Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A kilátás városa (Kassa)

A kilátás városa (Kassa)

Polgár Anikó fordítása

 

Viszonyom Kassához, a városhoz, ahová csak felnőttként költöztem, az éjszakából, konkrétan a hosszú éjszakai sétákból kezdett kinőni. Ezek eredetileg arra szolgáltak, hogy futással szegüljek ellen a kövérségnek, fokozatosan azonban lefogyási szándékomon felülkerekedett a város éjszakai környezetében, a város csendjében, a félhomályban és a fényekben lelt kedvtelésem, abban a nyugalomban, mellyel a déli és északi negyedek utcácskái hatottak rám földszintes és egyemeletes házaikkal, de az elcsendesült lakótelepek is, az üres utcák, üzletek és a város történelmi övezetének épületei. A mozgalmas napok, az idegesség és feszültség hátterében az éjszakai térségek a harmónia érzetét, a megbékélés szellemiségét sugározták felém. Az utcák tágasabbnak és ünnepélyesebbnek tűntek, valamiféle újjáélesztő sóvárgást, szomorúságot és örömöt váltottak ki bennem egyszerre.

A sétákat, melyeket az éjszakához fűződő velem született kapcsolatom is ösztönzött, munkahelyemnek köszönhettem, hiszen reggel nem kellett korán felkelnem. A Kassára érkezésem utáni első öt évben esti iskolában tanítottam, és a délutáni tanítás után a valódi nap csak este kezdődött számomra. Ha délelőtt nem volt az iskolában értekezlet, semmi sem akadályozott, hogy tízig, tizenegyig vagy akár tovább is aludjak, s ezzel rövidítsem az időt, amely a délutáni tanítás előtt enyhe, gyengécske, de mégiscsak nyugtalanító szorongást váltott ki bennem. Éjjeli egy óra körül ilyen életvitel mellett frissen és jól éreztem magam, ezért nekivághattam az utcáknak, s bolyonghattam két vagy három órát a város legkülönfélébb negyedeiben és zugaiban.

Az éjjeli Kassának nem volt jó híre. Emlékszem, hogy az első séta alkalmával az alvó vidék építészeténél, külalakjánál és hangulatánál sokkal inkább a feltételezett veszélyekre koncentráltam. Aggódva érzékeltem a gyanús zajokat, kerültem azokat a helyeket, ahonnan távoli emberi hangok hallatszottak, s a magányos sétálókkal és főként a kinézetük és öltözetük alapján rossz benyomást keltő fiatalemberek csoportjával való találkozáskor érthető feszültséget éreztem. A további séták alkalmával már javult a helyzet, és végül arra a nézőpontra jutottam, hogy az éjszakai város nem olyan, amilyennek tűnik. Éjjel egy óra után szinte üres, s ez elriasztja azokat is, akiknek rossz, erőszakos szándékai vannak. Nem jártam a parkokba, bizonyos városnegyedekbe és utcákba, és kettőtől fél háromig kerültem az éjszakai bárok környékét is. ilyen viselkedés és ilyen intézkedések mellett mintegy biztonságban kezdtem érezni magamat az éjszakai városban. Ezt az érzést megerősítette bennem az a tudat is, hogy az esetleges támadókat eltéríti és elijeszti hatalmas testalkatom, amely mindenképpen az erő érzetével (hangsúlyozom: az érzetével) hatott.

Soha nem volt semmilyen incidensem, senki sem zavart és senki sem szólított meg, csak egyszer fordult hozzám egy öreg, ittas ember egy kissé különösen megszövegezett kéréssel:

– Mondja meg, ha érdekli, hány óra van.

Mikor közöltem vele a pontos időt, egy szokatlanul éleset füttyentett és továbbment.

