Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Az elveszett illat keresése (Túrócszentmárton)

Az elveszett illat keresése (Túrócszentmárton)

Csehy Zoltán fordítása

 

Létezett? Nem létezett? Inkább igen, mint nem. Mivel úgy tűnik, mintha mindez csak álom lett volna... A legelső, amit egy kölyök észrevesz a városból, három hatalmas épület a város keleti és magaslati peremén, mely a legközelebb fekszik Draskóchoz. A Farkasgödörtől egészen a Fenyőligetig nyúlnak, s a fiú számára úgy mutatkoznak a város felett, mint annak óriási őrei: a kékes Szlovák Nemzeti Múzeum, a halványkéken tündöklő gimnázium és a téglafalú Štefánik Intézet: hogy a jövőben hányszor váltanak nevet, azt szerencsére a fiú még csak nem is sejti. Ezeket az épületeket tulajdonképpen százszor jobban megjegyzi, mint a kéményeket, melyek a város házai és utcái közül merednek az égre: a cellulózgyáré, a Tatra bútorgyáré, a sörfőzdéé, s valahol Kossuthfalva és Szucsán közt a Šulc-féle téglagyáré. Sokkal jobban, mint a mártoni hegyeket, melyeknek uralkodniuk kellene a város fölött, holott csak úgy magaslanak fölé, mint pár, hatalmas kéz által fölemelt hosszú és egyenes deszka; számára a Magas-Fátra sokkal érdekesebb volt – és ma is az –, lévén, hogy tagoltabb és festőibb, sőt, titokzatosabb. A fűtőházi ferde kémény sem ferdült el akkor még Márton fölött – talán azért, mert Túrócszentmártonban akkor még minden egyenes és hajlíthatatlan volt. A Považská dierát mintha évek óta nem takarta volna felhő. Túróc és a teljes gyerekkor fölött derült, felhőtlen és határtalan kékségbe merülő időjárás ragyog.

Túrócszentmárton a háborús években és a Szlovák Állam idején! Mennyire nem hasonlít egyetlen arcvonása sem a maira, amit – híres történelmi előneveitől megfosztva – már csak Mártonnak hívunk, pedig úgy ismerte a várost az egész szlávság, sőt a messzi északon Björnstern Björnson, Franciaországban Arnošt Denis, Angliában Seton Watson. Ma előnevek nélkül áll, két szárnya nélkül, melyek híján képtelen a magasba emelkedni. Hová? Régi dicsősége, jelentősége, bizonyossága felé. Mert neve szlovák ügyekben mércét és erkölcsi bizonyosságot jelentett, mint egykor a hagyományőrző és becsületes, jó hírű famíliáké.

Induljunk el a régi úton az iskolába: a jégveremnél még nem létezik a Pharmalabor, a későbbi Biotika, sem a mai Hoechst lenyűgöző kiegészítéseivel, Krajčovič úr, a nagy, Megváltóhoz címzett gyógyszertár tulajdonosa lakik a megyeházánál, mellette a Horáčka cukrászdák még nem állnak vagy még csak épülnek. Ő az a bizonyos Krajčovič úr, aki szintén szívesen jár Draskócra, kiváltképp Thomkovba, az ő Ferdíkjéhez, jóságos ember, de szívós is: a semmiből kezdte, feleségével valahol egy forró tető alatt kenőcsöket készített, izzadt a homloka, kezén hólyagok nőttek: egy Baťa-típusú ember, aki még Márton környékét is híressé tudta volna tenni. És szórakozni is tudott. Kocsijával a draskóci „hársak alatt" rendezett táncmulatságokra járogatott el, és képes volt akár késő éjszakáig elidőzni – míg kocsisa békésen és türelmesen várt rá. Amikor valaki megjegyzést tett a dologra, a kocsis így válaszolt: „Egy ilyen úrra akár reggelig is várok!"

Közvetlenül a Jégverem kezdeténél állt, a környékre, a Magas-Fátrára és az Eprészligetre nyíló kilátással Ľudovít Fulla festőművész háza és kertje. Sokszor láttam, amint az útról betért a kertbe, mely egy patakocskával volt határos, amely a Vajanský, bocsánat, az eprészligeti forrásból fakadt. Néhány lépésnyire innen egy sarokház – a mai Maňké –, melyben az író Jozef Horák lakott; közvetlenül a háború után a Matica Slovenskában dolgozott, valószínűleg a Slniečko című lapot szerkesztette, és a gyermekeknek szánt Dobré slovo nevű sorozatot, köteteit én is forgattam, mivel keresztanyám Matica-illetményként Mártonból küldözte nekem. Jozef Horák naponta legalább négyszer sétált föl és le a temető mellett: reggel a Maticába, ebédelni haza, újra a hivatalba, majd ismét haza. Ezek a séták bizonyára segítették szabályozni a munka és a pihenés, de az egészséges életmód ritmusát is, sőt egyúttal fenntartották a munkakedvet. Mártonban hatékonyan lehetett dolgozni, ezt mondogatta Juraj Čečetka professzor is, aki az első Csehszlovák Köztársaság idején szintén a Jégveremnél lakott.

