Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Hiszen itt nincs semmi (Érsekújvár)

Hiszen itt nincs semmi (Érsekújvár)

Archleb L. Dániel fordítása

 

Korszakunkat a hajléktalanság romantikája fogja fémjelezni. Egy olyan világ képe, amelyben már senkinek sem lesz joga városhoz. A ma városlakójában ott szunnyad a jövő kitoloncoltja.

Cioran

 

I.

Az 1944–45 évekbeli kettős bombázás után Érsekújvárból nem maradt szinte semmi. A város valaha hírhedt és elegáns történelmi központjából csupán a katolikus templom, a ferences rendi kolostor és a zsinagóga maradt meg. Sorsuk elől nem menekültek a város történelmileg talán legjelentősebb épületei sem: az érseki palota, a városháza, az Arany Oroszlán Szálló, amely valaha, még a török harcok idején, a várkapitány lakhelyéül szolgált, majd később, amikor már fogadóként kezdett el működni, a magyar irodalom nem egy regényes életű óriásának nyújtott éjszakai menedéket. Örökre eltűnt a föld színéről a másik, tipikus pszeudomór-romantizáló stílusban épített, két hagymakupolás neológ zsinagóga is. Sosem fogom felfogni, hogyan menekült meg az 1740 körül emelt pompás barokk Szentháromság-szoborcsoport. Egyszóval, a pusztítás hatalmas méretű volt. Számokban valahogy így lehetne kifejezni: 3400 ház közül 2000-et ért találat. 546 ház tűnt el a föld színéről. Azon házak száma, amelyeket a bombázás használhatatlanná tett, és le kellett őket rombolni, elérte a 807-et. Majd 670 házat lehetett följavítani és újra használni. Nagyanyám Nyitrai úton álló háza is ezek közé tartozott. Ami az emberi veszteségeket illeti, 6000 személy vált hajléktalanná, míg a bombázás alatt 4000-en pusztultak el. A bombázás túlélői közé tartozott mindkét nagyanyám.

   

II.

Nem azért emlegetem folyton a Nyitrai úti nagyanyám, mintha ő lenne az egyetlen, aki túlélte a háborús őrjöngést – szinte az egész közeli rokonságom túlélte, még Kálmán dédapám is, aki az első világháború idején hét évet töltött Szibériában és aki tizenkét éves koromban megtanított sakkozni – hanem azért, mert ő volt az egyetlen, aki még kis fajankó koromban megállás nélkül színesen ecsetelte a háború sújtotta város jeleneteit. Így tudtam meg például, hogy a léghullám kiverte az üveget a nagyszülői ház összes ablakán – a 670 javítható állapotban hátramaradt ház egyikéről volt szó – és lesodorta a tetőről a cserepeket. A bombázás alatt a repülőgépek úgy búgtak és a bombák úgy zúgtak, hogy az emberek ordítottak a félelemtől és a rettegéstől. A nagyszülői kertbe két, lánccal összekötött bomba csapódott be. Akkora krátert mélyítettek, hogy miután a talajvíz és az esővíz feltöltötte, tó keletkezett, amelybe még a szomszédok is átjártak teknőben csónakázni. Nagyanyám mondogatta, nem tudom, mennyire igaz, hogy az angol, amerikai és kanadai repülőgépek fő célpontja az állomáson álló vagonokban elraktározott német lőszertartalék volt. A bombázás állítólag annyira intenzív volt, hogy még a vasúti állomástól legalább másfél kilométerre lévő kertből is látni lehetett, ahogy a légnyomás vagonokat dob a levegőbe. A légi támadásokat nagyanyám három gyermekével – melyek közül a legkisebb 1966-ban apámmá vált – a nagyszülői ház pincéjében, az asztal alatt vészelte át. Nem mindenki volt ennyire szerencsés. Például Fabó bácsi, a másik, Mihály-bástya mellett lakó nagyanyám távolabbi rokona, egész családját elvesztette: a bomba pontosan abba a bunkerbe csapódott be, ahová felesége és gyermekei rejtőztek.

