Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A szlovák stratégiai elit

A szlovák stratégiai elit

Hizsnyai Zoltán fordítása

 

„A mi fiatal köztársaságunk mostanság járja az élet oskoláját, természetesen most még csak az elemit, a polgári és a középiskola még messze van. A forrófejűek eközben úgy vélik, hogy olyan csodálatosan haladó korban élünk, amilyen még nem volt, hogy a Föld fog sarkából kidőlni és valamely identifikálhatatlan új rend ideje jövel. Bebeszélik a könnyelmű népnek, hogy a világ eddigi berendezkedése pipabagót sem ér, hogy másképpen is lehetséges élni, hogy miként, azt ugyan nem mondják meg, de állítólag jobb lesz, semmi mást nem kell tenni, csak hinni nekik és követni őket, mint libanyáj a gúnárt."

A szándékosan megőrzött archaikus szókészlet és helyesírás bizonyára azon első benyomásának föladásra késztette az olvasót, miszerint kortárs idézetet olvas. A Slovensko elnevezésű hetilap egyik 1921-es számában olvasható „Az élet iskolája" című cikk folytatása szintén ismerősnek hat:

„Az élet oskolája... a rátermett diákokat pallérozza. Az alkalmatlanokat, és ilyen, sajnálatos módon, nálunk rengeteg leledzik, a sírig se tanítja meg semmire. Számos képviselőnk, olyanok, akik eleddig egy szűk szellemi térben, csupán lokális élettapasztalatokkal felvértezve, igencsak korlátozott horizontú műveltséganyag birtokában éltek, most filozofálgatásba fogott és – a számukra kedvező körülményeket kihasználva – a széles politikai élet alakítójává vált, olyan területre tévedt, amely a nemzet képzettség és a karakter tekintetében legjelesebb főinek kéne fenntartasson. Választási törvényeinkben, sajnos, nincs ilyen megkötöttség, képviselő vagy szenátor lehet egy utcaseprő ugyanúgy, mint egy halaskofa, mintha csak az állam vezetésére mindenki alkalmas lenne. Így hát a mi képviselőink lassacskán tanulnak. Némelyek. Belátják, hogy mégsem megy az olyan könnyen, a Földet sarkából kidőteni, s hogy amit otthon elképzeltek, nem lehet csak úgy ukmukfukk bevezetni a világban, mert rengeteg olyan tényező is közrejátszik, amelyek meglétéről otthon halovány sejtelmük sem volt. Némelyikük keményfejűsége persze kikúrálhatatlan. Végeredményben nem is számukra káros ez, hanem a nemzet számára..."

A cikk valószínűsíthető írója, Ján Drobný plébános az életrajzi lexikon tanúsága szerint „egyháztörténész és publicista". Azt javaslom, az új kiadásban egészítsék ki a jellemzést ezzel: „látnok". Drobný a műkedvelő színjátszás szervezéséből is kivette a részét, de nem sejtette, hogy a majdan szinte végtelen szappanoperává terebélyesedő színműnek ez csak az első felvonása. A drámának, amelynek témája a szlovák stratégiai elit formálódása, ténykedése és fölmorzsolódása. Tehát azoknak a személyiségeknek és csoportosulásoknak az eltűnése, akik és amelyek a maguk befolyásaval, presztízsével, gazdasági, politikai és kulturális hatalmával a társadalom domináns rétegét képezték. Nem minden tekintetben kimerítő definíciója ez a társadalmi elitnek, mint ahogy a szakirodalomban föllelhető néhány tucat meghatározásnak egyike sem az. Ahhoz azonban elég világos, hogy kizárja az elitről folyó viták során fölmerülő leggyakoribb félreértéseket – besorol ugyan, de nem értékel.

Az „elit" morális töltet nélküli fogalom; a korrupt képviselő is a politikai elit tagja, a privatizált céget kiszipolyozó újdonsült tulajdonos vagy a képviselő valamelyik bank felügyelő bizottságába beültetett anyósa is a gazdasági elithez tartozik. Gandhi és Martin Luther King ugyanúgy a stratégiai elithez tartozott, akár az olyan személyiségek, mint Hitler vagy Sztálin. Nem vizsgálhatjuk az elithez való tartozást egyik kezünkben az erkölcsi kódexszel, másikban tüzes pallossal. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet őket akár ily módon is értékelni, ám státuszukon és az elithez való tartozásuk tényén ez semmit sem változtat. A fogalom mindennapos használatában a leggyakoribb ellentmondások abból adódnak, hogy az elit megjelölést gyakran értékmeghatározásként használják – létezhet elit orvos, elit tanár, elit esztergályos és utcaseprő. A „stratégiai elit" megnevezést éppen azért választottuk, hogy egyértelművé tegyük, hogy itt csupán a társadalomra kiemelkedő befolyást gyakorló csoportokra gondolunk.

     

A diploma és az élet iskolája

A bevezető idézetből arra lehetne következtetni, hogy a szlovák stratégiai elit egyik hiányossága formális képzettségének elégtelensége volt. Ez azonban még annak legexponáltabb szegmense, a politikai elit tekintetében sem felel meg a valóságnak. Egyelőre nincs még széles körű áttekintésünk annak a 89 képviselőnek a képzettségéről, akiket 1913-ban Szlovákia területén választottak meg, de a magyar országgyűlésben a szlovák nemzeti programot támogató képviselők mindegyikének felsőfokú képzettsége volt. Az 1918–19-ben a prágai parlamentbe jelölt és a szlovák frakcióban tömörülő 54 képviselő között 15 pap, 13 ügyvéd, 3 orvos, 14 irodalmár, szerkesztő, illetve „tollforgató", 3 bankár, valamint 10 gyáros, vállalkozó és földbirtokos volt. Igaz ugyan, hogy később elméletileg az „utcaseprő" vagy a „halas kofa" is lehetett képviselő, de ez az általános választójog bájához tartozik. Az 1920-as első demokratikus választásokból győztesen kikerülő szlovák képviselők 36 %-a szintén felsőfokú képzettséggel bírt; 1925-ben ez az arány 44 %, 1929-ben 32 %, 1935-ben pedig 21 %. 1928-ban a szlovák kerületi képviselőtestület 53 tagja közül 27, a kerületi tanács 12 tagja közül pedig 8 rendelkezett valamilyen egyetemi diplomával.

Az 1938 decemberében választott országgyűlés képviselőinek 50 %-a felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Igaz ugyan, hogy egyharmaduk papi személy volt, ám – ellentétben néhány történész és politológus nézetével – egyáltalán nem igaz, hogy a teológiai szak a politikus számára csupán haszontalan tudásanyagot nyújt; kétségtelenül ad bizonyos enciklopédikus ismereteket is a társadalomról. Magyarországon a budapesti teológiai tanszék volt az egyik első felsőfokú tanintézmény, ahol szociológiát adtak elő. A teológiai diplomával rendelkezők számos országban még ma is keresett munkaerők a reklámügynökségeknél, a public relations világában és más, a nyilvánosság felé nyitott szakmákban. Természetesen más kérdés a papi hivatás és a politikai praxis összeegyeztethetősége.

