Filozófiai aggályok

Martin Šimečka Hľadanie obáv (Aggályok keresése) című könyvének olvasásakor az volt az érzésem, hogy a szövegek effajta gyűjteménye azért jött létre (Ján Štrasser állította össze), hogy lehetetlenné tegye a megbízható recenziót. Ez azonban nem abból adódik, hogy a könyv nem lenne méltó a recenzálásra. A probléma másban rejlik. Hiányoznak belőle azok az attributumok, amelyekre a recenzens támaszkodni szokott. Ezen attributumok leggyakrabban a forma és a tartalom. A kritikus azt választja ki, amelyik inkább (esetleg kevésbé) megszólítja, majd ír róla valamit. Šimečka könyvének koncepciója nem tesz lehetővé ilyen választást. Beláthatják: a formával mindjárt több okból sem lehet foglalkozni. Először is, a könyv két nyelven írt cikkeket tartalmaz. Bár a szlovákkal a szerző mesterien bánik, laikus szemléletem azt mondatja velem, a cseh sántít néhol. Maga a kétnyelvű publikálás szerzői szándéka az első övön aluli ütés a kritikusnak. Nem könnyű ugyanis olyan olvasót találni, aki a szlovák és a cseh nyelv kvalitásait egyforma jól meg tudja ítélni. A másik indok, ami a forma értékelése ellen szól, jóval világosabb. A politikai esszék esetében, merthogy azok alkotják Šimečka könyvének magvát, ez nem is nagyon szokás.

A recenzens számára nem marad más, mint hogy figyelmét a tartalomra irányítsa. Azonban ebben is gátolja a könyv koncepciója. A Hľadanie obáv a szerző azon esszéinek kompilátuma (kompilációja?), amelyeket az 1990-től 1997-ig terjedő időszakban a különböző közép-európai médiák, tehát újságok és rádió (Szabad Európa) számára írt. A recenzens előtt tehát – aki feladta annak reményét, hogy szóljon a formáról -, hasonlóan, mint a többi kompilációs könyv esetében, nyitva a kérdés, hogyan közelítsen az egyetlenhez, ami még a könyvben megragadható: a tartalomhoz. Mit lehet írni a hetven esszéről, melyek átlagos terjedelme nem lépi túl a három oldalt? Ha még egyszer megfigyelik az esszék keltezését, ebből az egyszerű szillogizmusból könnyedén megállapíthatják, hogy a témák száma, amiket a szerző elemez, több, mint sok. Ha valamennyiről csak egyetlen mondat szólna is, többoldalas cikk jönne létre. Mellékesen: a datálás. Nem sikerült arra a kulcsra rábukkannom, amely szerint a könyvet összeállították. Bár az első részt a 90–92-es évekkel határolják be, egyetlen 90-es keltezésű eszét sem találtam! A második részben sem pontos a datálás rendje, de ott ez a témák közelségével igazolható. A hagyományos datálás nagyobb mértékű átlépése sikeredett a könyv záró részében is. Šimečka Szabad Európa Rádió számára írt munkáinak a besorolása a keletkezés időrendje szerint történt, mégis sikerült a két utolsó keltezését megcserélni. De vissza a tartalomhoz.

Lehet-e valami értelmeset mondani egy könyvről, amelyik kicsivel több, mii 250 oldalon annyira különböző témákkal foglalkozik, mint a pozsonyi zsidók, szlovák és a cseh nyelv különbségei, a Mečiar-jelenség, Dominik Tatarki Fehéroroszország és mi, vagy a disszidens kultúra? Az egyes megközelítések elemezni teljesen felesleges. Rá lehet mutatni, hogy némely esszé a téma meg ner értését dokumentálja a szerző részéről (lásd a nyelv szubsztancialitásának probl< máját a Nedorozumenieben), más esszék esetében az olvasó nem érti, miért kerü tek egyáltalán a válogatásba, mivel időfelettiségük néhány nappal megjelenésű után véget ért (Čo hovoria hviezdy?). Azonban a Hľadanie obáv a kiváló, az éve múltán is olvasásra érdemes újságírás néhány példáját is tartalmazza (Kongresy divány; Otras mozku; Kyticou ruží). De ezek csak részletek. A könyv küldetésé valahol másutt látom. Alapvetőnek a számomra azon nyomok megfejtése tűnik melyeket Šimečka jelenünk megítélésének előfeltételeiből hagy hátra. Az önmag< körüli eseményekre tekintéskor minden szerzőt meggyőződések és vélekedései kötnek meg, mintegy szemüveget (jobban mondva kontaktlencsét) konstruálve ezáltal, amit nem tud csak úgy letenni. Rajta keresztül tekint a világra, s még csal nem is tud róla.

Amennyiben Šimečka szövegeinek olvasásakor éppen erre a területre irányítjuk figyelmünket, mindjárt az első esszéknél egy veszélyes jelenséget fedezünk fel Šimečka munkáját egy viszonylag erős determinizmus bélyegzi meg. Hiszi, hogy ami volt, befolyással bír arra, ami van és lesz. Az ilyen meggyőződés önmagában nem szokatlan, és végül is egész könnyen megvédhető, azonban nem mindig van összhangban a liberális meggyőződéssel. Miről is van szó? Šimečka úgy véli, hogy Szlovákiában a novemberi eseményeket követő helyzet alakulásáért nagy mértékben a történelmi körülmények a felelősek. Tehát nem az elit, nem a politikusok és az ő kudarcuk, hanem a protekcionalizmus, a maradiság és a nép korlátozottsága. Az ilyen vélemény a politikai liberalizmus nézőpontjából elfogadhatatlan, mivel osztracizálja a populáció jelentős részét. A szerző gondolatmenetének logikája így a következőképpen néz ki: az emberek a változásokat (a kapitalizmust, a szabad piacot, a szabadságot – döntsön, ahogy tetszik) nem választották, mert nem képesek ilyen választásra. Szerintem azonban létezik legalább egy, épp ilyen jó, alternatív magyarázat. Az emberek nem a változást választották, mert a politikusok, akik át akarták ültetni, teljesen alkalmatlanok voltak. Šimečka ezen előfeltétel következtében különös liberálissá válik. Nem okoz neki gondot, hogy azonosuljon más fajokkal és kultúrákkal, de nyíltan hirdet türelmetlenséget a szlovák populáció lényegi részével szemben. Polgári alapállásként ez a szempont természetesen lehetséges és működő, de filozófiailag csak nehezen védhető meg.

A recenzensek többsége bizonyára megállapította volna, hogy a könyv milyen gyönyörűen dokumentálja Šimečka totalitarizmus-ellenes nézeteinek állandóságát. Ez azonban engem nem annyira izgat. Inkább az alapállások megváltozása érdekel. Az pedig, szerencsétlenségünkre, nem megy végbe. Bár a könyv végén az osztracizmus lassanként eltűnik, a szerző főszerkesztői kommentárja a 98/25-ös Domino fórumban újra visszazökken a régi, kigyúrt kerékvágásba. Hogy ennek a könyvhöz nincs igazán köze? De hiszen ez az esszégyűjtemény épp a politikai kommentátor folytatódó munkájáról való bizonyságtétel. Az pedig még nem fejeződött be.

(Martin M. Šimečka: Hľadanie obáv – Aggályok keresése, Kalligram, Bratislava 1998)