Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Közép-Szlovákia a múlt és jövő közt

Közép-Szlovákia a múlt és jövő közt

Közép-Szlovákia városai és régiói fejlődésének észak-déli tengelye

Mayer Judit fordítása

 

A civilizáció terjedésének folyamata lényegében az a folyamat, melynek során a civilizációs központok előnyét behozza a peremvidékük. Ez a felzárkózási folyamat a lényege annak, amit fellendülésnek, fejlődésnek nevezünk. A civilizáció a peremvidékek felé nagyon gyakran, úgy lehet, nagyobbrészt, nem folyamatosan terjed, hanem ahhoz hasonlóan, ahogyan a szervezetben a metasztázisok; úgy, hogy a közlekedési vonalak mentén és a civilizáció „deszantjaival" belenő a nem civilizált terület mélységébe, néha messze behatol a periféria területébe.

A fejlődés számos meghatározásának egyike az, hogy a fejlődő terület vagy közösség életminősége javulásának folyamatáról van szó. A nyugat zsidó-keresztény civilizációjának terjedése a megfelelő értékek terjedése mellett szorosan összefügg az egyén és a közösség életminőségének és szabadságának növekedésével.

Mielőtt Közép-Szlovákia régióinak fejlődéséről beszélnénk, hasznos lesz megnézni a civilizáció terjedését ezen a területen. Minden, amit nemcsak a Nyugati-Kárpátok, hanem egész Közép-Európa történetéről tudunk, azt bizonyítja, hogy ez a terület mindig perifériát, peremvidéket képviselt, sohasem civilizációs központot. Erre a peremvidékre főként kelet felől érkeztek a települők. A civilizáció azonban a korai történelmi korokban elsősorban dél felől, a Földközi-tenger térségéből érkezett, s később, egészen a jelenig, nyugat felől.

   

Felső-Magyarország urbanizálása

Ugorjuk át a korai fejlődés hosszú időszakait, és összpontosítsuk figyelmünket a középkorra, a történelmi Magyarország „politikai urbanizálásának" korai időszakára. E fogalmon a magyar királyok által adományozott városi jogoknak a „szabad királyi város" megjelöléssel járó kiterjesztését értem. E cím adományozása de facto azt jelentette, hogy a szabad városi rangra emelt város kikerült a helybeli nemesség joghatósága alól, s egyenesen a király joghatósága alá tartozott, és szabadságjogokat nyert. A kiemelt városok tehát önkormányzati gazdasági jogokat (például vásártartási, árumegállító jogot, vámszedési jogot stb.) és széles körű polgári jogokat kaptak (a városi polgárjogok statútumát, bírói jogkört, pallosjogot és széles körű helyi törvényhozó hatalmat). Az urbanizáció folyamata útján tehát terjedt a civilizáció sok civilizációs jelenség formájában, amilyenek a szabad vállalkozás és gazdasági növekedés, az iskolák és a műveltség terjedése, a helyi demokrácia kiterjesztése stb.

Nézzük meg, hogyan folyt le a politikai urbanizáció – a királyi városi jogok adományozása – a 13. században. A folyamat Magyarország második megalapítója, IV. Béla király uralkodása alatt kezdődött, és folytatódott az őt követő uralkodók alatt.

A térképre vetett pillantás mutatja, hogy az olyan különálló városok, mint Nagyszombat, Kassa és Nyitra (mely utóbbi nem sokáig tartotta meg szabad királyi városi rangját) mellett a mai Szlovákia első valóban urbanizált körzetét a bányavárosoknak a Visegrád, Esztergom és Buda hatalmi központoktól északra eső területe jelentette. Ezen a területen a szabad királyi város kiváltságait hét város kapta meg az összesen tizenegy város közül, amelyek a Dunától északra fekszenek, és kiváltságokat kaptak. A városi jogokat és szabadságokat sok, ha nem minden esetben az úgynevezett hospeseknek – a német telepeseknek – adták meg, akik az adott területre fejlődése küszöbén fontos technológiai know how-t és tőkét hoztak, de ezzel együtt további civilizációs igényeket támasztottak a királlyal szemben – és érvényesítették is őket –, egyebek közt a városi demokrácia kezdeti formáját. Ezek az elődeink amolyan „civilizációs deszant" voltak, mélyen behatoltak a civilizáció peremvidékének belterületére. A városok, a tévedések tömege ellenére, a mai napig így hatnak.

