Ján Čarnogurský – a keresztény, demokrata, politikus (államférfi)

„Az igazat fogjuk mondani Önöknek, lehetőség szerint a konkrét igazságot, mert meg van írva, hogy csak az igazság tesz szabaddá. Ha a kis dolgokban is igazat mondunk, könnyebb lesz már csírájukban felismernünk és Önök elé tárnunk a leendő súlyos problémákat."

Talán nincs élesebb ellentét két szlovák politikus között annál, amit Ján Čarnogurský fenti, a Szlovák Televízióban 1991. április 23-án, miniszterelnöki hivatalának elfoglalásakor elhangzott szavai és azok a hazugságok képviselnek, amelyeket előde a médiában hangoztatott, miután, alig néhány héttel korábban egyik nevezetes, famulusai által megrendezett televíziós szereplése alkalmával bevezette a november utáni szlovák politikába a „hazugságot mint munkaeszközt".

A két politikus közti különbség világosan példázza igazság és hazugság kibékíthetetlen ellentétét, a televízió képernyőjén már hónapok óta, hétről hétre elhangzó hazugságok és az igazság ellentétét, amely nemcsak erkölcsi, hanem hatalmi kihívásként is szembeszáll velük. Ez a kihívás, melynek eleget téve a szlovák társadalom hosszú időre dönt igazság és hazugság között, azóta mint alapvető szlovák kérdés benne van a levegőben, és ez Szlovákia két merőben eltérő jövőjének a kulcsa.

Eltelt több, mint hat év, és napjaink történései mintha inkább a hazugság, mint az igazság erejét igazolnák. Lehet, hogy éppen ez az a sorsdöntő pillanat, amikor nem elég csupán rábólintani a hazugsággal kötött kompromisszumon alapuló pragmatikus megoldásokra, hanem az eseményeket bizonyos távlatból nézve, meg kellene látnunk a lényeget, azt, hogy miben nem lehet kompromisszumot kötni.

Ján Čarnogurský esetében ezt bátran megtehetjük. Ő valóban konzervatív, nem nyolcvankilenc után, gyorstalpaló tanfolyamon lett azzá, sebtében sötét öltönyt öltve. Ha a konzervativizmus a hagyományokra hivatkozik, és mi itt Szlovákiában egy kissé tanácstalanul kérdezzük, honnan vegyük a hagyományokat egy olyan térségben, ahol a huszadik században a hagyományok folytonos megszakadása a jellemző, Ján Carnogursky – és ez leginkább 1989 előtti írásaiban követhető nyomon, amelyekből nyilvánvaló gondolkodásmódjának alapvető iránya – hiteles választ ad: egy országban, amelyet a diszkontinuitás jellemez, a valódi folyamatosságot csakis a belső, senkire át nem ruházható emberi integritás biztosíthatja. Vagyis a szó legnemesebb értelmében kimondható, hogy Ján Čarnogurský konzervativizmusa mindenekelőtt egyéni sorsából következik.

Keresztény, demokrata és politikus volt, és az is maradt. Azon kevés szlovákok egyike, akik válogatott írásaik közé nyugodtan besorolhatják 1989 előtti fejtegetéseiket és 1989 után keletkezett írásaikat, olyannyira azonos a szemléletük.

Azon kevés politikusok egyike, akik nyugodtan egymás mellé sorolhatják különböző időszakokban írt politikai fejtegetéseiket – olyannyira nem szakadt meg köztük a folytonosság.

Azon kevesek egyike, akik nyugodtan egymás mellé sorolhatják fejtegetéseiket, látomásaikat, politikai beszédeiket, kijelentéseiket, személyes beszélgetéseiket –olyannyira megegyező a gondolatiságuk.

Azon kevesek egyike, akikkel kölcsönösen elismerhetjük egymást, akkor is, ha a nézeteink különböznek.

Ján Čarnogurský személyisége 1989 előtt alakult ki, alapvetően keresztény, demokratikus beállítottságán semmit nem kellett változtatnia. Sőt, sok más kortársától eltérően, akik 1989 után tűntek fel a politikában, politikussá sem kellett válnia – már azelőtt politikus volt, mielőtt nyilvánosan politizálni kezdett volna, ami alatt csakis a demokratikus politizálást értette.

