Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A polgári érettség vizsgája

A polgári érettség vizsgája

P. Olexo Anna fordítása

 

Nem vagyok a nemzeti kisebbségi és az emberi jogok problematikájának szakembere, mint ahogy fokozatosan azzá vált az olykor szinte fájdalmas élettapasztalatok és professzionális érés sikeres szintézisében Kusý professzor. Megismerkedésem Miroslav Kusýval egybefonódik az ismeretelméletből tartott előadásainak emlékeivel. Előadásait már akkor sem úgy fogtam fel, mint a marxista filozófia tanfolyamát, amelynek Kusý akkor, sőt még később is őszinte híve volt, hanem mint egy önállóan gondolkodó, szemléletes kifejezőkészséggel megáldott filozófus előadásait, aki nem szorult arra, hogy logikai eszmefuttatásait a marxizmus klasszikusaiból vett idézetekkel támassza alá. Az igazat megvallva, nem tudom, vajon olvasta-e akkor őket. Ám annál érdekesebbek voltak az előadásai.

Az emberi jogok elméleti szakemberévé Kusý csak azután vált, amikor megsértésüket egy kis létszámú kisebbség – a belső polgári ellenzék – képviselőjeként maga is keményen megtapasztalta. Pályája a marxizmus hívétől, aki ideológiailag indokolta minden másként gondolkodó jogainak megsértését, a jogsértés áldozatán keresztül egészen az emberi jogok szlovákiai teoretikusának és védelmezőjének pozíciójáig ívelt. Másképp mondva: továbbra is a kisebbség, de határozottan nem a privilegizált kisebbség tagja marad. A marxizmustól fokozatosan bekövetkező elhajlásáról szól az „1956" Magyarországon („1956" v Maďarsku) című rövid fejezet.

A szenvedés nem teszi jobbá az embereket, vallják be sajnálkozva, akik a közelmúltban lezajlott normalizációban átélték a megtorlás valamilyen formáját. Ellenkezőleg, az ilyen emberek gyakran megkeserednek, és sérelmüket nem tudják megbocsátani azoknak sem, akik kompromisszumra hajlottak a normalizációs hatalommal. Miroslav Kusýnál emberileg éppen az a csodálatra méltó, hogy nem keseredett meg. Idegen tőle a bosszú gondolata vagy az elszenvedett sérelem kompenzálásának szükséglete. Valóban meglepő, mennyire megérti az emberi gyengeséget. A priori senkit sem ítélt el kommunista múltjáért, mindenkinek lehetőséget adott a jóvátételre. Talán azért, mert neki voltak tapasztalatai, hogyan lehet leszámolni vele. Személyesen is lehetőségem nyílt átélni ezt a magatartást. Amikor Miroslav Kusýnak szinte egzisztenciális gondjai voltak, a marxista szociológia tanszékén adtam elő.

Az empátia és tolerancia említett elvei szerint alakította ki Miroslav Kusý az eredetileg tudományos kommunizmus tanszékből és adjunktusainak, tanárainak egy részéből a politológia tanszéket. Esélyt és reális lehetőséget adott az embereknek az átképzésre.

Személyesen ezt ma – átvéve tőle a stafétabotot – egy mikrotranszformáció sikeres evolúciós módjának tartom.

Kusý professzor választása mindig forró témákra esik, amelyek ugyanakkor polarizálók, és ráragasztják a „revizionista, áruló, csehoszlovakista, magyar érzelmű, janicsár" címkéket. Már akkor írt a szlovák kérdésről, pontosabban a szlovák fenoménről, amikor a posztnovemberi „újszlovákoknak" sejtelmük sem volt róla. Hasonlóképpen, mint – ahogyan maga is vallja – „a magyarkérdés iránti érdeklődést", a „politikai rendőrség pofozta bele" még a belső ellenzéki korszakában, 1985-ben.

Ezért akadémiai és polgári érdeklődését a „magyarkérdés" iránt életműve természetes kicsúcsosodásának tartom. A „magyarkérdés" ma a politikai diskurzus forró témája, ugyanakkor a többségi nemzet polgári érettségének vizsgája. Egyelőre még mindig a magyarjainkhoz való viszony határozza meg a kulturális szempontból szegmentált szlovák társadalom megoszlásának egyik fő vonalát.

A szlovákok magyarokhoz való viszonyára rányomja bélyegét a le nem győzött, történelmileg kialakult alacsonyabbrendűségi komplexus, amelyet még megerősít a 19. században elszenvedett valóságos és démonizált történelmi sérelmek rekompenzálásának céltudatosan táplált igénye. A szlovákiai magyarok háború utáni szenvedéseiről és sérelmeiről azonban az iskolában, a történelemórákon – és később sem tud meg semmit egy szlovák. Ezért Kusý szerint tovább él a meggyőződés, hogy „a régmúlt szlovák fájdalmai sokkal fontosabbak, mint a magyar nép még élő tagjainak vérző sebei." Ezért is oly kevés szlovák részről az empátia a szlovákiai magyarok szükségleteinek kielégítéséhez, amit Kusý joggal szorgalmaz. Teljességgel osztom érzelmeit, amelyekről a könyvét szinte szimbolikusan záró „Ki kitől kér bocsánatot?" című írásában tett tanúságot. Én is csak akkor kezdtem megszabadulni magyarellenes meggyőződésemtől, amelyet az iskola oltott belém, minduntalan sérelmeinket hangsúlyozva, amikor a Tátra csúcsai alól Pozsonyba jöttem tanulni.