   

A szabad királyi városok

Szabad királyi városok a mai Szlovákia területén (a városi jogokat 1238 és 1255 közt a következők kapták):

Selmecbánya (Banská Štiavnica) – 1238 előtt

Korpona (Krupina), Zólyom (Zvolen), Óbars (Starý Tekov), Nagyszombat (Trnava) – 1238

Szepesolaszi (Spišské Vlachy) – 1243

Nyitra – 1248, Kassa – 1248/49

Bábaszék (Babiná), Dobronya (Dobrá Niva) – 1254

Besztercebánya (Banská Bystrica) – 1255

Nagyjából egy emberöltővel később alakulnak politikailag a mai Szlovákia keleti részében a városok – egyrészt a szepesi városok együttese és velük egyidejűleg a királyi városokat a szepesi kereskedővárosokkal összekötő út mentén levő városcsoport. A század végén alakul Kassától északra az észak–déli orientációjú városcsoport (Eperjes – Prešov, Nagysáros – Veľký Šariš és Kisszeben – Sabinov egyszerre, 1299-ben). Hogy teljes képet nyerjünk, megjegyezzük, hogy királyi városi jogokat nyertek a Duna menti városok is – először Komárom 1265-ben és egy emberöltővel később, 1291-ben Pozsony.

Szabad királyi városok a mai Szlovákia területén (a városi jogokat 1263–1299 közt nyerték el a következők):

Németlipcse (Nemecká Lupča) – 1263

Hybbe (Hybe), Komárom – 1265

Késmárk (Kežmarok), Gölnicbánya (Gelnica) – 1269

a szepesi városok – 1271 – együtt

Pozsony – 1291

Podolin (Podolínec) –1292

Eperjes (Prešov), Kisszeben (Sabinov), Nagysáros (Veľký Šariš) – 1299

Területünk korai urbanizációjának lefolyása világosan mutatja a mai Közép-Szlovákia észak–déli fejlődési tengelyének jelentőségét. Magva a Via Magna volt, az az észak–déli útvonal, amely összeköti a Duna menti politikai és vallási központokat, a gyors gazdasági és kulturális haladás territóriumát – a bányavárosokat, Lengyelország politikai központját – Krakkó székvárost és északon a Hanza szövetség hatalmas szabad városait. (...)

Érdekes, hogy az egész akkori Magyarország területén egyetlen 10 ezer lakost meghaladó város sem volt – Közép-Európa legnagyobb városai a cseh Prága és Wroclaw (Boroszló) voltak (50–100 ezer lakossal), Közép-Európa további legnagyobb városai (Németországot nem számítva) a 15. században sorrendben a következők: Bécs, Krakkó, Danzig (Gdansk). Így aztán nem meglepő a bányavárosok észak felé – elsősorban Krakkó és Wroclaw felé – irányuló kapcsolatainak intenzitása, amelyet például a krakkói és besztercei polgár és vállalkozó, Thurzó János személye tanúsít. Mellesleg szólva – a 15. században a középkori városokban egyéb demokratikus elemek mellett a kettős polgárság kezdeteinek is tanúi lehetünk.

   

A felső-magyarországi hét bányaváros egyesülése

Tekintettel a közös kultúrára, jogi helyzetre, gazdasági alapra és arra, hogy a bányavárosok a bányakamara igazgatása alá tartoztak, természetes, hogy a bányavárosok igen gyorsan kifejlesztettek egy városok feletti demokratikus struktúrát. Már a 14. század végén találkozunk első ízben a bányavárosoknak peres jogi ügyekben megvalósított egyeztetett eljárásával és tanácskozásaival – a hét bányaváros egyesülése csírájával. A 15. századi politikai zűrzavarok viharos időszakaiban ez az egyesülés a német, a svájci és észak-itáliai városszövetségek és köztársaságok mintájára mint Respublica Libera Civitatum Montanarum – Bányavárosok Szabad Köztársasága – lépett fel.

