A föderáció apostola

Milan Hodža Föderáció Közép-Európában című könyvéhez írt alapos és terjedelmes bevezetőjében Pavol Lukáč találóan kiemeli a szerző két gondolatát: A kis nemzetek szabadságát és biztonságát csak a föderációjuk biztosíthatja; és: szuverenitások önkéntes egyesítése és e viszonylag erős egység létrehozása kétségtelenül többet jelent, mint a szuverenitásuk esetleges elvesztésének állandó veszélye mindennemű kompenzáció nélkül.

Ez a két mondat valóban kifejezi Hodža fejtegetéseinek lényegét. Tekintettel a korra, amikor az immár hatvannégy éves Hodža megfogalmazta őket, sok éves politikai tapasztalatai összefoglalásának is tekinthetők. Szándékosan nem írok külpolitikai tapasztalatokat, még ha Hodža könyve főként külföldi kapcsolatairól szól is. A történelem és saját tapasztalatainak logikája azonban Hodžát ismét arra készteti, hogy tanulmányozza, ki alkosson föderációt. A könyv tehát szonda is Közép-Európa történelmébe, ám Hodža ezt nem történészként írja meg, hanem geopolitikusként; érdekli, milyen történelmi, földrajzi, gazdasági, szociológiai és politikai elemek alakították ki annak feltételeit, hogy megvalósulhasson, amit annyira kívánt, és amit elkerülhetetlennek tartott: a nemzetek és államok közeledése, majd föderalizációja. A Balti-tengertől az Adriai- és a Fekete-tengerig húzódó országok sávja, a Németország és Oroszország közti terület, Hodža szerint, mezőgazdasági szerkezetével, demokráciájának típusával, és sajátos nacionalizmusával mintegy predesztinálva van arra, hogy olyan nagyobb egységet alkosson, amely képes önálló szerepet játszani Európa politikájában és kultúrájában.

Hodža 1940–1941 között londoni emigrációban írta könyvét és elsősorban az angol közvéleménynek szánta. Figyelembe véve háború előtti szerepét az európai politikában, reális volt a remény, hogy befolyásos politikai körök és személyiségek is felfigyelnek rá. Ehhez alkalmazkodik a könyv szerkezete is. Első tézise, hogy a föderalizált Közép-Európa nemcsak a résztvevő államok, hanem Nyugat-Európa számára is szükségszerű. A második tézis kimondja, hogy ezekben az országokban megvannak az ilyen jellegű történelmi, társadalmi és gazdasági együttműködés feltételei, legalábbis ezeknek a feltételeknek valamiféle elemei, amelyek megfelelő körülmények között kibontakozhatnak. Harmadik gondolata, hogy a föderalizált Közép-Európától a Nyugatnak nem kell tartania, mert nemzetei ugyan különböznek tőle, de nem mások.

A figyelmes olvasó az idő távlatából és a történelemtudomány előrehaladtának jóvoltából sok olyan megállapítást talál a könyvben, amely kiegészítést, pontosítást, változtatást igényelne, vagy legalábbis kétségbe vonható. Még az adott kor viszonyait figyelembe véve is érezni egy alig észrevehető eltávolodást attól az állítástól, miszerint Közép-Európa föderalizációja szükséges, afelé a feltételezés felé, hogy lehetséges, sőt elkerülhetetlen. A 110 millió lakos és az 580 000 négyzetmérföldnyi terület látomásától lenyűgözve Hodža sokszor túlontúl derűlátó és elnéző, amikor a leendő egység csíráit keresi a háború utáni demokratikus rendszerekben, agrárpártokban és -mozgalmakban, a nemzeti megújhodásban. Ugyanakkor realista is; amikor az egyes országokról ír, legyen bár az Ausztria, Lengyelország, Bulgária, Románia vagy Jugoszlávia, beismeri, hogy csupán az újfajta demokrácia pillanatnyi felvillanásairól volt szó. Közép-Európa általa elismert Visztula–Vardar geopolitikai tengelyének meghatározó realitása az önkényuralmi diktatúrák léte volt, tehát nem a közeledés, hanem az elidegenedés. Az a Közép-Európa, amely a két háború közt Hodža képzeletében körvonalazódott, és amelynek látomása ez a könyv, valójában romokban hevert – ha egyáltalán létezett valamikor.