A Jégveremnél, közvetlenül a főút mellett állt még egy „kultúrintézmény" – a Mojmír utca sarokháza, melyben rengeteg gyerekének élt Karol Ondeička, a festő; amikor a gyerekek igencsak megszaporodtak és kinőtték a házat, egy újba költöztek, ha jól tudom, ugyanebben az utcában. Ugyancsak a Jégveremnél lakott két fogorvos: Černiansky lejjebb, a Svätopluk utcában, Košút kissé magasabban, a Pribina utcában – milyen közel voltak, mégsem konkuráltak egymással! Nem úgy, mint például a barátian felező Horáček könyvkereskedő a Házacska mellett a Fő utcán, vagyis a korabeli Rázus utcán. Kezdetben anyámmal Košúthoz jártunk – aki vadász is volt, a határunkban volt a vadászterülete –, később Kořínekhez a Horváth utcába. Ez a betelepült cseh emlékezetesen dolgozott: Lehotský Lajoš bácsi azzal dicsekedett, hogy a doktor úr tömései még negyven év múltán is tartanak. És egy spagátos kézifúróval csinálta mindet, amit a saját lábával hajtott. Csak közben mormogott a gyomra – „mintha öt mocsarat ivott volna ki", mondta nevetve egyik hálás betege. A rendelőben egy nő képe függött, akitől, mint ahogy azt a városban beszélték, elvált, de az emlékét láthatólag őrizte, a szinte jelenlevő, majdhogynem fedetlen keblű nőét, akit a fiú is észrevett. A váróteremben hosszan időztek el egy Hus Jánost ábrázoló képnél, amint a konstanzi lángoló máglyán áll: milyen vigasztalóan hajlik felé Krisztus feje! – a két arc szinte teljesen egyforma.

Megyünk tovább a temető mentén – szemem az alacsony fal fölött néz jobbra a rengeteg sír, emlékmű és fa felé, közülük emelkedik ki Kuzmány és a Jesenský család kriptája, ezek alapozták meg tulajdonképpen a temetőt. Tarka nemzetségek, sírok és emlékművek: a legmeghatóbbak még a „Vecsnaja pamjaty" felirattal. Ezek a sírok a fiú számára csak később jelentenek majd valamit, fejében lassan, évtizedeken át gyülemlenek majd az ismeretek e sírlakókról, mígnem nem is egy sírnál a csendességben elétárul egy egész regény.

Alul, a kapu fölött olvasgatta az íves, aranyozott feliratot: „Vésd az eszedbe, hogy halandó vagy, ám hidd, hogy feltámadsz!" E mellett a felirat mellett évekig elhaladt, amíg az iskolába tartott, később pedig a munkahelyére; mennyi gondolatot ébresztett! Nemcsak tanítóink nevelnek az iskolában, hanem bizonyos helyek és épületek is, sőt az ilyen látszólag esetleges és sértetlen feliratok is. A szentmártoni temető pogányai szakították csak el az ötvenes években, részegen attól az illúziótól, hogy a tudományos világnézet győzedelmeskedett, és minden problémát megold. Látnod kell. Még istenüket, az anyagot, és annak törvényszerűségeit sem ismerték tudományosan. Az anyagban hittek, és abba is haltak bele.

De miért nem teszik vissza a feliratot a temetőkapura a bársonyos forradalom utáni mártoniak? Valóban (?) szeretnék visszaállítani régi dicsőségüket, de saját felszabadult emlékezetüket nem képesek rendbeszedni és egésszé formálni. Meggyőződésem, hogy ha a mai Márton, kezdve a temetőkapunál, nem tér vissza lélekben és erkölcseiben a Túróc és a Szent előnevekhez, tapodtat sem jut előbbre.

