Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A sztereotípia mint a demagógok éltető eleme

A sztereotípia mint a demagógok éltető eleme

A szlovák-magyar kulturális kapcsolatok a 11-13. században és kihatásuk Szlovákia kultúrájára a 19-20. században

Fundárek Ferenc fordítása

 

A szlovák és a cseh történészek túlnyomó része a magyar törzsek bejövetelét Közép-Európába a Nagymorva Birodalom kultúrájának megsemmisítésével és területe kulturális hagyományainak félbeszakításával köti össze. A régészeti, történelmi és nyelvi emlékek Matúš Kučera, Alexander Ruttkay, R. Krajčovič és E. Paulíny által végrehajtott értékelése ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. Kutatásaik eredményei rámutatnak arra a tényre, hogy a mai Szlovákia területéről származó hercegek és fejedelmek egy része csatlakozott a magyar törzsekhez és részt vett a nyugat-európai portyázásokban. A lakosság többnyire eredeti helyén maradt, ahol nem csupán magára, hanem új uraira is dolgozott, akik munkájuk gyümölcse nélkül aligha maradhattak volna harcképesek. Ez a lakosság lassabb ütemben őrizte meg az élet és a kultúra folytonosságát, amelyre a 11–13. század során új, az Árpád-házi királyok és a Magyar Királyság hatalmának megszilárdításával párhuzamosan megjelenő értékek rakódtak rá. Ebből a kevéssé ismert korszakból számos jelenség maradt fenn, amelyek módosult formában napjainkig kultúránk részét képezik.

A kor eseményei közül első példaként a toponímiát emelném ki, amellyel részletesen foglalkozott R. Krajčovič, J. Stanislav, és történelmi szempontból B. Varsík. Délnyugat-Szlovákiában és Közép-Szlovákia déli részén számos község vagy településrész létezik, amelyek különböző hatalmi nyomások ellenére is megőrizték régi neveiket.

Krajčovič nyelvészeti ismeretei mindenekelőtt a Dvory, Igram, Hrnčiarovce, Mlynarce, Psiare, Koňare, Štitáre, Voderady, Továrníky, Kovarce stb. községek neveire vonatkoznak, amelyek a lakosság eredeti foglalkozását tükrözik (például Hrnčiarovce a fazekasmesterségre, a Štitáre pajzskészítésre, a Psiare és a Koňare kutya- illetve lótenyésztésre utal – a ford. megj.) Mindez arra enged következtetni, hogy megalapításukkor, a 10–12. században a lakosság nemcsak földműveléssel, hanem az ehhez kapcsolódó mesterségekkel is foglalkozott, amelyek a német telepesek 13–14. században lezajlott bejövetelét követően tovább fejlődtek és tökéletesedtek. Szlovákia Honismereti Szótára arról tanúskodik, hogy az írástudók a legtöbb nevet lefordították, illetve átírták latinra vagy ómagyarra. Hasonló módon jártak el az 1113-ból származó Zobori Oklevélben felsorolt községnevek transzkripciójánál is: jó példa erre Piešťany (Pöstyén), Chmeľany vagy az akkoriban Liptóban alapított községek nevei: Štiavnica (Selmec), Vrbica, Okoličné, Močiar stb.

B. Varsík számos község példáját idézi, amelyeknek a 12. században három neve is volt, és ezek a szlovák, a német és a magyar között ingadoztak. Éppen a magyar névnek köszönhetően maradt fenn nem egy esetben az eredeti szláv elnevezés. Így például a szlovák Spišská Nová Ves helységnév a német megnevezés (Zipserneudorf – a ford. megj.) szó szerinti fordításából ered. Az eredeti szláv Ihľany a magyar Igló névben őrződött meg. Hasonló a helyzet a Trnava névvel is, amelynek eredeti magyar változata az egyik város környéki településre (Szombat) utal, ahol szombatonként tartottak vásárt. Az ehhez hasonló vásárhelyekre, amelyek az eredeti szlováktól eltérő magyar és német nevet kaptak, több példa is akad, pl. Spišská Sobota, Spišský Štvrtok (Szepesszombat, Csütörtökhely). A kor vásárainak emlékét nemcsak a községnevek, hanem a magyar „oldomás" szó is őrzi, amely első ízben 1156-ban jelent meg a magyar oklevelekben, és Szlovákiában napjainkig használják.