Viszont az is igaz, hogy az iskolák sem voltak egyformák, lényeges színvonalbeli különbség volt például Andrej Hlinka vidéki iskolája, a szepesváraljai tanoda és a bécsi Pazmaneum között, ahol Jozef Tiso szerzett doktorátust. Különbség volt a budapesti jogi kar, illetve a pozsonyi, eperjesi és a kassai jogi akadémiák között is, ahol a hallgatók bakkalaureusi szintű képzésben részesültek.

Besztercebányán az 1944-es forradalmi Szlovák Nemzeti Tanács 53 tagja közül 23-an szereztek felsőfokú képesítést, de a fasiszta Szlovák Köztársaság Nemzetgyűlésével ellentétben csak egyetlen pap volt közöttük – senior Sensel. A jogászok, az orvosok és a mérnökök voltak túlsúlyban. A képviselők képzettségének ez a mértéke volt jellemző a háború utáni első képviselőtestületekre is, egészen 1948 februárjáig, az Akcióbizottságok általi felmorzsoltatásukig. Ettől kezdve a Szlovák Nemzeti Tanács képzettség szerinti összetételét tulajdonképpen nincs is értelme vizsgálni, a régiók, foglalkozási ágazatok, nemek, generációk és a népfrontba tömörült szervezetek képviseletének előre megszabott kulcs szerinti meghatározásával a politikai szelekcióból bohózatot, a politikusokból nem-politikusokat kreáltak. Ám még a tényleges politikai elit, a felsőbb pártszervek képviselőinek esetében sem mond sokat a képesítési szintek összehasonlítása; a különbségek ekkor már nem olyan jellegűek, mint 1918-ig a budapesti egyetem és a szepesváraljai tanoda között, hiszen a képzés és az iskolázás között az eltérés alapvető. Egyforma képesítéssel bírnak pl. a tudományok kandidátusai – az egyetemi diplomát szerzett Peter Colotka jogász és Viliam Šalgovič, aki a dokumentumok szerint történész, de aki egyetlen valódi képesítését a KGB-n szerezte.

Az új elitek tagjai igen erősen érzékelték annak hiányát, amit Pierre Bourdieu kulturális tőkének nevez. Az ő elmélete szerint az elitek háromféle tőkét birtokolnak és használnak fel: a politikai, a kulturális és a gazdasági tőkét. A szlovák stratégiai elit hagyományosan kiegyensúlyozatlanul részesült ezen tőkefajokból.

   

Képzettek, ám tanácstalanok?

A szlovák képviselők 1918-ban a formális képzettség szerinti jelentős kulturális tőkével léptek be a prágai parlamentbe és e téren egészen 1935-ig megőrizték előnyüket a cseh kerületekben megválasztott kollégáikkal szemben. A felsőfokú képzettséggel rendelkező cseh illetve szlovák képviselők aránya 1920-ban 21:36, 1925-ben 21:44, 1929-ben 25:32 és 1935-ben 22:21. A szlovák képviselők azonban összehasonlíthatatlanul kisebb politikai tőkét tudhattak magukénak. A prágai Nemzeti Tanácsot, majd később a Nemzetgyűlést alkotó képviselőket 1911-ben már az általános (bár csak férfiakra vonatkozó) választójogi törvény alapján választották. A képviselők nagy többségének tehát volt már tapasztalata a parlamenti munkában, számos kapcsolattal, pártkötelékkel, saját dicső Habsburg-ellenes vagy kevésbé dicső Habsburg-párti múlttal rendelkeztek. Tömegpártokat, egyesületeket tudhattak maguk mögött, amelyek jelölték és támogatták őket, volt pártsajtójuk és a finanszírozásnak is megvoltak már a mechanizmusai.

V. Šrobárnak 1918 novemberében nehéz feladat jutott osztályrészül, hogy egy ilyen bejáratott képviselettel szemben megteremtse a szlovák ellensúlyt. Még a budapesti kormány ellenőrizte Szlovákiát, sorsa bizonytalan volt, a túrócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács pedig tehetetlen. A Prágába delegált képviselők megalakították a szlovák parlamenti frakciót, amely fokozatosan 54-55 tagúvá nőtte ki magát. Közülük 14-en a Szlovák Nemzeti Tanácsból érkeztek, de igazából csak hatuknak voltak olyan-amilyen képviselői tapasztalatai: M. Hodžának, F. Jurigának, P. Blahonak, F. Jehličkának, M. Bellának és M. Ivánkának. Az új képviselők kiválasztását hamarosan (és időnként még ma is) kemény kritikával illették, különösen felekezeti (aránytalanul sok lutheránus), regionális, foglalkozási ágazatok és politikai irányzatok szerinti összetételüket illetően. Valójában, ahogyan azt a szlovák frakció történetével legújabban foglakozó Ivan Tichý is dokumentálta, Šrobár feladata „a képviselőknek nem minél több jelölt közül való kiválasztása volt, hanem inkább éppen ellenkezőleg, minél hamarabb összeverbuválni negyven olyan politikus-személyiséget, aki abban a pillanatban éppen elérhető volt és a mandátumot át tudta venni". Ebből is jól látható, hogy megéri igazán mélyrehatóan tanulmányozni a történelmet, ki hinné el különben, hogy hajdanán jártak olyan idők is Szlovákiában, amikor hiány volt parlamenti képviselőből? A Šrobár által felkértek közül többen egyszerűen nemet mondtak. Prága messze volt, Károlyi csapatai pedig a kertek alján. Ki tudhatta volna, milyen irányt vesznek a dolgok? A korábbi tapasztalatok sem hatottak éppen serkentőleg – mindnyájuk tudta, hogy M. Ivánkát 1909-ben például a választási kampány során elhangzott beszédei miatt fosztották meg mandátumától és ítélték egyéves börtönbüntetésre; mit várhattak egy „idegen" parlamentben való képviselősködéstől?

Šrobár válogatása nem volt azonban teljesen elhibázott, hiszen ezen képviselők többsége az 1920-as demokratikus választásokon is helytállt. Akkor már nem volt elégséges a puszta hajlandóság az ajánlat „elfogadására", a politikai elitek tagjainak munkával vagy legalább intrikával kellett bebiztosítaniuk helyüket a pártok választmányaiban, a szerkesztőségekben, funkcióvállalással a jóvátételi szervezetekben, a tanárok egyesületeiben, a szakszervezetekben, a nagy- és a kisiparosok szövetségeiben; regionális pártmunkásokként vagy kommunális politikusokként kellett felhívniuk magukra a figyelmet. A helyzet normalizálódott, és lassacskán hasonlóvá vált a fordulat előtti cseh viszonyokhoz.

A harmincas évek szlovák politikai reprezentációja a formális képzettség átlagának tekintetében valamennyivel elmaradt ugyan a korábbiakhoz képest, ám politikai értelemben határozottan tapasztaltabb és erősebb volt. A történelem során először miniszteri bársonyszékeket is elfoglalhattak a szlovákok: a két világháború közötti időszakban tisztségben lévő 93 miniszter közül csupán 7 volt ugyan szlovák (Štefánik, Hodža, Dérer, Slávik, Tiso, Gažík és Štefánek), a történelmi Magyarországon azonban ez is elképzelhetetlen lett volna. Talán egyedül

Magyarország 19. század végi nagy modernizátora, Baross Gábor (akit parlamenti kollégái „tót szerencsének" neveztek) vallott időnként csendben és zavartan a maga szlovák gyökereiről. Éppen a politikai tőke – a tapasztalatok, az első köztársaság idején kialakított szervezeti struktúrák és országos intézmények – révén vált lehetővé, hogy nagyobbrészt az 1938 decemberében megválasztott szlovák nemzetgyűlés (amely később a Szlovák Köztársaság országgyűlésévé vált) tagjainak és a miniszterek a többségének is voltak már parlamenti, szenátusi vagy legalább valamilyen képviselőtestületi tapasztalatai.