Innen, e halotti kaputól szeretnénk lemenni a Halott utcán: körülnézünk, de – nincs sehol! Eltüntették, összedőlt, kő kövön nem maradt. Halott utca! Zseniális elnevezés, mint ama bibliai „holt árnyak völgye", vagy az antik görögöknél Akherón folyója, mely elválasztja a holtak és az élők világát, már csak Khárón, a révész hiányzott! Ezek ellenére volt valahol középen – a temetőtől lejjebb és jobbra – egy egészen vidám kis kocsma, s majdnem vele szemközt egy zsinagóga! A régi és első látásra is csodálatos épületet az ötvenes évek hivatásos rombolói megsemmisítették. Tehát nem pusztán a keresztény kapu, de a zsidó templom is szálka volt a szemükben, amelyet a gyűlölet és a káosz vakított meg. Még a zsidó temető is itt volt, bűnösen megfeledkeztem róla: közvetlenül a mártoni keresztény temető keleti falánál terült el, szorosan és barátian megfértek egymás mellett isten tudja hány századon át. Senkit nem zavart, bár a rejtélyes és érthetetlen héber feliratok, az idegenszerűen formált, kereszt nélküli sírkövek és a vadgesztenyék felsorakozott katonái a sírok fölött ősi és dús egzotikumot sugároztak a szlovák városban. Egyszer-kétszer egy-egy barátommal átmásztunk a falon, s mostanáig megmaradt az az érzés, amikor egy messzi, idegen világban találtuk magunkat. De az a már-már testvéri közelség, amit csak egy magas fal választott el, arról beszélt, hogy a halál után minden ember kiszolgáltatott és egyenlő, hogy mindenki rejtélyesen alszik, és békén kell hagyni őket. Az ötvenes években ez sem számított: először Draskóc irányába eltemetgették az összeszedett halott partizánokat, majd valakik kiásták őket és a tetemeket átszállították a Priekopa és Vrútky fölött lévő partizántemetőbe, majd később, nem tudom, pontosan mikor, a zsidó sírokat felszántották, az ősi, pompás emlékköveket elvitték, nem tudom, mire használták fel, a gesztenyéket kivágták – és a korábbi emberi csontok helyére elkezdték eltemetni és elásni az újabb halottakat. Hogyan is aludhatja örök álmát egy halott a másoknak szentelt sírokban, akiket egyszer csak kikapartak és meghurcoltak? És a halottasház? Csupán egy átépített és meggyalázott zsidó imaház.

Valami hasonló, mára már letűnt dolog játszódott le a Halott utca jobb sarkánál, ahol a hosszú Šulc-féle áruház állt; Šulcék előtt várta bevásárlás után nagymamám – néhányszor magam is – a tejesembert, aki később érkezett. Homályosan villódznak szemem előtt a fekete Šulcék, néhány lánytestvér és az anyjuk, apjuk már nem élt, ahogy csipkelődtek velem, ahogy viccelődünk. Šulcéknak is menni kellett. Ez volt az első zsarnoki kor – gárdista és rasszista. Azt mesélik, hogy a falakat csókolgatták, amikor kihajtották őket. Sose tértek vissza, semmit sem tudni róluk, ma már a nevüket sem tudják, nem emlékeznek rájuk. Nincs meg a ház sem, mögüle hajtottam be hosszú évekig a városba. A lelkemben keresem még olykor. Hol is állt? A temetőkaputól a katolikus templom irányába, ez utóbbitól vagy húsz méternyire.

A Halott utcából, Šulcék sarokházától balra szeretnénk fordulni: egy facsúsztató árok és a Jesenský-kúria régi kertje melletti szűk átjárón szeretnénk a Stolárik utcába jutni, ahol a keresztanyám lakik. Hová is kerültünk? A távolsági buszjáratok megállójához, az utolsó Jesenský-kerti fáknál, szemben az üzlettel, a kocsmával, s a közelmúltban megszűnt kegyeleti irodával. A kúriát a mártoni vagy a járási elöljárók leromboltatták, ugyanúgy, mint az evangélikus templommal szemben álló verandás, emléktáblás Vajanský-házat, vagy a történelmi Pauliny-házat, mely sok más mellett Masaryk professzor első látogatásának is tanúja volt a híres mártoni Věšin-kiállítás idején, 1887-ben, vagy a KÚS épületét, az első mártoni – és kifejezetten szlovák – könyvnyomdát, vagy a közeli, stílusos városházát, ahol jelenleg a Prior áruház áll. Máshová tényleg nem építhették volna? Így döntötték le Elena Maróthy-Šoltésová közeli házát, és azt a legendás, a megállótól húsz lépésre található ősi kovácsműhelyt, ahol 1848-ban a túróci kaszákból kardokat és egyéb vágóeszközöket kovácsoltak. E műhelynek pedig örökre ott kellene állnia mint a nemzet szentélyének, mely azt hirdeti elhallgathatatlanul, ami akkor egyetlenegyszer talpára állította Túrócot és a szlovákokat: azt a szót, mely egyesek számára foghatatlan vagy jelentés nélküli, a nemzet számára viszont üdvözítő és módfölött szükséges, akárcsak a levegő, hogy lélegezhessünk, és ez a szó a – szabadság.