Szlovákia toponímiájának további jellegzetes vonását képezik azok a nevek, amelyek a magyar uralkodó által letelepített különböző, a határok védelmét ellátó ázsiai törzsekre utalnak, melyek fokozatosan elvesztették saját kultúrájukat és elszlovákosodtak. Ide soroljuk a besenyőket (Bešeňov – Zsitvabesenyő – Bars megyében, illetve Bešeňová – Besenyőfalu – Liptóban), a palócok nevét viselő várakat (a sárosi Plavec – Palocsa – és az erdőháti Plavecký hrad – Detrekő vára), illetve a székelyeket és a rájuk utaló szintén erdőháti Sekule községet. Ellentmondásos fejlődésünkre mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a második világháborút követő elszlovákosítási láz közepette ezek a nevek megmaradtak. Azonban a vegyesen szlovákok és magyarok, illetve magyarok lakta dél-szlovákiai településeket valósággal elhalmozták a szlovák nemzeti mozgalom alakjainak neveivel: Kolárovo, Hurbanovo, Šafárikovo, Štúrovo (magyarul: Gúta, Ógyalla, Tornaija, Párkány – a ford. megj.). A történelmi szempontok teljes mellőzését Štúrovo példáján mutatom be. A régi Dzsinerdelen Parkany név első ízben a török háborúk idején, 1546-ban fordul elő, és egy megerősített halásztelepülést jelölt, amelyet a török hídfőállásként használt szlovákiai portyázásai során. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a Szlovák Nyelv Szótára a „parkán" szót archaizmusként jegyzi, amely magyarul kerítést, palánkot jelent. Ezek, és más, erőszakkal bevezetett nevek káoszt és ellenségeskedést szítottak nemcsak a helyi lakosság körében, de jelentősen megnehezítették a nemzetközi vasúti forgalmat és a postát is.

Más irányt vett a fejlődés 1945-ben Szepességben. Például Strážky – magyarul Nyér, németül Nehre – háromnyelvű elnevezése magától megszűnt, mert a németeket kitelepítették, a magyar határőrök pedig az évszázadok során elszlovákosodtak. Másfelől viszont a Bratislava–Pressburg–Pozsony hármas elnevezés, amely 1945-ben politikai okokból megszűnt, az 1989 után fellendült idegenforgalom és a kulturális kapcsolatok fejlődése révén újra visszatért.

   

Ezeréves megyék

A másik példa a megyék létezéséhez és nevéhez kapcsolódik. Neves történészek azt feltételezik, hogy kezdetük a Nagymorva Birodalom fennállása idején, a frank közigazgatás mintájára létrehozott területi egységekhez nyúlik vissza. Első ízben azonban a magyar oklevelekben 1043–1053 között említik őket, név szerint 15 közigazgatási egységet Szlovákia területén és négyet a Tiszántúlon. A szakértők (A. Ruttkay, P. Ratkoš, B. Varsík) kisebb királyi területi egységként határozzák meg ezeket, ahol a királyi hatalmat az ispáni várban székelő ispán képviselte. Közülük több ízben végrehajtott átalakítás után napjainkig fennmaradt a nyitrai, a pozsonyi és a galgóci, romokban a beckói, a honti, a semptei és a zólyomi vár. Az írásos emlékek megőrizték jó néhány szlovák ispán nevét is: Beňata, Levka, Boleslav, Miškovec, Mutimir, Sobeslav (Pauliny, P. Ratkoš). Fejlődésünk szempontjából azonban az a rendkívül fontos, hogy ez a megyerendszer kisebb módosításokkal 1928-ig, tehát ezer éven keresztül fennmaradt. Ebben az időszakban az ispánoknak mindvégig lehetőségük volt a királyi rendeletek módosítására a megye szükségletei szerint. Például a 13. században a megyei önkormányzatok annyira önállóak voltak, hogy Szepességben királyi engedéllyel 24 város saját egyházi, iskolai és közigazgatási önkormányzatot hozott létre. Liptóban Pongrác városait mentesítette a vámoktól, biztosította számukra a szabad kereskedés jogát és a cuius regiou eius religio elvének meghonosítása után vallás- és oktatási szabadságot is biztosított számukra. Hasonlóan alakult a helyzet Gömörben a török háborúk idején, ahol Bebek ispán hatáskörébe tartozott nemcsak a törökhöz, hanem a Habsburg uralkodókhoz való viszony meghatározása is.

