Emberséges államférfi és értelmiségi

Nem sok példát találunk arra – s nemcsak Közép-Európában –, hogy egy entellektüelt politikusként és egy politikust értelmiségiként ismerhetnénk el. S arra sem, hogy az egyik a másikat ne zavarná, sőt, egyenesen ne zárná ki. Azonban ha ez az értelmiségi nemcsak politikus (hiszen mi tagadás, politikussá, s nemcsak Szlovákiában, bárki válhat), de a szó valódi értelmében államférfi, ez egy olyan kivételes pillanat, amit az adott államtól őszintén irigyelhetünk. Magyarországnak évtizedünkben ebben a szerencsében lehet része, jóllehet államférfinak lenni a magyar politikusok között, illetve a magyar politikában, nem biztos, hogy élvezetet jelent, sőt gyakran épp ellenkezőleg. S hogy félreértés ne essék, az államférfi nem feltétlenül jelenti a köztársasági elnököt, sokszor csupán egy politikust; de vitathatatlanul kellemes, ha ezt a posztot nem egy ún. tucatpolitikus tölti be, hanem egy államférfiúi formátumú személyiség, akinek a tekintélye nemcsak a Sorbonne-on és Oxfordban igazoltatott, hanem ország-világ – úgymond – széles nyilvánossága részéről is. Ez utóbbi évtizedben (mint mondom) Magyarországnak van abban a szerencsében része, hogy ilyen államférfiúi személyiséget mondhat elnökének, s nem titok, hogy ez egyúttal egy kicsit a mi szerencsénk is, szlovákoké, szomszédoké, s a közép-európaiaké egyáltalán.

Göncz Árpád ugyanis, mert hiszen róla van szó, ilyen integráló személyiség, aki nemcsak a magyarokat köti össze, otthon, hanem Magyarországot a szomszédaival és a világgal. Ma erről győződhet meg a szlovák olvasó, amikor beleolvas azokba a szövegekbe, amelyeket Szigeti László válogatásában, Juliana Szolnokiová fordításában a Kalligram Könyvkiadó jelentetett meg a jellemző címmel: A Kárpátok és a szomszédos világegyetem (Karpaty a priľahlý vesmír).

A terjedelmes életrajzi beszélgetések, a különböző alkalomból megtartott előadások, doktori székfoglalók, értekezések, amelyek Davosban, Oxfordban, Koppenhágában, Salzburgban, New Yorkban, a Sorbonne-on, vagy Békéscsabán, Tótkomlóson, Marosvásárhelyen hangzottak el, egy integráló személyiség megnyilatkozásai, olyan szövegek, amelyek rendkívül kifejező belső konzisztenciával rendelkeznek, amelyeknek a szerző gondolati koncepciója, erkölcsi tekintélye adja a hitelét, valamint az a megismételhetetlen emberi sors, mely – a magyar történelemhez és Göncz Árpádhoz talán kiváltképp nem túl kegyes – XX. századot testesíti meg. Az évszázadot, amelynek történelmi rétegei oly alapvetően meghatározóak a magyarok és a többi közép-európai nemzet tudatformálódásában, az évszázadot, amelynek eseményei, élményei, álmai és traumái végül is meghatározóak Göncz Árpád gondolatiságában is.

Ő ugyanis épp a kevesek egyike volt, aki már fiatalon elhatározta, hogy hazája sorsát aktívan és tudatosan alakítja. Nem véletlenül hangsúlyozza több alkalommal, az egyébként a saját történelmére alkalmazott szigorú mérce ellenére: ha valamire valóban büszke, az az, hogy Magyarország az utóbbi fél évszázadban két világtörténelmi folyamatot is kezdeményezett: 1956-ban és 1989-ben. Hadd jegyezzük meg, hogy Göncz Árpád mindkét történelmi pillanatban nem kis szerepet játszott, ha kissé bizarr következményekkel is. Míg az 56-os forradalomban való részvétele börtönbe juttatta, annak javítóvizsgáján és rehabilitációjában való részvétele az államelnöki székbe, melyet immár tizedik éve foglal el, ami bizonnyal csekély elégtétel a hatéves fogságért és többéves üldöztetésért. Azonban egyik szélsőséges tapasztalat sem homályosította el Göncz Árpád látását annyira, hogy ne reálisan, emóciók nélkül tekintené közéleti tevékenységének okait és következményeit.