A mártoni járási maffia, melyet egy kramári építész is kiszolgált, s ebből az egyedülálló kulturális és erkölcsi tartalommal teli városból kaotikus romvárost csinált, a régi hírnév törmelékeibe költözött be. Mert a műveletlenség és a barbárság céltudatosan közeledik a kultúrához. Mártonban semmi sem folytatódhatott, ami régen a büszkeségévé és fényévé vált – sőt, épp annak kellett pusztulnia. Folyamatos emlékezetének, bizonyos házainak, a város látható és vitathatatlan tanúinak.

Így a Jesenský-ház helyén, melyben, mondjuk, egy túróci kulturális múzeum működhetne, csupán egy újabb, a szocialista Mártonban dívó elferdülést látunk: egy sírkövet, egy cinikus ravatalt, azzal a felirattal, hogy itt állt a ház, melyben Janko Jesenský nemzeti művész született – szó sincs a kiváló jellemű asszonyról, a műfordítóról és szerkesztőről, Zora Jesenskáról! Ebben a házban sok más nemzeti kezdeményezés és rendezvény mellett számos orosz és más idegen nyelvű könyvet fordítottak le és adtak ki. Ez a kúria kulturális központ volt, ahol a máig túl nem szárnyalt női lapot, a Živenát szerkesztették. És Zora Jesenská fordításait olvasni olyan volt, mintha kimagasló, eredeti szépirodalmat olvastunk volna. Mert ő, a nagyszerű Zora asszony pótolt a szlovákok számára néhány nagy prózaírót: nyelvi leleménye és ereje, mely fordításaiban megmutatkozott, műveit Hronský,

Švantner, Margita Figuli vagy Dobroslav Chrobák műveivel emelte egy rangra. Minden egyes fordítása új szépprózai csúcsteljesítmény volt! Kész csoda: mindössze konzervatóriumba járt – arra járva gyakran hallottam a zongoraszót: abból is élt, hogy órákat adott –, semmiféle egyetemet nem végzett, Oroszországban vagy más országban sem tartózkodott huzamosabban, mégis mennyi erő, micsoda, szinte zseniális önképzés! Mert tudta azt, amit tanulnia sosem kellett, amit örökül vagy ajándékba kapott a Jesenský család vérével.

Mi mindent érzünk e porából föltámadott épület látomásos megidézésekor! Egyedülálló lakója honleány volt, s persze, ettől elválaszthatatlanul: demokrata, a nemzeti érzés a demokrácia éthoszával telítődött, nem a sovinizmuséval, melytől a hazaszeretet tudatalattija csak egyetlen lépésnyire van. A szlovákságérzet, főként az a bizonyos mártoni – mely nagybácsijára, Janko Jesenskýre és sok másra is jellemző –, nem jelent korlátoltságot, hagyományos kizárólagosságot és begyöpösödést vagy elszigetelődést és terméketlenséget, hanem határokon átívelő széleslátókörűséget a maga fújdogáló és felszabadító áramlataival: melyek gyakran Zora asszony orosz, angol, német és francia fordításai révén jutottak el hozzánk.

Tehát állok, ácsorgok a távolsági buszok megállójában, várva a pozsonyira, szemben a bolttal és a kocsmával, melyeknek aligha kellene és szabadna itt állniuk, és szemben tizenkét csodálatos módon megmaradt fával a Jesenský-kertből: a hely régi tanúi és tanúságtevői mind – és tudom, hogy arcom arcába néz annak, ami sosem tér vissza, amit lehetetlen helyrehozni. Azon a távolsági megállóhelyen, a helyen, ahol nemcsak a távolságok, de a korok is összefutnak, szemben állunk valamivel, ami csupán négy évtizedet tesz ki, azzal a bennünk tátongó fekete, feneketlen lyukkal, melybe visszhang és válasz nélkül zuhan belé minden „miért" és „mi célból", és amit Érthetetlen Nagy Értelmetlenségnek hívnak és fognak hívni.

