Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Az én Pozsonyom (Pozsony)

Az én Pozsonyom (Pozsony)

Archleb L. Dániel fordítása

   

Az én Pozsonyom nem létezik; manapság biztosan nem, és talán sosem létezett. Máshol sosem éltem ugyanis, így Pozsony számomra nem volt egyike a sok városnak. Egy világ volt, és a világ határozottan nem az enyém volt, hiszen a mai napig nem az; a világ egyszerűen volt. Talán csak néha, ritka alkalmakkor –például amikor hazatérőben voltam a szünidei kirándulásból és a villamos csikorogva kanyarodott a vasútállomás előtti kavicsos részen – tudtam egy pillanatra Pozsonyt mint különleges lényt érzékelni. Tulajdonságokkal: a meleggel, mely a túlfűtött házakból sugárzott, a Dimitrov gyár sűrű bűzével és a város távolság által tompított zajaival. Az „újra otthon!" nem volt mindig egyértelműen örömteli gondolat.

Ha le akarunk írni valamilyen tárgyat, főleg ha akkoráról van szó, mint amilyen egy város, kissé hátrálnunk kell, hogy jobban lássuk. Mivel térben nem tudok hátrálni, hátrálok időben: legalábbis eleinte gyermekkorom Pozsonyáról fogok beszélni. Nosztalgia nélkül szeretnék róla beszélni, mert nem érzek semmiféle nosztalgiát gyermekkorom iránt, csak az erős benyomásokat hiányolom. Elvégre, milyen nosztalgia: nem csak Pozsony változott, minden megváltozott, és én sem jobbá változtam.

Egy lakóház hatodik emeletén laktunk a város és a gyárnegyed határán, ahol a „magas" és az „alacsony" keveredett. Akkoriban a miénk volt a legmagasabb ház a környéken, így az egyik oldalról ráláttunk a Kárpátok tövére, a tájkép része volt a Szent Márton-dóm („dómtemplom", vagy egyszerűen „dóm", ahogy otthon hívtuk), a vár és a Slavín, a másik oldalról a temető zöld növényzete fölött messze a síkságba láttunk, amelyet később beárnyékolt az ún. „ötszáz lakás". Akármikor kinéztem az ablakon, tudtam, hogy Pozsonyban vagyok, és azt is, hogyan helyezkedik el a város a tájban. A látóhatár messze volt és nagy részét az égbolt foglalta el, amely teret adott a fantáziának. Sokáig órára sem volt szükségem, elég volt a Szent Erzsébet-templom tornya. Naponta megfigyelhettem a napnyugtát, összesen vagy 10.600, a várlovardától a Mély úti templomig mozgó, a Kárpátok gerince mögé történő csusszanás volt. És hány felhő! Jóllakik az ember. Az időjárás mindig egy karnyújtásnyira volt. Gyönyörűen, hangosan kopogott az eső az üvegtáblákra. Nem lehetett nem látni, hogy Pozsony csak részleges és az égboltból mindig több van. Megértettem, hogy a város ugyanúgy a természet része, mint bármi más.

Ma már nem létezik ez a kilátás, belemásztak a minisztériumok meg más magas épületek, és jól van ez így, legalább nem sajnálom, hogy már nem lakom ott. De sosem voltam olyan szabad, sosem volt akkora jövőm.

A világot folyamatosan, a közelebbitől a távolabbiig ismerjük meg.

Utcánk – mint sok másik, mint a legtöbb – macskakővel volt kirakva; csak a Lazaret utcán, a gyermekkórház körül voltak az utcán sárga téglák, amelyek esőben szörnyen csúsztak. Ha nehezebb jármű ment végig az utcán, a hatodik emeleten is beleremegtek az ablaktáblák. De akkoriban kevés kocsi járt még a ház előtt leparkolt autó már-már szenzációnak számított, kíváncsian lerohantunk megnézni. A szenet is – lakóházunkban nem volt központi fűtés – lovas kocsival hordták szét. Előbb az embernek, kezében a szénjeggyel, természetesen ki kellett lesnie a szenet a kis vasútállomás melletti szénraktárban. Ha végre nem barnaszén, hanem feketeszén, esetleg nem túl poros brikett és összedrótozott tűzifa-köteg is volt, az ember átment a szemközti kocsmába, ahol a kocsisok ültek (ezért volt Lókocsma a neve), és megbeszélte a fuvart. Ha szerencséje volt, a kocsival eljött „hordár" is, aki a kiszórt szenet nagy, pántos pléhvödörbe rakta és lehordta a pincébe. Mindig ámuldoztam azon, honnan az a már-már állati eltökéltség, amellyel újra és újra hátukra emelik a szénnel teli vödröt, ezekben az aszót vékony, derékig meztelen, roggyant térdű testekben, akiknek szénpor borította arcuk olvashatatlan. Hajtóanyaguk az alkohol és a világra való felcseszettség keveréke? Ha gyermektelen, idős házaspárra vagy magányos özvegyre leltek, könyörtelenül és agyafúrtan fokozni tudták követeléseiket.