Természetesen az 1918-as képviselők sem voltak a politikában teljesen tapasztalatlanok, még ha korábban nem is kerültek be a parlamentbe. Sokan közülük voltak már megyei vagy városi képviselőtestületek tagjai, voltak közöttük szerkesztők, egyesületi tisztségviselők, volt már bizonyos gyakorlatuk abban, ami a politizálás alapjainak számít – az egyezkedésben, a koalíciók létrehozásában, a kompromisszumkeresésben, az emberek megnyerésében, az ellenfél lehetetlenné tételében stb. Ámde az országos politikának, a nemzetközi kapcsolatok, az államháztartás, a honvédelem stb. kérdésköreinek valóban számos olyan eleme létezett, melyeknek – ahogyan J. Drobný fogalmaz – „még a puszta létéről sem volt árva sejtelmük sem". Az 1938 decemberében és az 1939 márciusában megválasztott parlamenti képviselők esetében ez már nem történhetett meg, legalábbis nem lett volna szabad megtörténnie.

Az ezt követő politikai fordulat, a szlovák nemzeti felkelés során fellépő politikai elit kontinuitása természetesen korántsem volt oly mértékben meghatározó, mint a szlovák autonómia és az önálló szlovák állam képviselőtestületeinek esetében. A besztercebányai forradalmi Szlovák Nemzeti Tanács (SzNT) 53 tagja közül mindössze hét rendelkezett képviselői, szenátori illetve miniszteri tapasztalattal. Politikai tőkéjüket különböző érdekszervezetekben és illegális csoportokban végzett munkájuk révén halmozták fel. Az SzNT Megbízottak Testülete – a forradalmi kormány – mind politikai, mind kulturális tőke tekintetében magas átlagszínvonalat képviselt. Az 1944. 10. 23-i állapot szerint a 11 megbízott illetve a 12 helyettes megbízott közül 10–10-nek volt felsőfokú végzettsége. Emellett a képviselet paritásos alapon történt – egy baloldali képviselő, egy képviselő a polgári szférából. Sokan közülük elismert, jó nevű szakemberek voltak. Például Viliam Paulini bankár, Jozef Styk közlekedési szakértő és Jozef Stanek közgazdász.

A felkelés politikai elitjének magas fokú képzettsége humanista elődeik teljes megtagadása mellett arról tanúskodik, hogy a társadalomban már nem csak a politikai, hanem a kulturális tőkének is jelentős tartalékai halmozódtak fel. Figyelemreméltó, hogy a régi, második világháború előtti elitek restitúciója elenyésző volt. Az első köztársaság szlovák politikusai inkább Prágában érvényesültek, különösen a centralisták – Dérer, Šrobár, Ursíni –, de ez érvényes a kommunista politikusokra is. 1945 márciusában Gottwald javaslatára úgy döntöttek Moszkvában, hogy a hazai ellenállási mozgalom tagjai – Šmidke, Husák, Novomeský – a szlovák pártszervek munkáját irányítják majd, a többiek (különösen a külföldi ellenállási mozgalmakban részt vevők) pedig Prágában kapnak feladatot. Az adott pillanatban ez a hazai ellenállók elismerésének tűnt, a prágai pozíciók azonban előnyösebbeknek bizonyultak a hatalmi ranglétrán való előrelépés szempontjából. Široký és Ďuriš Prágában, Šmidke és Husák Pozsonyban bizarr konstellációt alkottak: az első (ludák) elit 1945-ben börtönben ült vagy emigrációba kényszerült, a második elit Pozsonyban volt hatalmon, a harmadik elit pedig igyekezett oda kiszorítani a másodikat, ahol az első volt.

A politikai elit 1918 és 1944–45 utáni meglehetősen alapos kicserélődése olyan benyomást kelthet, mintha a szlovák politikai fejlődés különösen radikális módon ment volna végbe. Ámde már az 1938-as és 1939-es fordulat során is hatalomhoz jutott a régi „csehszlovák" elit egy része, csak éppen egy fokkal magasabbra került. Voltak ugyan tisztogatások, de a kontinuitás is fennmaradt. Ez végeredményben 1948 februárjára is érvényes. Az akkor kényelmetlenné vált akcióbizottságokat egyszerűen kidobták a Szlovák Nemzeti Tanácsból, a maradék pedig, akik az 1946-os választásokon lettek képviselők, segített legitimizálni a lépésről lépésre megvalósított fordulatot. Az 1969 utáni normalizációs tisztogatások is eléggé kiterjedtek voltak ugyan, de a kontinuitás mégis fennmaradt. A Győzelmes Februárral hatalomra jutott rezsim egészen az 1990-es választásokig megőrizte a régi, „bolsevik" parlamentet, amely ráadásul szófogadóan köztársasági elnökké választotta Václav Havelt. A nemzeti egyetértés kormányának lényege a forradalmárok és a régi hatalmi struktúrák újdonsült konvertitáinak szimbiózisa volt. 1993, az új állam létrejötte, a politikai elit összetételének szempontjából jóval kevesebb változással járt, mint az azt megelőző választások.

Az elitváltásoknak ez a szkeptikus képe azonban ellentétben áll a változások „mélységét" illető érzéseinkkel, például 1948 is mintha veszítene általa jelentőségéből. Ám az elitek fejlődéstörténetének szempontjából sem egészen pontos ez a kép, a politikai elit ugyanis a társadalom domináns csoportjainak csupán egyetlen szegmentumát képezi, itt vannak még ezenkívül az ún. végrehajtó elitek is.

   

A régi és az új struktúrák

A politikai fordulatok minden alapdokumentumának elején – legyen az akár a prágai Nemzeti Tanács 1918. október 28-i nyilatkozata, akár a Szlovák Köztársaság létrejöttéről szóló 1939-es törvény vagy más – rendesen két törvénycikk áll. Az elsőben az proklamáltatik, mi változott, a következőben pedig az áll, hogy a régi törvények többsége érvényben marad. Az 1939. március 14-i egyes számú törvény második cikkelyében ez áll: „Minden eddigi törvény, rendelet és rendelkezés érvényben marad", azon változtatásokkal, „amelyek a szlovák állam önállóságának szelleméből erednek". A besztercebányai Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptemberi rendeletének 2. §-a: „Minden törvény, rendelet és rendelkezés érvényben marad, amennyiben nem ellenkezik a republikánus-demokratikus szellemmel." Az államgépezet, a bíróságok, az adóhivatalok, a rendőrség, az iskolák, a posta, a vasút nem működik önmagától; működésük elkerülhetetlen folyamatosságából adódik azon szakemberek kontinuitása is, akik ezen szervezeti egységeket irányítják, „felügyelik" – tehát a végrehajtó elit kontinuitása. Ezen elit kicserélődésének mértéke mutatja a legegyértelműbben a politikai változások mélységét.