Létezett? Nem létezett? Inkább igen, mint nem. Mivel úgy tűnik, mintha mindez csak álom lett volna... A legelső, amit egy kölyök észrevesz a városból, három hatalmas épület a város keleti és magaslati peremén, mely a legközelebb fekszik Draskóchoz. A Farkasgödörtől egészen a Fenyőligetig nyúlnak, s a fiú számára úgy mutatkoznak a város felett, mint annak óriási őrei: a kékes Szlovák Nemzeti Múzeum, a halványkéken tündöklő gimnázium és a téglafalú Štefánik Intézet: hogy a jövőben hányszor váltanak nevet, azt szerencsére a fiú még csak nem is sejti. Ezeket az épületeket tulajdonképpen százszor jobban megjegyzi, mint a kéményeket, melyek a város házai és utcái közül merednek az égre: a cellulózgyáré, a Tatra bútorgyáré, a sörfőzdéé, s valahol Kossuthfalva és Szucsán közt a Šulc-féle téglagyáré. Sokkal jobban, mint a mártoni hegyeket, melyeknek uralkodniuk kellene a város fölött, holott csak úgy magaslanak fölé, mint pár, hatalmas kéz által fölemelt hosszú és egyenes deszka; számára a Magas-Fátra sokkal érdekesebb volt – és ma is az –, lévén, hogy tagoltabb és festőibb, sőt, titokzatosabb. A fűtőházi ferde kémény sem ferdült el akkor még Márton fölött – talán azért, mert Túrócszentmártonban akkor még minden egyenes és hajlíthatatlan volt. A Považská dierát mintha évek óta nem takarta volna felhő. Túróc és a teljes gyerekkor fölött derült, felhőtlen és határtalan kékségbe merülő időjárás ragyog.

Túrócszentmárton a háborús években és a Szlovák Állam idején! Mennyire nem hasonlít egyetlen arcvonása sem a maira, amit – híres történelmi előneveitől megfosztva – már csak Mártonnak hívunk, pedig úgy ismerte a várost az egész szlávság, sőt a messzi északon Björnstern Björnson, Franciaországban Arnošt Denis, Angliában Seton Watson. Ma előnevek nélkül áll, két szárnya nélkül, melyek híján képtelen a magasba emelkedni. Hová? Régi dicsősége, jelentősége, bizonyossága felé. Mert neve szlovák ügyekben mércét és erkölcsi bizonyosságot jelentett, mint egykor a hagyományőrző és becsületes, jó hírű famíliáké.

Induljunk el a régi úton az iskolába: a jégveremnél még nem létezik a Pharmalabor, a későbbi Biotika, sem a mai Hoechst lenyűgöző kiegészítéseivel, Krajčovič úr, a nagy, Megváltóhoz címzett gyógyszertár tulajdonosa lakik a megyeházánál, mellette a Horáčka cukrászdák még nem állnak vagy még csak épülnek. Ő az a bizonyos Krajčovič úr, aki szintén szívesen jár Draskócra, kiváltképp Thomkovba, az ő Ferdíkjéhez, jóságos ember, de szívós is: a semmiből kezdte, feleségével valahol egy forró tető alatt kenőcsöket készített, izzadt a homloka, kezén hólyagok nőttek: egy Baťa-típusú ember, aki még Márton környékét is híressé tudta volna tenni. És szórakozni is tudott. Kocsijával a draskóci „hársak alatt" rendezett táncmulatságokra járogatott el, és képes volt akár késő éjszakáig elidőzni – míg kocsisa békésen és türelmesen várt rá. Amikor valaki megjegyzést tett a dologra, a kocsis így válaszolt: „Egy ilyen úrra akár reggelig is várok!"

Közvetlenül a Jégverem kezdeténél állt, a környékre, a Magas-Fátrára és az Eprészligetre nyíló kilátással Ľudovít Fulla festőművész háza és kertje. Sokszor láttam, amint az útról betért a kertbe, mely egy patakocskával volt határos, amely a Vajanský, bocsánat, az eprészligeti forrásból fakadt. Néhány lépésnyire innen egy sarokház – a mai Maňké –, melyben az író Jozef Horák lakott; közvetlenül a háború után a Matica Slovenskában dolgozott, valószínűleg a Slniečko című lapot szerkesztette, és a gyermekeknek szánt Dobré slovo nevű sorozatot, köteteit én is forgattam, mivel keresztanyám Matica-illetményként Mártonból küldözte nekem. Jozef Horák naponta legalább négyszer sétált föl és le a temető mellett: reggel a Maticába, ebédelni haza, újra a hivatalba, majd ismét haza. Ezek a séták bizonyára segítették szabályozni a munka és a pihenés, de az egészséges életmód ritmusát is, sőt egyúttal fenntartották a munkakedvet. Mártonban hatékonyan lehetett dolgozni, ezt mondogatta Juraj Čečetka professzor is, aki az első Csehszlovák Köztársaság idején szintén a Jégveremnél lakott.