A mi oldalunkon a járda elég széles volt, egy része le volt aszfaltozva, egy része be volt nőve fűvel. A füves rész fokozatosan kopaszodott. Gázlámpák álltak rajta, állandóan pislákoló harisnyákkal; mielőtt teljesen besötétedett, végigbiciklizett az utcán egy bácsi, kezében egy hosszú, végén kampós bottal, leszállt a lámpánál, beakasztotta a bot végét a drótfülbe, meghúzta: és lőn világosság. Reggelente megismételte az utat és eloltotta a lámpákat. Néha ez a bácsi néni volt. Ha valamilyen oknál fogva – például, mert át akartunk mászni a temetőkerítésen – sötétségre volt szükségünk, fölmásztunk a vasoszlopon és kétszer meghúztuk a drótot; aztán, amikor már megszűnt az ok, rendszerető módon visszaállítottuk a lámpát eredeti állapotába. Tökéletes bűntett, nyomok nélkül.

Az utca egy részét a sörgyár alacsony, de terjedelmes épülete foglalta el. Nehéz, bódító illat áradt belőle és amikor bekukkantottunk a fa ablaktáblák résein, a talajon szétszórt árpában villával vagy lapáttal turkáló férfiakat láttunk. Ősszel ez az illat keveredett a rothadó falevelek illatával, és a házias, nem tolakodó gyárkémény-füsttel együtt alkotta a negyedünkkel immár mindörökre egybekötött, jellemző szagkeveréket.

Első utaim egyike a Grössling utcai óvodába vezetett, a nővérkékhez, de oda még vittek. Már teljesen egyedül jártam a zománcozott „kandlival" a Lazaret utcai tejboltba; az elárusítónő félliteres vagy literes mérővel szedett tejet a nagy alumínium kádból és a necctáskába tette a kifliket. Anyukám néha elvitt a Sifbekbe, a mai Medikus kertbe, de akkoriban a parkban még három sétány volt, hatalmas fákkal, és a füvön erre-arra bokorcsoportok voltak, amelyekben jól el lehetett bújni. Női segédünkkel a régi vásárcsarnokba jártunk. Belül fémvázas épület volt, még egy emelettel, amely tele volt otthon tenyésztettet vagy termesztettet kínáló árussal. A csarnok körül, mint kövér, széles szoknyájú anyókák, bódék álltak – mozgalmas, izgalmas térség.

Végső mozgásszabadságom az iskolába járással szereztem meg. Első osztályba az orsolyákhoz jártam, a Nedbal utcába (a közeli Grössling utcában levő Štefánik iskola akkor még szét volt bombázva), és a pozsonyi utcák forgalmának sűrűségéről tanúskodik, hogy egy-két elkísérés után egyedül kelhettem át a Manderla épület mellett, a legforgalmasabb kereszteződésen is. Letettem az utcai érettség vizsgáját és a város teljesen kitárulkozott előttem.

   

Az udvar

De a gyermekek társasági élete hosszú éveken át, gyakorlatilag a serdülőkorig az udvaron játszódott le. Kiterjedt, téglafallal körülvett, fákkal díszített udvarunk volt. Főleg hárs nőtt benne, de akadt egzotikus japán cseresznye is. (A fákat később testvériesen elosztottuk egymás közt – az „én" hársfámon egész a negyedik emelet magasságáig föl lehetett mászni – és június vége felé hársvirágot szedtünk róluk.)

Az udvar alternatív világ volt, semmi köze nem volt a túloldalon lévő világhoz. Ott a történelem uralkodott, az udvarban az időtlenség – úgy kellett minket összekiabálni az ablakokból és a balkonokról, de gyakran csak hosszú egyezkedések után adtuk be a derekunk. A régi, jobb időkben tekézni lehetett az udvaron (a kötélen függő golyó egy vas akasztófán lógott és a bábukat a betontalapzaton kijelölt helyre rakták). Röplabdázni is szoktunk, és télen korcsolyáztunk és jégkorongoztunk a rendszeres esti udvaröntözés jóvoltából keletkezett jégen; leggyakrabban természetesen fociztunk és „snúroztunk". A hiányzó játékosokat gyakran a szomszédos házakban lakó fiúk pótolták, néha versenyt szerveztünk a házak között (a mi udvarunk volt az „elsős", a szomszédos a „másodikos" és az a mögött lévő a „harmadikos", de ezen megjelölések változtak, aszerint, honnan kezdtük a számolást).