Megtörtént, hogy széltében-hosszában nem volt az utcákon senki rajtam kívül; a hosszabb séták alkalmával ezt a különös, szinte monumentális magányérzetet rendszeresen átéltem. Az éjszakai táj mozdulatlan csöndjében, amely három óra után érte el tetőpontját, fogékony voltam olyan dolgok iránt, melyeket máskor észre sem vettem volna. Emlékezetemben például tartósan megragadtak azok a pillanatok, mikor a villamossínről a széles, lejtős úton a régi téglaégető és a téli stadion között elfújta a szél a havat. A szélnek ez a szelíd és mérsékelt mozgása, mely még csak nem is hasonlított a fergetegre, részben összhangban volt, részben ellentétben a fehér, lejtős út alatti tágas térségen elterülő déli város jól látható utcáinak és alacsony, többnyire földszintes házainak nyugalmával és mozdulatlan panorámájával. Sétáim alkalmával néhányszor átéltem azt az időt, mikor az éjszaka a kora reggeli órákhoz közeledett. Ezekben a pillanatokban is volt valami különös és hatásos. Éreztem, hogy a térség, melyben még teljesen egyedül voltam, rövid időn belül reggeli lótás-futással élénkül fel. Az Szlovák Nemzeti Felkelés sugárút, amelyen hazafelé tartottam, nemsokára tele lesz a buszok és autók füstjével, rövid időközönként elkezdenek itt járni a villamosok, melyek a városon túli puszta, őszi szántóföldek és a vasmű felé irányulnak.

Az éjszakai várost akkor is tovább látogathattam, mikor az esti iskolából az eperjesi P. |. Šafárik Egyetem Bölcsészettudományi Karára kerültem, mert továbbra is Kassán laktam, és tanítási kötelezettségeim új munkahelyemen általában csak heti két napra terjedtek ki. Ezután nappal is foglalkozhattam a várossal. Vettem egy kerékpárt, s ezzel a közlekedési eszközzel fél óra alatt átjuthattam a zaj, nyüzsgés és rohangálás övezetéből, amely a türelmetlenségnek és az idő gyors haladásának érzetével hatott rám, a déli családi negyedek zónájába, melyekben ugyanaz az idő lassan és kedvesen telt, s onnan a terjedelmes déli temetőbe, ahol az idő megállt és szerteoszlott a végtelenbe. Kerékpáromat félreállítottam, s a keresztek, a nyugalom és csend övezetében, a fák, a bokrok, a tuják, a sírkövek, a márvány és a virágok övezetében a dátumok, feliratok és fényképek alapján alakítottam ki magamban a már befejezett élettörténetek saját verzióját. A temető, természetesen, az élőkről is hírt ad. Egyszer – talán egy hónappal halottak napja után –, amikor véglegesen elcsendesült az ünnepi sürgés-forgás, s a temető a halottak napjához kötődő intenzív látogatások és emlékezések idejéből visszatért hétköznapi csendjébe és elhagyatottságába, a tágas temető kora esti félhomályában távoli, magányosan pislákoló fényeket vettem észre. Mikor odaértem, láttam, hogy a gyertyák fényét az enyhe szellő egy gyermek sírján lobogtatta, aki 1942-ben született és 1944-ben halt meg. A sírt alaposan rendben tartották. A gyermeknek, aki csak huszonhárom hónapot élt, a halála óta negyvenegy év telt el. 1985-öt írtunk. Ebből a képből talán egy történetre következtethetünk az anyai érzésről, amely más fontosabbat nem ismert ezen a világon, mint az emlékezetbe idézett gyermek rég befejezett rövid élete. A déli temető – melyet hivatalosan köztemetőnek neveznek – ugyanúgy, mint más temetők, elsősorban az öregeké és a felnőtteké, ám kezdetei gyermekek halálához kötődnek. A temetőben elsőként, 1889. június l-jén egy egyéves és egy négyéves fiút temettek el.

