Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Az új identitás keresése

Az új identitás keresése

Németh István fordítása

 

A kommunizmus bukását az emberek többsége a vasfüggöny mindkét oldalán lelkesen üdvözölte. E lelkesedésnek, sajnos, igen hamar vége lett, s a forradalom fennkölt pátoszát a komikus hétköznapiság váltotta fel.

„Kelet-Európában a valós szocializmusból a valós kapitalizmusba való átmenet egész sor komikus változást eredményezett, melyben a magasztos demokratikus lelkesedés valami nevetségesbe fordult át. Tisztes keletnémet hölgyekből, akik protestáns templomokban gyülekeztek, majd pedig hősiesen győzedelmeskedtek a STASI terrorja felett, egyszeriben közönséges banánevők és az olcsó pornográfia fogyasztói lettek; a civilizált csehekből, akik Václav Havel és a többi kulturális ikon felhívására megmozdultak, egyszeriben a nyugati turistákat lenyúló ócska csalók lettek." (Žižek, 91–92. o.)

A hétköznapiság komikuma fájdalmas, és főleg az értelmiség köreiben okoz mély traumát, azok között, akik a filozófia és a tudomány nyelvén próbálják megválaszolni a kor kihívásait, melyek egyike kétségkívül az identitás kérdése. E kérdés főleg Kelet- és Közép-Európában jelentkezik erőteljesen, de nem marad visszhang nélkül Nyugat-Európában sem. Hadd hivatkozzam Franciaországra, melynek nemzeti futballcsapata, ahol együtt játszik a kabil Zidane, a kanak Karambeu, az afrikai Desailly, az örmény Djorkaeff, a baszk Lizarazu, a breton Giuvarc'h, megmutatta, miként tudnak a különböző fajok, kulturális hagyományok a patriotizmus jegyében olyan szinergikus eredményre jutni, mely ámulatba ejtette a világot. Ráadásul ez a francia nemzeti válogatott arra is képes volt, hogy egy időre letompítsa a nacionalista szélsőséges Jean-Marie Le Pen pszeudoérveinek az élét.

Csakhogy az identitásról szóló vita Közép- és Kelet-Európában nem ilyen franciás eleganciával folyik. Ellenkezőleg, a viták sokkal szenvedélyesebbek, az álláspontok sokkal kihegyezettebbek, olyannyira, hogy a vita elveszítette párbeszéd jellegét, ehelyett egymással soha nem érintkező monológok folynak. Pars pro toto dokumentálhatók az elmondottak Szlovénia példáján, már csak azért is, mert a Kalligram Kiadó rövid időn belül ebben a témában két szlovén szerző könyvét is megjelentette. Az egyik Aleš Debeljak Kozmopolita metafora, a másik pedig Slavoj Žižek Fantáziák pestise című könyve. Mindkét szerző jól ismert, nemcsak Szlovéniában, de a világban is – Slavoj Žižeket az USA-ban „giant from Lublana"-ként emlegetik. Mindketten a jelenkori filozófia kínálatának legjavából merítettek. Aleš Debeljak, mint bevallja, szorgosan tanulmányozta a fenomenológiát és a dekonstruktivizmust, Slavoj Žižek szövegein pedig a francia strukturalizmus, posztstrukturalizmus, s főleg a strukturalista pszichoanalitikus Jacques Lacan hatása érződik. Elméleti felkészültségük tehát kiváló, kiindulópontjaik hasonlóak, gondolatmenetük ennek ellenére szögesen különbözik egymástól.

