Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Ha nő után mész, ne felejtsd el az esernyőt!

Ha nő után mész, ne felejtsd el az esernyőt!

Németh István fordítása

 

Amikor ennek a könyvnek az elején azt olvastam, hogy Nietzsche stílusának kérdését Derrida a nő tematikája felé kívánja terelni, arra gondoltam, most megtudok valamit azoknak a Nietzsche-szövegeknek a stílusáról, melyek a nőkről szólnak. Például a Zarathusztra Öreg és fiatal nőkről című fejezetéről. Arról, hogy Nietzsche stílusa itt és más hasonló helyeken miért a pátosz, a harsányság és a szentimentalizmus oly furcsa keveréke, de arról a metsző iróniáról is, mely harsány felhívások és sirámok bőséges folyása közepette képes megtorpanni, visszafordulni és hátracsapni. Tudtam, hogy ezek a várakozások és elképzelések nem voltak túlságosan eredetiek, s Nietzsche elég rendszertelen olvasójáról adnak képet. Rövidesen az is nyilvánvalóvá vált, hogy ráadásul helytelenek: nem tudatosítottam ugyanis eléggé, hogy Derrida könyvét nyitottam ki. Ez meggyőzött arról, hogy Nietzsche nőkről szóló írásairól lehet anélkül is írni, hogy leragadnánk az elhíresült sornál: „Ne felejtsd el az ostort!" Ami pedig a stílust illeti, csakhamar megtapasztaltam, hogy az elsősorban arra szolgál, hogy mozogjunk a szövegben, feltárjuk heterogén voltát, az egyik kérdést másikkal helyettesítsük, majd azt is nyomban felfüggesszük azzal a megjegyzéssel, hogy a keresés folyik tovább. A stílus kérdése állítólag nem választható el a nő kérdésétől, mely azonban e közös problematika kialakulásával függőben marad: immár nem lehet a nőt vagy a nő nőiségét vagy a női nemiséget keresni, de azt sem tehetjük meg, hogy ne keressük.

E keresés nyomvonalán az első lépések arra irányulnak, hogy kétségessé tegyék azt az általánosan elterjedt elképzelést, miszerint Nietzsche a nőket lebecsülte és sértegette. Helyezzük a nőt a stílushoz, a stílus elvesztését a kasztráláshoz, s nyomban világossá válik: Nietzsche nem becsüli le a nőket, csupán a feminizmust utasítja el, mert az kasztrálni akar, a nőt is kasztrálni akarja, és ezzel a stílus, vagyis az íróvessző (le style) elvesztését okozza. Ha a nő arra készül, hogy tudós nővé váljék, Nietzsche szerint ez a legrosszabb ízlésre vall. Derrida megemlíti, hogy Nietzsche könnyen elsírta magát, ha eszébe ötlött, hogy gondolatáról úgy beszéljen, mint viselős nő a gyermekéről. E szentimentális megnyilvánulásainak említése kapcsán azon kezdtem töprengeni, vajon ez olyan messze esik-e a feministák rossz ízlésétől, de azonnal rájöttem, hogy ez nem tartozik ide. Amint ezt a kérdést félretoltam, jött a következő, ennél is makacsabb kérdés: vajon Nietzschének a terhes nők iránti gyengéd érzése nem egyfajta vonzódás megnyilvánulása-e olyan lényekhez, melyek a stílust ebben a „szexualizált" értelemben önmagukban eltompították? Nem helyénvaló-e rákérdezni, vajon éppen a viselős nők és az öreg anyókák (akik iránt Nietzsche szintén nem titkolt szimpátiát érzett) nem hatnak-e, ha nem is kasztrálón, de legalábbis aszexuálisan? Derrida mindenesetre nem ezen a nyomvonalon halad: Nietzsche könnyeinek említése után belemerül a szöveg azon részébe, ahol a kérdés az, vajon „a nő akarja-e (hangsúlyozta Nietzsche) és képes-e akarni (will und wollen kann) tulajdonképpen (eigentlich) önmaga megvilágosodását (Aufklärung)..." Elég ezt a szlovák–német (eredetileg francia–német) mondatot eddig a pontig olvasni, és sejtjük a következtetést: természetesen nem akarja, ő voltaképp csak cifrálkodni akar. S Nietzsche rögvest igazolja is várakozásunkat: a nő csak a puccoskodásra (Sich-Putzen) gondol. Ha az olvasó most azt várná, amit én, hogy t. i. Derrida észreveszi, Nietzsche milyen könnyedséggel, minden különbséget mellőzve beszél a nőkről és ruházza fel őket nembeli hajlamokkal, akkor meg fog lepődni. Derrida ezt az általánosító megközelítést észre sem veszi; később viszont nem felejti el felhívni a figyelmet azokra a helyekre, ahol a nők sokoldalú tipológiáját adja, a prostituáltaktól a feleségeken át a nagymamákig és a lányunokákig.