E számos becsületes szórakozási mód mellett volt más is. Amikor a szomszédos üres telken új lakóház építésébe kezdtek, átjártunk az építkezésre „kutatni" és visongó elragadtatással rohantunk az őrök elől a kerítésen át; ez a menekülés volt expedíciónk csúcspontja és egyben valódi célja. Egy időben „hód-jelvényekért" küzdöttünk: a bátorság hódjáért a hatodik emeleti külső ablakpárkányra kellett ülnünk és fölemelt kézzel üdvözölnünk az odalent álló kis csoportot. A vizsgázó háta mögött ott állt egy másik fiú, nem azért, hogy szükség esetén elkapja, hanem hogy leellenőrizze, tényleg nem fogózkodik-e valahogyan. A kitartás hódját közösen szereztük meg; egy fabódéban, amely öltöző és szerszámraktár gyanánt szolgált, befűtöttünk a kályhába, eltorlaszoltuk az ajtót, majd leöntöttük a tüzet vízzel. Amikor már mind a földön hevertünk és a maradék levegőért kapkodtunk a sűrű füstfelhőben, valamelyikünk elvesztette idegeit és kirúgta a eltorlaszolt ajtót; a többiek fejvesztve utánavetődtek. Éjszaka a bódé a rosszul eloltott tűztől lángra kapott és leégett.

Nem a kommunisták tettek tönkre mindent. Amikor kortársaim gépkocsitulajdonosokká váltak, hátulról, a Janáček utca felől lebontották a kerítésfal egy részét és kapuval helyettesítették. Azután kiaszfaltozták az egész udvart és a fák alá tetőket improvizáltak: ahol azelőtt gyerekek játszottak, most az autók fürdenek és alszanak. A gyerekek kint az utcán, az autók biztonságban az udvaron – így rendezzük be spontán módon, senki által nem kényszerítve világunkat. Csodálkozhatunk ezek után, hogy úgy néz ki, ahogyan kinéz?

   

A korzó

Serdülőkorban a társadalmi élet átkerül az utcára, a közelebbi és távolabbi környékre. (Tíz- és tizennégy éves kor között városrészünk utcái „veszélyesek" voltak a magányos srácok számára, mert szinte mindegyiknek megvolt a saját „bandája", amely védte fenségterületét, és a betolakodót helyben megbüntette néhány bökéssel és rúgással. Az érintett aztán fölverte a bandáját és büntető expedícióra indultak – vagy, ha nem mertek, egyenként lesték meg a bűnösöket, amikor azok az utcájukra tévedtek.) Nyáron strandolás a Téglamezőn (Tehelné pole), biciklitúrák a kavicsbányához, amelyből a mai Aranyhomok (Zlaté piesky) tó jött létre; akkoriban még teljes iramban termelték a kavicsot és a felszínt színültig megtöltött uszályok szántották. Télen a Grössling utcai fedett uszoda, ahol Skovajsa úszómester uralkodott erős kézzel. A váramfiteátrum a munkásosztály filmfesztiváljaival: milyen sűrű sorokban lépdeltek fölfelé a Várlépcsőn, milyen eszeveszett tolakodás volt a pénztárnál, amikor Fellini Édes életét vetítették! De tavasztól télig a hétköznapi estéken a leggyakrabban, legrendszeresebben, szinte naponta a korzóra jártunk.

Korzózni általában csak két órát szoktak, fél nyolctól fél tízig, a kitartóbbak akár tízig. Az útvonal az Egyetemi Könyvtártól a Tejbárig vezetett, meghosszabbítva egészen a Duna-parti propeller-megállóig, de ott már kevesebb korzózó volt. A Mihály utcán (Michalská ulica) sosem korzóztak, az csak egy csatlakozó utca volt. A korzózás kisebb csoportokban történt, először fiúk, lányok külön, később a fiúk besorakoztak a kinézett lányok mögé és párbeszédet kezdeményeztek, vagy legalábbis megpróbálkoztak vele. Párok nem korzóztak, máshová mentek randevúzni. Aki egyedül volt, nem sétált, hanem megállt a járda szélén és megvárta, amíg arra jött a baráti társasága vagy valamilyen ismerős. Az útvonalon három cukrászda volt és a Tejbár, oda be lehetett térni egy málnaszörpre, krémesre vagy eperkoktélra; szerény kis bűnök. A teljesség kedvéért még hozzáteszem, hogy a Nyerges utcai (Sedlárska ulica) korzó mellett létezett még egy párhuzamos „Ancsa korzó" az SNP térén, a Slovan mozitól a Posta utcai Palace moziig, ahol a katonák és a szakközépiskolások sétáltak.