   

Aleš Debeljak

Aleš Debeljak négy önálló tanulmányból álló könyvében ismételten arra hívja fel a figyelmet, hogy Szlovéniában a provincializmus két formája küzd egymással: „Az egyik konzervatív nemzetieskedő, esetleg soviniszta alakban fordul elő, vagyis az idegenektől tanulni nem képes, nem akaró és nem tudó saját kis rügyecske autark és gyakran ingerült figyelésében. Másik formáját a jóindulatú, de ugyancsak rövidlátó liberális „internacionalisták" képviselik, akik a nemzeti identitás minden szempontját csak azért becsülik alá, mert attól félnek, hogy egy kalap alá veszik őket a nacionalistákkal. Épp ez hajtja őket oda, hogy kritikátlanul bólogassanak, és mindahányszor New York, Párizs vagy Berlin divatos kulturális irányzatának egy-egy guruja eltüsszenti magát, szolgai módon siessenek azt mondani: „Kedves egészségére!" (Debeljak, 43. 1.) Ha véletlenül melléütnék, és Szlovákia (Slovensko) helyett Szlovéniát (Slovinsko) írnék, senki nem venné észre; annyira ül az állapotnak ez a leírása a mi viszonyainkra is, hogy minden korrekció szükségtelen. S talán nem is csak a mi viszonyainkra, de ennek elemzésébe most inkább nem bocsátkozom.

Az egyik oldalon a földhözragadt nacionalista konzervativizmus, a másik oldalon az éppoly sekélyes internacionalista liberalizmus. E két tábor bebetonozta magát, s egy lépést sem képes kimozdulni állásai mögül. Csakhogy Debeljak szerint hosszútávon a provincializmus mindkét formája terméketlen, ezért új alternatíva után kell nézni. Szerinte ezt a valódi kozmopolitizmus metaforájának kibontakoztatása jelenti. Mit értsünk ezen? Nehéz erre egyértelműen válaszolni, hiszen a metafora azért metafora, mert soha nem lehet maradéktalanul megmagyarázni, de körübelül azt jelenti, hogy „a nemzeti identitás értékének és súlyának tudatos ismerete nélkül lehetetlen öntudattal mozogni a nemzetközi szellemi és földrajzi koordináták mentén. Nem a kommunista internacionalizmus, mely csak azért, hogy az egyén saját társadalmi osztályában legyen otthon, megveti és kárhoztatja a nemzeti identitás erejét, hanem a kulturális kozmopolitizmus, mely tudatában van saját gyökereinek, s azokból merít alkotó ösztönzést, aminek révén a helyi sajátosságok táplálta képzelőerő az örök művészet egyetemes magaslatáig szárnyalhat, mint tette ezt a romantikus szlovén költő, France Preseren, a modern szlovén líra atyja; ha valamiben, ebben van a valódi via Europeanea." (Debeljak, 42–43. o.)

Ez az álláspont érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Debeljak költő is. Miért említem ezt? Ennek egyetlen oka, hogy a költők – ezt igazolják mindazok, akik külföldre kényszerültek – igen ritkán írták verseiket az új nyelven. Még „Rainer Maria Rilke is, akitől az »üres minden otthon« emlékezetes mondása származik, annak ellenére, hogy kitűnően megtanult franciául, s ezen a nyelven a szigorú Paul Valéry lelkesedését is kiváltó verseket írt, továbbra is finom, a német hagyományokon nyugvó líráját folytatta; s mit mondjunk a karib univerzum illatos kertjeiről Derek Walcott műveiben, melyek szerzőjük önkéntes amerikai száműzetésében születnek stb." (Debeljak, 41. o.) Debeljak számára a művészet az, mely lehetővé teszi, hogy megőrizzük saját kulturális különbözőségünket, és ugyanakkor megismerkedjünk más kultúrákkal is. Érthető tehát, hogy tézise védelmében egyértelműen elveti a művészet önreferenciális voltát hirdető esztéticizmus elméletét. Szerinte „az esztéticizmus teoretikusai a morális, szociális, nemzeti és történelmi hagyaték bármely töredékével szemben tanúsított elvi vakságukkal akaratlanul közreműködnek azon mediális Potyemkin-falvak létrehozásában, melyek arról akarnak bennünket meggyőzni, hogy a világ esztetizálása voltaképpen »normális« állapot. Ha a kritikusok lemondanak arról a lehetőségről, hogy a műalkotásokban személyes kommentár, utópikus kritika és az élet anyagának esztétikai prefigurációja után kutassanak, máris egyértelműen a művészet ama felfogásának osztályosai, miszerint az nem több kötetlen szalonpletykálásnál. A műalkotásnak kizárólag csak esztétikai rétegére való kritikai koncentrálás óhatatlanul elsiklik a kreatív nyelvezet sokféle dialektusa felett, melyek arra törekszenek, hogy a világ mélységi dimenziójáról valljanak. Az a kritika, mely a műalkotásnak csak az esztétikai felszínén siklik, ezért nem várhatja, hogy – a szakmai kötelesség utolsó mohikánjait kivéve – bárki is érdeklődést mutasson iránta és kritikai elemzésének tárgya iránt." (Debeljak, 144. o.)