Bár Göncz Árpádnak a mostoha sorsból elégségesen kijutott, megengedtetett a számára, hogy teljes életet éljen hazájának csillagóráin. Ezért fogadható el megfogalmazása, miszerint Magyarország 1956-ban – első ízben újkori történelme során – erőteljesen avatkozott be Európa sorsába. Míg eljutott ehhez az axiómához, magának Göncz Árpádnak is egy nem könnyű történelmi próbát kellett kiállnia, melynek során, mint mondja, az ország rettenetesen sok félelmét, szorongását, elnyomását szívta magába. Eközben sok mindent megértett, amit nem egy magyar máig nem képes emóciók vagy történelmi előítéletek és nosztalgiázó reminiszcenciák nélkül elemezni, vagy arra reflektálni. Megértette példának okáért, hogy az ország – éppen a történelmi fordulatok következtében – soha nem került abba a helyzetbe, hogy önmaga tisztázhatta volna saját maga számára történelmi konfliktusait. S emlékeztette honfitársait, hogy máig nem emésztették meg Trianont, a második világháborút, a zsidóüldözést, de még a kommunizmust sem, ezért jelenhetnek meg még ma is, bár egyre enyhébben, a múlt restaurálására irányuló törekvések. Viszont éppen amiatt, hogy Göncz Árpád sok mindenen keresztülment, s eközben magába szívott sok félelmet, szorongást, nos éppen emiatt – államférfihoz talán túlzott kompromisszumnélküliséggel vájkál a magyar történelem sebeiben, traumáiban és fóbiáiban; tér vissza a múltba, hogy általa szilárdítsa meg a jövő alapjait. Nagy-Magyarország traumájának látszólag kioldhatatlan csomóját is kérlelhetetlenül elemzi, a traumáét, amely jóllehet már nem lényegbevágó, de vitathatatlanul még mindig gyakran deformált érzelmeket vált ki.

Tanulságos és egyenesen jellemző a generációs összefüggésekre való rámutatás, amelyekről a száraz történelemírás szívesen megfeledkezik. Göncz szülei és nagyszülei nemzedékének a haza és a szülőföld magyar földet jelentett, s ez, mint ő maga is megjegyzi, „a lehető legtermészetesebb volt a számukra (...) És iszonyú nehéz volt – nehéz – tudomásul venniük, hogy már nem az. Anyám a halálos ágyán rám hagyta azt az erdélyi házat, amely azóta már ki tudja, hányszor cserélt gazdát, s ki tudja, áll-e még egyáltalán. Nem jogilag hagyta rám, hanem féleszméletlenül, de rám hagyta, mert szeretett." Ez a nagyon személyes példa azonban Göncz Árpád szerint elég ahhoz, hogy megértsük: miért nem képesek a magyarok a történelemnek ezt a szakaszát – legalábbis érzelmi szinten – reálisan értékelni. S még kevésbé megélni. Ez az emlékezés-szelet is nagyon szemléletesen mutatja, hogy hol találhatók a mi közép-európai görcseink és traumáink gyökerei, amelyek oly erősen meghatározzák – nemegyszer nagyon is negatívan – épp szlovák–magyar viszonylatban a mai közép-európai, illetve visegrádi együttműködésünket, együttélésünket.

Göncz Árpád könyvének – s ez metaforikusan egy kicsit már a címben is benne rejlik – talán legközpontibb, legragozottabb fogalma: Közép-Európa, avagy ahogy néhány alkalommal használja: „köztes" Európa. A könyv további kulcsfogalmakat is használ – mint például a kisebbségek, a regionális együttműködés, az integráció, a globalizáció stb. –, azonban a történelmen és történetiségen kívül Göncz intellektuális és politikai konceptusának Közép-Európa a leitmotívuma.