Amikor a civilizáció terjedéséről beszélünk, kétségkívül beszélni kell a műveltség terjedéséről. Nézzünk meg egy másik térképet, amely a közép-európai kulturális intézményeket – egyetemeket és könyvnyomdákat – rögzíti. Ismét megállapítjuk, milyen jelentős az észak–déli tengely a mai Közép-Szlovákia térsége számára: a legközelebbi és legtovább fennálló két egyetem a krakkói és a budai (később csatlakoznak hozzájuk a jezsuita kollégiumok közvetlenül a bányavárosokban, Besztercebányán és Selmecbányán és a világon első műszaki egyetem Selmecbányán). Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a prágai, olmützi, nagyszombati, pozsonyi, bécsi, a németországi és itáliai egyetemeknek nem volt régiónk számára jelentősége, csak azt akarom kiemelni – és a történelmi dokumentumok ezt bizonyítják –, hogy a műveltség korai időszakában döntő szerepet játszott éppen a két közeli, az észak–déli vonalon fekvő egyetem.

Ez a terjedelmes történelmi fejezet azért fontos, hogy tudomásul vegyünk két fő dolgot:

Az első az, hogy a városok történelmi organizmusok, amelyek időbeli horizontja messze felülmúlja az államegységek fennállását; ezek a maguk többé vagy kevésbé kultivált módján nagyrészt csak élősködnek a nyugati civilizáció kulturális és gazdasági hordozóin – a városokon. Csak a 20. században területünk hét különböző államalakulathoz tartozott, ezek mindegyike átlagban 15 évig állt fenn. A jelenleginek a prognózisa lényegében nem különbözik az előbbiekétől.

A jelenlegi államok határai ezért nem szabhatják meg az egyes városok és természetes régiók hosszú távlatú stratégiáját. A régiók stratégiáját a természeti viszonyokon kívül éppen a városok határozzák meg, akár helyi, regionális vagy összeurópai jelentőségűek. A 20. század nagyobb része folyamán területünkön kelet–nyugati orientáció uralkodott, az illető államok területének alakja alapján. Ez az orientáció sokaknak mélyen a tudatába vésődött. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hosszú ideig uralkodó jellegű marad. Már egy-két évtized alatt lehetséges – merem állítani a mai politikai marazmus ellenére, hogy így lesz –, hogy a Tátra és a Duna közé eső területnek az Európa Unióba való integrálódásával teljes mértékben kétségessé válik a világnak a ma uralkodó szemszögből való szemlélete. Nagyon gyorsan megbukik az a látásmód, melyet bármely tőlünk északra, nyugatra vagy délre fekvő határ korlátoz. Városaink és természetes régióink jövőjét jelentős mértékben meg fogják határozni – amint a történelem során többnyire így volt – a környező nagyvárosok. Közép-Szlovákia esetében ez éppen Budapest és Krakkó lesz és a történelmi észak–déli irányú fejlődési tengely. Azok a városok, amelyeknek vezetői stratégiailag gondolkodnak, és ezt előbb megértik, fejlődési előnyre tesznek szert a lassúbbakkal szemben.

Ha végezetül megnézzük a közép-szlovákiai – akár történelmi, akár újabb – városok képviselőinek mai gondolkodását és működését, olyan dolgokat állapíthatunk meg, amelyek senkit meg nem lepnek:

   

Pozsony uralkodó szerepe

A városi politikusoknak és menedzsereknek a stratégiai gondolkodást szolgáló kapacitásai sok mindenben korlátozottak – egyfelől a mindennapi menedzsment kérdéseivel való túlterhelés által, de a nyelvi korlátokkal is és bizonyos „mentális blokkokkal". Ezekről a továbbiakban szólok.