A Jégveremnél, közvetlenül a főút mellett állt még egy „kultúrintézmény" – a Mojmír utca sarokháza, melyben rengeteg gyerekének élt Karol Ondeička, a festő; amikor a gyerekek igencsak megszaporodtak és kinőtték a házat, egy újba költöztek, ha jól tudom, ugyanebben az utcában. Ugyancsak a Jégveremnél lakott két fogorvos: Černiansky lejjebb, a Svätopluk utcában, Košút kissé magasabban, a Pribina utcában – milyen közel voltak, mégsem konkuráltak egymással! Nem úgy, mint például a barátian felező Horáček könyvkereskedő a Házacska mellett a Fő utcán, vagyis a korabeli Rázus utcán. Kezdetben anyámmal Košúthoz jártunk – aki vadász is volt, a határunkban volt a vadászterülete –, később Kořínekhez a Horváth utcába. Ez a betelepült cseh emlékezetesen dolgozott: Lehotský Lajoš bácsi azzal dicsekedett, hogy a doktor úr tömései még negyven év múltán is tartanak. És egy spagátos kézifúróval csinálta mindet, amit a saját lábával hajtott. Csak közben mormogott a gyomra – „mintha öt mocsarat ivott volna ki", mondta nevetve egyik hálás betege. A rendelőben egy nő képe függött, akitől, mint ahogy azt a városban beszélték, elvált, de az emlékét láthatólag őrizte, a szinte jelenlevő, majdhogynem fedetlen keblű nőét, akit a fiú is észrevett. A váróteremben hosszan időztek el egy Hus Jánost ábrázoló képnél, amint a konstanzi lángoló máglyán áll: milyen vigasztalóan hajlik felé Krisztus feje! – a két arc szinte teljesen egyforma.

Megyünk tovább a temető mentén – szemem az alacsony fal fölött néz jobbra a rengeteg sír, emlékmű és fa felé, közülük emelkedik ki Kuzmány és a Jesenský család kriptája, ezek alapozták meg tulajdonképpen a temetőt. Tarka nemzetségek, sírok és emlékművek: a legmeghatóbbak még a „Vecsnaja pamjaty" felirattal. Ezek a sírok a fiú számára csak később jelentenek majd valamit, fejében lassan, évtizedeken át gyülemlenek majd az ismeretek e sírlakókról, mígnem nem is egy sírnál a csendességben elétárul egy egész regény.

Alul, a kapu fölött olvasgatta az íves, aranyozott feliratot: „Vésd az eszedbe, hogy halandó vagy, ám hidd, hogy feltámadsz!" E mellett a felirat mellett évekig elhaladt, amíg az iskolába tartott, később pedig a munkahelyére; mennyi gondolatot ébresztett! Nemcsak tanítóink nevelnek az iskolában, hanem bizonyos helyek és épületek is, sőt az ilyen látszólag esetleges és sértetlen feliratok is. A szentmártoni temető pogányai szakították csak el az ötvenes években, részegen attól az illúziótól, hogy a tudományos világnézet győzedelmeskedett, és minden problémát megold. Látnod kell. Még istenüket, az anyagot, és annak törvényszerűségeit sem ismerték tudományosan. Az anyagban hittek, és abba is haltak bele.

De miért nem teszik vissza a feliratot a temetőkapura a bársonyos forradalom utáni mártoniak? Valóban (?) szeretnék visszaállítani régi dicsőségüket, de saját felszabadult emlékezetüket nem képesek rendbeszedni és egésszé formálni. Meggyőződésem, hogy ha a mai Márton, kezdve a temetőkapunál, nem tér vissza lélekben és erkölcseiben a Túróc és a Szent előnevekhez, tapodtat sem jut előbbre.