Ilyen volt tehát esetemben a Derrida-könyv olvasata. Minden lépésben azt mutatta, hogy leágazhat más irányba is, mint amerre vitt, s hogy vannak itt más utak és más helyek is. Annál jobban meglepődtem, amikor a végén eljutottam oda, ahol ismerős környezetre leltem. Vizsgálódásaiban Derridát a Nietzsche-szöveg heterogenitásának a felfedése vezeti. De hiszen én ezt a heterogenitást ismerem, a Nietzsche műveivel való saját rendszertelen érintkezéseim közel vittek hozzá, legalábbis antitetikus átmenetek és olykori szintézis-kísérletek formájában. Csakhogy épp itt kellett megállapítanom: Nietzschét én egészen másképpen ismerem és olvasom, mint Derrida. Ő ugyanis a heterogenitást abból vezeti le, hogy Nietzsche „nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy tudja, mik azok a hatások, amiket nőnek neveznek", és hogy „óvatosan tartózkodik az elsietett tagadástól, mely az egyszerű diszkurzus kiemelése lenne a kasztrálással és annak rendszerével szemben". Vezessen a kasztrálásról és annak rendszeréről folyó diszkurzus bármilyen eredményre, továbbra is meggyőződésem, hogy Nietzsche heterogenitása abból fakad, hogy illúziók foglya volt (hogy aztán azokat mint illúziókat leplezze le és más illúziókkal helyettesítse), s hogy az elsietett tagadás tendenciája sokkal erősebb volt benne, mint a higgadt affirmativ szintézisek mechanizmusai. Olvasóként ezekért az illúziókért és hirtelen fordulatokért még hálás is vagyok neki. Nem tudom elképzelni, hogy Nietzsche művei olyan figyelmes írásstratégia eredményei lennének, amilyet Derrida tulajdonít neki. Viszont nagyon is elképzelhetőnek tartok egy ilyen stratégiát Derrida írásmódjáról (például amikor Nietzschéről ír). Sok minden arra vall, hogy Derrida fogalmazása a harsány antitézisek kerüléséről inkább magára Derridára vonatkoznak, mintsem Nietzschére. Anélkül természetesen, hogy ezt bevallaná. Ellenkezőleg, könyve utolsó oldalán arról próbál bennünket meggyőzni, hogy nem tudja, milyen indokok vezették őt a Nietzsche-szövegek kiválasztásában. Kijelenti, hogy annak totalitása, amit mondani akart, ugyanahhoz a típushoz tartozik, mint a Nietzsche-hagyatékban fennmaradt töredék, az „Elhagytam az esernyőmet" totalitása. Ez a minden magyarázó kontextust nélkülöző kijelentés Derridát arra figyelmezteti, hogy a Nietzsche-szövegeknek nincs totalitása. Lehetséges, de ezt a kijelentést nem tudjuk meggyőzően magyarázó összefüggésekbe helyezni, míg Derrida szövegválasztása és értelmezései mutatják mind a szándékot, mind annak diszkrét, ám következetes végrehajtását. Hogy világos legyen: ez nem elmarasztalás, ez a csodálat kifejezése.