Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Majdnem hiperbola

Majdnem hiperbola

Németh István fordítása

 

Grendel Lajos Einstein harangjai című könyvét tartom a kezemben, s kétségbeesve töprengek: először is valahová be kellene sorolnom, teszem azt valamelyik, úgymond, irodalmi műfajhoz (megállapítva, mely ismérvek alapján kapcsolható össze más könyvekkel), mert az arisztotelészi tudomány ilyen megismerési eljárást kíván. A besorolás előfeltétele azonban egy elemi szintű leírás: a könyvet elolvastam, ám leírásával nehézségeim vannak. Az átlagos olvasónak könnyű a dolga, mert egyszerűen kijelenti: Grendel túloz. A szakembernek pontosan kell fogalmaznia: Grendel nem túloz, hanem felnagyít és nyomatékosít (meghatározó irodalmi trópusa ily módon a hiperbola lenne); amikor valamit „ábrázol", jócskán odébbtolja annak jelentését, amit elbeszél (ez esetben persziflázsról lehetne szó). Főleg azonban olyan helyzeteket konstruál, melyek groteszkül hatnak: például az Anabázisvizsgáló Kutatóintézetben a szekrények tele vannak befőttekkel, mivel ez régóta így van, és megfelel az előírásoknak. Másként szólva: az egészében véve banális reáliák (a tyúkfarm, a bársonyos forradalom, a primitív káderes éppúgy, mint a közmondásos köpönyegváltás a történelmi szingularitások korában) Grendelnél néha oly mértékben eltorzítottak, sőt torzak, hogy hétköznapi megfelelőik majdnem a felismerhetetlenségig megváltoznak. Majdnem.

Nem, a probléma nem a műfaji besorolással van. A probléma majdnem csak ez a „majdnem". Mit jelent ez? Az Anabázisvizsgáló Kutatóintézet majdnem ugyanaz volna, mint a Marxizmus-leninizmus Intézet vagy a Tudományos Akadémia Prognosztikai Intézete? Persze, majdnem ugyanaz – de éppen ezért a Marxizmus-leninizmus Intézet vagy a Prognosztikai Intézet ugyanolyan idióta intézmény, mint az Anabázisvizsgáló Kutatóintézet: a szerényen meghúzódó „majdnem", mely minden létező szabály szerint eltérést – ha mégoly csekélyt is – volna hivatott jelenteni, a valóságban úgy hat, mintha azonosságot jelezne. Tehát, hogy az arisztotelészi tudománnyal összhangban mindebből levonjak valamiféle végkövetkeztetést: ha ebben vagy abban a trópusban (hiperbolában, persziflázs-ban, groteszkben) valami majdnem ugyanaz mint valami más, akkor a kettő között voltaképpen nincsen semmi különbség.

Tegyük fel, hogy mindez összefoglalható egyetlen szóban: legyen ez a szó a hiperbola. Akkor viszont azt kell mondanunk, hogy a hiperbola túloz, felnagyít; ami azt jelenti, hogy úgy működik, mint egy nagyító lencse. Fénye behatol a valóságképünk szemcséi közti résekbe, megnagyobbítja a rasztert, s megmutatja azt is, amit rendesen nem látunk, jóllehet soha semmi nem takarta. S ebben rejlik a majdnem szócskával jelzett csekély különbség titka is. Milyen egyszerű: azért nagyítok fel valamit, hogy jobban lássam. Csak éppen – mi a nagy és mi a kicsi? A „majdnem" elvégzi majdnem mindazt, amit a „hiper" előtag: a diszkontinuitás azonosítását, a nagyító és kicsinyítő lencsék, görbe tükrök, torzító perspektívák pótolhatatlan szerepét, melyeken át bizonyos dolgok egyszeriben láthatóvá válnak. A hiperbola fikció, és a fikció majdnem azonos a valósággal.

Visszatérve az Einstein harangjaihoz, például a túlzás, a persziflázs, a groteszk olyan trópusok, melyek helye a komikum vagy – Arisztotelésszel szólva – az ártalmatlan rossz utánzása. Arisztotelész idealista volt. A túlzás a modern korban inkább szomorú komikum, mert torzulásai arról árulkodnak, hogy a rossz távol áll attól, hogy ártalmatlan legyen. Másképpen mondva: a túlzás megmutatja, hogy ama ártalmatlan rossz majdnem éppolyan ártalmas, mint bármelyik más, sőt annál veszélyesebb, minél inkább a szürkeség, a közönségesség, a hétköznapiság durva raszterében húzódik meg. Elég egy nagyítót elővenni, s a napi fél literét megiszogató törzsvendégből egyszer csak kibújik az antiszemita, a demagóg és az ostoba. A hiperrealitás a realitás felett áll, de éppúgy alatta is. Az egész úgynevezett normalizáció, ez Grendel könyvéből több, mint világos, hiperrealitás volt, lévén a szürkeség hipertrófiája. (Teljesen természetes, hogy Grendel Microfilje „a kicsit, sőt a legkisebbet kedveli", mert ott már észrevehetetlen, elpusztíthatatlan.

A baj másutt van: „Minden jószándék, amely humanizálni akarja, csupán kényszerzubbony rajta, s attól, hogy kényszerzubbonyt húznak rá, az őrült még nem gyógyul meg. Csak sors van, mondta Microfil, szabadság nincs. Én ezt fordítva mondanám: csak szabadság van, de azzal meg nincs mit kezdeni, mert az hogy szabadság, csak egy üres metafizikai fogalom."