Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Entellektüel és ember

Entellektüel és ember

P. Olexo Anna fordítása

   

A jogász, de inkább történész vagy politológus, még inkább par excellence esszéíró és jelenleg már politikus Petr Pithart esszéiből, cikkeiből és konferenciákon elhangzott beszédeiből összeállított válogatásnak már a címében tükröződik a politikáról és a társadalomról, az emberről vagy az emberi közösségekről hosszabb ideje tartó elmélkedésének két alapvektora. Az egyik, úgymond, a külső, az 1989 utáni időszakkal és a körülöttünk bekövetkezett változásokkal kapcsolódik össze, míg a másik a mi belső vagy inert vektorunk, amely minden időbeli változás közepette belőlünk ered, s meghatározza arculatunkat: Kik vagyunk? Előttünk van tehát egy könyv, amely arról szól, milyen hatással voltak az 1989 utáni változások a cseh társadalomra, a cseh nemzetre (és nem csak rájuk).

Az 1989-es év kétségtelenül különleges cezúrát jelentett és jelent nemcsak a közép-európai vagy európai történelemben, ugyanakkor az is igaz, hogy ez az év nem volt hirtelen törés, hanem csupán a 20. század egy újabb tektonikus mozgása. S így Pithart természetesen nem csak a legutóbbi időszakban mozog (jóllehet itt van elmélkedésének súlypontja), hanem mélyebben lemerül a történelembe, ugyanakkor az emberi pszichikumba és a szociális pszichológiába is.

Végül is ez a módszertani megközelítés, amelyet Pithart elmélkedéseiben alkalmazott, már régebben a sajátjává vált. Ugyanakkor a könyv címe – Po devětaosmdesátém (Nyolcvankilenc után) – utalás a prágai tavasz eseményeinek elemzésére és mindarra, ami azokat megelőzte és követte. Pithart akkor annak az elemzésnek az Osmašedesátý (Hatvannyolc) címet adta, és Ján Sládeček álnév alatt publikálta még a belső ellenzékisége idején. Valamiféle „lélektani-történelmi" megközelítési módja már régebben ismert a Češi v dějinách moderní doby (A csehek a modern kor történetében) című kollektív alkotásból, amely a három szerzőt: Petr Pithartot, Milan Otáhalt és Petr Příhodát rejtő Podiven fedőnév alatt jelent meg. Míg e könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy a történelemnek ezt a szociopszichologizáló vizsgálatát inkább a pszichiáter Petr Příhoda alkalmazta, Pithart későbbi olvasásakor már végképp nem kételkedtem abban, hogy ez a megközelítés neki ugyanúgy sajátja, sőt még inkább „testre szabott" számára. (A recenzált könyv bevezetőjében ezt írja: „Egyszóval, az emberek egyelőre a szokásosnál nagyobb árat fizetnek. A politológia, ahogy a demokratikus világban művelik, ennek megragadására nem elegendő. Inkább alkalmas rá a pszichológia vagy a pszichiátria.") Bizonyos idő óta azonban egyes történészeknek lúdbőrzik a hátuk, ha meghallják a Podiven szót. Valamennyiük közül hadd említsem meg Jaroslav Valentát, aki sohasem szalasztja el az alkalmat, hogy bele ne kössön a „Podivenekbe". Magam is tanúja voltam, s jól tudja azt Petr Pithart is. Míg Pithart az általános ítéletek kétségbevonójává, az örökösen „kérdezővé", a csehek vehemens kritikusává üti magát (vagy ütik őt), aki valamiféle intellektuális „önostorozást" művel, és néha közelebb áll hozzá a szomszédok (németek, szlovákok) iránti empátia, mint hogy szemet hunyjon a saját, azaz a cseh tévedések fölött. A cseh társadalom többsége – beleszámítva az akadémiai történetírást is, amelyet Pitharttal együtt pozitivistának minősíthetünk – még mindig negatívan reagál rá: vagy az intellektuális perverzitása vagy a tudományosságot nélkülöző megközelítése miatt. Sokaknak ezek közül a pozitivista történészek közül például nincs ínyére az elfogadhatatlan „if-history" – „Mi lenne, ha nem lett volna..." –, amivel Pithart olykor él. Pithart azonban a történetírásnál mint tudományszaknál inkább kötődik a cseh szellemiség nagyjaihoz, akik nem csupán a múlt faktográfiájának feltérképezését tartották szükségesnek, hanem a történelem kritikus és olykor (pozitív értelemben) elfogult magyarázatát is, amely – pitharti terminológiával élve – tükröt tart saját nemzete elé.