Ján Čarnogurský mindig világosan fejezi ki magát. Jól olvasható, bár ez nem mindig válik előnyére. Megosztja a társadalmat, nemcsak sziklaszilárd hívei vannak, hanem kemény ellenfelei is. Épp ezért jelentheti ki nyugodtan már 1989 előtt is, hogy még nem alapít politikai pártot, mert nincsenek meg hozzá a demokratikus feltételek, de részt vesz majd a megalapításában, amint lehetséges lesz. Ezért jelentheti ki nyugodtan már 1989 előtt, hogy ez a párt kereszténydemokrata párt lesz, és a szóösszetétel mindkét elemét egyformán fontosnak tartja, jól tudja miért.

Személyiségének két meghatározó összetevője ugyanis a kereszténység és a demokratizmus. Kölcsönösen áthatják egymást. Ezért iktathatja be könyve bevezetőjébe nemcsak a szlovákiai kereszténység – pontosabban a katolicizmus – történelmi küldetéséről szóló fejtegetéseit, ezért határozhatja meg ezt a kérdést még nyolcvankilenc előtt a jog, a megszegett törvények és alkotmányos elvek nyelvén is, amikor kimondja, hogy az ún. egyházi felügyelet meghiúsítása ügyében indított perek vádlottainak egyetlen törvénybe ütköző cselekedete az volt, hogy gyakorolták a vallásukat.

Ezért folytathatja azonban szócsatáját elsősorban az értékrendek párviadalaként – méghozzá úgy, hogy összeveti az 1981-es pápai enciklikát, a Rerum novarumot a Kommunista kiáltvánnyal. Rendkívül világosan vázolja fel az alapvető különbségeket: a tulajdonnal szembeni gyűlöletet és a tulajdon tiszteletét; a teljes társadalmi egyenlőség illúzióját és a tehetség, egészség, szorgalom eltérő voltából adódó különbségeket; a revolúciót és a türelmes evolúciót; az osztályharcot és a társadalmi békét; a földi paradicsom illúzióját és annak tudomásul vételét, hogy „az emberi élet sosem lesz mentes a nehézségektől". Hogy aztán befejezésképpen nyugodtan megállapítsa: éppen az utóbbi az, amely „más rendszereknél hatékonyabban vezet el minden emberi látomás legnagyszerűbbikéhez – c szabadsághoz".

Lehet, hogy első pillantásra meglepőnek tűnik, de tény, hogy Čarnogurský számára éppen a szabadság a legnagyszerűbb emberi látomás. A belső szabadság mint a szabadság legfőbb feltétele, a másik szabadsága mint a magam szabadságának feltétele. De főként a szabadság mint felelősség és a megismert szenvedésből fakadó lelkiismeret az a kulcsszó, amelyből Čarnogurský keresztény világlátása kiindul.

Ezek után viszont már nem meglepő Čarnogurský demokratikus alapszemlélete, amely a demokratikus államrendre, az emberi jogok betartására, a hatékony gazdasági rendszerre, a kisebbségek jogainak európai színvonalú biztosítására, az államigazgatás decentralizációjára támaszkodik.

Azok számára, akik e pillanatban emlékeztetnek rá, hogy Čarnogurský nem szívesen mond politikai véleményt a háború alatti Szlovák Államról, tisztázni kell két dolgot. Egyrészt azt, hogy a Szlovák Állam nem csak a történészeknek okoz fejfájást; öröksége ugyanis az utóbbi hét év folyamán az SNS (Slovenská národná strana – Szlovák Nemzeti Párt), a HZDS (Hnutie za demokratické Slovensko – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) és a Matica slovenská (Szlovák Anyácska – nacionalista beállítottságú szlovák tudományos és kulturális szervezet – a ford. megj.) időszerű politikai fegyvertárának része lett.

Másrészt azt, és elsősorban azt is ki kell mondani, hogy 1987 októberében Ján Čarnogurský Dominik Tatarkával, Hana Ponickával, Jozef Jablonickýval, František Mikloškoval, Ján Ch. Koreccal, Ján Langošsal, Jozef Hlinickývel, Eva Trizuljakovával, Roman Bergerrel, Vladimír Haviarral, Katarína Lazarovával, Martin M. Šimečkával, Vladimír Jukllal, Helena Gondovával, Vincent Hložníkkal, Daniel Fischerrel, Marko Hubával, Ladislav Čarnýval, Milan Bočkayval, Miro Bázlikkal, Eugen Suchoňnyal és Alojz Gabajjal együtt aláírta A szlovákiai zsidók deportálásával kapcsolatos nyilatkozatot. Ez a nyilatkozat nemcsak a „mélységes sajnálat és őszinte bocsánat kérés feltétel nélküli kifejezése mindazért, ami zsidó polgártársainkkal és testvéreinkkel valójában történt, amikor is többségüket bűnös módon elhurcolták, és fasiszta koncentrációs táborokban megölték", méghozzá mindennemű de nélkül, ami Szlovákiában a történelmi alibizmus oly gyakori kifejezője. Szlovákiában egyedülálló kinyilvánítása ez „az áldozat súlya és embertelen volta miatti sajnálatnak", amely azért is mondatott ki, mert „különféle okokból ezt mind ez ideig körünkből senki, egyetlen felelős személy sem tette meg".