Úgy gondolom, a korzózás újjáélesztését célzó mai próbálkozások sikertelenségre vannak ítélve. Pozsony, még az én fiatalságom idején is, intim város volt, és a kortársak többé-kevésbé ismerték egymást, legalább látásból – útjaik ebben vagy abban a stádiumban kereszteződtek és találkoztak az óvodában, a játszótéren, a templomban, az általános vagy középiskolában, a strandon vagy a sportklubban. A mai napig olyan arcokra bukkanok a városban, amelyek ismerősnek, sőt, közelinek tűnnek, és mégsem tudom őket sehová besorolni; ezek az idő által megjelölt, ismerős, kortárs pozsonyi „pofák" vagy „képek". A fiatalok zöme akkor még a központban élt, a korzóra csak kisétáltak és szintúgy gyalog tértek vissza. Ma a fiatal évfolyamok főleg a lakótelepeken összpontosulnak, és ha már elindulnak valahová, akkor leginkább a külön az igényeik számára kialakított központokba – diszkókba és biliárdszalonokba; a látszólag céltalan föl-le járkálás valószínűleg nem lenne eléggé izgalmas számukra. Esténként ritkán járkálok a városban, de ha nem számítjuk a hangoskodó, elkeseredett csoportokat, akik egy őket befogadó kocsmát keresnek, sötétedés után reménytelenül halottak Pozsony utcái. Végig lehet rajtuk menni, de nincs, ami miatt sétálna ott az ember. És a hivatalosan szervezett korzózási egyetemek ezen mit sem változtatnak. A korzó a legkisebb gond; mi lenne, ha tennének valamit a városi tömegközlekedéssel? 1927-ben az A és D jelzésű villamosok és az N jelzésű autóbuszok éjfélig jártak. Pozsonynak akkor körülbelül 100.000 lakosa volt.

     

A tömegközlekedés

Emlékszem még a hasas, jóságos, tehénke kinézetű M.A.N. trolibuszokra, amelyeknek egyetlen ajtajuk volt, középütt; utánuk már a modernebb, konstruktivista módon szögletes, elöl-hátul ajtós trolibuszok jöttek. A legrégebbi villamosok, amelyekre emlékszem, szintén szögletesek voltak, magas főlépcsőkkel és két peronnal; néhány kiöregedett példány még évekig közlekedett a 6-os útvonalán, amely Károlyfaluból (Karlova Ves) a Hviezdoslav téren, a Štúr utcán és az öreg hídon át Ligetfaluba (Petržalka) vezetett. Utánuk szintén szögletes, de könnyebb, mozgékonyabb villamosok jöttek, lágy ívelésű tetőkkel, és alacsonyabb, fémrácsos lépcsőkkel. Lényeges, hogy mindezen tömegközlekedési járművek állandóan nyitott ajtóval közlekedtek, melynek közepén egy farúd, vagy oldalt két rövidebb fémrúd volt fogózkodó gyanánt; föl lehetett rájuk ugrani indulás után is, és le lehetett róluk ugrani, amint elkezdtek fékezni a kanyar vagy a megálló előtt. Lehetett állni a nyitott peronon, hagyni, hogy a szél átfújjon, érezni az utca szagát és kiabálni, vagy akár köpködni az arra járókra. A kocsiban a hosszában elhelyezett fapadok között sétált a kalauz, táskával és lyukasztóval, jegyeket árult és a megállókon ellenőrizte, le- és fölszállt-e már mindenki; ha már igen, meghúzta a zsinórt és így adta tudomására a vezetőnek, hogy indulhat. Akkoriban nem használtuk gyakran a tömegközlekedést, a központból szinte minden közel volt – legfeljebb, ha bőröndöstül indultunk a főállomásra, vagy nyáron a strandra; de ha már megtörtént, az embernek továbbra is megmaradt az az érzése, hogy az utcai történés része, csupán a kalauz kérdései és utasításai, a hangos csöngetés és a villamos lassú mozgása (a megállók sűrűn voltak egymás mellett, többnyire nem is érte meg futni a villamos után) adott mindennek házias, családi hangulatot.