Ez a „vita a történelem értelméről" már hosszá ideje folyik Csehországban, Masarykot és Pekařt összehasonlítva maga Jan Patočka is elismerte, hogy Pekař állásfoglalása a cseh történelemmel szemben sokkal objektívebb és kiegyensúlyozottabb volt, míg Masaryk inkább a történelem valamiféle teleológiáját és erkölcsi kimenetelét követte. Patočka azonban végül megállapítja, hogy Masaryk álláspontja a cseh társadalom számára hasznosabb és meghatározóbb volt (a filozófiai-történelmi nézeteiben rejlő negatívumokkal együtt is).

Pithart, mint annyian előtte, a cseh önazonosság örök keresésének terében mozog. (A cseh gondolatiság hagyományaiban őt ihlető forrásként olyan szerzők nevezhetők meg, mint Bemard Bolzano, Emanuel Rádl és Jan Patočka). Említsük meg Pithart – kérdésként jelölt – „Kik vagyunk?" elmélkedésén kívül T. G. Masaryk Csehkérdés címen ismert elmélkedéseit, Ferdinand Peroutka Milyenek vagyunk?-ját vagy Jan Patočka Kik a csehek?-jét, illetve Pavel Tigridet és a Svědectví (Tanúság) című lapban közölt cikkeit: Milyenek vagyunk, ha bajba jutunk? vagy Milyen korban is élünk, galambocskáim? Éppen ez az ismételt kérdésfeltevés és talán a túl sok kérdőjel használata jellemző a cseh önazonosság kutatására. Pithart emlékeztet, hogy még a cseh himnusz is kérdéssel (Hol a honom, hol a hazám?) kezdődik, s ez a nem magától értetődőség, ez a nyíltság, ez a „kérdő" mód tulajdonképpen egy kicsit már a cseh önazonosság része. Pithart ezt fűzi hozzá: „A cseh önazonosság egészében véve az identitást firtató kérdezősködés volt, az identitás nem magától értetődőségének artikulálása, az identitás féltése. Kérdésfeltevés s ennek értelmében rendszerint igény, kihívás is volt."

Itt egy kissé ironikusan megemlíthetjük Nietzsche németkérdést illető, németeknek címzett megállapítását. „Es kennzeichnet die Deutschen, dass die Frage: Was sind Deutschen? niemals ausstirbt." (Szabad fordításban: Ami a németeket jellemzi, az az, hogy sohasem szűnik meg a Kik a németek? kérdés.) De válaszoljunk rá éppen mi, szlovákok, akik számára a „szlovákkérdés" kontradiktív módon csak az imperativus formájában létezik; vajon a kérdésfeltevés, a produktív, kétségekre épülő nyílt elmélkedés nem perspektivikusabb-e, mint a tizenegyedik parancsolatnak a mi tájainkon hirdetett analógiája: „Szeresd a szlovákot és a szlovák nemzetet, mint tenmagadat!"