Göncz Árpád ugyanis talán az egyetlen magyar politikus, s talán az egyetlen politikus az egész régióban, aki Közép-Európa viszonylatában önzetlenül, őszintén, ugyanakkor kritikusan gondolkodik, aki a magyar sorsot autentikus középeurópai sorsként értelmezi, s az országért és egyúttal a régióért érzett felelősségként. Hangsúlyozom: egyúttal. Valószínűleg ezért is gondolkodik Göncz Árpád Közép-Európáról mint megragadható földrajzi fogalomról, de e mellett, mint annak megfoghatatlan átéléséről, amely e térség nemzetei számára mindig és mindenütt más, mégis a maga másságában egységes és megragadható. Csak a sors iróniájának tudható be, hogy annak idején, 1991 elején, a visegrádi hármak létrehozásánál éppen Göncz Árpád lett volna ebből az együttműködési alakzatból kirekesztve, illetve szó szerint kiradírozva, mégpedig az akkori magyar kormány és a miniszterelnök jóvoltából, amire – s ma már bevallhatom – részben a csehszlovák fél közreműködésének köszönhetően nem került sor, bár ennek érdekében nem kis diplomáciai furfangot kellett alkalmazni. A sors iróniája (mint mondom) az, hogy ilyen elbánásban az a valaki részesült, aki lényéből fakadóan hazafi és közép-európai egyben. Azt a banális igazságot viszont, miszerint senki nem lehet próféta a saját hazájában, Göncz Árpád számára folytonos elégtételként cáfolja az a tény, hogy a magyar közélet legmagasabb személyi preferenciáit éri el. A közvélemény valószínűleg képes honorálni a nézetek folytonosságát és a jellem állhatatosságát.

Göncz integráló személyiségének gyökerei valóban folytonosan és amellett szilárdan alakultak. Nem mindenki mondhatja ugyanis el magáról szuverén módon, mindamellett hitelesen azt, amit ő: „Húszéves koromra (tegyük hozzá, joghallgatóként) már szervesen összefüggő politikai elképzelésem volt a demokrácia mivoltáról és mikéntjéről, a parasztkérdésről, a földkérdésről." Majd ezt a korhatárt két évvel még korábbra, 1940-re csúsztatja, amikor ezt írja: „nyilván szerencsém volt, hogy tizennyolc éves koromra már kialakult a politikai világszemléletem és értékrendem". Az ő értelmezésében ez a világszemlélet „vitathatatlanul keresztény, humanista és baloldali" volt. Göncz Árpád ezt később nem véletlenül eleveníti fel – a fél évszázaddal ezelőtti időket és a Teleki Pál Munkaközösség baráti hangulatát idézve: egészen természetesen tartoztunk össze, úgy, ahogy ma összetartozik minden közösség, melynek közös lelki nevezője a haza szabadságának eszméje, a felelősség szociális érzése és az elkötelezett humanizmus. Ezek tehát Göncz Árpád politikai, intellektuális és emberi koncepciójának az alappillérei, amelynek folytonossága csodálatra méltóan immár hat évtizedet tesz ki. Ez az az étosz, amely soha nem engedte őt elhajolni a megingathatatlan humanista elvektől a deformációk irányába, amelyekben korunk – s nemcsak Magyarországon és Szlovákiában – bővelkedett és sajnos bővelkedik. Ezzel is magyarázható, hogy Göncz Árpád elnökösködése kezdetétől, mintegy egy évtizede, már egészen egzakt módom mérhető állócsillag a magyar politikai- vagy egyszerűen közélet egén, mely jelenség nemcsak közép-európai viszonyok között egyedülálló. S közben nem tolakszik, nem keresi a tömeg ízlését, nem tagadja meg nézetei szilárdságát, otthon éppúgy, ahogy külföldön.