Amikor elzúgtak a gépek és Fabó bácsi, aki a bombázás ideje alatt a város másik felében tartózkodott, visszatért, csupán véres ruha- és testdarabokra lelt, melyek az egész udvaron szétdobálva hevertek. Szörnyű lehetett a halottak tömegeit a városból elszállító szekerek és tehergépkocsik, a vászon alól tehetetlenül kilógó, himbálódzó kezek és lábak látványa. Valahol olvastam, hogy a statisztikák – a bombázás ideje alatt a Horthy-féle Magyarországhoz tartozó – Érsekújvárt lakossága számának aránya szerint az első helyre tették az elpusztított csehszlovákiai városok közül... Ki tudja, mit érezhetett Lajos bácsi, a Nyitrai úti nagyanyám öccse, aki, miután túlélte Drezda bombázását (Kurt Vonnegut Mother Night – Éj anyánk – című regényében azt írja, hogy a drezdai pincékben 135.000 Gréti és Hansi sült meg mézeskalács gyanánt...), hazatért a tönkretett Érsekújvárba.

   

III.

Mint az egy rendes közép-európai kisvároshoz illik, Érsekújvár sem kerülhette el az izraeliták deportálását. Másik nagyanyám, az, aki valaha a Mihály-bástyánál lakott, említette, hogy látta azt a szomorú, sötét tömeget lassan és hang nélkül a vasúti állomás felé menetelni. Látták sokan mások is, arcukat függönyök, zsalugáterek, mások mögé rejtve. Egy ekkora csoport látványa (4.386 férfit, nőt és gyermeket vittek abba az Auschwitzba-Oswiecimbe, amelyről ötven évvel később egy televíziós interjúban Komis Mihály író azt mondta, hogy kéményeinek füstjében visszafordíthatatlanul szertefoszlott a régi Európa kultúrája) bizonyára nem kerülte el azok figyelmét sem, akiknek Ábrahám és Jákob utódai hátrahagyták ingatlanjaikat, műtárgyaikat, aranyukat, ékszereiket, hogy megőrizzék azokat, amíg visszatérnek. Nagy részük sosem tért vissza a jiddisül Neuhauzelnek nevezett szülői Érsekújvárba. Ki tudja, a zsidó arany sáfárjai gyermekeinek és azok gyermekeinek eszükbe jutnak-e az elgázosítottak, a szappan és a füst, az átváltozott izraeliták bőréből készült termékek...

   

IV.

Negyvenötben, amikor a Vörös Hadsereg közelített Érsekújvárhoz, a nagyanyámat (arra a másikra, a Mihály-bástya mellőlire gondolok), aki mellesleg frissen ment férjhez, szülei és férje bemázolták korommal, olajjal és ki tudja, mi mindennel még, öreg rongyokba öltöztették és leeresztették egy lyukba. A lyukat betakarták deszkákkal és ganét dobáltak rá. Így akarták megmenteni az orosz katonák féktelen libidója elől. Nem tudom, hogyan vészelte át az oroszok tombolását a Nyitrai úti nagymamám, mert azok állítólag megerőszakolták az összes nőt az utcában... Lehet, hogy őt is elrejtette a férje. Ezzel viszont nem értek véget a gondok. Eljött a várva várt béke, negyvenhatban a förtelmes szárazság, a magyar lakosság deportálása, a reszlovakizáció. Még ha a nagymamámnak (annak a Mihály-bástya mellőlinek) sikerült is elkerülni a deportálást, a reszlovakizációt nem kerülte el. Az ördögbe, de hát a reszlovakizáció az elmagyarosított szlovákok visszaszlovákosítását jelentette! És az én nagyanyám, bizony, nem elmagyarosított szlovák volt, hanem igazi magyar!

   

V.