   

A háromnyelvű város

Bratislava, Pressburg, miért ne. Minél több hódoló és kérő, annál jobb. Ha lehet Ružomberok (Rózsahegy), miért ne lehetne Prešporok? Hiszen a név elárulja, hogy a várost már régen magukévá tették a szlovákok is. Népdalokban szerepel – elképzelhető-e ennél nagyobb mértékű háziasodás? De nem, az én időmben csakis és kizárólag Bratislava létezett. Ha egy város ilyen könnyen és könnyelműen lemond saját múltjáról, nem érdemel jobb jövőt, mint amilyenben része volt.

Nagyanyám nem volt pozsonyi, nem is lakott Pozsonyban, mégis három nyelven beszélt. Anyám, aki Pozsonyba tanulni jött, majd itt maradt, szintén három nyelven beszélt. Nem a város, hanem a kor volt háromnyelvű. Az enyém már nem. A német nyelvből észrevétlenül és akaratlanul rámragadt ez-az, miközben slágereket hallgattam az osztrák Rot-weiss-rot rádióállomáson. Ez ellen senkinek sem volt kifogása, a magyar viszont titkos nyelvvé vált családunkban, amelyet akkor használtak, amikor azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék a beszélgetést. Megkülönböztettem a megrökönyödést a „Borzasztó!" és a csodálatot a „Gyönyörű!" szavakban, később hozzájött még néhány káromkodás és, természetesen, illetlen mondóka, el tudtam és nagy nehezen talán még ma is el tudnék számolni harmincig, de tovább nem jutottam – hiába, a magyar nyelv nem örvendett nagy népszerűségnek a háború utáni szlovák fiatalság körében. (Emlékszem, hány, valójában jóindulatú, de könyörtelen gúnyolódást kellett az udvarunkon kezdetben végigszenvednie magyar beszédéért a kis Pongrácz Józsinak, akit pozsonyi nagynénjeinél rejtettek el budapesti szülei az 1956-os „magyar események" után. De gyorsan tanult és azt hiszem, hogy – azután már csak szünidőben – szívesen járt vissza az udvarunkba; így vagy úgy, visszajárt.)

És mégis: amikor a házunk mögötti üres telken újabb lakóházat kezdtek el építeni, hétfőnként becsöngettek hozzánk a csallóközi munkások, és kínálták: „Tojás – vajíčka!" Ez a jegyrendszer idején volt, az élelmiszer és a textília „jegyre" volt kapható, így gyakran álltak meg nálunk „Magyarból" érkező asszonyok is, kacsákkal és libákkal, melyeket használt ruhaneműre és cipőre cseréltek. Anyámmal biztosan nem csupán azért üzleteltek szívesen, mert beszélt magyarul, hanem nagylelkűségéért is, amellyel odaadta a jó állapotban lévő kabátokat és öltönyöket – gyakran gúnyolódtunk „egyezkedési" képességein.

A magyart, a gyakran makaróni-magyart („megyünk a národný výborba") lehetett hallani az utcán is, német szót csak nagyon ritkán, leginkább talán a vasárnap délelőttökön a Carltonban vagy a Savoyban, ahol a templomba öltözött idős pozsonyi hölgyek találkoztak egy kávé mellett. De amikor anyám beszélgetett barátnőivel, gyakran hangzott el magyar és német kifejezés vagy szófordulat – spontán módon az után a szó után nyúlt az ember, amely a leginkább kifejező volt, vagy először jutott az eszébe.

A város nemzetiségi összetétele tükröződött a zömében hivatalnokok által lakott házunkban is: több cseh eredetű család, Novákék, Prokšáék és Grégerék mellett (a neveket megváltoztattam, de megőriztem nemzetiségi jellegüket) itt laktak Schulzék, Hegedűsék, Hornayék és Maslányiék. A nevek viszont inkább szóltak a családi gyökerekről vagy a történelem kanyargó útjairól, mint a jelenlegi helyzetről. Nem tudom például, hogy állt a némettel az öreg Schulz úr, de a felesége és a lányai biztos nem tudtak németül. Hegedűsék tudtak magyarul, Maslányiné tudott németül és magyarul is, de hát elvégre az anyám is tudott, aki liptói származású volt és egész életében szlovák nyelvet tanított. Így vagy úgy, a lakók egymás közt szlovákul társalogtak és a nemzetiségi kérdéseknek semmi szerepe nem volt.