A végrehajtó elitek is rendelkeznek politikai, kulturális és gazdasági tőkével. A legegyszerűbb helyzet e téren a hagyományos rendi társadalmat jellemezte, ahol a feudális úr, á nemes egy személyben volt tulajdonosa és gondnoka a gazdasági egységeknek, ő volt a politikus, a katona, a bíró, és a papi személyeken kívül gyakran messze-távol az egyetlen művelt ember. A Nyitra megyei főispán – akit a nép előszeretettel nevezett Stibor vajdának –, Beckó várának ura, aki a 15. században a prágai egyetemen tanult, bizonyára nem volt igazán tipikus alakja a rendi társadalomnak, ám nem is volt egészen kivételes. A nemesség monopóliuma a világi és a magas egyházi tisztségek, hivatalok és méltóságok betöltésére fokozatosan megtört, „alulról" jövők, nemesi kiváltságokkal nem rendelkezők is egyre inkább szóhoz jutottak. Mária Terézia idejében ez már mindennaposnak számított, [ól illusztrálja a kor átmeneti jellegét, hogy több száz jeles hivatalnok ekkor jutott nemesi címhez. És mind több kulturális tőke szükségeltetett – a szakképesítés, a professzionális problémamegoldó képesség követelménnyé vált; a politikai tőke – a nemesség, a befolyásos család, később a politikai pártok támogatása – továbbra is előnyt jelentett ugyan, de nem volt már alapkövetelmény. Ez őrződött meg egészen a huszadik század közepéig.

1918-ban az új politikai hatalomnak nemcsak a létező intézmények működését kellett bebiztosítania, hanem össze kellett verbuválnia azon új intézmények hivatalnokállományát is, amelyek először reprezentálták Szlovákiát egységes egészként. Az eredeti elképzelés és az első lépések a kontinuitás maximális megőrzésének igyekezetéről tanúskodnak. A régi rezsim képviselői közül csak kevésnek mondtak fel, a hivatalnokok, bírók, rendőrök és tanárok többségével szemben két követelményt támasztottak: tegyenek hűségnyilatkozatot és esküdjenek fel a köztársaságra, valamint hogy egy éven belül sajátítsák el a szlovák nyelvet (a határidő meghosszabbításának lehetősége adott volt). A megyei hivatalokban és a bíróságokon a húszas évek elején még gyakran magyarul folyt az ügyintézés, egész „fordítói szakosztályokat" alakítottak ki, amelyek a fogalmazók számára előkészítették az ügyiratokat. 1919-ben azonban a Csehszlovák Köztársaság még sokuk számára túlságosan is átmeneti és bizonytalan sorsú államalakulatnak, a történelmi Magyarország szétesése pedig elképzelhetetlennek tűnt, úgyhogy az eskütételt kockázatosnak ítélték. Az ily módon megüresedett állásokat aztán elsősorban csehek töltötték be, s csak kisebb mértékben szlovákok. Ennek oka nem a csehszlovakizmus volt – legalábbis nem elsősorban –, hanem egyszerűen a fordulat legitimálásának követelményéből fakadt. Az 1918-as forradalmárok el tudtak képzelni egy lakatost is miniszternek, mint amilyen Bechyné volt, de elképzelhetetlen volt számukra egy járásparancsnok vagy egy.bíró, akinek nincs meg az előírt képesítése, szakmai gyakorlata és hivatalnoki vizsgája. A forradalmi idők meggyorsíthatták ugyan az előmenetelt, de a szakmai képesítést nem helyettesíthették. És éppen ebben rejlett a probléma lényege. 1918 előtt ugyanis éppen a hivatalokban, a hadseregben és az oktatásban volt a nemzetiségi szelekció a legalaposabb. 1918-ban egészen biztosan több öntudatos szlovák létezett, mint az az 500, akit a mai napig konokul emlegetnek, ám tapasztalt hivatalnokból, tanárból valóban kevés volt. Csak kevés szlovák fiskális volt hajlandó felcserélni jól működő ügyvédi hivatalát az alacsony fizetéssel járó állami hivatalokkal. Míg a prágai parlamentben a cseh képviselők politikai tőketöbblete volt érezhető, a végrehajtó elit esetében kulturális tőke tekintetében is a csehek voltak előnyösebb helyzetben. Fölényük olyan elsöprő volt, hogy még a centralizmus leghajthatatlanabb kritikusainak is el kellett ismerniük. Ami a Szlovákia csehek általi elárasztásával kapcsolatos tiltakozásokat illeti, ezek nem is a magasabb beosztású, irányítói pozícióban levő elitet érintették, hanem az állami apparátus legalsóbb szintjein elhelyezkedő alhivatalnokokat és hivatalsegédeket. A számos viszály sem az iskolaigazgatók, hanem a pedellusok, nem a vezérigazgatók, hanem a Morván túlról fölöslegesen áttelepített alkalmazottak körül lángolt fel. A kritika csak akkor kezd a magasabb beosztásokat betöltő csehek felé irányulni, amikor befejezik tanulmányaikat az első, tekintélyes létszámú szlovák évfolyamok. A legnagyobb botrányok a hamis iskolai bizonyítványok („iskolaszolgából tanár") és a képesítés nélküli bevándorlók körül dúltak. Ezt erősíti meg azon alapelv általános elfogadottságának ténye is, miszerint a végrehajtó elitbe való bekerüléshez megfelelő kulturális tőke szükségeltetik.

Ez az elv nem veszítette érvényét lényegében 1939 után sem, amikor a származás, a nemzetiség, a felekezeti hovatartozás okot szolgáltathatott ugyan az elbocsátásra vagy a száműzettetésre, de a megfelelő nemzetiség és vallás önmagában még nem minősült elégséges legitimációnak az ily módon megüresedett munkahelyek betöltéséhez. Az előírt képesítést, a megfelelő kulturális tőkét továbbra is megkövetelték. A gárda- és párttagság, a hazafiság segített, de az iskolai bizonyítványt rendszerint nem pótolta. Ez a legitimációs elv vezetett a végrehajtó és a politikai elit kettészakadásához. Míg a politikai elit ludák volt – amit végeredményben az alkotmány is szavatolt –, kis mértékben kiegészítve „az állam által elismert nemzetiségi csoportok képviselőivel", a végrehajtó elitben széles réteget képeztek a csehszlovák elit szlovák tagjai. Mivel az előző rendszerben más számított előnynek, mint az újban, a nem-ludák főhivatalnokok, bírók, tisztek tulajdonképpen számukra megfelelőbb startvonalról indulhattak. A „csehszlovákokról" fújt nóta, akik bebetonozták magukat a vezető pozíciókba, s a független szlovák állam megteremtése során nem szereztek érdemeket, de most azon nyerészkednek, és nem engedik az asztalhoz a hazafias szellemű, nemzeti érzelmű szlovákokat – a második világháború alatti politikai viták örökzöld dallama volt. 1942-ben a Slovák elnevezésű napilap Megtisztító vihar című vezércikkében azt követelte, hogy „ami száraz és rothadt, hulljon le" azok érdekében, akik „akik a szabadságot kiharcolták, akik elhivatottak és mindig is hivatottak lesznek, hogy megvédelmezzék, építsék és nemesítsék". A gárdista és nemzetiszocialista szárny, illetve a szlovák nemzeti felkelés után az ún. „ifjúludákok" is legtöbbször azt vetették Tiso szemére, hogy az érdemdús „mártírokat", az „öreg harcosokat" – azt már persze nem tették hozzá, hogy a többnyire képzetleneket – nem engedte igazán szóhoz jutni. A fiatal Szlovák Köztársaság államgépezetének viszonylag olajozott működése mögött az a tény állt, hogy az államgépezet nem volt annyira fiatal, mint az állam. Végeredményben maga Tiso is miniszteri bársonyszékben ült a húszas években, Sivák, Medrický, Tuka, Fritz miniszterek akkor képviselők voltak, Stano miniszter pedig az országos képviselőtestületben foglalt helyet. A főispánok, járási elöljárók, a központi hivatalok vezetői túlnyomó többségükben szintén az országos és járási hivatalokból igazoltak át, a tisztek pedig a csehszlovák hadsereg kötelékeiből érkeztek.

