Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A dekonstruktív holdkórosság monumentuma

A dekonstruktív holdkórosság monumentuma

Németh István fordítása

 

Azok számára, akik hajlandók kutatni a Derrida-szövegek varázsát, netán varázsuk bűvkörébe esni (egyébként hadd mondjuk el: a Derrida-szövegek olvasói alapvetően két halmazt képeznek, anélkül, hogy azok metszenék egymást: vannak, akik Derridát azért olvassák, mert szövegeiben van valami megfoghatatlan, valamiféle „je ne sais quel sentiment", „nescio quid", ami mindig vonzó, míg mások csak azért olvassák vagy nem olvassák, hogy mint szerzőt kellő alapossággal elutasíthassák), ez a varázsuk azon a többszörös feszültségen alapszik, mely e szövegeket – talán többségükben – egybetartja. E feszültség részint abból ered, hogy Derrida mindig a kulcsmotívumok egész sorát bontja ki egyidejűleg, s „gondolkodása" úgyszólván csak azok konfigurálása. Másrészt viszont ez a feszültség a konkrét szövegek aszketikusan aprólékos, azok legfinomabb kanyarulatait is követő „close reading"-je (ideértve a lábjegyzetek és a kegyeletes szöveggondozók által megőrzött „elhagytam az esernyőmet"-jellegű töredékek – mint Derrida mondja: a „hermeneutikai holdkórosság monumentumai" – iránti nevezetes érdeklődését is), illetve az itt-ott felbukkanó megjegyzés, már-már aforizma között, melyet inkább egy Montaigne- vagy Cioran-szövegtől várnánk (az Éperons-ban: „A nőt tehát oly kevéssé érdekli az igazság, oly kevéssé hisz benne, hogy a róla szóló igazság már nem is érinti."), illetve a citáló sajátságos sürgetése között húzódik (például ott, ahol Derrida a Törvény vagy a Barátság fogalmát dekonstruálja) – és mégis tévednénk, ha az ilyen kommentárokat minden további nélkül csakis Derrida számlájára írnánk. Mintha azok mindig önmaguktól következnének abból, amit a maga módján olvas.

A Sarkantyúk (Éperons) erről bőségesnél is bőségesebb adalékkal szolgál. S úgy tűnik, Derrida dekonstrukciós stratégiájával a gondok valóban már ott kezdődnek, ahol rákérdezünk a saját hang (nem-)jelenlétére, mely ama számtalan nyelv között, melyet beszél, szemmel láthatóan egyikben sincs otthon, jóllehet e kérdés korántsem meríti ki az ún. dekonstrukció teljes problematikáját, annak legalábbis egyik megközelítési pontját jelenti. S ehhez alapul vehetjük az alábbi (éppen a Sarkantyúk inspirálta) tézist: Derrida hangja saját gondosan pointírozott szövegeinek a poénja. A poén egyben „punctum", s a pointírozás egyben „interpunkció". Tehát: a derridai írás stratégiája az interpunkcióban rejlik, vagyis a belső frazálásban, vagyis az egymásrahelyezésben. Derrida ugyanis a különböző szövegeket sohasem helyezi azért egymásra, hogy kitűnjék valami (identikusan) közös, hanem felbontja, és így szétszedve helyezi azokat egy más sorrendben egymáshoz. Nietzsche mellett Freud, Lacan mellett, Heidegger mellett esernyő, a stílus mellett – de a legfeltűnőbb nem e szomszédságok bizarr volta (mert végül is legtöbbször érthetők vagy legalábbis mint konfigurációk elfogadhatók), hanem éppenséggel a „műtőasztal" hiánya, melyen mindezt felbontják. „Kiismerni a nőket" – „Distanz" – „távolodó – nem-közeledő igazság".

Ez nem jelenti azt, hogy hangját Derrida netán valamiféle idézetek közötti térközökbe szúrná be: a hangja az, amit a különböző „köztességek" képeznek, megalapoznak, éspedig oly módon, hogy ezek egészen egyedi, egészen szinguláris „köztességek" (igen gyakran mint „punctum", mely az automatikus asszociációkat más, nem kevésbé „természetes" asszociációkkal kettéhasítja: „es-gibt"–„ad"-„örömlány"-„magát odaadó nő"-„ajándék-versus-odaadás"-„nő mint állandóan elillanó igazság"-„igazság-mint-nem-igazság"; Derrida talán éppen abban különbözik Heideggertől, ahogyan az ún. gondolatjeleket használja: kötőjel? elválasztó jel?, mert Heideggernél azok nem „pontosító írásjelekként" működnek, hanem mint szintetikus „disztenziók"). Ha tehát a „kiismerni a nőket" fordulat, a „távolodó igazság" jellemzés és a „kasztrálás" terminus között gondolatjelet („-": kötőjelet? elválasztójelet?) olvasok, éppen ez a jele Derrida legsajátabb hangjának: a számos „-" (ha nem is mindig ilyen explicit módon írva) konfigurál, ezek jelentik a bizonyos „message"-t, mely hallatja magát (entendre). Vagyis az interpunkció punctuma éppen abban a bizonyos köztesben, „inter"-ben van.

Azok, akik hajlamosak arra, hogy Derridát már-már metafizikusnak értelmezzék (közéjük tartozik, sajnos, e sorok írója is), ezek után azt mondanák: Derrida saját hangja a távollétbe menekszik, hogy visszakozzon egy másfajta távollét előtt, melynek hallgatásával gálánsan (hiszen az igazság nőnemű!) átadta a helyét.