Ebből a vigasztalan képből egyedül Cseh-Szlovákia válik ki, amelynek Hodža, természetesen, a legtöbb teret és figyelmet szenteli. Nem csak azért, mert ennek az országnak a fejlődését ismerte a legjobban, hanem mert annak alakulásába maga is jelentős mértékben beleszólt, így az angol olvasó, és bizonyos távlatból mi is, első kézből ismerhetjük meg az első személyben tárgyalt eseményeket. Érdekes nyomon követni Hodža küzdelmét azzal a problémával, amely mindig is gyötörte, gyötri és gyötörni fogja mindazokat, akik megkísérlik mélyebben áttekinteni a két háború közti Cseh-Szlovákiát: Mivel magyarázható a köztársaság viszonylag sikeres demokratikus fejlődése, és enyhén szólva is dicstelen vége? A két háború közti rendszer netán túlságosan pártos volt, túlságosan központosító, pusztulása nemzetiségi összetételében volt bekódolva, vagy csak egyszerűen nem volt elég ideje? Vajon nem az okozta-e 1938-as elkerülhetetlen vereségét, hogy a demokráciák lassúk a diktatúrák harciasságával szemben, hogy a tisztességtudó embereknek nincs esélyük a kíméletlen erőszakkal szemben?

Hodža nem ad egyértelmű választ, utal az időtényező jelentőségére, és könyörtelen kritikusa a centralizmusnak, ami keserű személyes tapasztalataiból, és végső soron a könyv tartalmából is következik. A két háború közti Cseh-Szlovákia államrendjének aprólékos leírása, természetesen, nem öncélú, fontos szerepe van a leendő föderáció szükségességének megindoklásában, de a nagyhatalmak támogatásának megnyerése szempontjából is. Hodža igyekszik bebizonyítani, hogy az újszerű demokrácia azon elemei, amelyekről a háború alatt Angliában vitatkoztak, már jelen voltak a két háború közti Cseh-Szlovákiában. Irányított és fegyelmezett demokráciáról ír, amely féken tartja az individualizmus túlkapásait; a gazdasági életre is kiterjesztett demokráciáról, a földművesek és munkások kooperatív demokráciájáról és – irányított gazdaságról mint a gátlástalan liberalizmus ellentétéről. Felhívja a figyelmet a lord Baldwin irányított szabadsága és a csehszlovák felelősségteljes demokrácia közti különbségre. Sőt a harmincas években fölfedezni véli az amerikai New dealt csehszlovák módra.

Hodža számos ítélete eltúlzott, célzatos, elvégre nem disszertációt írt, hanem pontosan meghatározott célú politikai művet. El kell azonban ismerni, hogy nem egy arra vonatkozó megállapítása, hogy a két háború közti köztársaság milyen választ tudott adni a kor kihívásaira – napjaink történettudománya számár inspiratív.

Hodža fejtegetéseinek számos kiindulási alapját elsodorta az idő. Nem léte már agrár Közép-Európa a térség legmezőgazdaságibb országaiban sem. Már a könyv nyomtatása közben is a szerző elképzeléseinek jelentős módosulását okozta a háború Szovjetunió-beli alakulása. Az amerikai kormánynak írt memorandumában, amelyet 1944-ben dolgozott ki, a közép-európai föderáció már csak közbeékelt mondatban szerepel. Nézeteinek megváltozását illetően csak találgatásokba bocsátkozhatunk, a könyv bővített kiadásának munkálatait megszakította Hodža halála. Ennek a bővített változatnak a közzé tett részletei arról tanúskodnak, hogy elmélyítette történelmi érvelését, és a háború fejleményei főként a Közép-Európával kapcsolatos német állásfoglalás történetének kidolgozására késztette. Ezeken az oldalakon és más helyeken is egyértelműen elutasította a Németország elpusztítására vonatkozó akkor általános elképzeléseket. A publikált szöveg utolsó mondata így fejeződik be: „Karthágót pedig el kell pusztítani. Jó, de hogyan?"

Talán nem túl nagy merészség Hodža fenti fejtegetései alapján minden! hozzágondolni, hogy Németországot csak társadalmának demokratizálásával lehet megszelídíteni, és azzal, ha keleti határain kialakítják a kis nemzetek egységes tömbjét. Az első feltétel megvalósult, a második nem. Az 1945–1948-as év tragédiája után az itt élő nemzetek elszalasztották a pótvizsga első, 1989 után pedig a második, de úgy sejtem, a rektori terminusát is. Európa föderalizációja tény, ha merőben más formában is, mint ahogy Hodža elképzelte. Az ő szemében a regionális együttműködés ellentétben állt az összeurópaival, sőt úgy vélte, a kis nemzetek alkalmasabbak és felkészültebbek a föderalizációra, mint a nagyok. A Páneurópa-gondolat sikertelenségének egyik döntő okát is a túl nagy kiterjedésben látta.

