát, de egyúttal – amint az egzisztencialista filozófusoktól tudjuk – rendkívül ritka alkalom, felhívás arra, hogy magunkba nézzünk, felhívás az önismeretre.

Hiszem, hogy az önismerethez ma hozzátartozik az a megállapítás, hogy a csehszlovákiai tavasz harmincadik évfordulója kihasználatlan lehetőség marad, nem használjuk fel arra, hogy jobban megértsük közelmúltunkat, hogy visszaadjuk az időnek a történelmi dimenzióit, s így jobban megértsük a ma problémáit. Egyébként a szégyen, vagy inkább a cinizmus, amely önismeretünket át- meg átjárja, megmarad alapállásunknak.

És előbb-utóbb ez a szégyen mint végül is még mindig szociális reakció eltűnik, s egészen egyedül maradunk a cinikus világ közepén, melyet nem értünk, s amelytől ezért félünk.

Mivelhogy az ilyen világtól én is nagyon félek, bátorkodtam ilyen kemény ítéleteket kimondani.