Az északi temető régibb, kisebb és érdekesebb, mint a déli. Azokon a helyeken, ahol a számos, egymás mellett álló és kifejezetten tágas, régi időkből származó sír áll, az utca élő térségére emlékeztet; másutt pedig – ott is, ahol túlsúlyban vannak az egyszerű és újabb sírok – úgy tűnik, mintha a szomszédos botanikus kert dús szépsége folytatódna benne. A csend eme halál utáni enklávéjának éltető vonásaihoz tartozik az is, hogy a temető területének jobb oldalán a sírásó családi lakja díszeleg. A hátsó kapuhoz közel, a temető keleti részén áll a barokk Szent Rozáliakápolna. Építését 1715-ben fejezték be. Felállítását 1710-ben, a nagy pestisjárvány idején határozták el. Márai Sándor, a jeles magyar író és esszéista, aki Kassán született és itt élte le gyermekkorát is, egy figyelemreméltó reflexióban, melyet az váltott ki, hogy szülővárosát évek múltán egy napra meglátogatta, ennek a temetőnek néhány sírjával is foglalkozik. Az egyik helyen ezt írja: „Itt láttam a hatalmas, mauzóleumszerű síremléket, melyet a helybeli virágkereskedő özvegye állított férje emlékének: díszes, kupolás épület, családi házat lehetne építeni árából, s a szürke márványból faragott mauzóleum láttán arra kellett gondolnom, hogy talán Kassa az egyetlen magyar vidéki város, ahol a kellemes életformák, s azok gáláns kelléke, a virág, módot adtak egy kereskedőnek ilyen tollasodásra... Mert az igazi város nemcsak ház- és jogalkotás, tűzoltók és pecérek, közterek és hirdetőoszlopok, nem, az igazi város magatartás és udvariasság, társas élet, sok virágbukétával, gyöngédséggel és csokorhoz mellékelt névjegyekkel. Így tollasodott meg a virágkereskedő e városban, mely igazi volt, s most gyönyörű síremléket emeltek neki." Ezt a jóindulatú és bölcs következtetést Márai ezekkel a szavakkal tetőzi be: „Béke a halottakkal! A várost nézem, és az élők felé fordulok."

Nincs abban semmi különleges, hogy Márai Sándor a sírok és a kripta leváltotta érzésekhez és elmélkedésekhez nyomban a város látképének tényét is hozzáteszi. Azért van ez, mert Kassa panoramatikus térség, a kilátás, a perspektíva városa.

Mai területén különféle helyzetekből és különösebb erőfeszítés nélkül észrevehetjük a dombokra épült lakótelepeket, a lakótelepek dombjairól pedig látni a város régi részét, valamint újabb és legújabb környékét. A Szepsi úttól a két főtér közül az egyikre közlekedő villamoson csak nehezen állhatunk ellen az általában családi negyedekből álló kiterjedt terület látványának. Az embernek egyszerre mintha a tenyerén lennének az utcák, a fasorok, az utak, a járdák, az udvarok, a kertek, a földszintes, egy-, két- vagy háromemeletes házak, a vendéglők, a miniatűr, ma már nem működő gyár, a hivatalok, a templom vagy az öreg, ám máig teljes egészében kihasznált kórházépületek. Ennek a legvalósabb valóságnak a láttán különös hatás alakul ki: ahhoz hasonló, amilyet az esztétikai fikció mint a tárgyilagosság és a meseszerűség ellentétének keveréke eredményez. A megfigyelő az objektum kiterjedésének és saját vizuális adottságainak köszönhetően, bár akaratlanul korlátozva és teljesen ingyen átélheti bizonyos kreatív vállalkozó kedv és öröm illúzióját. A világ, mely következetesen megmarad önmagának, mintha itt az utánzás aktusával gazdagodna, és makett-, modell-, játékjelleget öltene.

A kassai térség egyenesen kivételes; különösségét az észak és a dél domináns helyzete adja. A városnak ezzel az orientációjával csak az erős közép veheti fel a versenyt, ám a nyugat és a kelet érzése itt elveszik. Egyetlen más városban sem találkoztam azzal, hogy a „dél" és az „észak" szavaknak a lakosok körében ilyen egyértelmű orientációs értéke lenne. Kassa meghatározható távolságai között, a kiterjedésében, melyet a magasabb helyekről mint egészet foghatunk be tekintetünkkel, az alföldies dél a tagoltabb, dombokba átmenő északkal szemben mérsékeltebbnek és melegebbnek tűnik. Ezeknek az égtájaknak az ellentéte a város területén belül magába foglalja azt, ami csak nagyobb távolságok esetében szokta jellemezni.

A város területi profilja, melyet a gyors és zord északi szél gyakori áramlása is kihangsúlyoz, kiegyenlítve ugyan néhanapján a lágy és kellemesebb déli áramlattal, mintha északi és déli kiterjedésében ellenszegülne a földrajzi adottságoknak, melyekben a város egyes területeinek pontosabb, ám egyben kevésbé tiszta, keverékjellege van.