Innen, e halotti kaputól szeretnénk lemenni a Halott utcán: körülnézünk, de – nincs sehol! Eltüntették, összedőlt, kő kövön nem maradt. Halott utca! Zseniális elnevezés, mint ama bibliai „holt árnyak völgye", vagy az antik görögöknél Akherón folyója, mely elválasztja a holtak és az élők világát, már csak Khárón, a révész hiányzott! Ezek ellenére volt valahol középen – a temetőtől lejjebb és jobbra – egy egészen vidám kis kocsma, s majdnem vele szemközt egy zsinagóga! A régi és első látásra is csodálatos épületet az ötvenes évek hivatásos rombolói megsemmisítették. Tehát nem pusztán a keresztény kapu, de a zsidó templom is szálka volt a szemükben, amelyet a gyűlölet és a káosz vakított meg. Még a zsidó temető is itt volt, bűnösen megfeledkeztem róla: közvetlenül a mártoni keresztény temető keleti falánál terült el, szorosan és barátian megfértek egymás mellett isten tudja hány századon át. Senkit nem zavart, bár a rejtélyes és érthetetlen héber feliratok, az idegenszerűen formált, kereszt nélküli sírkövek és a vadgesztenyék felsorakozott katonái a sírok fölött ősi és dús egzotikumot sugároztak a szlovák városban. Egyszer-kétszer egy-egy barátommal átmásztunk a falon, s mostanáig megmaradt az az érzés, amikor egy messzi, idegen világban találtuk magunkat. De az a már-már testvéri közelség, amit csak egy magas fal választott el, arról beszélt, hogy a halál után minden ember kiszolgáltatott és egyenlő, hogy mindenki rejtélyesen alszik, és békén kell hagyni őket. Az ötvenes években ez sem számított: először Draskóc irányába eltemetgették az összeszedett halott partizánokat, majd valakik kiásták őket és a tetemeket átszállították a Priekopa és Vrútky fölött lévő partizántemetőbe, majd később, nem tudom, pontosan mikor, a zsidó sírokat felszántották, az ősi, pompás emlékköveket elvitték, nem tudom, mire használták fel, a gesztenyéket kivágták – és a korábbi emberi csontok helyére elkezdték eltemetni és elásni az újabb halottakat. Hogyan is aludhatja örök álmát egy halott a másoknak szentelt sírokban, akiket egyszer csak kikapartak és meghurcoltak? És a halottasház? Csupán egy átépített és meggyalázott zsidó imaház.

Valami hasonló, mára már letűnt dolog játszódott le a Halott utca jobb sarkánál, ahol a hosszú Šulc-féle áruház állt; Šulcék előtt várta bevásárlás után nagymamám – néhányszor magam is – a tejesembert, aki később érkezett. Homályosan villódznak szemem előtt a fekete Šulcék, néhány lánytestvér és az anyjuk, apjuk már nem élt, ahogy csipkelődtek velem, ahogy viccelődünk. Šulcéknak is menni kellett. Ez volt az első zsarnoki kor – gárdista és rasszista. Azt mesélik, hogy a falakat csókolgatták, amikor kihajtották őket. Sose tértek vissza, semmit sem tudni róluk, ma már a nevüket sem tudják, nem emlékeznek rájuk. Nincs meg a ház sem, mögüle hajtottam be hosszú évekig a városba. A lelkemben keresem még olykor. Hol is állt? A temetőkaputól a katolikus templom irányába, ez utóbbitól vagy húsz méternyire.

A Halott utcából, Šulcék sarokházától balra szeretnénk fordulni: egy facsúsztató árok és a Jesenský-kúria régi kertje melletti szűk átjárón szeretnénk a Stolárik utcába jutni, ahol a keresztanyám lakik. Hová is kerültünk? A távolsági buszjáratok megállójához, az utolsó Jesenský-kerti fáknál, szemben az üzlettel, a kocsmával, s a közelmúltban megszűnt kegyeleti irodával. A kúriát a mártoni vagy a járási elöljárók leromboltatták, ugyanúgy, mint az evangélikus templommal szemben álló verandás, emléktáblás Vajanský-házat, vagy a történelmi Pauliny-házat, mely sok más mellett Masaryk professzor első látogatásának is tanúja volt a híres mártoni Věšin-kiállítás idején, 1887-ben, vagy a KÚS épületét, az első mártoni – és kifejezetten szlovák – könyvnyomdát, vagy a közeli, stílusos városházát, ahol jelenleg a Prior áruház áll. Máshová tényleg nem építhették volna? Így döntötték le Elena Maróthy-Šoltésová közeli házát, és azt a legendás, a megállótól húsz lépésre található ősi kovácsműhelyt, ahol 1848-ban a túróci kaszákból kardokat és egyéb vágóeszközöket kovácsoltak. E műhelynek pedig örökre ott kellene állnia mint a nemzet szentélyének, mely azt hirdeti elhallgathatatlanul, ami akkor egyetlenegyszer talpára állította Túrócot és a szlovákokat: azt a szót, mely egyesek számára foghatatlan vagy jelentés nélküli, a nemzet számára viszont üdvözítő és módfölött szükséges, akárcsak a levegő, hogy lélegezhessünk, és ez a szó a – szabadság.