A szlovén irodalom Debeljak által szorgalmazott érvényesülésének az útja nem Európának valamilyen képzelt térképén található. Ellenkezőleg, ennek az útnak nemcsak iránya, de kiindulópontja is van, ez pedig Budapest. Debeljak szerint a magyar Korvin kiadóban a közelmúltig olyan szerkesztők ültek, akik törődni tudtak a magyar írók külföldi megismertetésével. Ez kétségkívül érdemük, de nem vagyok biztos abban, hogy valamely nemzeti irodalom egyoldalú szerepeltetése elősegítheti annak sikeres befogadását. Például az USA-ban. Másrészt az is igaz, hogy éppen Közép-Európában igen kevéssé ismerjük szomszédaink irodalmát. Például a regényíró Esterházy Péter vagy a prózaíró Nádas Péter művei már régen találtak külföldi kiadókat, nálunk azonban az olvasó mindeddig még nem ismerkedhetett meg velük. Talán ez is egyik okozója a Közép- és Kelet-Európa országaiban burjánzó nacionalizmusnak.

Aleš Debeljak számára a művészet, de mindenekelőtt az irodalom, a kulturális különbözőségek megőrzésének, s egyben a különböző kultúrák megismerésének igen fontos eszköze. Slavoj Žižeknél a művészet szintén jelentős szerepet tölt be a kultúrán belül, ő azonban ezt a szerepet egészen másképpen látja, mint Debeljak.

   

Slavoj Žižek

Mielőtt rátérnék Žižek A fantáziák pestise című könyvének elemzésére, el kell mondanom, ez a könyv nem annyira olvasmányos, mint Debeljaké, aminek oka az, hogy Žižek gyakran hivatkozik a mű kontextusát képező Lacan-féle pszichoanalízisre, mely nálunk az olvasók többsége előtt teljesen ismeretlen, ezért az olvasás nagyobb odafigyelést igényel.

A fantázia hét fátyla című első fejezet a fantázia fogalmának körvonalait rajzolja meg. E fogalom a pszichoanalízisben gyökerezik, Žižek azonban túllép a fantázia fogalmának hagyományos használatán, a fantáziát az ideológiával kapcsolva össze. Vagyis nála a fantázia nem egyéni révedezés, nem csak álomszerű képzet vagy rémkép, de léteznek interszubjektív térben született fantáziák is, melyek nélkül nem létezhet ideológia. Igenis, az ideológiának, ha sikeres akar lenni, támaszkodnia kell a fantáziára, mely képes kielégíteni azt, amit a valóság képtelen. Ily módon, akár tetszik ez nekünk, akár nem, a fantázia alapozza meg viszonyunkat ahhoz, amit a valóság fogalmával jelölünk. Mi több, nem csupán megalapozza ezt a viszonyt, de teljesen le is fedi a valóságot, sőt egybefolyik azzal.

Ez utóbbi esetben még minden rendben is lenne, ám ha a kettő elszakad egymástól, bekövetkezik a katasztrófa. Így például „Kieslowski Rövid film a szerelemről (Krótki film o milosci) című alkotásában mesteri módon tematizálja az udvari szerelem lehetőségét, illetve lehetetlenségét korunkban. Hőse, az ifjú Tomek voyeur maszturbációra adja magát (maszturbál, miközben »olvasó ablakán« keresztül figyeli a nőt, akibe szerelmes). Amint átlépi az ablak fantázia-küszöbét és a nő elcsábítja, azzal, hogy felkínálkozik neki és úgyszólván átcsalja őt a tükör másik oldalára, minden összeomlik, s Tomek megindul az öngyilkosság felé." (Žižek, 34. o.)