Az ötvenes években a bolsevikok kiüríttették a Pázmány által alapított ferences rendi kolostort és a szerzeteseket kényszermunkára vezényelték a jáchymovi uránbányákba... A kolostor nagy részéből hosszú évekre omladozó zöldségraktár lett.

   

VI.

Úgyhogy a kettős szőnyegbombázás után (a Nyitrai úti nagymamám hívta szőnyegbombázásnak) Érsekújvárból alig maradt valami. „Hiszen itt nincs semmi", kiáltott fel nemrég egy barátom, mellesleg frissen végzett művészettörténész, amikor a vasútállomás impozáns épületét elhagyva elindultunk a hetvenes évek optimista hajnalán épített, kopott panelházak vigasztalan körvonalai felé. „Igazad van, tényleg nincs itt semmi", feleltem és rögtön hozzátettem: „De épp ebben rejlik a dolog, ebben a hiányban, abban az érzésben, hogy csupán az van markánsan jelen, ami hiányzik. Ez a város egy kráter, amelyben eltűnt a történelem. A kráter viszont megmaradt: néma, mint egy seb, vájat, egy jelentős, csontig hatoló, mélyen a tér húsába nyúló nyom. És ebben a nyomban lakozik egy megfogalmazhatatlan, kissé fájdalmas lélek. Sajnálom a történelmi attrakciókkal teli, fájdalmas lélek nélküli városokat." Azok a városok, amelyek a történelem előreláthatatlan kedélyének következtében kráterré váltak, sebbé a tájon és a térkép felszínén, mindig szívesen fogadják az álmatlan Ahasvérusokat... Nemrég, valamikor tavaly, azzal fordult hozzám egy munkatársnőm – most nem tudom, hogy a pozsonyi Enciklopédiai Intézetből (Encyklopedický ústav), vagy a nyitrai Irodalmi és Művészeti Kommunikáció Intézetéből (Ústav literárnej a umeleckej komunikácie) –, hogy a hét végén a férjével kirándultak Érsekújvárba azzal a céllal, hogy megnézzék a híres hatágú erődítmény romjait. De nem találtak egy követ sem. Nem tudták, hogy az erődítmény már jó kétszáz éve nem létezik. A város neve bizonyára kastély vagy vár képzetét keltette bennük. Igen, ez már csak így van: kastély, vár csak a város nevében létezik, ahogy bástyák sincsenek már, csupán a volt történelmi központ körüli utcák őrzik néhai nevük...

     

VII.

Érsekújvárnak eredetileg volt vára, sőt, török elleni erődítményvárosként alapították, melyben a hadsereg szükségeinek alárendelve zajlott a mindennapi élet. Az erődítmény létrehozását a növekvő török veszély tette szükségessé. Első változatát 1545-ben építették. A város innentől kezdve fejlődik. A másik, új várat 1573 körül kezdték el építeni és ünnepélyes keretek között 1580. október 2-án szentelték fel. Az Új Vár (Novum Castrum vagy Castrum Novum) átépítése azokban az időkben akkora esemény volt, hogy a császár is emlékérmet veretett az újvári erődítmény tiszteletére. Az erődítmény az olasz reneszánsz várakról volt mintázva: szabályos hatágú csillag alakú volt; hat előretolt ötágú bástyával. Hasonló bástyákat építettek a nyitrai, a komáromi és lipótvári erődítményekhez is. jómagam Olaszországban, Aquileiában láttam az újvári erődítmény négyszögű változatát. De térjünk vissza erődítményünkhöz, vagy legalább ahhoz, ami fennmaradt róla: minden bástyának saját neve volt. A mai Kálvária domb tövében volt a Forgách-bástya; a Pozemné stavby építővállalat épülete alatt a Zserotin-bástya; a Török utca lejtőjén a Császár-bástya; valahol a Štefánik utca elején, a két többfunkciós épület közötti térségben állt az Ernőbástya. A következő, Cseh-bástya neve a cseh nemzetnek a erődítményépítéshez való hozzájárulását volt hivatott megőrizni. (Mellesleg, ez volt az első alkalom, hogy a csehek segítő kezet nyújtottak Magyarországnak: valószínűleg Brünnt féltették.) A hatodik, Fridrich-bástyát az ellenreformáció idején átnevezték Mihály-bástyává. A fal magassága nem lépte túl a 10 métert, szélessége 20 méter körül mozgott. Az erődítmény körül várárok volt, amelyet a Nyitra folyó vizével töltöttek föl. Az erődítményrendszer 27 hektárt foglalt el, külső kerülete 3 km volt. Két kapun lehetett bejutni: az Esztergomin és a Bécsin. Az erődítményen belüli várost derékszögű utcák hálózata alkotta, középütt a 100 x 150 méteres, téglalap alakú Főtérrel. A város alatt húzódott a várfolyosó, amelybe a ferences rendi kolostor területéről lehetett bejutni és amely a tér alatt ágazott szét. (Grendel Lajos Éleslövészet című nemzetiségi antiregényének olvasója valószínűleg nem szabadul az érzéstől, hogy az író pont ilyen folyosóra gondolt.) Egyszóval, ideális, bevehetetlen erődítmény. És mégis elesett.