Észak és dél ellentétének, a különböző princípiumok ilyen szimbolikus összekapcsolódásának, mely a születés és a halál ősrégi antinómiájába torkollik, szintén szerepe van abban, hogy én a magam részéről a kassai területet mint irodalmi térséget érzékelem. Ha Kassához való viszonyomat valamilyen sajátos időbeli helyzet alapján kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy a kezdetektől máig elsősorban lírai jelenbeli, a maga módján természeti viszonyról van szó. Sokat jelentenek számomra Kassán a vidék idényszerű változásai, az évszakok színei, a szél hangjai. A jelenbeli, sőt, már-már időtlen természeti jellegű lírizmusnak konfliktusmentes jellege van, szemben a kegyetlen történelmi változásokkal és panaszokkal, melyek a város emlékezetében élnek; olyan tényező, melyben kedvtelésre és vigaszra találhat az ember, s ezekkel védekezhet a kor tévelygéseivel szemben. A természet így számomra összekapcsolódik a várossal. Valószínűleg egy vagyok azon kevesek közül, akiknek nincs szükségük arra, hogy a városon kívül töltsék szabadságukat. Ha van választási lehetőségem, a hosszú szabadságokkal szemben előnyben részesítem a rendszeres „miniszabadságokat", melyeket Kassa területén töltök.

Állandóan az újabb, a nem túl nagy történelmi távlat szempontjából, mondhatni, külvárosi részekben mozgok, miközben 1977-től, mióta feleségemmel és gyermekeimmel új lakásba költöztünk, csak egy húszperces séta választ el a középkortól, a lencse alakú tértől a gótikus Szent Erzsébet-dómmal, az Orbántoronnyal és a Szent Mihály-kápolnával, mely a domonkos templom után Kassa második legrégibb építészeti emléke. A 14. században építették gótikus stílusban, és a 18. század 70-es éveiig temetőkápolna volt. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a város történelmi magjában már két temető volt, és hogy Kassán volt még Nepomuki Szent János-temető, Új temető, Szent Kereszt-temető, temető a Kálvárián, régi evangélikus temető, régi zsidó temető, régi kálvinista temető, Szent Mihály-temető, a mai helyzetre vonatkoztatva elmondható, hogy temetőkön járunk, temetőkön lakunk. A végső pihenés helyein Kassa másik életében katonai raktárak, kaszárnyák, piactér, lakótelep, amfiteátrum, park, jégstadion és szálloda jelent meg.

Ebben az összefüggésben önkéntelenül is eszembe jut Bahtyin interpretációja az előromantikus groteszkről, mely a világ karneváli felfogásához kötődik, az olyanfajta optimizmushoz, amelyben a halál aktusa közvetlenül az újjászületés aktusára vonatkozott, amelyben a halál az élettel volt viselős. Ám a halál és az élet, a temetők és az élettel teli emberi környezet kapcsolatának nehezen tulajdoníthatunk valamilyen tervszerűen optimista ideát. Jobb esetben inkább a tehetetlenséggel kerülünk itt kapcsolatba, rosszabb esetben a tiszteletlenséggel. Ennek a tiszteletlenségnek a jellegzetes megnyilvánulása, hogy figyelmen kívül hagyják a nézeteket, a meggyőződést. A totalitárius rendszer, melynek végén annak a fennkölt elvnek kellett volna érvényben lennie, hogy „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint", saját vallásellenes ideológiájával összhangban az Isten Szíve-kápolnában tornatermet helyezett el. A szakrális építmény világi célokra való kihasználása azonban – ha a kápolnáknál maradunk – a város kicsit régebbi történelmében is feljegyezhető. A 19. század elején a pestisjárvány után épült Szent Rozália-kápolna katonai raktár, majd magtár volt.

Kassa eredetileg vásári település volt. Mint a kereskedőutak fontos találkozóhelye később minden külföldi áru általános raktárhelyévé és jelentős középkori központtá vált. jóléte vonzotta az embereket. Aki azonban kassai polgár szeretett volna lenni, ahogy egy történész írja, egy éven belül meg kellett itt nősülnie és ingatlant vásárolnia.

A város régi, legbelső része mintha megőrizte volna régi kereskedelmi jellegét. A lakosok legnagyobb része – akik közé én is tartozom – leggyakrabban bevásárolni jön ide, vagy a különféle szolgáltatások miatt, ami szintén nincs ellentétben Kassa gazdag céhtradíciójával. Ennek a mély időbeli kontinuitásnak ellenére a város gyakorlati szempontból teljesen jelenbeli. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a város történelmi részének mint a tér fenoménjének, amely kiterjedésével nem kerülheti el az egymásutániságot és a szomszédságot – az időben nagyon különböző és absztrakt szomszédságot sem –, van bizonyos különös képessége arra, hogy megjelenítse, vagy legalábbis rövidítse a távolságokat. Ez úgy hat, mintha a területi közelség magával hozná az időbeli közelség illúzióját is.