A velünkszületett transzgresszió című második fejezetben Žižek a törvényt és annak áthágását elemzi. Őt azonban nem a törvény egyszerű megsértése érdekli, hanem a szuperego átlépése. „A szuperego voltaképpen obszcén, »éjszakai« törvény, mely szükségképpen megkettőzi és árnyékként követi a »nyilvános« törvényt." (Žižek, 40. o.) Žižek szerint „ily módon a törvény mezője az »egoideális« törvény – mely mint szimbolikus rend a társadalmi életet szabályozza, s őrködik a társadalom békéje felett – és annak obszcén szuperegoista mása, az előbbinek tökéletes ellentéte között oszlik meg." (Žižek, 41. o.) Mi következik ebből? A laikus halandó nyelvén szólva körülbelül az, hogy a transzgresszió, a szimbolikus rend – mely nélkül nem létezhet társadalom – áthágása az emberrel együtt született. S mivel azt a „valós életben" normákkal és törvényekkel szigorúan szakcionálják, minden társadalom kialakít egyfajta menedéket, ahol bizonyos időn és téren belül megengedi a törvény büntetés nélküli áthágását. Mihail M. Bahtyin már korábban kimutatta, hogy a szigorú középkori társadalmon belül is létezett ilyen menedék, a karnevál. A középkori karnevál felforgatta a középkori világ hierarchiáját. Modern, vagy ha úgy tetszik, posztmodern társadalmunk megőrizte a transzgresszió menedékét, s ez általában azonos mindenféle művészettel, beleértve a kommersz művészetet is. Éppen a művészet szerepének értékelésében látom a legnagyobb különbséget Aleš Debeljak és Slavoj Žižek között. Debeljak számára a művészet mindig morális, nemzeti, szociális és történelmi hagyományok transzformálása, míg Žižek számára elsősorban a szimbolikus rend megszilárdításának az eszköze, még abban az esetben is, amikor a művészet a szimbolikus rendet túl szignifikáns módon destruálja. Ami annyiban nem contradictio in adiecto, amennyiben éppen a művészetben követhető el büntetlen és a társadalom által tolerált transzgresszió, mely Žižek szerint az emberrel együtt született. Úgy érzem, Žižek művészetfelfogása nemcsak lenyűgöző, de igen merész is, és interpretációi nem egyszer a túlinterpretálásra is példával szolgálhatnak. De most nem is erről van szó, inkább arról, amit – mondjuk ki nyíltan – a túlinterpretálások révén sikerül megmutatnia, épp ezért „zárjuk e fejtegetéseket David Lynch Wild at Heart című filmjének legfájdalmasabb és leginkább sokkoló jelenetével, mely a nyilvános és a szimbolikus szöveg, s ennek a fantázián belüli támasza közötti kényes viszony tökéletes példája. A jelenet egy elhagyatott motel szobájában játszódik, ahol Willem Dafoe durván viselkedik Laurával – megfogja, megszorongatja, legintimebb terébe lép és fojtott hangon ismételgeti: »Mondd: Dugjál meg!«, vagyis azt akarja, hogy Laura maga jelezze egyetértését a nemi aktussal. Ez az ellenszenves, kellemetlen jelenet eltart egy ideig, mígnem a kimerült Laura alig hallhatóan kimondja: »Dugjál meg!« Dafoe ebben a pillanatban hirtelen hátralép, arcát udvarias, barátságos mosoly önti el, s vidáman azt válaszolja: »Köszönöm, nincs hozzá kedvem. Ma nem érek rá, de máskülönben szívesen megtenném...« A jelenetből áradó kellemetlen érzés természetesen abból adódik, hogy Laura végleges elutasítása az utolsó csepp a pohárban: éppen ez a váratlan elutasítás jelenti Dafoe végső győzelmét, s ezzel bizonyos értelemben jobban megalázza Laurát, mintha egyszerűen megerőszakolta volna. Megkapta, amit valójában akart, s nyilvánvaló lett, hogy nem magát az aktust akarta, hanem csak Laura beleegyezését, a nő szimbolikus megalázását. A nemi erőszak a fantázián belül esik meg, mely elutasítja, hogy az a valóságban is realizálódjék, amivel áldozatát még inkább megalázza. A fantáziát az erőszak révén alakítják, provokálják ki, majd utasítják el, s dobják át egyenesen az áldozatra. Világos, hogy Laurát nemcsak undorítja, hogy Dafoe (Bobby Peru) durván a magánéletébe gázolt: röviddel azelőtt, hogy kimondaná: »Dugjál meg!«, a kamera Laura bal kezét pásztázza, mely lassan kinyílik, jelezve, hogy felengedett, hogy Dafoe megmozgatta a fantáziáját. (Žižek, 66–67. o.)