   

VIII.

A török először békésen próbálkozott: Ahmed Köprülü nagyvezír Forgách Ádám várkapitánytól követelte a vár föladását. Ő azonban nem ment bele, bár a vár legénysége, 3000 gyalogossal és 500 lovassal nem sokáig állhatott volna ellen az ötvenezres török hadsereg támadásainak. Szombathy Viktor, a Száll a rege várról várra című könyv szerzője szerint a török összesen hétszer ostromolta Érsekújvárt. A törökök és az újváriak kitartását egyaránt kifejezi a mondás: „Ül a nyakán, mint a török Újvárnál." A sorsdöntő ostrom 1663. szeptember 25-én kezdődött, a még befejezetlen bástyákra és falakra nehéz ágyúgolyók zápora hullott. Közeledett a döntő harc, de bekövetkezett az, amire senki sem számított: a Fridrich-bástyában, Fortuna kedvezőtlen közbelépése miatt, fölrobbant a lőporraktár. Ezután már Forgách várkapitány és Pio márki is – akiknek a vezetése alatt, abban a reményben, hogy az ígért katonai erősítés úton van, Érsekújvár tíz napon át eredményesen állt ellen a török ostromnak – elismerte a vereséget. A behódolás jeléül fehér zászlót vontak fel a falakon. A törökök reakciója több mint nagylelkű volt: az újvári várvédők méltóságteljesen, zenés kíséret mellett hagyhatták el a várat. És ez még nem minden. Megtarthatták fegyvereiket, tulajdonukat és a nagyvezír hivatalos okmányt állíttatott ki részükre, melyben hősies magatartásukról ad számot. A törökök huszonkét hosszú évre bevonultak a várba. A templomtornyot minaretté alakították, amelyből a müezzin sírós „Illahu ha illáh, Allah akhbar"-ja hallatszott, a ferences rendi kolostorba pedig, amelyet Pázmány Péter érsek építtetett 1626–1631-ben, a pasa költözött be. Egyszóval, Érsekújvár és a Közel-Kelet kapcsolata mindig is élénk volt.

   

IX.

A történelem teljesen természetes módon (és elég gyakran) fárasztó, unalmas, egyáltalán nem eredeti refréneket hoz létre. Ezek egyike Újvár visszavétele a császári seregek által. Talán Bécsnél kezdődött a dolog, ahol Szobieszky János lengyel király legyőzte a törököket. Valószínűleg ez a katonai siker buzdította fel Lothringeni Károlyt, aki a császári sereg élén 1685. július 11-én, az Esztergomi kapunál, megkezdte Érsekújvár ostromát. És most a refrén: egyhónapos sikertelen ostrom következett, a török legénység hatvanezres kisegítő hadseregre várt.