A végrehajtó elitben történt változások 1945-ben sem voltak olyan drámaiak, mint a politikai elit esetében. A nemzeti bizottságok forradalmi szervek voltak ugyan, de a végrehajtó hatalom a régi jegyzőkből lett állami hivatalnokok kezében összpontosult. Még egy olyan addig sosem hallott nevű szervnél is, mint a Statisztikai és Tervhivatal, az alelnök P. Zaťko mérnök, aki a felkelés idején az SzNT tagja volt és kassai megbízott, találkozott néhány magas beosztású hivatalnokkal (D. Krnóval, Truchlík mérnökkel, dr. P. Horváthtal), akikkel a háború idején együttműködött már mint a nagyhatalmú Gazdasági Miniszterek Bizottságának tagja, s akik akkor az államigazgatás és a gazdaságirányítás fontos tisztségeit töltötték be.

Az 1945–48-as éveket illetően a mai történetírás érdeklődésének homlokterében a hatalomért folytatott harc áll. Ezek voltak azonban a háborúban károkat szenvedett ország újjáépítésének évei is, ekkor történt a közlekedésnek, az iparnak, az élelmezésnek, az egészségügynek, a közbiztonságnak és a modern társadalom zökkenőmentes működéséhez szükséges minden egyébnek a helyreállítása. Tekintet nélkül a politikai szóhasználatra, a jelszavakra és a transzparensekre, nagy dolgok mentek végbe – a háborúban majdnem elvérzett Szlovákia talpra állt. Hogy mindez gyors ütemben és effektíven zajlott le, az annak is köszönhető volt, hogy azok, akik a munkát megszervezték és irányították, a mérnökök, az igazgatók, a technikusok még felhasználhatták kulturális tőkéjüket. Még ha lassacskán gyűltek is már fejük felett a fellegek és a veszteségeik jelentősek voltak. A radikálisok részéről ők szenvedték el az első ütéseket; a politikusok számára fölöttébb csábító volt odavetni az éhes és feldühödött népnek a „bürokratákat", a „rezsim lakájait". És ezért a végrehajtó elitnek, amellett, ami a tulajdonképpeni küldetése, folytonosan a saját túlélésével és megmaradásával kellett foglalkoznia. Mindig gyanú lebegett köröttük, egyik átvilágítás követte a másikat, s gyakran próbálkoztak a kérdőívek kelepcéjébe terelni őket, amelyekből azt kívánták megtudni, ki „végzett fasiszta tevékenységet, ki volt kollaboráns vagy konjunkturális törtető", ahogyan azt az SzNT 1945. 5. 25-i rendelete érzékletesen lefesti. A könnyen manipulálható „nemzeti és állami megbízhatóság igazolásától" való egzisztenciális függőség, a feljelentésektől való félelem és a saját feljelentések kitudódásától való rettegés megbontották a Mária Terézia korától formálódó, a szakképzettségre és a teljesítmény megbecsülésére épülő erkölcsiséget. Ez még nem a végcél volt, csupán jelentős áttörés. 1945-ben az ötvenes éveikben járó bírók, hivatalnokok, katonatisztek, az állami vállalatok vezetői, a gimnáziumi igazgatók már harmadszor szigorlatoztak „a mindenható állam és az ő szolgájának jelentéktelensége" témakörben. Ha a megtépázott végrehajtó elit valahogy át is vészelte ezeket a történéseket, hát semmi esetre sem a következőt – 1948 februárját.

   

A történelem vége

A végrehajtó elitek kialakulásának meghonosodott szabályai, szokásrendszere, módozatai az 1948-as fordulat után érvényüket vesztették. A tőke három formája közül a politikai került monopol helyzetbe. Az előző politikai fordulatokat követően legalább a korábbi elitek tagjainak egy része esélyt kapott; az új rezsim ugyan a saját híveit részesítette előnyben, a régi elitek sorait megritkította, tagjait korlátozta, ám e mellett igyekezett őket a maga oldalára állítani. Kialakultak bizonyos technikák a „régi struktúrák emberei" átállásának megkönnyítésére. Már a múlt század hatvanas éveiben a mai Szlovákiából a történelmi Magyarország déli területeire helyezték át az ún. „Bach-huszárokat"; az első világháborút követően a falvakból elüldözött jegyzők, a kompromittálódott bírók néhány tucat kilométerrel odébb tűntek fel újra, gyakran magasabb hivatali tisztségben. A szlovák kormány a – többnyire agrárpárti – csehszlovák járási vezetőket és tapasztalt bürokratákat az új megyékbe és a pozsonyi központi hivatalokba irányította át, a nyugati országrészből a keletibe helyezte, és fordítva. Ez folytatódott a második világháború után is, például az állami szolgálatból elbocsátott magyarok helyére kiérdemesült partizánok, de – teljesen érdemtelenül – volt gárdisták is érkeztek Dél-Szlovákiába. 1948 februárja azonban nem adott ilyen esélyeket, gyakran még a Csehszlovák Kommunista Pártba való gyors belépés sem bizonyult megfelelő mentőövnek. Az 1948 februárját követő egy évben a Szlovák Kommunista Pártban a hivatalnokok és az értelmiségiek aránya 11,2 %-ról 18,4 %-ra növekedett; ebben az időszakban majdnem ötvenezren léptek be közülük a pártba. (A lakosság 12,3 %-a volt ekkor az SzKP tagja; Hlinka Szlovák Néppártjának tagsága 1943-ban az ország lakóinak mintegy 11,5 %-át tette ki.) A tömeges belépések után azonnal tömeges felülvizsgálat következett, s akit kizártak, rosszabb helyzetbe került, mint aki soha be sem lépett. Az akcióbizottságok 1948 februárját követően azonnal megtisztították a Szlovák Nemzeti Tanácsot az alkalmatlan képviselőktől, a Nemzeti Front Akcióbizottsága 1948. március 8-án kidolgozta azon személyek névsorát, „akiket el kell távolítani a politikai életből". Ezzel egyidejűleg a Belügyi Meghatalmazotti Hivatal is utasítást adott ki az államigazgatási szervek és a nemzeti bizottságok „megtisztításáról". A „kiakciózottak" hosszú évekig viselték a megbízhatatlanság billogját, ami ráadásul örökölhető is volt.