Tulajdonképpen Göncz Árpád ezért is testesíti meg a mai magyar társadalomban, s úgyszintén a Bibó István hagyatékát tudatosító szélesebb közép-európai térségben az ő életének, művének, gondolati üzenetének a továbbvivőjét. Bibót népi, liberális, szociálisan és szocialistán gondolkodó kereszténynek tartja. Bibó Göncz számára „emberséges ember", s e jellemzésnek nála szinte életrajzi párhuzama lelhető fel, mert Göncz nemhiába ismeri el, hogy azonosul Bibó István szellemi hagyatékával: elfogadom történelemszemléletét, olyan érzésem van, hogy jogom van magyarnak vallani magamat, jogom van magaménak vallani Európa és Magyarország liberális hagyományait, elismerni a demokratikus szocializmus értékeit és a világtörténelem legegyszerűbb vallásának tanulságait, amelyek ama egyetlen szóban foglalhatók össze – szeretet.

Göncz Árpád, ez a hiteles demokrata, humanista és keresztény, valamint értelmiségi, politikus, s legfőképp államférfi, a magyar nemzeti, pontosabban népi irányzat ősforrásától indult. Abból az irányzatból, amelynek ugyan megvolt a maga történelmi jobboldali elhajlása, de még jellemzőbb volt humanista sürgetése. Mindenesetre egy rurális, népi, ha úgy tetszik, paraszti, majd csak később nemzeti és nacionalista irányzatból. Azonban éppúgy hatással voltak rá a magyar kultúrában és irodalomban urbánusnak, tehát városinak, másképp kozmopolitának nevezett alkotók is. Az a fajta – magyar viszonyok között nem egészen szokványos – szintézis, amelyet Göncz Árpád képvisel, igazolhatóan egy történelmi integráló személyiségre vall, hiszen a magyar kulturális avagy értelmiségi közeg, s egy bizonyos fokig a politika is (bár nem olyan patologikusan, mint Szlovákiában) máig megosztott: népiekre és urbánusokra, szlovákul szólva nemzetiekre és nemzetellenesekre. A tény, hogy Göncz Árpád, aki tíz évvel ezelőtt a „nemzetellenes" szabaddemokrata pártból lépett színre – amely Antall kormányzása idején ellenzékben, Horn idején kormányon volt, s Orbán idején újra ellenzékben van –, tehát hogy Göncz Árpád ténylegesen összefogja a mai Magyarországot, vitathatatlanul nem csak az elnök erkölcsi tulajdonságait bizonyítja. Maga is szól arról, hogy ebben valószínűleg a nemzeti aspektusra és a liberalizmusra való együttes érzéke játszott szerepet, ha úgy tetszik, annak a bizonyos népinek és urbánusnak a szimbiózisa, ami Göncz kivitelezésében azonban nagyon produktív.

A Karpaty a priľahlý vesmír című könyv valamennyi szövegének és esszéjének meggyőző erejét a szerző autentikus élettapasztalata adja – amely olyannyira magyar és olyannyira univerzális –, valamint személyiségének adottságai, az elsődleges emberi alapállás, amellyel képes megragadni a globalizáció, az egyesült Európa, a közép-európai identitás, a történelmi, nosztalgiázó reminiszcenciák témáját; és az irodalom, a zene, a képzőművészet tárgykörét szintúgy, mint az agrárkérdést, a többiről nem is szólva. S minden felvetett témából az élő ember szól hozzánk, a szerző, aki a véletlen körülmények folytán író, fordító, entellektüel, államférfi, de mindenekelőtt – emberséges ember, kinek jelenlétében kellemes, izgalmas és inspiráló a párbeszéd.

A Karpaty a priľahlý vesmír című könyv minket, szlovákokat, különösen egy ilyen párbeszédre szólít, amiért Göncz Árpádot előre is köszönet illeti. Legalábbis a szlovák értelmiségiek köszönete. A szlovák politikusokért, amint tudják, nehéz jótállni – de nem csak e könyv és az emberséges államférfi, Göncz Árpád esetében.

(Árpád Göncz: Karpaty a priľahlý vesmír – A Kárpátok és a szomszédos világegyetem; Kalligram, Bratislava 1999.)