Lothringeni Károly viszont találkozott a sereggel és Esztergomnál leverte. A legenda szerint egy szegény parasztlegény érkezett a vásár idején a városba, megszerezte a stratégiailag fontos adatokat a török hadseregről, fölmászott a minaretbe és kidobta onnan a müezzint. A keletkezett zűrzavarban eltűnt a városból, és meg sem állt, amíg oda nem ért a sellyei császári táborig, Fekete János kapitány elé. Bottyán János volt ez a fiatalember, a későbbi Vak Bottyán. Az erődítmény elleni általános támadás a vár egy részének fölrobbantásával kezdődött. A törökök helyesen mérték föl a helyzetet és 1685 augusztus 19-én megadták magukat. Érsekújvár török alóli fölszabadulását Nápolytól és Velencétől Brüsszelig és Nürnbergig ünnepelték. A vár alatti török elleni harcokban részt vett egy bizonyos francia is, akit Európa később René Descartes néven ismer meg...

   

X.

A tizennyolcadik század a kuruc felkeléseket hozta Újvárnak. A császári sereg újra felsorakozott a falak alatt és megadta az erődítménynek a kegyelemdöfést. Az eltökélt ágyúzás egy kupac leégett rommá alakította a várfalakat. A köveket Lipótvárra szállították és felhasználták az ottani erődítmény építésénél. Egy előkelő, vörösmárvány kaput Komáromba szállítottak, hogy ott kolostorkapuvá alakítsák. Úgyhogy, ha valaki, mindezen adatok ismeretében, még mindig meg szeretné nézni az érsekújvári erődítményt, ajánlani tudom Lipótvár, Komárom és a helyi Kálvária megtekintését... Jaj, majdnem elfelejtettem: a tér megőrzött méretei, a körülötte futó derékszögű utcák és az őket körbefogó hatszögű utca szintén segítséget nyújthatnak a város néhai kinézetéről való álmodozáshoz. De ez körülbelül minden...

     

XI.

1899-ben a budapesti C. J. Bánhegyi cég ajánlatot tett a városnak egy lóbőrfeldolgozó gyár létrehozásával kapcsolatban. A gyárban 1900-ban indult meg a munka. A harmincas években, a tetőző gazdasági válság kellős közepén a gyárat megvette Baťa és 1936-ban megindította a cipőgyártást. Naponta 500–600 pár, elsősorban olcsó, 29 koronás cipőt gyártottak itt.

A kommunista rezsim Elektrosvitté transzformálta a cipőgyárat – vagyis villanylámpát és hűtőszekrényt készítő gyárrá. Információim szerint még Havanna is az Elektrosvitnek köszönheti az utcai világítást...

   

XII.