Míg az előző fordulatok alkalmával az új hatalom a kezdeti drasztikus fellépést követően fokozatosan megenyhült, az 1948 februárja utáni időszakban ennek épp az ellenkezője történt. Aki a tisztogatások első hulláma után fellélegzett, csalódnia kellett. Ekkor következett a termelésbe való „átcsoportosítások" kampánysorozata, a bürokrácia elleni káderharc. Voltak hangos országos akciók, mint például a „70.000 hivatalnokot a termelésbe" jelszóval fémjelzett kampány, s voltak, amelyek csöndben, ám hatékonyan zajlottak. A tisztogatások újabb és újabb hullámokban jöttek, az utolsó az ötvenes évek végén következett be, amikor a szlovák intelligencia elleni irtó hadjárat az új alkotmány elfogadásához készítette elő a talajt.

A „kulturális tőke" kötelező jellegének elvét teljesen feladták. Az áthelyezettek vagy eltávolítottak helyére „munkás igazgatókat", „munkás bírókat", „munkás tanárokat" ültettek. A képzettségnek ez az ignorálása a mi földrajzi szélességünkön tulajdonképpen a Mária Terézia előtti időkhöz való visszatérést jelentette, amikor a hivatal betöltéséhez elegendő volt a megfelelő származás. A változások mélysége jól illusztrálható a hadseregen. A háború után nagy politikai nyomás nehezedett a hadsereg parancsnokságára, hogy az érdemdús ellenállókat helyezzék tiszti állományba. A tisztekből mutatkozó hiány ellenére a hadsereg megőrizte a tisztekkel szemben támasztott követelményként az érettségi vizsgát mint saját hagyományát. A februári fordulatot követően a tiszti állomány 27,8 %-át elbocsátották a hadsereg kötelékeiből, aztán a későbbi elbocsátási hullámokban még továbbiakat is. Így szabadították fel a terepet az Újdonsülthy őrnagyok számára; 1952-ben már 86,5 % volt az új parancsnokok aránya.

Már mindjárt a háború után is szerveztek tanfolyamokat az ellenállási mozgalom résztvevői számára, de ezek néhány évig is eltartottak és rendes középiskolákban folytak. Hogy valaki néhány hetes iskolázás után is felöltheti a bírói talárt vagy hogy felállhat a gimnáziumi pulpitusra, arról 1945-ben még csak nem is álmodott senki.

Az iskolázások gyors ütemben haladtak, például 1950-ig a Központi Munkásiskola 105 végzettje lépett állásba a prágai Külügyminisztériumban. További kádereket képeztek az egyetemi munkáselőkészítő tanfolyamok, melyeket összesen több mint 11.000 hallgató abszolvált. Az ő fellépésüket egy új, megbízható értelmiség kialakításának előkészítésével indokolták, valamint azzal a korábbi torzulással, hogy a munkásgyerekeknek korábban nem állt lehetőségükben tanulni. A meghatározó indok az előbbi volt, erről tanúskodik az is, hogy a munkásparaszt hatalom húsz éves fennállása után újból ez került előtérbe. 1969-ben az „opportunisták" megtizedelése után nyilvánvalóan új, megbízható értelmiségre volt szükség. Ezek azonban még a mókásan primitív idők voltak, senkiben sem merült fel az ötlet, hogy a megbízható káderek részére egészen új egyetemeket alapítsanak.

A korabeli irat- és levéltárak állapota a jövő történészei számára mindig a végrehajtó elit 1948 februárját követő katasztrófáját fogja felidézni. Az évszázadok alatt kifejlődött rendet, az áttekinthetőséget és a következetességet nem egyfajta forradalmi rend váltotta fel, hanem a szakmai inkompetenciából adódó káosz. „Képtelenek voltak a hivatalos teendők elvégzésére", mondta lenézően egy tapasztalt levéltáros.

   

A gazdasági elitek

Aki a történelemből nem okult, a mai szlovákiai viszonyok révén egészen biztosan megérti: a gazdaság és a politika, a politikai és a gazdasági elitek között rendkívül szoros a kapcsolat. Meglepő, milyen keveset tudunk a mai tulajdonosok elődeiről és ezek cégeinek tradícióiról. A „tőke" az előző rendszer propagandájában is meglehetősen absztrakt módon, mint a hús-vér embertől alacsonyabb rendű „kategória" szerepelt. Ez ma is így van. Az okok metodikai szempontból mindkét esetben azonosak. A kapitalista fogalmát korábban előszeretettel – majdnem parttalanná – kitágították, kiterjesztették társadalmi rétegekre és személyekre, míg csak hiteltelenné nem vált. Túlságosan is kiviláglott belőle a vágy, ami mindenkinek az eltiprására irányult, akinek saját zongorája volt és tudott franciául. Ma a „tőkefelhalmozó réteg" gyakran azért marad anonimitásban, hogy ne derüljön ki, a privatizált vagyon szerfölött nagy hányada milyen kevés ember ellenőrzése alatt áll. Még ha példátlan is a politikai pozíciók és a vagyonelosztás mai összefonódása, egyes részleteit tekintve ismertek előképei és mintái.

A történelmi Magyarország burzsoáziája (a puristák figyelmébe: ezt a fogalmat nem a marxisták eszelték ki) különböző áramlatokból jött létre. Először is, létezett egy, a kis kézműves műhelyektől, a kiskereskedelemtől, a kisvállalkozásoktól vezető, gyakran a vagyon és a tapasztalatok sokgenerációs akkumulációja révén kibontakozó evolúciós út. Fontos szerepet töltött be a feudális birtokok transzformációja is; ily módon jöttek létre az Andrássyak hutái, a Pálffyk vegyi gyárai, számos fűrésztelep, cukor– és üveggyár, de nem egy modern mezőgazdasági vállalkozás is. A beruházások számára fontos anyagi forrást jelentett a külföldi tőke, melynek részesedése az ipari beruházások területén a kilencvenes évekig 50 %, azt követően pedig mintegy 25 % volt. Az állam szerepe vállalkozóként és megrendelőként is jelentős volt. A vasút, a hadsereg, az iskolák, a hivatalok és az állami intézetek részére történő szállítások megszerzése előnyt jelentett, s csakúgy, mint a legkülönbözőbb licenciák odaítélése, konnexió nélkül nem volt lehetséges. Mindez azonban a vagyoni gyarapodásnak csupán akcelerátora volt, nem pedig egyedüli kútfője. A politikai tőke, mondjuk 1894-ben, senki számára nem volt elégendő ahhoz, hogy egyik napról a másikra milliomossá váljék, mint ahogy 1994-ben megtörténhetett, hogy ugyanilyen időn belül milliárdossá lépjen elő. A 19. század közepén végrehajtott reformokat követően a földműves vagyonokba való politikai beavatkozás szinte teljesen elképzelhetetlen volt.

