Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Askiburgion avagy Kivanabugyorban

Askiburgion avagy Kivanabugyorban

Németh István fordítása

 

Petr Rákos Askiburgion čili Kniha lidiček (Askiburgion avagy Emberkék könyve) című munkája olyan építmény, mely az élet képzeletbeli rekonstruálása; egy reális képzeletbeli önéletrajz. Bonyolult szerkezete azonban egyáltalán nem szándékolt, hanem szükségszerű. Csak naiv ember képzelheti ugyanis, hogy saját életének megrajzolása nélkülözheti az Irodalmat. Rákos nem volt naiv, jól tudta, hogy az Élet éppúgy rá van utalva az Irodalomra, miként az Irodalom is az Életből táplálkozik.

Rákos a kettő kölcsönösségét építménye különböző szintjein követi, az alapok közelében a nyelv sajátszerűségét vizsgálja, mely nyelvbe az életet írjuk, birkózva annak logikájával – minthogy e logika teljesen irreális, mely a valóságot még nem tudta megihletni (nem így az életet); a hidra hidrátokra bomlik, a polgári társadalom (az ún. „civic society") olyasmi, ami a civódásból ered, a bátorság botorság, az életnek nincs főpróbája, az élet élesben megy. Vajon ki az, aki e képzettársításokat megkeveri? Az úgynevezett szerző vagy az úgynevezett élet? Nem úgy áll-e a dolog inkább, hogy egyéni életről csak ott beszélhetünk, ahol a szerző a maga sajátos, vagyis behelyettesíthetetlen módján összefonódott a nyelvvel, mely viszont tetszőlegesen cserélhető? S hogy az élet akkor ébred önmagára, jut el önmagához, ha felküzdötte magát a nyelv útjain?

De ennél is fontosabb az a kérdés, vajon a nyelv több-e, mint szavak potenciális emlékezete. Mert a nyelv éppúgy kulturális emlékezet is: az elbeszélést minden beszédben, még a legbanálisabban is, történetek, azok hősei, egész könyvek kísérik: Winnetou, Camus, a Két férfi egy csónakban, A hosszútávfutó magányossága. Emelkedünk? Nem, süllyedünk! Úristen! – íme egy életút kvintesszenciája. Minden önéletrajz egyben történet is, és minden történetnek van hőse. Aki saját történetét úgy beszéli el, mint Petr Rákos, szükségképpen Herkules, Thészeusz, Prométheusz, Sziszüphosz – s éppúgy Bloom is, egyfajta közép-európai hirdetési ügynök.

De még ennél is fontosabb az a kérdés, hogy is van ezzel a mi hős-voltunkkal. Hősök vagyunk, mert mindnyájunk élete egy-egy történet, márpedig hős nélkül nincsen történet. Mindenki, aki éli az életét, hős. Végigélni, egészen a halálig, ez már önmagában hőstett. Ama kultúrhéroszok minden titka abban áll, hogy ők a valódi élet hősiességének kvintesszenciája, azé az életé, melyet a legendák és a mítoszok teljesen megkerülnek. Prométheusz azóta, hogy láncaitól megszabadult, izomsorvadásban szenved, és rendszeresen rehabilitációra kell járnia. Ez hősiesség. A hősiesség ugyanis nem fönt, hanem lent van. A valódi hősiesség lázadás, mely nem éri el a Legendák és a Nagy Történetek megkülönböztethetőségének a küszöbét.

Rákos mesélése, akárcsak minden Irodalom, a nyelv reflexiója. S egész lingvisztikája a következő aránypárban rejlik: az Irodalom úgy aránylik az Élethez, ahogyan a nyelv idealitása az individuális beszédek véletlenszerű és egyedülálló voltához, mert ugyanúgy aránylik a kultúrhéroszok idealitása saját jelentéktelen s mégis felcserélhetetlen életpályáink banális hőseihez.

De még ennél is fontosabb valami egészen más, azok a városok, melyek Rákos könyvében oly gyakran fordulnak elő: Béziers, Katy, Lidice, Auschwitz stb. Nem mintha a legendák nem volnának érvényesek, DE túlságosan egyszerűek, mert túlságosan ideálisak. Rákos mint élettörténetek mesélője tudja, hogy az emberi dimenzióban csakis ez a DE létezik. „E szócskának az életben és az irodalomban elvi fontosságú helye van. Ugyanis a dolgok könyörtelen folyásával szembeni szabad ellenállás megnyilvánulása. Vagy a dolgok kívánatos folyásával szembeni könyörtelen ellenállásé. Egyszóval ez egy apró szócska, mely útját állja folyónak, történelemnek, kriticizmusnak és kamionnak, féktelen vágynak, szerencsének, sikernek, reménynek... Stb."