A harmadik, A multikulturalizmus avagy a multinacionális kapitalizmus kultúrája című fejezetben Žižek nemcsak a posztkommunista államok szívós identitáskeresésére, hanem a világban folyó globális változásokra is reagál. A kommunizmus bukása és a kapitalizmus térnyerése az egyik oldalon, míg a másik oldalon a multikulturalizmus megjelenése: két egymástól különböző, mégis szorosan egymáshoz tartozó jelenség – annyira szorosan, hogy a multikulturalizmus csak a kapitalizmus világméretű jelenlétére adott reakció. Žižek szerint „a manapság igencsak felkapott multikulturalizmus (a különböző kulturális életek – kulturális világok hibrid koegzisztálásának) problematikája saját ellentétének, a kapitalizmus mint egyetemes világrend masszív jelenlétének egyfajta látszata: korunk világának példátlan homogenizálódásáról tanúskodik. Mivel a társadalmi imagináció horizontja kizárja, hogy továbbra is ragaszkodjunk a kapitalizmus végleges elhalásának eszméjéhez – mivel a kapitalizmus itt marad –, a valóságban a helyzet az, hogy a kritikus energia a maga pótlólagos célját a kulturális különbségekért folytatott harcban találta meg, mely nem érinti a kapitalista világrendszer alapvető homogenitását. Mi tehát a számítógépeken keresztül harcolunk az etnikai kisebbségek, homoszexuálisok, leszbikusok, különféle életstílusok stb. stb. jogaiért, miközben a kapitalizmus tovább menetel győzelmes útján – a mai kritikai elmélet »kulturális tanulmányok« címén a kapitalizmus akadálytalan fejlődését szolgálja tevőleges közreműködésével abban az ideologikus törekvésben, hogy a kapitalizmus masszív jelenléte láthatatlan maradjon; a kapitalizmus mint világrendszer emlegetése már önmagában is kiváltja az »eszencializmus«,»fundamentalizmus« stb. vádját." (Žižek, 88. o.) Mint e kettős recenzióm elején említettem, gondolkodás- és írásmódjukban Aleš Debeljak és Slavoj Žižek – hasonló humanista iskolázottságuk ellenére – alapvetően különböznek egymástól. Különbözőségük ellenére azonban van valami, ami öszeköti őket, ez pedig saját identitásuk és az őket körülvevő társadalom reflektálására irányuló akaratuk. Ezt baráti irigységgel nyugtázzuk, hiszen csak a társadalom és a kultúra különböző nézőpontból történő kultivált szemlélése viheti előbbre a társadalom fejlődését egy olyan színtérre, melyen értelmes polifón párbeszéd és nem lövészárokharc folyik két ellenséges tábor között. Reméljük tehát, hogy e két könyv hozzájárul gondolkodásunk pallérozásához is, s külön értékük lehet, ha közvetíteni tudnak ellenséges táborok között.