És még egy példa a 19. századból és a 20. század elejéről, amikor a szlovák nemzeti fejlődés az igazságtalan elmagyarosítás jegyében történt. Például Liptószentmiklóson a megyei és Nagyszombatban a városi képviselőtestületek ülésein a szlovák küldöttek szlovákul terjeszthették elő kívánságaikat és javaslataikat. Mária Teréziának a foglalkoztatást és ipart szabályozó rendeletei kiterjedtek a trencséni drótosok, a gömöri fazekasok, a zólyomi csipkekészítők, a túróci gyógyfűárusok és a liptói kőművesek iparengedélyeire is. Ily módon szabályozta a megyei önkormányzat az általa igazgatott régió életét és tevékenyen részt vett a helyi kulturális hagyományok kialakításában és ápolásában. K. Biathová azt állítja, hogy a megyék 14–15. században végbement történelmi, társadalmi és gazdasági fejlődése megteremtette a feltételeket a falfestészet bizonyos fokú regionalizációjára.

Szlovákia viszontagságos 20. századi fejlődését az a tény is tükrözi, hogy 1928 óta a természeti, történelmi, gazdasági és kulturális tényezők által meghatározott területi elrendezés négy alapvető változáson ment keresztül. Ezzel szemben Magyarországon és Ausztriában a hagyományos területi egységek kisebb módosításokkal napjainkig fennmaradtak. Ugyanakkor a családi, kereskedelmi és kulturális interregionális kapcsolatok nálunk is változatlanul a régi vármegyék között bonyolódnak le.

Elődeink és a magyarok együttélésének másik példája az egyházi szervezetet szabályozó, a II. József korabeli szekularizáció idejéig adminisztratív formában fennmaradt rendeletek. Ezek Szent Istvántól származtak, de végrehajtásuk Kálmán királyra maradt (a 11. században). Eszerint minden tíz község köteles volt plébániát létesíteni, kőtemplomot emelni és plébánost tartani. Az akkoriban létesült templomok a korai román és a román építészet remekei. A templomok és a hozzájuk tartozó plébániák az uradalom vagy a kolostor védnöksége alatt jöttek létre, és valamelyik szentről lettek elnevezve. A felszentelés emlékét mindmáig őrzik a védőszentek ünnepei, amelyek a szlovákoknál „hody", „odpust", „kermes", a magyaroknál „búcsú", a németeknél pedig „kirmes" néven váltak ismertté. Az egyház által igazgatott kisebb területi egységek a templommal rendelkező anyaegyházak és a hozzájuk tartozó leányegyházak formájában jöttek létre. Minden vasár- és ünnepnapon, valamint szertartáson a templomban találkozott a környék népe. Ez tükröződött a szubregionális kulturális sajátosságok kialakulásában, főleg a népviseletben, a hímzésben, a szokásokban és valószínűleg a folklórban is. Az észak-európai államokban az eredeti egyházi és állami közigazgatás napjainkig működik. Nálunk a 18. és 19. században a jegyzőségekkel helyettesítették őket. A protestáns anyaegyházak egy részénél a leányegyházak szerinti elrendezés az anyaegyházi templomok ülésrendjében egészen a 20. század derekáig fennmaradt. (Liptószentmiklós, Késmárk, Lőcse).

   