A város építészeti arculata? Egy ironikus pozsonyival egyetemben csak sóhajthatok, megjegyezvén: sokszínű. Mit is jelent ez a sokszínűség? Két vékony katolikus templomtornyot (egyikük, a híresebbik, épp 66, kereszttel együtt 70 méter magas, és a híres érsekújvári születésű, jelenleg Budapesten élő festő, Luzsicza Lajos szerint – 1945-48 között, a szlovákiai magyarok deportálásának idején, kénytelen volt elhagyni Érsekújvárt – a torony legbizarrabb tulajdonsága, amivel egyetlen más országban sem találkozott, hogy a kúp alakú tető magassága pontosan egyezik a torony-„test" magasságával), egy barokk kolostort, egy zsinagógát, a görög katolikus és a kálvinista templomok tornyait, négy-öt kis kápolnatornyot (egyikük alatt alussza a halhatatlanok álmát Anton Bernolák, a monumentális „Slowár" alkotója), parkokat és parkocskákat (míg Érsekújvár hasa a Főtér, tüdeje a lassan és apokaliptikusan eltűnő Berek parkerdő és a Sziget nevezetű városliget, futballpályástul), melyeket itt-ott szemétlerakóhelyek és panelházak váltanak fel (falaik között a végtelen síkságok szüntelenül süvítő szelével), ezek árnyékában sörbűzös kertkocsmák húzódnak meg (Bulldog, Kríz, Slovan, Montreal, U Simuneka, Meteor, Fitness); folyamatosan likvidált hosszá parasztházakat, melyeknek terjedelmes gazdasági udvaruk és zöldségeskertjük volt. A Nyitra folyó közelében fekszik az ún. „milliomos negyed", melynek kockaházai azokban az időkben keletkeztek, amikor az orvos még a felső tízezerhez tartozott, amikor a bolsevik szemet hunyt az agilis kriptokapitalizmus fölött, amikor még senki sem kérdezte, hová tűnt a zsidó arany... Azok voltak az idők! Manapság már a posztmodern építész hozzányúlt a város eleddig márquezian álmos, nyugodt arcához: a volt orosz kaszárnyákat piactérré alakították, és a balkániasan színes forgatagban nem egy vietnami és kínai üzletember találja meg számítását. A központban egyik többfunkciós épület nő ki a földből a másik után, sokszögletű, papagájszerű építészeti kompozíciók, bagatellizált homlokzattal, helyenként elég feltűnő módon idézve egy földönkívüli űrhajó balesetét. Egyszóval, újrafogalmazott, krómos-üveges kubizmus. Amúgy a város megőrizte unalmas, síksági agrártelepülésre utaló kiterjedését: amennyiben egyik végétől a másikig gyalog akarjuk bejárni, legalább ötven percre lesz szükségünk. Érsekújvár egy másik jellemző vonása a tiszta forrásvizet szolgáltató artézi kutak. Időnként, amikor nyáron nem folyik a víz a panelházak csapjaiból, tartályokkal és ásványvizes üvegekkel felszerelt „panelházoidok" sorait láthatjuk a földalatti víz forrásainál.

   

XIII.

Hova tűntek a romantikus, kalandos, a távol-keleti misztériumot sugárzó idők? Luzsicza Lajos festő Ifjúságom, Érsekújvár! című könyvében visszaemlékszik az egyedülálló, kiterjedt cigánynegyedre, a Péróra. A két világháború között minden bizonnyal nagyobb volt, mint amilyenre én emlékszem a hetvenes évek elejéről. De amikor Luzsicza nedves házfalakról, tarka, összetákolt bódékról, szűk, sáros utcákról, egzotikus cigányzenéről beszél, pontosan tudom, mire gondol. Még ma, a radikális szagtalanítók korában is fel tudom idézni magamban a bódék bűzét. Péróval kapcsolatos emlékeimhez tartozik – bár gyermekkorom idején már valóban csak a töredéke létezett, néhány elnyomott házikó – a homályos, bár tudat alatt izgató, vonzó, romantikus cigányoktól való félelem is: hogy üldözni fognak, hogy el akarják vágni a torkom és le akarják vágni a fejem baltával. Egy kicsit hiányolom manapság ezt az egzotikumot. Valahogy úgy, ahogyan Érsekújvár hiányolja a keletiesen lezser Pérót, amelyben az annak idején híres Szolcsán Jenő prímás lakott, és ahova választások előtt eljárt a polgármester is, hogy eszébe juttassa az újvári cigányoknak, hogy valaha ő is cigány anyatejet szopott. Igen, úgy gondolom, hiányzik egy ilyen negyed, amely befogadott bármilyen menekülőt vagy elnyomottat, egy negyed, amelyben hirtelen más idő, más törvények, más ritmus irányította az életet...

