A világ mint képzet és mint alkotás

A világ általánosan elfogadott képzetében a közeli a távolihoz, a saját az idegenhez, az elsajátított az ismeretlenhez és az örökösen elillanóhoz kapcsolódik. A világ az egyik oldalon talaj a lábunk alatt, az a territórium, melyet jól ismerünk és ahol otthon vagyunk: a bizalmasan ismerős dolgok és viszonyok világa. Az egyik ember számára ez a világ elfér lakóhelye határain belül, míg a másiké a túlsó féltekét is befogja, mégsem szabadul világa behatárolt voltától. „Ez az én világom", énekelte Frank Sinatra, és aligha lehet kétséges, hogy ugyanazzal a gesztussal, mellyel magáénak vallja, sok mindent ki is zár belőle. Mindig fennáll tehát kiterjesztésének lehetősége, túllépése valamilyen másik, ismeretlen és – legalábbis egyelőre – külsődleges felé. A világról alkotott képzetünknek ez a másik oldala, a külső, a másik, a határon-túli világ, mely kis világainkat körbefogja. Azzal, hogy túlléphetünk saját kis világunk határán, mintegy hordozzuk magunkban a reményt, hogy a világ, minden különbség és korlát ellenére, mégiscsak egy. Hisszük, hogy saját igazságaink, minden ideiglenességük és viszonylagosságuk mellett, felfognak valamit a valódi igazságok egyedüli világából; ugyanígy hisszük, hogy dolgaink és azok territóriuma úgy foglalják el helyüket az egységes univerzumban mint annak szilárd alkotórésze. A saját világunkról alkotott képzetünkben ott rejlik az a meggyőződés, hogy minden regionális elrendeződésnek közös alapja van. A világ, az igazi, az objektív, vagy bárhogyan is nevezzük, éppen ez lenne: saját az idegenben, belső a külsőben.

Nelson Goodman eltökélte, hogy kétségessé teszi az egységes és objektíven adott világnak ezt a bennünk élő képzetét. Számára a világ mindig csak a számos, egymásra nem redukálható világok egyike; nem találunk szilárd talajra, melyen egy közös, mindent felölelő világban egyesülhetnénk. Az ok egyszerű: amit világnak tekintünk, sohasem közvetlenül a dolgokból áll; a világ szimbólumok szövedéke. „Lehetnek szavaink a világ nélkül, de nem lehet világ szavak vagy más szimbólumok nélkül." Világunk anyagát tehát a szimbólumok adják, s ennek az anyagnak egy egységes képben való elrendezésének módját sohasem írja elő egyértelműen valamilyen, magában a természetben létező független, közvetlenül hozzáférhető minta. Amit létrehozunk, az mindig csupán egy a világ számos verziója közül.

De vajon az igazságnak mint a gondolat és a dolog egyezésének kritériuma alapján a világnak ezeket a verzióit nem hierarchizálhatjuk és redukálhatjuk-e? Nincs-e köztük végül mégiscsak egy privilegizált – melynek szimbólumai szorosan a dolgokhoz kapcsolódnak és azokat semmiképpen nem torzítják? Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy megismerésünkben a szimbólumokon túl magukat a dolgokat is bírjuk, úgyszólván a maguk természetes állapotában, hogy a következő lépésben összehasonlíthassuk a róluk alkotott képzeteinkkel. Goodman ezt a lehetőséget kizárja: azok a tények, melyek megismerésünkbe lépnek, konstrukció eredményei, szükségképpen szimbolikus nyelvezetet kapnak, s így nyilvánvalóan műviek.

Semmilyen természeti forma, semmi adott, amit közvetlenül mint egyetlen igazságot konstatálhatnánk. „Az igazság korántsem szigorú, fennkölt úr, ellenkezőleg, szófogadó és engedékeny szolga." Ha most netán az olvasó kénytelen lenne korrigálni az analitikus filozófiáról alkotott elképzelését, úgy nyomban még ennél is nagyobb meglepetés vár rá. Goodman ugyanis a világverziók konstruálásának folyamatában nem csupán azoknak a nyelvi eszközöknek tulajdonít fontos szerepet, melyek valamire rámutatnak vagy leírják azt, hanem a szimbolizálás olyan eszközeinek is, mint a metafora és az exemplifikáció. A világalkotások elemzésénél ily módon szorosan kapcsolódnak egymáshoz a megismerési eljárásokra vonatkozó reflexiók, illetve a művészetről és a művészi szimbolizálás módjairól szóló – tegyük hozzá: avatott és a felfedezés erejével ható – fejtegetések.

Az analitikusnak az ortodoxián való túllépése egyesek számára talán meglepő, a valóságban azonban azt megelőlegezi már Goodman vizsgálódásainak kiindulópontja is, melyben a szimbólum fogalmát az alkotás fogalmához kapcsolja, hogy a kettő kapcsolatából a világ szimbolikus konstruálását hozhassa létre. Valóban, annak, akinek a világ a világok kialakításának folyamatát jelenti, a művészet kiváló lehetőséget kínál arra, hogy mind a szimbolizálást, mind a szimbolizálásnak az alkotó folyamatban bekövetkezett változásait tanulmányozza.

E megközelítés egyik legfigyelemreméltóbb következményét jelzi a fejezet címe is: Mikor művészet? Vagyis nem a számos művészettörténésznél makacsul visszatérő „Mi a művészet?" kérdése, melytől várható volt, hogy minden művészi „hóbort" után visszaköszön, s görcsös próbálkozásokhoz vezetett azt meghatározandó, mi tekinthető művészi tárgynak. Goodman ehelyett azt kérdezi, mikor, milyen helyzetben és milyen szerepben kezdi a szimbólum felvenni sajátos szimbolizáló funkcióját, amitől művészi alkotássá válik. Ebben a perspektívában bizonyos dolgok jellemző tulajdonságai összekapcsolódnak a környezettel és azokkal a körülményekkel, melyek egészükben lehetővé teszik számukra, hogy művészi alkotásként szerepelhessenek. Egy mű attól művészi, hogy kivételes, kivételessége azonban csak egy bizonyos láncolatban jelenik meg, ami azonban a műnek nem garantál semmilyen tartós művészi státuszt. Ellenkezőleg, ahogyan létrejött, ugyanúgy el is múlhat. Egyszer egészen biztosan elmúlik, s vele adott szerepe – vagyis a mű művészi hatása – is elmúlik.

Az élet rövid, a művészet végtelen? Amikor erre Goodman azt válaszolja, hogy mindkettő múlékony, már sejtjük, hogy ez vonatkozik a világnak ama verzióira is, melyek a tudományos megismerésre hivatkoznak. Ahogy a világ szimbolikus jellege elvezetett az alkotáshoz és annak funkciójához, ugyanúgy a funkció időbeli és helyi összefüggéseitől eljutunk alkotásaink elvi ideiglenességéhez. Ebből a szempontból igen tanulságos egy ócska autó alakját vesztett sárhányójának kiállítása egy galériában, vagy egy gödör kiásása majd betemetése a Central Parkban, mert segítik annak a folyamatnak a megismerését, melyben világunkat kialakítjuk. Talán nem mondják meg, mi a művészet, viszont megmutatják, milyen a világ mint alkotás.