Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Egy hamis nemzetelmélet és Szlovákia

Egy hamis nemzetelmélet és Szlovákia

Németh István fordítása

   

Gyakran hiszem úgy, hogy a revideáló gondolkodás és törekvés sodrában, az újraépítkezés viharában szem elől tévesztünk – legalábbis mi, csehek, s főleg mi, prágaiak – néhány fontos kérdést.

Ezek közé tartozik Szlovákia kérdése, a csehek és a szlovákok kölcsönös megértésének a kérdése is. Csehországban különös módon olyan benyomás kezd kialakulni, mintha szlovák részről az utóbbi időben megállt volna a megújhodás lendülete, mintha csak önmagukkal, saját nemzeti problémáikkal foglalkoznának, hogy ott egyfajta túlhajtott vagy provinciális nacionalizmus van kibontakozóban. (S hogy ez a nacionalizmus egyúttal termékeny talaja az SzlKP – Szlovákia Kommunista Pártja – konzervatív elemeinek, melyek abban megkapaszkodva lefékezhetik a prágai robbanást.)

Úgy gondolom, minden ilyen benyomást ki kell egészítenünk egy önmagunkra vonatkozó kritikai kérdéssel: milyen objektív okai vannak, és mennyiben alapszik saját előítéleteinken? Ilyen kritikai kérdés felvetéséhez jó alkalom Rudolf Olšinskýnak a Kultúrny život 14. számában megjelent, Az elromlott magnetofon és az alkalmatlan szlovák nyelv című cikke, melyben összegzi egy, a csehek között szűk körben, véletlenszerűen végzett, ám – úgy gondolom – semmiképpen nem atipikus, a szlovák problémákkal, mindenekelőtt a föderalizáció témájával kapcsolatos riporteri körkérdésének eredményeit. A cikk szerzője megszólította a kocsmában időző munkást, a falusi tanítót, egy felkapott fiatal írót, és a föderalizáció kérdésében valamennyiüknél, eltekintve az egyedi különbségektől, ugyanazzal a felülemelkedett és egyszersmind megrémült hozzáállással, főleg pedig teljes elutasítással és értetlenséggel találkozott. (E három szereplőnek egyébként kitűnő jellemrajzát kapjuk, s jóllehet a szerző ellenszenve kitetszik a sorok közül, azokon érdemes józan fejjel elgondolkodni – valóban, számos ilyen típus van köztünk, ez is jelen karakterológiánk része. A szlovákokra már csak azért is szükségünk van, hogy megtudjuk magunkról az igazságot.)

Mi is ennek a föderalizáció kérdésére adott furcsa, teljesen automatikus cseh reakciónak a végső alapja? Egyfajta cseh „imperializmus", ösztönös törekvés arra, hogy a szlovákok feletti uralom révén önmagunkat nagyobbnak és fontosabbnak gondoljuk, mint amilyenek valójában vagyunk? Annak tudata, hogy Szlovákia nélkül politikailag elvesztünk, az elszakadástól való félelem? Ezek a motívumok bizonyos szerepet játszanak ugyan, de nem adnak magyarázatot arra a rettenetesen jó lelkiismeretre, amellyel a csehek mindezt gondolják. A csehek teljesen automatikusan és gondolkodás nélkül úgy hiszik, mindezt jogosan gondolják így, anélkül, hogy ezt a jogukat valamiféle kulturális vagy másmilyen felsőbbrendűséggel indokolnák, mint ahogy a történelmi-politikai többletjogokat általában ideológiailag ad hoc megfogalmazzák és igazolják. A cseh előítélet legmélyebb alapja, véleményem szerint, másutt keresendő.

Úgy gondolom, hogy éppen ez a szlovák kérdés által kiváltott automatikus cseh reakció bizonyítja, milyen mélyen él bennünk saját régi, kizárólag nyelvi, ennek ellenére mégiscsak naturalista módon definiált nemzetfelfogásunk. A nemzet meghatározója a nyelv, a nyelvben található mindaz, ami a nemzetet nemzetté teszi, a nyelvben fogalmazódik meg legjobban a nemzet jellege, melynek kifejeződése maga a történelem is – mindebben az öreg Herderre ismerünk, még ha természetes, tisztázatlan társadalmi tudatunk ezt így kifejezetten nem fogalmazza is meg. Azt, hogy a nemzet a történelemre, vagyis az egységre irányuló közös akarat folytatására támaszkodó programközösség, és hogy erre a közös akaratra lényeges befolyással van az államélet, s hogy a csehek és a szlovákok évszázadokon keresztül különböző államokban éltek és két különböző közösségi akaratot alakítottak ki, a cseh ember még mindig valahogy érthetetlennek, „nem természetesnek" tekinti. Számára a szlovák a cseh nyelv egyik dialektusának tűnik; Szlovákia problémája épp ezért csak mennyiségileg különbözik egyes morva tájegységek problémájától, mely azonban valójában egyáltalán nem jelent problémát.

Nekünk Csehországban néha úgy tűnik, mintha a németek kitelepítésével a nemzetiségi kérdés elveszítette volna fontosságát, mintha többé már nem is kellene elgondolkodnunk azon, voltaképpen mi is alkotja a nemzetet. Szlovákia ismét figyelmeztet arra, hogy ezen a téren felfogásunkat újra kell gondolnunk, s hogy számos mindeddig tabunak számító kérdést górcső alá kell vennünk. Mindmáig nincs cseh történetírásunk, vagyis a területünkön végbement társadalmi folyamatnak olyan leírása, mely a fentebb említett naturális nyelvi felfogástól alapvetően különbözően fogalmazódna meg, márpedig ez feltétlen kívánalom, ha valóságosan és nem ideologikusan akarjuk látni magunkat, s ha történelmünk egyes korszakainak és eseményeinek - amilyenek az előreformáció és a reformáció, a Habsburgok megtelepedése a cseh korona országaiban a fehér-hegyi csata után, az ellenreformáció szerepe a nemzetiségi szakadás előkészítésében, e szakadás véglegessé válása a felvilágosodás térhódítása nyomán, a francia forradalom szerepe és a nemzetiségről vallott felfogása, a preromantizmus szerepe stb. – jelentőségét helyesen akarjuk értékelni, egyszóval, ha a „cseh kérdést" a maga mélységében és kiterjedésében akarjuk látni.

Az értelmiséget ma ismét élénken foglalkoztatja a Masaryk-jelenség. A „cseh kérdést" mint terminust T. G. Masaryk vezette be, aki ennek a problémakörnek egyik (noha e vonatkozásban egyáltalán nem tévedhetetlen) mestere volt. A Masaryk-jelenség azért oly időszerű, mert T. G. Masaryk demokratikus gondolkodó volt, aki a demokráciát a Csehszlovák Köztársaság alapeszméjévé tette, mely ennek az államnak a létezését volt hivatott igazolni (a harmincas évek és a későbbi időszak eseményei megmutatták, hogy e jellege ezt az államalakulatot valóban minden más környező államtól megkülönböztette, és hogy sokkal nagyobb történelmi erővel rendelkezett, mint az összes többi állítólagos „nemzeti erő" és hagyomány). Most, amikor újra Masaryk időszerűségéről beszélünk, nincs-e itt az ideje elgondolkodnunk tartós nemzeti előítéleteinken, hogy Masaryk időszerűségét abban lássuk, amiben valójában van, s azt ne ripők módjára, provinciális és nacionalista módon fogjuk fel? Ennek veszélye annál nagyobb, minél kevésbé tudatosítjuk, s minél inkább hisszük, hogy nincsenek előítéleteink.

   

Literární Listy, 13. szám, 1968. május 23.