Természetesen a szüntelenül ismételt kérdés és a kételkedés formája valakit idegesíthet, sőt fel is bőszíthet: Mondják meg nekem egyszer s mindenkorra, hogy is van ez, vagy fejezzék be! Az ilyen világos, kategorikus válaszokat áhító emberek számára a pitharti retorika csupán egy entellektüel per se ékesszólása, „gagyogása" vagy tétova vajúdása. Pithart azonban igyekszik leszállítani a csehkérdést a képzelt magasságokból („A csehkérdés mint európai vagy világkérdés") – ahol gyakran csak túlságosan elvont formát öltött –, a gyakorlati politikát illetően például a szomszédi kapcsolatok kérdésében. Itt szívesen tér vissza egy cseh filozófus állításához, amely 1968-ban a Literární noviny hasábjain jelent meg, miszerint „a csehkérdés próbaköve gyakorlatilag a szlovákkérdés". Sajnos, nem világos, ki a szerzője ennek az érdekes gondolatnak, mivel Pithart egy helyen a szerzőséget Kosíknak tulajdonítja, más helyen pedig Patočkának.

Reflexióiban Pithart figyelmét olyan témákra összpontosítja, mint Csehszlovákia szétesése, aszimmetrikus fejlődés Csehországban és Szlovákiában, a cseh önazonosság kérdése a változó Európában, az entellektüel szerepe a politikában, a hazai politikai színtér, cseh–német párbeszéd. Számos gondolata, véleménye, mondatbeli vagy szóbeli szentenciája kissé megváltozott formában ismétlődik, Pithart visszatér hozzájuk, és folyton elmélkedésének előterébe tolja ott is, ahol egyesek legszívesebben a feledésbe küldenék. Ide tartozik a csehek Szlovákiához való viszonyának kritikája (a csehszlovakizmus téves ideológiája, a szlovák differenciáltság iránti csökkent cseh empátia) és a más etnikai vagy kulturális elemek iránti cseh fogékonyság és tolerancia hiányának megállapítása. Pithart nehezményezi a közép-európai etnikai tisztogatásokat, amely végül azt eredményezte, hogy a Cseh Köztársaság majdnem monolit nemzeti állam lett. A masaryki Csehszlovákia idejében még a csehekkel egy államot alkotó valamennyi nemzet, nemzeti kisebbség és etnikum – a szudétanémetek és a morva németek, a szlovákok, a kárpátaljai ruszinok és ukránok, a magyarok, a zsidók – a 20. századi megrázkódtatások következtében eltűntek a közelükből, a valóságos vagy képzelt szomszédságukból. S amint Pithart írja: „Az etnikailag tiszta államok Közép-Európája contradictio in adiecto." Igen, az már valójában nem Közép-Európa.

Pithart nem csupán a cseh–szlovák együttélés (amely szerinte jobbára kölcsönös mellőzés volt) érdekes és merész szemléletének megalkotója, hanem olyan ítéletek kimondására is van bátorsága – mint például a cseh–német kérdéskört illetően –, amelyek politikailag egyenesen diszkvalifikálhatták volna őt, s amelyeket kitartóan csak azok ismételgetnek, akik ma már a cseh intellektuális színtér enfant terrible-éi. Ugyan kinek jut ma már eszébe a megbékélés petíciója, amelyet Pithart olyan emberekkel együtt írt alá, mint Bohumil Doležal, Rudolf Kučera vagy a Közép-Európa revü körébe tartozó Emanuel Mandler! Mégis, nem tudom megállni, hogy ne idézzem Pithartnak abban az időben tudatosan leírt eretnek mondatát: „S hogy leleplezzem és egyszer s mindenkorra kompromittáljam magam: bevallom, én is attól tartok, hogy a németek kiűzése és a Boszniában történt etnikai tisztogatás alapjában véve egy és ugyanaz."

Pithart könyve abban az időben írt esszéinek és cikkeinek a válogatása (szlovákiai barátja, Szigeti László rendezte sajtó alá), amikor nem kellett tekintettel lennie nézeteinek és gondolatainak politikai vetületére, amikor személyesen s mint entellektüel is mögöttük állhatott. Amikor szabadon alkalmazhatta a „kérdezést" mint formát, amikor kétségbe vonhatott bizonyos dolgokat és kritikusan elmélkedhetett. A politikus és az entellektüel, illetve a kettő felelőssége közti különbséggel nagyon is tisztában van maga Pithart is, és ezt több esszéjében pertraktálja: „A politikus inkább válaszokban beszél, az entellektüel kérdésekben és óvásokban."