Társasági élet? A néhai Arany Oroszlán Szálló helyén a hatvanas években épült a komor, sztálini Szakszervezetek Háza, melyet 1989 novembere után átkereszteltek Kultúrházzá. Ez az impozáns épület – egy vérszegény fantáziájú bolsevik építész gránitgyermeke – mozitermet, cukrászdát, kávéházat és néhány kisebb termet foglalt magába, amelyekben valaha sakktanfolyamokat, gitár- és harmonika-tanfolyamokat, varrási gyorstanfolyamokat, sőt, nyelvtanfolyamokat is szerveztek. A cukrászda mindmáig változatlanul fennmaradt, a kávéház kínai étteremmé alakult, valódi kínai pincérnőkkel és a „néhány kisebb teremben" különböző vállalkozói irodák működnek... De már eltértem. Társasági élet? Éjjel a Double bárba vagy a Hollywood bárba kell ellátogatni. Még jobb a Night club – ott akár lezsebelhet egy olasz vállalkozót is, amennyiben ön egy tizenéves, szerény öltözékű, éjszakai pillangóhölgy... (Van tehát alvilágunk is, és mivel nem vagyunk nagy város, egy maffiózóval is szívesen elüldögélek, egy jó kávé mellett, diskurálva. Igaz, csak amíg be nem tör a bárba a különleges kiképzésben részesített, csuklyás rendőregység. Az a lényeg, hogy ne szenvedjen kárt a kommunikáció.) A Nábrežie lakótelepen felépítették a Kultúrcentrumot (Centrum kultúry), ahova minden évben eljár barátaival zenélni Dodo Šošoka jazzmuzsikus. Nem tudom, nem is sejtem, mi vonzza őt ebbe a városba. A zenei élet viszont nem áll meg a jazznél: van két telivér rockegyüttesünk, amelyeknek már megjelent az első CD-jük – a Mephisto és a The Sitting Bull. Társasági élet? A nem zenei, tehát az irodalmi és a képzőművészeti tevékenységek fölött valószínűleg a város híres szülötteinek, Kassák Lajosnak, a harmincas évekbeli magyar avantgárd talán legjelentősebb képviselőjének, Luzsicza Lajos festőművésznek, Imrich Vanek szobrász-keramikusnak, és Ernest Zmeták képzőművésznek a neve őrködik. Az utóbbi egy egyedülálló művészeti gyűjteményt (többek között egy Piazettát és két Canalettót) adományozott a Városi Galériának. Aztán pedig itt van az évente megrendezett, háromnapos multimédia-fesztivál, amelyen legalább tizennégy ország alternatív művésze vesz részt – az immáron tizedik évébe lépő Transart Communication. A fesztivál lelke, illetve mozgatórugója, a külföldön is ismert Juhász (Rocco) József performer, experimentális költő és Jozef Cseres, a vidám, taoisztikusan komótos és Cage-esen buja zenetudós-esztéta közösen ápolják a kapcsolatokat a világ minden részéről érkező performer-művészekkel. (Majdnem sikerült elhurcolniuk Érsekújvárra John Cage-et.) A művészi fotó poétikáját mesterfokon ápolják a dekadensen gyermeteg Tóth Lehel és az Egyesült Államokban élő Robert Vano, akinek a prűd, szexuális előítéletekkel teli, katolicizmussal megjelölt újvári society valószínűleg olyan lélekfojtónak tűnt, mint Lorca leghíresebb drámájának színhelye... Azt hiszem, hogy az a Peter Michalovič, akire az itteni gimnáziumi tanulmányaival kapcsolatosan szívesen emlékszik vissza unokanővérem férje, azonos azzal a Peter Michalovičcsal, akit Szlovákia mint a posztstrukturalizmus ügyvédjét ismert meg. (Muszáj ilyen tényekre hivatkoznom, mivel ezek adják, véleményem szerint, Újvár éteri illatát.) A irodalmi témájú kávéházi és kocsmai beszélgetéseket Balla költő (akit saját, Vladimír neve valószínűleg azért zavar annyira, mert két nagy történelemalkotót is az eszébe juttat: a miénket és az oroszt...), Petra Malúchová költőnő és Rédey Zoltán, az esztétikaelmélettel foglalkozó hipernarrátor tartja ébren. A város nagy magyar irodalmi csillagai közé tartozott az enigmatikus és időközben, sajnos, elhunyt Talamon Alfonz is, akiről valószínűleg kevesen sejtették, hogy ebben a városban is élt. Nem szabad megfeledkeznünk Mészáros (Tádé) Ottóról, a jelenleg Budapesten élő experimentális költőről és performerről, az alternatív művészek Stúdió erté nevű csoportjának néhai tagjáról sem. Azoknak, akik otthon érzik magukat a művészi intelligencia világában, elmondanám, hogy a nagy Kelemen József, Marvin Minsky barátja is érsekújvári származású.