A szerző reflexióinak legvitathatóbb momentuma számomra az etnikai autonómiáról szóló rész. Az „autonómia" fogalom problematikus volta már nem egy polémiát váltott ki a szlovák demokraták körében is, akik rámutattak, hogy terminológiai és tárgyi szempontból nem indokolt azonosítani az „önkormányzat" fogalommal. Kusý azonban kitartóan, sőt konokul ellenáll minden érvnek, és a Domino fórumnak adott interjújában ezt állítja: „Az autonómia szlovákul önkormányzat." A területi etnikai autonómiát pedig a „nemzetállam logikus tartozékának" tartja. Vagy más helyen ezt olvassuk: „A nemzetállam logikus tükörképe az etnikai autonómia mint a kisebbség számára szükséges megoldás." Mivel a szerző érvelése az etnikai autonómia eszméje mellett mindenekelőtt logikai elmélkedésen alapszik, számomra elfogadható valamiféle gondolati kísérlet gyanánt, mint amilyen Hobbes-nál a „természetes állapot" eszméje volt, amelyet az angol filozófus úgy fogott fel, mint „mindenki harcát mindenki ellen".

Hobbes szándéka az volt, hogy megmutassa, mi történne, ha nem alakulna meg az állam mint a polgári társadalom szuverén hatalmának hordozója. Kusý hasonlóan, sőt didaktikusan, nyomatékosan meg akarja nekünk mutatni, mi történhet, ha a mai nemzetállam nem változik át polgárivá. Ezért az „autonómia" fogalom használatának helyességéről továbbra is fenntartott kételyeim ellenére egyetértek Kusýval, hogy a pozitív alternatíva a polgári állam. Tehát nem az, ami logikai értelemben, komplementárisan „nemzetállam – etnikai autonómia" ugyan, de reálpolitikai szempontból a mindkét oldalon dúló nemzetiségi szenvedélyek poklába vezető út. Ha a mai kormánykoalíció (akkor még Mečiar pártja és koalíciós partnerei – ford. megj.) kezében maradna a hatalom, nem volna már olyan elképzelhetetlen a fejlődés balkanizációja Európának ebben a részében sem. Véleményem szerint az a megoldás, amely el akarja kerülni Szlovákiában a politika nemkívánatos etnizálását, nem ignorálhatja azt a tényt, hogy a mai Dél-Szlovákia a múlttól eltérően etnikailag vegyes terület. Ezért – bármennyire is logikus tartozéka volna a szlovák nemzetállamnak – nem tartom pozitív megoldásnak a regionális vagy területi autonómiát. Logikai indokoltsága ellenére Kusý sem tartja az ilyen autonómiát szerencsésnek, mert az „az együttélésről való lemondás". Ezzel konzisztens egy értékes üzenet is, amelyet Kusý a szlovák demokrata politikusoknak küld ismételten. Ha nem akarjuk, hogy az etnikai autonómia követelménye feszültséget eszkaláljon, a megoldás nem az elutasító „nem", ha nem egy mindkét fél számára előnyös koncepció kimunkálása, amely ugyanakkor modern európai standardot képvisel – „decentralizációt, regionalizációt, a jogkörök átvitelét a centrumról a régiókra".

Az önálló Szlovák Köztársaság létezésétől kezdve a „magyarkérdés" megoldásánál megfigyelhetjük Csehszlovákia keretében a „szlovákkérdés" esetében is jelenlevő képletet, amikor a szlovák fél többé vagy kevésbé indokoltan valamit felvetett és követelt, míg a cseh fél csupán reagált rá. A magyarokkal szemben ezt a passzív hozzáállást sajátukká tették a szlovák demokraták, míg a nacionalista arculatú kormánykoalíció militánsan lefaragja azokat a jogokat is, amelyeket a magyar kisebbségtől nem vett el Tiso szlovák állama sem.

Az említett képletben a közös nevező a többségi nemzet részéről a kisebbségi nemzet szükségletei és fájdalmai iránt tanúsítandó empátia hiánya, amelyet Kusý olyan nyomatékosan követel. A szlovák–magyar viszony esetében szerintem még bonyolultabb megérni hozzá. Mégpedig azért, mert az alacsonyabbrendüségi komplexussal ezúttal a többségi nemzet vívódik. S vajon elvárható-e, hogy ezt a komplexust megértse egy kisebbség, amely a jogaiért küzd, s veszélyben érzi magát.

Végezetül szeretném még kihangsúlyozni a Miroslav Kusý könyvén végigvonuló eszmét. A szlovákság államiságának kiépítésében még mindig nem dőlt el véglegesen, hogy az etnikai szlovákok nemzetállamát választja-e, vagy a polgári államot, amely a szlovákok, magyarok, ruszinok, romák és más kisebbségek politikai nemzetének bázisán integrálódik. Másképp fogalmazva: a balkanizációt vagy a helvetizációt választja-e. Folytatja-e a politika etnizálását, az etnikai és kulturális szempontból szegmentált társadalom negatív potenciáljának mozgósítását, vagy nekilát a polgári társadalom építéséhez, amely nem engedi meg a politikusoknak, hogy az „etnikai kártyával" játszadozzanak.

   

(Miroslav Kusý: Čo s našimi maďarmi? – Mi legyen a mi magyarjainkkal?; Kalligram, Bratislava 1997)