Mint sok másban, itt is az első világháború jelenti a választóvonalat. A földreform arra kényszerítette a birtokosokat, hogy földjeik egy részét eladják; a földek állam általi újraelosztásának voltak már bizonyos bensőségesen ismert vonásai. A kisgazdáknak és a földteleneknek, akik földtulajdont kaptak, rögtön be kellett fizetniük a juttatási ár felét. A prominens politikai személyiségeknek, akik az ún. „felmaradt földbirtokokat" kiutaltatták maguknak, csak az ár 10 %-át kellett azonnal törleszteniük. Azonban a szlovák „tőkés réteg" a két világháború közötti időszakban inkább még lépésről lépésre, fokozatosan formálódgatott, ám a politikai tőkéről azért egy pillanatra sem feledkezett meg. Mint ahogy az első világháború előtt, ekkor sem történtek a dolgok botrányok, afférok – ma úgy mondanánk – ...gate-ek nélkül. Ezek különfélék voltak: a magyarországi járadék körüli affér, a cukor-, a szesz-, a gabona-botrány, a licencek odaítélése körüli csetepaték; ezek közül több is politikai botrányokba torkollott. Egy húszas évek végi affér miatt

Milan Hodža is több éves „betegszabadságra" kényszerült. Ezek az esetek nagy nyugtalanságot és ellenszenvet keltettek, a társadalom felháborodással fogadta a politika és a gazdaság szemérmetlen összefonódását. A ludákok 1939-ben, közvetlenül a hatalomátvétel után, népszerűnek szánt kampányt indítottak a „politika segítségével megtollasodottak" ellen. Már 1939. április 24-én napvilágot látott a 73-as számú kormányrendelet:

„1. §: A 4. § szerint meghatározott személyek vagyona, melyet saját politikai tevékenységük vagy politikai befolyásuk, továbbá más személyek vagy politikai pártok politikai tevékenysége (befolyása) révén szereztek az 1918. október 30. és 1938. október 6. közötti időszakban, a Szlovák Államra száll, tekintet nélkül arra, hogy ez a vagyon belföldön vagy külföldön található." Az említett 4. § így szól: „Azon személyeket, akiknek vagyona az 1. § szerint az államra száll át, a kormány jelöli meg." Ezzel azonban a kampány irányultsága és további sorsa is predesztináltatott. A bizottság ülésezett, az újságok cikkeztek, a szónokok érvelhettek a valóban új idők beköszöntése mellett, az eredmény azonban szánalmas volt. Akit meg kellett félemlíteni a bukott rezsim exponensei közül, azt megfélemlítették, a vihar ezt követően elült, mert kiderült, hogy például a felmaradt földbirtokokból részesültek között nemcsak megtollasodott agrárpártiak, hanem nemzethű ludákok is vannak. Ezenkívül ekkor kezdődött az árjásítás is, amely mellett elhalványodott minden korábbi affér és botrány, a zsidó vagyon újraelosztása közvetlenül a hatalmat birtokló párt részvételével és oltalma alatt zajlott. Az arizálás, a „kollektív bűnösség" elve alapján végrehajtott első nagy kisajátítás pszichológiailag megnyitotta a kapukat a kollektív konfiskációk sorozata – előbb a németek és a magyarok, végül az egész burzsoázia vagyonának elkobzása – előtt.

A gazdasági elit destruálásának három nagy hulláma – az 1939–45 és az 1945–48 közötti években, valamint 1948 után – nem csupán a tulajdon kisajátítására irányult. Összegszerűen kifejezni, de még csak megsaccolni sem tudjuk, hogy mit jelentett a szlovák gazdaságnak például annak a dr. Ervin Hexner egyetemi tanárnak, a szlovák ipari egyesület titkárának, az országos vasipari kartell igazgatójának 1938-as emigrációba kényszerítése, aki elüldözése után az Egyesült Államokban lett egyetemi tanár, valamint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap vezetésének tagja. Mekkora kulturális és gazdasági tőke herdálódott el dr. Peter Zaťkonak az ipari egyesület titkárságáról a Drevona vállalat bérszámfejtésére való áthelyezésével, majd bebörtönzésével? Az életrajzi lexikon szemérmesen írja körbe a történéseket: „1948-ban elutasította a Csehszlovák Kommunista Pártba való belépést, a Szlovák Központi

Ipari Egyesület (ÚZSP) felszámolása után kénytelen volt képesítésének nem megfelelő állást elfogadni." Sem ebben, sem több tízezernyi más esetben nem volt szó egyenértékű cseréről; azok helyébe, akik „kénytelenek voltak képesítésüknek nem megfelelő állást elfogadni", olyanok kerültek, akiknek a „képesítése nem volt megfelelő az adott álláshoz". Viliam Široký kedvenc tétele volt, hogy Szlovákia gazdaságilag 30–40 évvel lemaradt, amit be kell hozni. Az elitcserék azonban itt 100–150 év elmaradást okoztak.

Ha az elit egy részének sikerült is átvészelnie a tisztogatásokat és a fokozott osztályéberség hullámait, ismereteik nagy részét nem hasznosíthatták. A kereskedelem alapjában véve megszűnt és az áruelosztás lépett a helyébe, a szocialista pénzügyi helyzet közepette a bankárok tapasztalataikból és ismereteikből csupán a számviteli és a könyvelési műveleteket tudták hasznosítani.

A „munkásból lett igazgatókkal" természetesen a szocialista gazdaság sem bírta volna huzamosabb ideig. Az „ipar és a gazdaság kapitányaira" – ahogyan a kor büszke megnevezése hangzott – a hatvanas évektől már nem csupán a politikai tőkének a munkásszármazás, az ellenállási mozgalomban szerzett érdemek, a munkásőr egyenruha, a különböző igazolóbizottsági tagságok és természetesen a pártigazolvány révén történő birtoklása volt jellemző. A vállalatok vezetői már nagyobbrészt mérnökök, közgazdászok, néha-néha jogászok és gyakran a politikai tudományok doktorai voltak. Ilyen volt például Herbert Ďurkovič gépészmérnök, aki fokozatosan lett a 70.000 munkást foglalkoztató dubnicai gépipari konszern igazgatója, KGST-funkcionárius, parlamenti képviselő, a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága Elnökségének tagja és miniszter. Az ekként felfegyverzett politikai-gazdasági vagy gazdasági-politikai nómenklatúra tehát nem csak politikai, hanem kulturális és gazdasági tőkével is bírt már az 1989-es fordulat idején. Egyelőre még nem részvények és részesedések, hanem elsősorban egyéni összeköttetések, személyes befolyás, ismeretek formájában, s a megfelelő időpontban a megfelelő helyen való jelenléte révén. A vágsellyei Duslo vegyi művek menedzsmentje a vállalat privatizálásakor a saját know-how-ját „legkevesebb két milliárd koronára" becsülte.

   

Reprodukció vagy cirkuláció?