   

Topográfia

A Sifbek számomra mindig is Sifbek maradt, de kislányom már a „Megadikus kertbe" akart menni. A Firsnál is, ahová néhanapján elmentünk körhintázni vagy megtekinteni a katonai fölvonulásokat, sokáig csak Firsnál maradt, de végül nem tudott ellenállni az időnek és a diákok már mint Gottwald teret ismerték. (Mellesleg, a titokzatos Firsnál nevet csak néhány éve sikerült megfejtenem, amikor vettem egy 19. század eleji pozsonyi térképet: a mai Kormányhivatal előtti, fákkal beültetett térség, valószínűleg park neve eredetileg Fürstenallee volt, tehát Fejedelmi sétány.) A ragaszkodás az utcák régi elnevezéseihez a megszokás mellett az „új renddel" szembeni ellenállás egy formája is volt, próbálkozás a város és saját magunk önbizalmának emelésével; sok függött viszont attól is, hogy milyen néven ismerkedtünk meg az utcával legelőször, és hogy mennyire épült be az új elnevezés a hétköznapi nyelvbe. A Schöndorfskát (Széplak utca) már nem éltem meg, először az utca Uhorská (Magyar utca) elnevezésével találkoztam, s számomra az maradt akkor is, amikor Molotovská (Molotov utca) utca lett, sőt, sokáig elleneztem a semleges Obchodná (Üzlet utca) elnevezést is – még ma is gyakran tévedek és régi nevén nevezem. A Vörös hadsereg utca (ulica Červenej armády) évtizedekig küszködött, mire legyőzte a Grössling utcát, a Csehszlovák hadsereg utcának (ulica Československej armády) esélye sem volt a Kórház utca (Špitálska) ellen. A Lazaret utca, Lőrinckapu utca (Laurinská ulica) és Ventúr utca sorsa is nehéz volt, de például a Sztálin térhez (Staliňák) elég gyorsan hozzászoktunk és még az emberiség zseniális vezérének szobra eltávolítása után is jó ideig ragaszkodtunk hozzá. Természetesen nem az iránta érzett szeretetből (a Lenin tér elnevezés például sosem ragadt meg, az mindig csak Jakab városbíró tér – Jakubák – maradt), inkább amiatt, hogy a Köztársaság tér (námestie Republiky) vagy a Szlovák nemzeti felkelés tér (námestie Slovenského národného povstania) nem fért olyan könnyen a szánkba, és még a rövidített változatát – Eszenpé – sem nagyon lehetett ragozni. És ha valaki Béke térről (Mierové námestie), Május 1. térről (námestie Prvého mája) és hasonlókról beszél előttem, egy ideig eltűnődöm, vajon Pozsony melyik zugára gondol az illető. Ezeket a helyeket inkább a domináns épületek – szállodák, paloták és templomok – szerint nevezem el.

Az elmondottak után kedves pardoxonnak érzem azt, hogy manapság néha az óramutató járásával ellentétesen tévedek és mondjuk Steiner utcának nevezem a Kereszt utcát (Krížna ulica), amelyhez pedig oly sokáig hű voltam. Végül is, miért ne? Pluralitás van, és Steiner Gábor nem tehet semmiről; arról sem, hogy mifelénk a forradalmi változások hagyományosan utcanév-változtatásokká zsugorodnak.

Mi sem könnyebb, mint a Karol Šmidke parkot átnevezni Andrej Hlinka parkká, és mi van abban, hogy a park közepén Šmidke szobra áll, frissen vásárolt lángossal a kezében? A neve már úgyis le van verve, elég más betűkkel helyettesíteni. (Csak nehogy most valaki – isten ments! – eltávolítsa a szobrot...)

   