Pithart elmélkedéseit nem csupán gondolati eredetiség, intellektuális kontempláció és a „hold túlsó oldalára" való mutogatás telíti, hanem a szöveg elképesztően magas színvonala, olykor talán túlzottan esztétizáló minősége. Pithart szeret játszadozni a szavakkal, metaforákat használ és ékesen fogalmaz (a cseh önkép) olyan, mint Narcissus képe, aki egy tavacska kristálytiszta víztükrében csodálta magát; a multikulturális és multietnikus Közép-Európa mint az elébe tartott tükrök tere; az etnikailag kitisztított Közép-Európa mint ezeknek a tükröknek a cserepei; a Cseh Köztársaság mint az igyekvő tanulónak és az osztály eminensének példája etc). Ebben rejlik azonban esszéi – a szó szoros értelmében vett esszék – minőségének további mutatója is, ahol a gondolati minőséghez társul a szöveg esztétikai minősége. A harmadik tényező, amely kiegészíti Pithart esszéinek intellektuális és esztétikai arányait, az erkölcsi értékük, erkölcsi felhívásuk. Az, ami ma oly szívesen elítélnek, az „intellektualizálással" együtt. Már a bevezetésben utaltam Pithart gondolati rokonságára azokkal a cseh szerzőkkel, akik a történelmet és a politikát az erkölcsi elvek és a morál prizmáján át szemlélik. Eszembe jut a régebben a SME napilapban közölt interjú, amelyet Peter Tóth készített Pitharttal. Kérdésére, hogy milyen a kereszténységhez való viszonya – annak kapcsán tette fel a kérdést, hogy Pithart a KDU–CSNP által jelöltette magát –, Pithart azt válaszolta, hogy sokban közel áll hozzá a „a történelem katolikus felfogása". Igen, Pithart nyilván hisz bizonyos elvekben, amelyek végigvonulnak a történelmen, hisz a Jóságban és meggyőződése, hogy bizonyos értékekért harcolni kell. Ennek kapcsán különösen érdekes A könnyelműség utópiája: a szavak elviselhetetlen könnyűségéről (Tolerancia a posztmodern hazai diskurzusában) című írása, amelyben éppen ebből a szempontból folytat polémiát a posztmodern gondolkodókkal (valójában a Václav Bělohradskýval folytatott vitájáról van szó), akik erkölcsi relativizmust és az eszmék, értékek szabad piacát hirdetik. Ebben Petr Pithart sokkal pontosabban és nyíltabban jellemzi önmagát. Egy szövegében ezt írja: „Hajlamos vagyok a moralizálásra, amit fékeznem kell, hajlamos vagyok a pátoszra, amit a szó szoros értelmében meg kell ölnöm magamban. És alighanem hajlamos vagyok a szentimentalizmusra, amelyet megvetek."

Személy szerint különlegesnek tartom Pithart szenzibilitását és emberi fogékonyságát, amelyek empátiáját, „eszmélését" adják. Ő maga a demokrata politikus alapvető felszerelésének tartja ezeket, és elutasítja saját találmányának tekinteni. Azt a tényt, hogy az ilyen empátia számos politikusnak nem sajátja, a cseh és szlovák polgár már általában tapasztalja. Pithart könyve nem csupán a taglalt kérdésekről mond el sokat, hanem magáról a szerzőről mint entellektüelről és emberről is. Közvetlen közelről követhetjük, milyen hatással volt rá éppen emberi és intellektuális hátországa, s hogyan készítette fel őt a politikára. Vagy ismét várhatunk Pithart visszaemlékezéseinek és reflexióinak újabb kötetére.

 

(Petr Pithart: Po devětaosmdesátém: Kdo jsme? – Nyolcvankilenc után: Kik vagyunk?; Kalligram – Doplněk, Bratislava/Brno, 1998)