Valójában azonban a városnak mint körülhatárolt területi konglomerátumnak a vertikalitását és az egyik eltörölhetetlen értékét az időbeli távolság adja. Sajátos módon ez igazolja a stílusok változatosságát és keverékét, mely Kassára annyira jellemző.

Igaz, nemcsak a múlt mélysége, hanem a tettek milyensége is jelentősebbé teszi az emberi terület történelmi profilját. Abban az időben, amikor még csak nem is sejtettem, hogy valamikor egész évtizedeket fogok Kassán élni, gyermek- és ifjúkoromban többször láttam a nagyszombati jezsuita templomban két kassai mártír, Pongrácz István és Grodeczky Menyhért maradványait, akik Kőrösi Márk kanonokkal együtt 1619. szeptember 6-áról 7-ére virradó éjjel Kassán vértanúságot szenvedtek. Azt sem sejtettem, hogy 1995. július 7-én jelen leszek II. János Pál pápa kassai látogatásán, a szentté avatásukon.

Ez azt támasztja alá, hogy az ember a körülmények egybeesése folytán olyan eseményeknek lehet a résztvevője, amelyet évszázadokkal mérhetünk. Ilyen eseménynek tartom a Szent Erzsébet-dóm felújítását is, legalábbis olyan értelemben, hogy az utolsó nagy rekonstrukciója körülbelül egy évszázaddal ezelőtt volt. 1877-től 1896-ig tartott. Ezt a rekonstrukciót a tűzvész, az árvíz, a vihar és a földrengés destruktív erői tették szükségessé. Mikor valamikor a nyolcvanas évek elején megtudtam, hogy a Szent Erzsébet-dóm rekonstrukciója, amelyet akkor kezdtek el, a 2000-es évig fog tartani, a hír hallatán valamiféle különös időbeli teher súlyának hirtelen jött és rövid ideig tartó érzete fogott el. Ezt az adatot saját magánidőm óráján mérve úgy tűnt, hogy a javítások időbeli kiterjedésében van valami monumentális és valószerűtlen. Ma, amikor még mindig látom ennek a fenséges gótikus katedrálisnak a falain az állványokat, tudatosítom, hogy a felújítási munkálatok tartamának előrejelzése nem volt túlméretezve. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy ezt az időközt jobb körülmények között le lehetett-e volna rövidíteni, számomra a dóm javítása tanúságot tesz arról, hogy az alkotás, a rekonstrukció, az építés ideje a katasztrófák gyorsan telő idejével, de az emberi rossz általi destrukciókéval összevetve is lassú és hosszú. Ez a türelem és a perspektíva ideje.

A Szent Mihály-kápolna rekonstrukciója 2000 októberéig fog tartani. Felújítási munkálatok folynak az Immaculata-szobron is, a „pestisoszlopon", melyet 1720–1723 között állítottak fel az 1710–1711-es pestisjárvány emlékére. Az Immaculátát – a valamikori vesztőhelyre állították. Ez is a város represszív és konstruktív történelmének kapcsolatát igazolja, a városét, amelynek megvolt és „megvan" a maga Akasztófa-dombja, Miklós-börtöne és Hóhérbástyája, a középkori erőd máig megmaradt építészeti emléke. Nevét a hóhér lakhelyének közelsége miatt kapta. A bukások és felemelkedések kontrasztív tömörüléséhez tartozik az a tény is, hogy a kassai szenteket a királyi házban, a királyi helytartó valamikori székhelyén kínozták halálra, abban az épületben, melynek alapjain a 17. században a Kassai Egyetem épülete nőtt ki.