Történelem

Pozsonyban nincs annyi történelmi épület, hogy az ember ne tudja játszva megtanulni történeteiket. Néhányszor, amikor arra került sor, hogy valamilyen vendéget kísérjek, már be is gyakoroltam, de a beszéddel kihánytam őket magamból és a sétából tiszta fejjel tértem vissza; a történelem úgy csurog le rólam, mint víz a kacsatollról. Szeretem a régi házakat, tehát azokat, amelyeken érződik, hogy tudják a magukét, hogy emlékeznek, és nem is kell, hogy pedigréjük legyen, jó a keverék, az utca-mix is. A kopott, megrepedezett, szürke, por-bevonatú falak bizonyos perspektívát kínálnak, még ha visszafelé mutatót is; korrekciót, néma lábjegyzetet a jelen pillanathoz. Ironikusan megemelt szemöldököt. (A várnak is volt számomra magasabb értelmi jelentése, minthogy egy durva rom, üres ablakokkal, amelyeken keresztül látni lehetett az eget: férfias, sztoikus basszushang volt.) Nem kívánom tolakodó kérdésekkel molesztálni őket, családi eredetüket tudakolni, kutatni az 1848-ban és a szlovák nemzeti felkelésben tanúsított álláspontjaik után. Egészen megfelel, ha előttük elhaladva megszólítom őket: „Nos, hogyan, bácsikám?" Nem várok választ, de ha valamelyikük jókedvében visszaszólna: „Le vagy szarva, fiacskám!" megörülnék neki. Az emberek közül már nincs aki „fiacskámnak" szólítson, sőt, ez ellentmond az új szlovák helyesírási szabályoknak is.

Néha nem tudok ellenállni és kezemmel futólag megérintem ezeket a házakat. Még vannak.

   

És most már tényleg az én Pozsonyom

Az én Pozsonyom, mint már említettem, nem létezik, csupán az amputált végtagokban érzett fantomfájdalom létezik. Ilyenkor egy-egy rövid, kínos pillanatra úgy tűnik, hogy ha kibírta volna, helyenként, bizonyos részeken olyanná is válhatott volna. Az enyémmé. Hogyha nem rohantunk volna mindketten fejetlenül előre, a jövőbe.

A dimbes-dombossága, átfúrtsága, a gyors hangulatingadozása, vagy ha úgy tetszik, jellemhiánya egy kis jóakarattal mind fölfogható előnyként is: egy tízperces séta alkalmával az ember jó néhány környezetben megfordult, szó szerint átjáró jelleggel, passzázs-szerűen különböző városokban találta magát, sebesen, röptében fölpróbált néhány életet, mint boltban az öltönyt. Időgépnek lehetne – bár pontatlanul – nevezni, mert nem csupán az idő, és nem elsősorban az idő számított. A kirándulásokról lehet hogy nem megfiatalodva, de biztosan fölfrissülve tértem vissza: hittem a lehetőségekben. Nem készültem kihasználni őket, de az a képzet, hogy léteznek, segített.

Tarolás zajlott; utcák tűntek el, csak értelmetlen egyedülállók maradtak, melyek be sem töltik a látóhatárt. Az időgép nem működik, legföljebb rövid rándulásokat érzünk, ahogyan a motor eredménytelenül megpróbál beugrani. Nem arról van szó, hogy építészeti remekeket veszítettünk volna el, hanem arról, hogy az arcról sebészeti úton eltávolították a ráncokat, amelyek kifejezést adtak neki: egy maszkot nézünk. A Váralja (Podhradie) a Vödriccel (Vydrica), a Zsidó utcával (Židovňa) és Haltérrel (Rybné námestie); néhány utca a régi városi gázművek körül: a Valon utca (Valonská, Slovanská ulica), Bab utca (Fazuľová ulica), Iskola utca (Školská ulica), Kutlík utca; a Szárazvám (Suché mýto) tölcsérje a Pipa kocsmával (Fajka), a Fa utcával (Drevená ulica) és a Magas utca (Vysoká ulica) torkolatával – három anyajegy, amelyek elsőként jutnak az eszembe, három a sok másik helyett. A Haltér (Rybné námestie) volt számomra Pozsony talán legszebb térsége, ahol két templom nézett le ferdén a polgári méltóság és jólét magasságából – ha már nem akarunk beszélni az Isteni akaratról – a vásárnép plebejusi hemzsegésére, ahol az egyik világ körvonalazta a másikat és figyelmeztetett ily módon annak különleges bájaira. Szerettem azt a helyet is a Hviezdoslav tér végénél, ahol a városi sörfőzdénél a villamos hirtelen kikanyarodott a Dunaparthoz; és a kis utcát, amely a mai Devín szálló előtt vezetett és egy ideig fölépülte után is beárnyékolta azt. De mindezt természetesnek vettem és fontosabb problémákkal foglalkoztam: magammal.