Ladiva és Szent Erzsébet

Áttekintésünk harmadik példáját a legismertebb legendák női alakjainak jellemzéséből és megmintázásából merítettük. A papok a szentek életéről szóló legendák segítségével terjesztették híveik körében a keresztény erkölcsi alapelveket. P. Ratkoš és St. Šmatlák a Szent Cirill és Metód, valamint Szent Szórád és Szent Benedek életéből vett legendákat említi mint az első nálunk ismerteket. Šmatlák azt írja, hogy miután Metód tanítványai távoztak Szlovákiából és a terület fokozatosan a Róma befolyása alatt álló Salzburg irányítása alá került, ezek a legendák fokozatosan feledésbe mentek. Magyar szakértők szerint 11. és 12. század során az új magyar szentekről: Szent Istvánról, Szent Imréről, de legfőképp Szent Lászlóról és Szent Erzsébetről szóló legendák léptek helyükbe. A 14. századtól kezdve dicsőségüket és tetteiket számos templomban pompás freskósorozatok és táblaképek hirdették. Közülük azt a kettőt szeretném külön kiemelni, amely Nyugat- és Kelet-Európával egyaránt összeköt bennünket. László király hősies életét freskók tucatjai ábrázolják, amelyeken az uralkodó üldözőbe veszi a rabló kunt. A kecses Ladiva azonban nem áll ölbe tett kézzel, mint a Szent Györgyről szóló nyugat-európai legendában a királylány, hanem az üldözőt – a gonosz kunt – saját kezűleg lefejezi (a kakaslomnici – Vel'ká Lomnica – freskó a 14. századból). A kecses és erényes szépség másik típusát Szent Erzsébet képviseli. A róla szóló legendák részben történelmi tényeken, részben vallási fikción alapulnak. 1211-ben a fiatal Árpád-házi királylányt a nyugati kapcsolatok ápolását szem előtt tartva férjhez adták a Wormsban székelő thüringiai királyhoz. A fiatal lány, aki még majdnem gyermek volt, nehezen viselte a thüringiai udvar szigorú középkori etikettjét. Miután férje keresztes háborúba ment, az akkor divatos ferences rendi áhítatban, jótékonykodásban és leprás betegek ápolásában keresett vigaszt. A thüringiai udvar vallási fanatizmusából és ármánykodásaiból a halál szabadította ki 1231-ben. Szentté avatása a 13. század végén zajlott le. A 14. században kezdtek szárnyra kapni e gyönyörű, szerény, nemes és bátor asszonyról szóló legendák. Később ezek nem egy kicsapongó magyar nemes és patrícius asszony megbélyegzésének eszközévé váltak. A 15. század során immár Szlovákia-szerte templomokat szenteltek Szent Erzsébet tiszteletére (köztük kisebb falusi templomokat is), és erényes életét falfestmények sorozataiban ábrázolták. Ezek közül a kassai székesegyház főoltárának tizenkét festménye a legismertebb, amelyek Szent Erzsébet cselekedeteit és az általa véghezvitt csodákat ábrázolják. A szent népszerűségét leginkább az Erzsébet név elterjedtsége bizonyítja, amely a különböző reformok ellenére mindmáig a naptárban maradt. Hőstetteinek és áldozatkészségének emlékét az erzsébet rendi kolostorok apácái őrzik, akik a súlyos betegekkel foglalkoznak (például a pozsonyi onkológián).

Számos monda született a bátor és szépséges nők életéről, akik karddal a kezükben küzdöttek a török ellen. Legismertebb közülük a Szigeti ének, amelynek incipitjét]. Silván vetette papírra 1571-ben. Gyönyörű, bátor és önfeláldozó asszony a hőse a Murányi Vénuszról szóló mondának is, amely Magyarországon ismertebb, mint nálunk. A szép, bátor és méltóságteljes asszony példaképéből indultak ki azok a portréfestők is, akiknek a magyar nemesasszonyokat ábrázoló arcképei számos szlovák, magyar és osztrák múzeumban és képtárban megtalálhatók. P. Bohúň szlovák festő 19. századi alkotásai, amelyek túlnyomórészt liptói kisnemes és polgári családból származó asszonyokat ábrázolnak, szintén Szent Erzsébet példájával ihletődtek. A vidéki asszonyok nemes szépségét és határozottságát tükrözik K. Plicka fényképei is a 20. század harmincas éveiből. Még az én nemzedékem is találkozott vidéken a húszas években ezzel a típussal. A nemes lelkű, gyönyörű nő eszménye századunkig hatott, és a portréfestészetben csak az expresszionisták lélektani-érzéki felfogásának térhódítása szorította ki. Nálunk a női szépséghez és nemeslelkűséghez fűződő viszony a 20. század új értékrendjeinek térhódításával alapvetően módosult, ami végső soron a nők emancipációjához vezetett. A gyönyörű nő eszménye átadta helyét a dolgozó nőének, aki minden helyzetben képes dacolni századunk életének kihívásaival.

     

Történelemtagadó nacionalisták

Bár példáink nem merítik ki a szlovák–magyar viszony teljes problémakörét a 11–13. században, a Szlovákia területén élő kilenc etnikumnak a következő századokban történő együttélése ismeretének tükrében mégis vállalkozunk néhány általános következtetés levonására. Itt nem csupán Bogatirev szinkronizmusról és diakróniáról szóló elméletét vagy a funkcionális strukturalizmust, hanem a rendszeranalízist és az embernek a kultúra alakításában betöltött szerepéről alkotott elméleteket is figyelembe vettük.

