Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A pluralista univerzum Goodman-féle verziója

A pluralista univerzum Goodman-féle verziója

Németh István fordítása

 

A művészet védelmezése, főleg manapság, egyre nehezebb. Sőt azok számára, akiket a művészet valóban érdekel, teljesen fölösleges vállalkozás: semmiféle esztétikai elmélet nem képes előrejelezni, mi mindenből lehet művészet, az egyetlen, amiben bizonyos mértékig biztos lehet: hogy a történelem folyamán mi minden volt már művészet. S mégis, a művészet védelme nem hiábavaló, különösen ha a tét a művészet viszonya ahhoz, amit „valóságnak" mondanak, és amennyiben a művészetet az ún. „fikcióhoz" sorolják. Másként szólva: a művészet egyik fontos funkciója világunkban abban áll, hogy óv a „valóság" fogalmának leszűkítésétől; a művészet – mint talán egész történelme folyamán – figyelmeztet mindenfajta redukció veszélyére. Adorno ama tézisét, hogy „az egész nem igazság", teljes Esztétikaelméletével egészítette ki.

A művészet védelme „közvetve" sem fölösleges vállalkozás: a humán tudományok legkülönbözőbb ágait gazdagítja. A modern hermeneutika, Heidegger létfilozófiája, a módosított strukturalizmus – mindez a gondolkodás ama típusát példázza, melyet a művészetről szerzett tapasztalat redukálhatatlansága inspirált. Egy ilyen szélesebb, mind a tudományos gondolkodást, mind a művészetet magában foglaló koncepciónak több mint klasszikus példája volt Cassirer A szimbolikus formák filozófiája című munkája, mely épp azt a „közvetítő rendszert" vizsgálta, melynek révén az ember, környezetétől elszakadva, a valóság egy új dimenziójában találta magát, s így a továbbiakban a világról szerzett tapasztalata szimbolikus (nyelvi, mitikus, tudományos vagy művészeti) tevékenység eredménye lesz.

Nelson Goodman A világcsinálás módjai (Ways of Worldmaking) című könyve ott folytatja, ahol Goodman és néhány követője (pl. Susanne K. Langer) korábban végezte, t. i. azokkal a kérdésekkel, melyeket ez a felfogás manapság felvet, vagyis olyan kontextusban, mely a pluralizmust táplálja (akár ismertebb „posztmodern", akár kevésbé ismert amerikai változatában), s amely drámai módon élezi ki (nemritkán a jelenkori művészet összefüggésében) az igazság fogalmát.

Goodman könyve, mely röviden összefoglalja szerzője néhány korábbi, főleg A művészet nyelvezetei (Languages of Arts, 1968) című művében kifejtett tézisét, a jelenleg folyó vitáknak főleg világosságával és szabatosságával lehet hasznára: a kérdést élesen veti fel, s úgy válaszolja meg, hogy az kizár minden félreértést. A világnak számos különböző verziója létezik, melyek nem redukálhatók egyetlen közös alapra. Ezt az állítását Goodman adatolja – például a tények „konstruálásának" szentelt fejezetben (a rámutatás és a referenciakeretek viszonya) – s abból következtetéseket von le; például, hogy a művészetet éppúgy komolyan kell venni, mint a tudományt. A vékony kis könyvnek talán ez a legérdekesebb fejezete.

Először is: Goodmannak a világ „verzióival" kapcsolatos gondolatmenete felhasználja a „világalkotásnak" mind a vizuális, mind a gondolati mozzanatait; mindennapi világunk, mondja, a leírás és az ábrázolás közös produktuma. A maga módján tehát bonyolult kérdéseket érint, melyekkel például M. Foucault is küszködik A tudás archeológiájában és másutt, t. i. azzal, hogyan viszonyul egymáshoz az, ami egy bizonyos keretben kimondható, illetve látható (Foucault szerint a látható nem redukálható a kimondhatóra). Másodszor (ami voltaképpen az első pont folytatása): Goodman sokkal finomabban elemzi a szimbolikus dimenziót, mert a szimbolizáció nála nemcsak a denotációval függ össze, hanem éppúgy az expresszióval és az exemplifikációval (lásd az absztrakt művészetet), miközben az exemplifikáció és az expresszió bármikor drámaibb módon képes „újraszervezni" az adott világot, mint a „tartalmi" eltolódások. Ez is olyan megfigyelés, amelyet nyilvánvalóan összefüggésbe kell hozni a szerzőnek a „stílus" jelentőségével kapcsolatos gondolataival. S minthogy Goodman könyve nagyon átgondolt, természetes, hogy a stílus kérdéséhez kiegészítőleg kapcsolódik a „tények" konstruálásáról szóló fejezet („Ahogyan a jelentések bizonyos fogalmak közötti viszonyok javára elvesznek, úgy tűnnek el a tények is bizonyos verziók közötti viszonyok javára.").

A lehető legrövidebben összefoglalva: Goodman könyve első látásra nem vonja magára a figyelmet, akár azt is mondhatnánk: a pluralizmus józan apológiája. A valóságban azonban a jelenkori gondolkodás gyökérzetéig hatol, s egyáltalán nem meglepő, hogy benne itt-ott feltűnik A. N. Whitehead neve is.