Ebben a városban nincs belőle hová menekülni; nem lehet benne, képletesen szólva, inget cserélni. (A Vaskutacska – Železná studnička – nem város, és egy utca túl rövid, nem lehet bennefelejtkezni sem eltévedni.) Valaha ez a gyalogosok városa volt, bárhol át lehetett kelni az utca egyik oldaláról a másikra; ma már a gyalogos zónában is elüt az autó, sőt, ott a leginkább, mert ott számít rá az ember a legkevésbé, arról nem is beszélve, hogy az autók már a járdáról is kiszorítanak bennünket. A hatvanas években még fürödtek a Dunában – amikor a Štúr utcán dolgoztam, ebédszünetben bármikor elugrottam a régi hídon át a Lídóra. A túlsó parti, fenséges mivoltukban szinte félelmetesen nagy daruk sűrű hálózatának, a raktárépületek fehér falának és a kikötői épület kupolás tetejének látványa mindig lenyűgözött: más világ. Ma, amennyiben nem Ligetfalun lakik az ember, akár fél évet is leélhet Pozsonyban úgy, hogy nem is tudatosítja, hogy a város folyóparton fekszik. Nincs pusztább térség, mint a Duna-part a legrégebbitől a (második – a szerk. megj.) legújabb hídig terjedő részén; csak azért van itt, hogy legyen hová hullania a sűrű forgalom által fölkavart pornak. A propeller sem működik már, és mit is keresnénk a túlsó parton? A bezárt Au cafét?

Hiányolom a vonatokat az utcákon, a tehervagonok hosszá, összeragadt fonalait, amelyek a tolatómozdonyokat követve haladtak a gyárakba. Természetesen szörnyen unalmas volt a leeresztett sorompóknál várakozni a Malomligeti útnál (Mlynské nivy), a Kertész utcán (Záhradnícka ulica), a Kereszt utcai (Krížna ulica) fénysorompónál, de látni, hogyan dolgoznak a város belei, abban volt valami. És hogyha megjelent egy magányos mozdony egy-két vagonnal, amely előtt piros zászlót lengető vasutas lépkedett, valami annyira bájos, majdhogynem személyes volt ebben a jelenetben, hogy az ember már nem is haragudott a késlekedésért. A vagonok kattogása... még éjjel, sötétben is lehetett tudni, hogy lélegzik a város.

A lakótelep nem város. A várost utcák alkotják, és a lakótelep... a lakótelep valamilyen alakzat, amelyet nem tudok megnevezni, de nem város. Egészében véve örülök, hogy ott lakom, ahol lakom; már a fák is megnőttek, fű is van köröskörül, sőt még tavacska is, hattyúkkal. De a tér hézagos, nem kötődik önmagához. A panelháznak sosem lesz története. Akármilyen hosszú ideig is laknak benne emberek, nem hagynak nyomokat a házon, az hagy nyomot rajtuk. Az utcán az összes ház arccal fordul az ember felé, a panelházról meg hirtelenjében nem is lehet megállapítani, hol az eleje és hol a hátulja. Légkörre sehol sem akad az ember a lakótelepen, túl ritka a levegő. Ezt akarom mondani: túl sokan vagyunk arra a pár helyre a városban, amelynek megvan a saját lelke. Beárnyékoljuk egymást, és már létszámunkkal is fosztogatunk. A város pedig önvédelemből minden lépésen eszünkbe juttatja, hogy csak eszköz vagyunk. Szégyentelenül mindannyiunkat a legkisebb közös nevezőre hoz.

Nem szeretném, ha mindez úgy hatna, mint a valaha volt dolgok utáni értelmetlen siránkozás, mert amikor ezek még megvoltak, el akartam menni, sőt, talán akkor a leginkább. Most már domesztikálódtam. Itt élek és nem színlelem, hogy nem tudok bármikor megörülni valami szépnek. Elég fölemelni a fejünk és a házak derékon fölüli részét megszemlélni, vagy bekukkantani a nyitott kapun át egy ismeretlen udvarba; esik az eső, vannak felhők, meredezik a vár...

Pozsony nem tetszik nekem. Szeretem, mert szeretek néhány embert, aki itt él; vagy már csak élt. Tudnék máshol is élni, ez szerintem az általános intelligencia, ha nem az alapfokú műveltség része; csakhogy ahhoz már túl késő.

De mégiscsak létezik, talán, az én Pozsonyom: amikor a Duna felszíne alá merültem és éreztem, hogyan sodor magával az áramlat, a folyófenékhez közel csöndes sziszegést hallottam: az apró kavicsok és a fölkavart homok énekeltek. A hang folyton velem tartott, egyre gyorsabban, bódítóan, és tudtam, hogy amikor fölbukkanok, a túlsó parton megpillantom a várost, napsugárban fürödve, távolian.