Méltányolnom kell Čarnogurský könyvének világos kifejezésmódját is. Azt, ahogy egyértelműen kimondja, hogy Szlovákia jövőjének olyan elveken kell alapulnia, mint „mindenki egyenlősége fajra való tekintet nélkül, tolerancia, vallásszabadság, demokrácia, törvényesség, az emberek közötti szeret".

Ha pedig ügy tűnik fel, hogy ezek az 1989 előtt kimondott alapelvek egybecsengenek a szlovák demokraták mai követeléseivel, akkor nem tévedésről van szó. Az igazság kedvéért azonban le kell szögezni főként a következőt: akkor, tíz évvel ezelőtt, Szlovákiában csak kivételesen és elvétve mondták ki őket. Sőt, nyolcvankilenc után, 1991 ama bizonyos tavaszán sem sokan tartottak ki mellettük. És az, hogy Szlovákiában ma már több ember magáénak vallja őket, mindenekelőtt azoknak az érdeme, akik a legnehezebb időben írták fel zászlajukra ezeket az elveket, akik a novemberi eufória idején ezeknek az alapelveknek a jelképeivé váltak, de akkor is volt bátorságuk küzdeni értük, amikor az már ismét csak kivételesen fordult elő.

Ki kell ezt mondani azért is, mert az utóbbi években gyakran hallani új arcokat követelő pragmatikus hangokat, és ezt az opportunista követelést leginkább azok hangoztatják, akik újdonságként kínálták fel régi arcukat, és úgy akarták leplezni tulajdon szégyenüket és megszégyenültségüket, hogy el akarták távolítani azokat, akiknek nem volt szükségük rá, hogy minduntalan új meg új álarcot öltsenek.

1989 után Ján Čarnogurský elsősorban kereszténydemokrata politikus lett és ez nemegyszer elterelte a figyelmet azokról az értékekről és alapelvekről, amelyek személyiségét formálták, és gyakorlati politikai tevékenységének legfőbb fegyverei. Ezért is fontos ez a könyv, mert visszatér Čarnogurský világszemléletének forrásához.

Mint politikus – és ez ma Szlovákiában minden konzervatív politikus paradoxona – éppen nézeteinek szilárdsága miatt gyakran úgy tűnt, hogy békétlenséget szít, lett légyen szó marxizmus és kereszténység, önkényuralom és demokrácia vagy akár konzervativizmus és liberalizmus viszonyáról. Ennek jegyében tette közzé 1991-es felhívását is, amely a konzervativizmus és a liberalizmus új, nyugati típusú küzdelmére számított, de megfeledkezett az új, keleti, posztkommunista formációk erejéről.

Ján Čarnogurský külön figyelmet szentelt a szlovákok és csehek viszonyának, amelyet kétszer határozott meg: a kettéválás előtt mint a csehszlovák partneri kiegyezés kísérletét, és a kettéválás után mint kötelezettséget, amely akkor talán szerénynek hatott, de idővel mind nagyobb jelentőségre tett szert: sosem szabad egymás ellen erőszakkal fellépnünk, és együtt kellene lennünk a közös integrációs struktúrákban.

Ján Čarnogurský közép-európai és európai formátumú politikus, és e tekintetben közel áll Milan Hodžához. Egy helyütt, Közép-Európáról szólva, kijelenti, hogy az nemcsak kulturális, politikai és közgazdasági, hanem, és talán leginkább, hatalmi probléma, és csak akkor fejlődhet békésen, ha meglesznek a biztonsági garanciái. Nyilván úgy értette, hogy ez akkor lesz lehetséges, ha Közép-Európa képes lesz önállóan védekezni. A világpolitika órája azonban az öbölháború és a volt Jugoszláviában kitört etnikai konfliktus kirobbanása után, amely Nyugat-Európát teljesen felkészületlenül érte, másképpen jár. Közép-Európa küzd a biztonságáért – és a hatalmáért. Ám ma és holnap azt csak azok biztosíthatják maguknak, akiknek közös lesz a biztonságuk; és a közös biztonság csak az euroatlanti biztonsági struktúrák keretén belül valósulhat meg.