Az utóbbi évezred során Szlovákia területén az etnikai és társadalmi együttélés rendkívül bonyolult és sokrétű rendszere alakult ki. A 11–13. században elődeink és a magyar törzsek köréből felnőtt új nemzedékek egyaránt rendelkeztek saját kulturális rendszerekkel. Ezek nem csupán érintkeztek, hanem olykor át is fedték egymást, ami kulturális rendszereik kölcsönös gazdagodásához vezetett. Az átfedések leginkább békeidőkben jöttek létre, amikor a rendszerek az együttélés során nyitottá váltak (lásd a székelyek, palócok, kunok és besenyők által létrehozott településeket). Ugyanakkor az átfedések és a rendszerek erőszakos megnyitása hatalmi beavatkozás nyomán is bekövetkeztek, aminek egyaránt lehetett pozitív és negatív hatása. Pozitív, amennyiben a megyei és az egyházi közigazgatás stabilizációját eredményezte, negatív az 1948-ban bevezetett új helységnevek esetében. Az új értékrend bevezetése során erőszakosan megtagadott vagy felszámolt hagyományok később bizonyos értelemben újjáéledtek (pl. a gyönyörű nők kultusza divatbemutatók és szépségversenyek formájában újult meg). Biztosak lehetünk abban, hogy a nacionalizmus vagy a vallási fundamentalizmus keltette erőszak az adott kultúra rendszerét átmenetileg megváltoztathatja, azonban mihelyt az ember és a társadalom átvészelték az elnyomást és felmerül bennük az igény, a kulturális rendszer régi elemei újra előbukkannak és gyakran új köntösben működnek tovább.

   

     

Irodalom

Balassa, I. – Ortutay Gy.: Ungarische Volkskunde (Magyar néprajz). München 1982.

Biathová, K.: Maliarske prejavy stredného Liptova (Közép-liptói festészet), Bratislava 1983.

Bogatyrev, P.: Souvislosti tvorby (Az alkotás összefüggései), Praha 1971.

Dömötör, T.: Ungarische Volksbräuche (Magyar népszokások). Budapest 1972.

Dvořáková, VI. – Krása, J. – Stejskal, K.: Slovenská nástenná maľba na Slovensku (Szlovákiai falfestészet). Bratislava 1978.

Dubnická, E.: Peter M. Bohúň. Bratislava 1966.

leGoff, J.: Kultúra stredovekej Európy (A középkori Európa kultúrája), Praha 1984.

Gurevič, A. J.: Kategorie středověké kultury (A középkori kultúra kategóriái), Praha 1978.

Kagan, M. S.: Ľudská činnosť (Emberi tevékenység). Bratislava 1977.

Kovačevičová, S.: Človek tvorca (Az alkotó ember). Bratislava 1989.

Krajčovič, R.: Najstaršie zamestnanie v Tekove, Honte a Novohrade vo svetle historickej toponýmie (A legősibb mesterségek Barsban, Hontban, Nógrádban a történelmi toponímia tükrében). In: Slovenský národopis 1963, 169. old.

Kučera, M.: Slovensko po páde Veľkej Moravy (Szlovákia a Nagymorva Birodalom bukása után). Bratislava 1974.

Marsina, R.: Slovensko ako súčasť uhorského ranofeudálneho štátu (Szlovákia mint a korai feudális magyar állam része). Bratislava 1971, 211–247. old.

Pauliny, E.: Slovenský jazyk (Szlovák nyelv). In: Slovensko. Kultúra. Bratislava 1979, 23–128. old.

Plicka, K.: Slovensko. Martin 1938.

Ratkoš, P.: Veľkomoravské legendy a povesti (Nagymorva legendák és mondák). Bratislava 1977.

Ruttkay, A.: Problematika historického vývoja na území Slovenska v 10.–13. stor. (A történelmi fejlődés kérdései Szlovákiában a 10–13. században). In: Veľká Morava a počátky československé státnosti (A Nagymorva Birodalom és a csehszlovák államiság kezdetei), 141. old.

Silván, J.: Písně nové na sedm žalmů kajícních a jiné žalmy (Új dalok a vezeklés hét zsoltárára és más zsoltárok). Praha 1571.

Stanislava, J.: Slovenský juh v stredoveku 1-11. (Dél-Szlovákia a középkorban). Martin 1948.

Šmatlák, St: Dejiny slovenskej literatúry od stredoveku po súčasnosť (A szlovák irodalom története a középkortól napjainkig). Bratislava 1958.

Varsík, B.: Osídlenie Košickej kotliny (A Kassai völgy településszerkezete) I–III. Bratislava 1964–1977.