1994-ben hat posztkommunista országban végeztek felmérést, melynek célja az 1988-cal meginduló politikai fordulatokra vonatkozó két elméleti koncepció valamelyikének megerősítése és az elitek változásának vizsgálata volt. A kérdés az volt, hogy az elitek reprodukciójáról (vagyis egyszerűbben: aki a múltban privilegizált helyzetben volt, most is előnybe került) vagy az elitek cirkulációjáról (új emberek kerültek döntési helyzetbe) beszélhetünk-e inkább? Az eddig publikált eredmények Magyarországon inkább a reprodukció, Lengyelországban inkább a cirkuláció felé mutatnak, Oroszországban pedig rendkívül erős reprodukcióról tanúskodnak. A különbségek a változások módjával, illetve az adott rezsimnek közvetlenül a változások előtti állapotával függnek össze. Bizonyos jelenségek azonban minden országban nagyon hasonlóak.

Elterjedt az eliteken belüli előrelépés egy – vagy két lépcsőfokkal. Magyarországon az új gazdasági elit tagjai a különböző gazdasági posztok 81 %-át töltötték be; az elittoborzásnak ezt a módját némi rosszindulattal akár sárkányfog-módszernek is nevezhetnénk: a régiek elhasználódása után a második vonalból előrelépnek az újak, az épp beérettek; a fordulatot ez még jobban felgyorsítja. A politikai elit változásai sokkalta mélyebbek és kiterjedtebbek voltak. Az új elitek tagjai képzettebbek, minden második magasabb végzettségű közülük, s többnyire értelmiségi családból származnak. Érdekes összehasonlítani, hogy a régi és az új elit tagjai közül 1988-ban hányan voltak az állampárt tagjai. A politikai elitnél ez az arány (százalékban) 68,5 : 23,6 %, a gazdasági elitnél 60 : 48 %, a kulturális elit körében pedig 41,6 : 26,3 %. Lengyelországban ugyanebben az időszakban ez az arány a politikai elitnél 78,7 : 22,7 %, a gazdasági elitnél 81,4 : 45,2 %, a kulturális elit esetében pedig 61 : 22,2 %.

Az új elitekben sokkal jelentősebb mértékben vannak képviseltetve a „régi struktúrák" emberei Oroszországban, ahol már 1922-ben összeállították az első listákat a „pártnómenklatúra tagjai számára fenntartott hivatalokról". Ott 1988-ban az elitek képviselőinek 96,7 %-a volt párttag, ez 1993-ra 78,4 %-ra esett vissza, tehát még mindig lényegesen több volt, mint Magyarországon a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban. Ráadásul az „aparátcsikoknak", a párt hivatásos funkcionáriusainak 21 %-a a végrehajtó elitben maradt és 40 %-uk sikeresen átmentette magát gazdasági tisztségekbe.

Éppen ezek az elitekből elitekbe történő sikeres önátmentések mutatják meg leginkább, milyen mértékű volt az összefonódás és egymásba növés a pártapparátusban, a gazdaságban és az államigazgatásban tevékenykedő elitek körében. Mindez azt is megmutatja, hogy tényleges hatalmuk nem csupán az általuk vezetett intézmények hatáskörében rejlett, hanem személyes kapcsolataikban is, melyek a pártnómenklatúra minden rétegét keresztül-kasul behálózták. Ezek a kapcsolatok fontosak voltak például a gazdaságnak legalább olyan-amilyen működéséhez, hiszen a kapcsolatok határozták meg, hogy „kedvező" lesz-e a terv vagy „feszes", ki kap pénzt, anyagot, ki részesül az „alapokból", hogy a tervet „kiigazítják"-e, „reálisabbá" teszik-e vagy sem. Nagy mértékben a kapcsolatok befolyásolták a pénzeszközök folyósítását egy csarnok felépítésére éppúgy, mint egy gótikus katedrális rekonstrukciójára. A titkárok, igazgatók, előadók és elnökök kapcsolatai szorosak, személyesek, mindkét fél számára hasznosak és a korrupció határán mozgók voltak – és tartósnak bizonyultak. A magyarországi, a lengyelországi és az oroszországi gazdasági elit vizsgálatának konklúziója figyelemreméltó:

„1. A három gazdaság egyike sem mutat lehetőséget az elit tagjainak felváltására azok által, akik korábban nem tartoztak az elitekhez (...)

3. A kívül rekedtek számára a magánszektoron keresztül vezet majd a leginkább járható út az elitek felé."

Egy hasonló tudományos vizsgálat kiértékelése várható a közeljövőben a Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében. A szociológusok elsősorban elemzést végeznek, úgyhogy nem várható el tőlük, hogy útmutatást adjanak, mi a teendő egy olyan országban, ahol a magánszektor leglukratívabb részei is szorosan összefonódtak a politikai elittel – a hivatalossal és a Semtexessel egyaránt.

   

Fordulatok és változások

1998 májusában a biodiverzióról tartottak konferenciát Pozsonyban. Az egész világról összesereglett tudósoknak levetítettek egy filmet, ami arról szólt, hogy a természeti környezet rendkívüli tarkasága révén a kis Szlovákia alkalmas helyszín az élő és az élettelen természet változatosságának vizsgálatára. A történelem téridejébe leképezve érvényes ez számos társadalmi jelenségre, politikai rendszerre és az elitekre is. Ennek a tudományos kutatás szempontjából előnyös, de az itt élő emberek számára elátkozottsággal felérő helyzetnek a kialakulásában bizonyosan közrejátszott a 75 esztendő, tehát egyetlen emberöltő alatt végbement számos nagy és gyors változás is. Nálunk 6-7, Ausztriában 4-5, Németországban 3-4, Franciaországban és Olaszországban két-két hirtelen, mély változásról beszélhetünk. Az ilyen változások száma Nagy-Britanniában és például Svájcban és Svédországban: 0. Ugyan mit is tudhatnak ezek az életről!

A fordulatok, változások, váltások, felülvizsgálatok, tisztogatások, felemelkedések és bukások gazdag szótárat hagytak ránk: háború előtti és háború utáni szlovák, újszlovák, októbrista, befogadott, exponált, régi ludák, háború előtti tag, február előtti tag, egészséges mag, régi és új struktúra stb. Minden ilyen kifejezés mögött emberi sorsok sokasága. Ha akarjuk, ha nem, nemcsak a kelták irtásainak, a történelmi Magyarország idején kiépített vasút- és az első Csehszlovák Köztársaság idején kiépített úthálózatnak vagyunk örökösei, hanem mindezen emberi élmények összességének és következményeinek is. Örökösei vagyunk az elbukók vereségeinek éppúgy, mint a feltörekvők gyakorta keserédes győzelmeinek. A történelem tudományos vizsgálata még nem jutott olyan stádiumba, hogy ezen dolgokat illetően összefoglalóbb, végérvényesebb módon foglalhassunk állást. Azonban épp eleget tudunk már ahhoz, hogy a történészből rémületet váltson ki az újsághír, miszerint az új kerületi hivatalok alkalmazottainak 50 %-a nem rendelkezik megfelelő képesítéssel. S hogy csodálkozással vegyes megütközéssel tapasztalja: senki sem akadt, aki ezt az állítást alátámasztotta vagy cáfolta volna. Ha a hír igaz, akkor ez a második eset ebben az évszázadban, amikor a végrehajtó elitnél a politikai tőke szerepe ily mértékben meghatározóvá vált a kulturális tőke rovására. Az első ilyen korszakot meglehetős részletességgel tárgyaltuk.

A legrettenetesebb történelem az, amelyik ismétlődéseket mutat. Annak ugyanis nincs értelme.