A városi politikusok és menedzserek nagy többségének gondolkodása koncepció dolgában „be van rámázva" a jelen állam határai közé. Ez a „berámázás" a maga módján kényelmes, mert konfliktusmentes, és évtizedek óta megszokott. Egyúttal természetes következménye az önkormányzati struktúrák még új voltának és az örökölt elvárásnak, hogy a fontos döntések másutt, jelenleg Pozsonyban fognak történni. Ez a „berámázás" azonban más stratégiailag fontos szubjektumokon belül is hat, például a felsőoktatás területén: a közép-szlovákiai egyetemek együttműködésük során egyelőre egyértelműen más szlovákiai és a csehországi egyetemek felé fordulnak, a hagyományos intellektuális központok – a budapesti és a krakkói felsőoktatási intézmények – közelsége ellenére. Nyelvi korlát volna az ok?

A városok képviselőinek autonómabb és a stratégiára nagyobb súlyt helyező gondolkodását az is fékezi, hogy nincsen a régiók érdekeinek politikai képviseletük a központi parlamentben. Ez annak konkrét összetételéből is következik, amelyben abszolút értelemben dominálnak a pozsonyi lakosok (ezt annak teljes tudatában állapítom meg, hogy ezeket az embereket egész Szlovákia, elsősorban annak vidéki körzetei szavazataival választották meg). A pozsonyiak dominanciája oda vezet, hogy a stratégiai döntések során abszolút mértékben és ugyanakkor teljesen természetesen túlsúlyban van a pozsonyi látásmód. Tekintettel Pozsonynak az állam nyugati sarkában elfoglalt periferikus helyére, természetesen döntőként és sajnos egyetlenként a kelet-nyugati fejlődési tengely, illetve tengelyek tűnnek fel és érvényesülnek. Tökéletesen igazolják ezt a szlovákiai távolsági utakba, repülőterekbe és más közlekedési infrastruktúrába történt beruházások, melyek vezérelve: „Bratislavát összekötni..." Az össz-szlovákiai szempontból földrajzilag nem központi jellegű pozsony–zsolnai autópályát néha észak–déli autópályaként értelmezik.

   

Az észak–déli tengely

Ennek ellenére vannak a változásnak jelei, s legalábbis Besztercebánya, Zólyom és Selmecbánya egyes vezetői tudatában vannak az észak–déli fejlődési tengely és annak fő pontjai, Budapest és Krakkó jelentőségének városaik és régiójuk további fejlődésére nézve. Feltűntek az intézményes változás első jelei is – Besztercebánya például 3 évvel ezelőtt a városi parlamentben bizottságot alakított a regionális és nemzetközi együttműködés céljára. Ezek a városok – egyelőre sikertelenül – szorgalmazták a vasúti összeköttetés felújítását az egykori Via Magna útvonalán Zólyomból Ipolyságon át Budapestre. E városok több politikusa a Borostyán út tervének fejlesztése mellett is elkötelezte magát, tehát egy fejlesztési korridort szorgalmaznának a Budapest – bányavárosok – Krakkó útvonalon.

Ennek ellenére ma Besztercebányát és Zólyomot Budapesttel naponta csak két lassú vonat köti össze, és nincs autóbuszjárat. Krakkóba „biztonság kedvéért" semmiféle vonat nem jár. A szliácsi (Sliač) repülőtér a régió számára halott... Mint mindig, most és itt is a múlt és jövő közt leledzünk. Közép-Európának az Európa Unióba való politikai integrációja küszöbén, meglehet, egy kissé nagyobb mértékben, mint máskor. Az integrációval összefügg az a hipotézis is, hogy Közép-Szlovákia közösségeinek jövője az észak–déli fejlődési tengely történelmi dominanciájához való visszatérés lesz. Ezt a hipotézist az élet történelmileg rövid idő alatt valóra válthatja. Mint mindig, most is jobban fog kedvezni a kor a felkészülteknek – közösségeknek és egyéneknek egyaránt.