A mártoni járási maffia, melyet egy kramári építész is kiszolgált, s ebből az egyedülálló kulturális és erkölcsi tartalommal teli városból kaotikus romvárost csinált, a régi hírnév törmelékeibe költözött be. Mert a műveletlenség és a barbárság céltudatosan közeledik a kultúrához. Mártonban semmi sem folytatódhatott, ami régen a büszkeségévé és fényévé vált – sőt, épp annak kellett pusztulnia. Folyamatos emlékezetének, bizonyos házainak, a város látható és vitathatatlan tanúinak.

Így a Jesenský-ház helyén, melyben, mondjuk, egy túróci kulturális múzeum működhetne, csupán egy újabb, a szocialista Mártonban dívó elferdülést látunk: egy sírkövet, egy cinikus ravatalt, azzal a felirattal, hogy itt állt a ház, melyben Janko Jesenský nemzeti művész született – szó sincs a kiváló jellemű asszonyról, a műfordítóról és szerkesztőről, Zora Jesenskáról! Ebben a házban sok más nemzeti kezdeményezés és rendezvény mellett számos orosz és más idegen nyelvű könyvet fordítottak le és adtak ki. Ez a kúria kulturális központ volt, ahol a máig túl nem szárnyalt női lapot, a Živenát szerkesztették. És Zora Jesenská fordításait olvasni olyan volt, mintha kimagasló, eredeti szépirodalmat olvastunk volna. Mert ő, a nagyszerű Zora asszony pótolt a szlovákok számára néhány nagy prózaírót: nyelvi leleménye és ereje, mely fordításaiban megmutatkozott, műveit Hronský, Švantner, Margita Figuli vagy Dobroslav Chrobák műveivel emelte egy rangra. Minden egyes fordítása új szépprózai csúcsteljesítmény volt! Kész csoda: mindössze konzervatóriumba járt – arra járva gyakran hallottam a zongoraszót: abból is élt, hogy órákat adott –, semmiféle egyetemet nem végzett, Oroszországban vagy más országban sem tartózkodott huzamosabban, mégis mennyi erő, micsoda, szinte zseniális önképzés! Mert tudta azt, amit tanulnia sosem kellett, amit örökül vagy ajándékba kapott a Jesenský család vérével.

Mi mindent érzünk e porából föltámadott épület látomásos megidézésekor! Egyedülálló lakója honleány volt, s persze, ettől elválaszthatatlanul: demokrata, a nemzeti érzés a demokrácia éthoszával telítődött, nem a sovinizmuséval, melytől a hazaszeretet tudatalattija csak egyetlen lépésnyire van. A szlovákságérzet, főként az a bizonyos mártoni – mely nagybácsijára, Janko Jesenskýre és sok másra is jellemző –, nem jelent korlátoltságot, hagyományos kizárólagosságot és begyöpösödést vagy elszigetelődést és terméketlenséget, hanem határokon átívelő széleslátókörűséget a maga fújdogáló és felszabadító áramlataival: melyek gyakran Zora asszony orosz, angol, német és francia fordításai révén jutottak el hozzánk.

Tehát állok, ácsorgok a távolsági buszok megállójában, várva a pozsonyira, szemben a bolttal és a kocsmával, melyeknek aligha kellene és szabadna itt állniuk, és szemben tizenkét csodálatos módon megmaradt fával a Jesenský-kertből: a hely régi tanúi és tanúságtevői mind – és tudom, hogy arcom arcába néz annak, ami sosem tér vissza, amit lehetetlen helyrehozni. Azon a távolsági megállóhelyen, a helyen, ahol nemcsak a távolságok, de a korok is összefutnak, szemben állunk valamivel, ami csupán négy évtizedet tesz ki, azzal a bennünk tátongó fekete, feneketlen lyukkal, melybe visszhang és válasz nélkül zuhan belé minden „miért" és „mi célból", és amit Érthetetlen Nagy Értelmetlenségnek hívnak és fognak hívni.