   

XV.

Azonban ami engem Érsekújváron, a történelmi épületek valóban eredeti és mágikus hiányán kívül, talán a leginkább lenyűgöz, az a lakosság természetes multikulturális, multietnikai, multinacionális jellege. (Nem csoda: a legrégebbi időktől kezdve „keveredtek" itt különféle népek és nemzetek. Ahogy az egy rendes közép-európai régióhoz illik. Az első települések maradványai Kr. e. 3000-ből valók. A római kereskedelmi útvonal is, Brigatiótól Nyitráig, itt vezetett. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy valahol errefelé adta át magát sztoikus elmélkedéseinek Marcus Aurelius. Az avarok sem szalasztották el az alkalmat, hogy hátrahagyják temetkezőhelyeiket. És ha már a síroknál tartunk: feltártak egy „szimbionta" szláv–magyar temetőt a 9–12. századból. Úgyhogy: békesség és megértés a síron túlig!) Hangsúlyozom: nem művileg felfújt dologról van szó, nem feltáplált kozmopolita narcizmusról, amelyet hiábavalóan próbál elérni néhány nagyobb szlovákiai város. Elégséges példa, hogy a tipikus „újvári" nyelv valójában szlovák, magyar, roma, zsidó és német kifejezésekből van összefoltozva. A multikulturális irányultság első elemeit már az anyatejjel magába szívja az ember, hogy majd a családtagokkal való konyhai társalgások során alkalmazza azokat. Mindkét nagyanyám, nagyapám, valamint dédapám is magyarul beszéltek, anyámmal is magyarul társalgunk, és ami a szlovák nyelvet illeti, valószínűleg azért róttam a padot szlovák iskolában, mert apám azt szerette volna, hogy ne vesszek el szlovák környezetben... (Az, hogy ez a szlovák környezet a sors és a történelem irányítása folytán jelenleg eltűnőfélben van, már egy másik fejezet.) Egy ilyen környezetben felnövő emberről nem mondhatjuk, hogy nincs saját arca vagy hogy úgy fordul, ahogy a szél fúj. Hogyan lehetne egyöntetű, egyszínű, egykultúrájú azon ember, kinek elődei évszázadok óta ugyanott élnek, miközben állandóan változnak a határok, államok, birodalmak, győztesek és vesztesek? Milyen arcot vágjunk, ha este lefekszünk az egyik államban, de másnap egy másikban ébredünk, pedig ki sem léptünk a házunkból? Érsekújvár tehát egyértelműen se nem szlovák, se nem magyar város; a közép-európai városok tipikus sorsát tűrte és tűri: az avarok temetkeztek itt, az olasz építészek erődítményt húztak fel, melyet törökök és osztrákok egyaránt bevettek, a zsidóknak boltjaik és zsinagógáik voltak, a kommunizmus alatt orosz katonák költöztek ide családostul és ma már kínaiak nyitnak olcsó ruhaboltokat. Az éjszakai bárokban nem ritka a szerbhorvát és az ukrán nyelv. Valahol ezen mozgás, ezen egzotikus metamorfózisok felszíne alatt ott szunnyad a lehetséges, határok nélküli Európa archetipikus, mindkét irányban átjárható előképe.