A szentek halálával újra visszatérek Nagyszombatba, a városba, amely bennem talán őseimen keresztül is kifejlesztette azt, amit alföldi látásmódnak és az élet korlátozásának neveznék. Még ha merészség is a városról beszélve leitmotivikusan saját magunkról is beszélni, nem lehet a város portréját – s szolgáljon ez számomra mentségként – a megfigyelő korlátainak, adottságainak és érdeklődésének meghaladásával kialakítani. Alföldi beállítottságom s ennek hiányosságai például abban nyilvánulnak meg, hogy a más életérzéssel és tapasztalattal rendelkező emberekkel ellentétben engem soha nem bűvölt el és nekem nem nyújtott gazdag sokszínűséget az erdő már részleteiben és kis területen, hanem csupán egészében és nagy vonásaiban. Az én alföldi világérzékelésem a tagolt, hegyes, dombos vagy teraszos környezetben elsősorban azokra a gyönyörökre van felkészülve, melyek abból a panoramatikus látványból következnek, amelyről már szó volt. Az alföldiséget – s ez lehet az én esetemben tisztán egyéni vagy kevésbé általános adottság – az aránytalan vagy különössé tett egyszerűséghez való nehezen korrigálható viszonyomban is érzem, ahhoz az egyszerűséghez fűződő viszonyomban, amely általában nem hatol be az emléktáblák területére. Ebben az értelemben nemcsak Jasusch Antal festőművész érdekes számomra az avantgárd elrugaszkodásaival, hanem az apja, Anton kassai mészárosmester is, az Iparos Szövetkezet bizottságának tagja és a Vendéglősök Társaságának alelnöke.

Nemcsak az az érdekes számomra, hogy a Lőcsei házban – amely a legjobb állapotban megmaradt gótikus világi építmények közé tartozik Kassán – ülte 1626-ban Bethlen Gábor a lakodalmát, hanem az is, hogy az út menti vendéglőn és Festus János nyomdáján kívül ebben a házban volt az Isten Szeme gyógyszertár is, amelyet egy Sympaticus álnevű férfi bérelt. Életében sok egyéb mellett az „orvosi" szappant előállító gyár igazgatója, egy tintagyár alapítója, egy nevelőigondozói oklevél birtokosa és író is volt, aki mint a Kazinczy-kör funkcionáriusa az esti rendezvényeken más kassai szerzők prózái mellett saját, általában humoros elbeszéléseit is előadta. Nem tehetek róla, de ha végigmegyek biciklivel a Štúr utcán, újra és újra örömmel tölt el – nem is tudom miért – az a felismerés, hogy ott valamikor vattagyár volt, amelyet egy, a napóleoni háborúkban megsebesült katona alapított felgyógyulása után. 1864. augusztus 31-én halt meg, és a Rozália-temetőben van eltemetve. Örömmel tölt el az is, hogy Kassán 1895-ben a Kerékpárosok Klubjának elnöke, de a Női jótékonysági Egylet titkára is a rendőrfőkapitány lett. Ha visszatérek a Fő utca gyalogos- és kerékpárövezetébe, s megállok az Andrássy-palota előtt, érdekel, hogy ennek a pompás, neobarokk stílusban épült épületnek a tulajdonosa, gróf Andrássy Dénes csak egyszer, nem hivatalosan járt Kassán. Az épületben volt – s ezt már én is megéltem – áruház, élelmiszerbolt, de kávéház is. 1910-ben Szentgyörgy Ferenc tulajdonába került. Olvastam, hogy a Szállodák és Kávéházak Iparosszövetségének ez az elnöke, aki folyóiratot szerkesztett és megvette az ismert Jakab-palotát, a kávéházban nagy mennyiségben terjesztette a lapokat, népszerű zenei koncerteket rendezett, és a nyári idényben sikeresen hasznosította a kávéház előtti járdát is.

Térjünk azonban végül újra vissza a mához. Kassa a civilizációs és iparosodási folyamatokban az egyik legnagyobb növekedést mutatta fel a lakosság számának és a beépített terület nagyságának szempontjából. Míg a 19. század első felének végén 16 000 lakosa volt és 1910-ben több mint 44 000, 1996-ban a lakosok száma elérte a 236 521-et. Lehet, hogy a régi kassaiak nem örültek ennek a gyors növekedésnek, talán úgy tűnik nekik, hogy ezen keresztül a város anonimizálódott, hogy benne – Szondi Péterrel, a modern dráma teoretikusával mondva – az aktuális emberek közti történés került krízisbe. Nekem azonban – mint idegennek és bevándorlónak – az az érzésem, hogy ez a város, sokszínűségének köszönhetően, mely történelmi alapját jellemzi, és mai sokrétűségének köszönhetően is diszkrét és türelmes város.