Ám ha elkezdjük kutatni, mi valósult meg Hodža elképzeléseiből és mi nem, óhatatlanul igazságtalanok leszünk hozzá. Könyvének olvasásából korrektúra lesz, és a legjobb esetben is ostoba párhuzamok keresése múlt és jelen között. Hodža könyvének olvasása más szempontból hasznos. Mondjuk annak a felismerésében, hogy geopolitikai, politikai és nemzeti elképzeléseiben egy szlovák politikus is többre támaszkodhat, mint néhány jelszóra vagy a „benne van a programunkban" típusú varázsigékre. A szlovák politikusnak is módjában áll a problémák mély szociológiai, történelmi és geopolitikai elemzésére támaszkodni, és van tere, lehetősége megindokolni a cselekedeteit, sőt, ez kötelessége is. Így már van miről gondolkodni, van mit ellenezni vagy továbbfejleszteni, van mit meg nem érteni. Mindegyik eset gondolkodásra késztet.

A Kalligram kiadói tette révén mintha Hodža ismét megjelent volna a szlovák politika küzdőterén (egykor úgy mondták, színpadán). Valljuk be, kuszák és felszínesek a vele kapcsolatos ismereteink. A többség hallott valamit Ferdinánd trónörököshöz fűződő viszonyáról, Hodža visszaemlékezései azonban éppen e vonatkozásban lehetővé teszik, hogy megértsük: politikus volt, aki egyik lábával szilárdan és magától értetődően a népi földműves mozgalomban, a másikkal pedig a magas politikában állt. Közép-európaisága könnyebben felfogható, ha elolvassuk, mi a véleménye a Monarchia átalakítására irányuló kísérletekről. Nem titkolja, hogy ő is szerette volna megmenteni, de könyörtelenül rávilágít, miért voltak ezek a kísérletek hasztalanok. Érdekes összehasonlítani Aurel Popoviceu 1906-os, aprólékosan kidolgozott Nagy-Ausztria-koncepcióját Hodža alkotmánytervezetével a föderalizált Közép-Európa számára.

Milan Hodža ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely valahogy magától értetődően nagy térségekben gondolkodott. Értett a Monarchia csaknem valamennyi nyelvén, sokat közülük beszélt is. Az ő szemében Románia még nem volt félig-meddig egzotikus ország, Jugoszlávia a nyári szabadságok célországa, és Lengyelország egy állam a hátunk mögött. Az 1918-as határokat szentnek és sérthetetlennek tekintette, de nem falaknak. Elég magas volt ahhoz, hogy átlásson fölöttük. Egyforma könnyedséggel és megértéssel írja le a szlovák paraszt természetét, mint a királyokkal, trónörökösökkel, államelnökökkel és miniszterekkel folytatott beszélgetéseit. Mint gyakorló politikusnak – voltaképpen egész életében nem volt más – voltak átütő sikerei, briliáns kompromisszumokat kötött, és keserves vereségeket kellett elviselnie. Az államot, amelyet segített létrehozni és felépíteni, elpusztították, a demokrácia, amelynek nálunk úttörője volt, romokban hevert. És a keleten tornyosuló fellegek a jövőre nézve sem jósoltak semmi jót. A receptek, amelyeket az emigráció elszigeteltségében javasolhatott – szabad választások, népszavazás – egyes nagyhatalmak páncéloshadosztályaival és a többi gyilkosan közönyös önzésével szemben túlságosan hatástalanoknak bizonyultak. De ebben a helyzetben is kereste a választ, tanulmányozta a történelmi tapasztalatokat.

Egy biztos, soha nem jutott volna eszébe, hogy sorsdöntő változások idején homokba dugja a fejét és kitolja az ülepét, hogy minden arra járó belerúghasson. Bizonyos történelmi konstellációkban ezt semlegességnek nevezik. A könyvnek nincs tárgymutatója, de nem emlékszem rá, hogy ezzel a szóval találkoztam volna benne.

(Milan Hodža: Federácia v Strednej Európe – Föderáció Közép-Európában, Kalligram, Pozsony 1997.)