Ezt az éppen napjainkban zajló folyamatot nevezi Ján Čarnogurský a „második legjobb megoldásnak". Azért a másodiknak, mert az elsőnek az összeurópai biztonságot tekinti. Csakhogy, amint az napjainkban mind inkább kiviláglik, az első megoldás (ha egyáltalán megvalósul valaha) kizárólag a második fokozatos kiterjesztésével válik lehetővé. Megértem Ján Čarnogurský aggodalmát, amelyben osztozik vele Milan Šimečka is, hogy Oroszország esetleg kiszorulhat ebből a folyamatból. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a gyakorlati politikában mindenfajta tétovázás odavezethet, hogy Szlovákia számára nem lesz sem első, sem második megoldás.

Stabil korszakokban politikusokról beszélünk, a sorsdöntőkben államférfiakról. Az állam biztonságos pályaívének megérzése, megértése és megvalósítása sorsfordító időkben – ez az, ami az államférfit a politikustól megkülönbözteti. És napjainkban a biztonságos nem más, mint a demokratikus. Az államférfit bátorság és az a képesség jellemzi, hogy szubjektív, gyakran romantikus látomásait képes összeegyeztetni a valós szükségletekkel. Az álmodozó döntését látomásának belső, kifelé semmire sem kötelező ideje határozza meg; a politikusét az, hogy meg akarja hallani, és képes meghallani a pillanatnyi politika idejének szavát; az államférfiét az, hogy megérti annak a történelmi pillanatnak a szavát, amelyben milliók sorsa dől el. Államférfivá lenni annyi, mint megérezni, megragadni és valósággá változtatni ezt a pillanatot. Akkor is, ha ez a valóság sok mindenben eltér a megálmodott látomástól.

Ez a mi vitáink központi problémája – és ez is marad. Éppúgy, ahogy arról folyó elmélkedéseinké, mi lesz, és miként fog festeni a harmadik évezred elején a konzervativizmus és a liberalizmus, milyen mértékig alakulnak át belülről, miben közelednek egymáshoz, és miben távolodnak el, miben fedik át, és miben keresztezik egymást vagy miben ütköznek össze egymással.

Szeretnék ebben az összefüggésben teljesen személyes lenni, és hozzátenni, hogy éveink számával egyre inkább közeledünk egymáshoz: én egészen biztosan konzervatívabb leszek, és érzem, hogy Ján Čarnogurský viszont liberálisabb lesz. Ezennel szeretném kimondani ama feltételezésemet, hogy a liberalizmus mindkettőnk számára annyiban elfogadható, amennyiben a demokratikus jogállam, a megegyezésen alapuló demokrácia és a tulajdon érinthetetlenségén alapuló piacgazdaság alapelveinek mint az emberek közti szabad cserének a híve, a konzervativizmus pedig annyiban, amennyiben síkra száll az alapvető emberi értékek megőrzéséért és az emberi méltóságért, és kimondja, hogy a szolidaritás a családban és a kis közösségekben kezdődik.

Ján Čarnogurský könyve nekem dedikált példányába ezt az ajánlást írta: a közös útról. Kemény út ez, a szó mindkét értelmében: rögös és eltökélt. Ha igaz, hogy az államot azok az eszmék éltetik, amelyek létrehozták, meglehet, hogy ennek az államnak az eszméje inkább az a tapasztalat lesz, hogy semmit sem adnak olcsón, ingyen, semmit sem lehet elmarni, kiügyeskedni, hazugsággal és csalással megszerezni. Hogy a konszenzus ott ér véget, ahol vég nélküli alkalmazkodás és a szabadság hiányával kötött tisztátalan egyezség lesz belőle. Hogy mindennek ára van, és ez az ár a kiharcolt szabadság ára. Ha nem tévedek, ez az a nemes küldetés, amelyet heroikus kitartással kényszerített ki tökéletlen testéből Milan Rastislav Štefánik. Az a küldetés, amelyet a huszadik század kezdetét és végét összekötő szlovák ív jelképez. Az a küldetés, amely gesztusának rapszodikus voltát tekintve igen romantikus, de megvalósításának konokságot illetően, igen realista.

(Ján Čarnogurský: Videné od Dunaja – A Duna felől nézve, Kalligram, Bratislava 1997)