Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Megbékél Szlovákia a maga nacionalizmusával?

Megbékél Szlovákia a maga nacionalizmusával?

Hizsnyai Zoltán fordítása

   

Milyen nacionalizmus az, ami ma elfogadható? Nem egyszerű erről a témáról eszmecserét folytatni. A Közép-Európa történelmére szakosodott történészek jól tudják, hogy a szavak és a világosnak tűnő történelmi fogalmak nem minden kulturális kontextusban bírnak ugyanazon jelentéssel és a szó szerinti fordítás gyakran félreértelmezi a mondanivalót. A nacionalizmus szó a szlovák és francia nyelv köznyelvi értelmezésében inkább pejoratív olvasatot kapott és a nemzeti egoizmushoz kapcsolódik, az intoleranciához és az erőszakhoz, ami mindennel szemben megnyilvánul, ami „nem a miénk". Ez az erőszak Szlovákiában egyként irányul befelé (a hazai „csehszlovakisták", a „kozmopoliták" ellen) és kifelé (a múltban megtörtént minden rosszért a magyarok és a csehek a felelősek, akik károkat okoztak a szlovákoknak). Ezért aztán az értelmiségiek egy része idegenkedik a szlovák nemzeti-hazafias érzülettől is, amely ma ráadásul folklorizmus álcájába bújtatott giccs és a pásztortüzek átugrálásának formájában jut érvényre leggyakrabban.

Tudjuk azonban, hogy nemcsak Közép-Európa, hanem a maga lényegét tekintve az egész egyesülőfélben levő Európa is rendkívül tarka képet mutat nemzeti, kulturális és nyelvi szempontból. Azt jelentené ez, hogy örökre erőszakos konfliktusokra van ítélve? Bemard Michel professzor azt állítja, hogy nem. Ezért hát a szlovák olvasóközönséget is szükséges megismertetni azon nézeteivel, miszerint a nemzetek léte nem csupán átmeneti jelenség, hanem a közép-európai társadalmak természetes életformája, és hogy a nacionalizmus nem valamiféle patologikus jelenség, hanem a „nemzeti identitás szenvedélyes keresése, melyet egyedül az öntökéletesítésre irányuló kitartó erőfeszítés révén lehetséges betetőzni."

Ezért ebben az eszmefuttatásban a szlovák nacionalizmus formáit és hagyományait kívánom bemutatni és értékelni, mégpedig – talán kissé szokatlan módon – a jelenből kiindulva; ezt követően mélyen visszatekintek a múltba, majd mintegy két évszázadot áthidaló – bizonyos mértékig szubjektív – ívvel visszatérek a jelenhez, és megítélésem szerint égető aktuális kérdések felvetését kísérlem meg.

Ernest Gellner A nemzetek és a nacionalizmus (Národy a nacionalizmus, Praha 1993) című könyvében egyebek mellett megfogalmaz egy olyan tézist is, miszerint a világon számos potenciális nemzet létezik, miközben éppen a nemzetek a nacionalizmus gyümölcsei, és nem fordítva. A Franciaországban élő bolgár származású Tzvetan Todorov pedig azt hangsúlyozza, hogy a nemzet egyidejűleg politikai és kulturális entitás, mely az újkorban jött létre. Említést tesz arról is, hogy a politikai önigazgatás gondolata (autonómia) azáltal nyeri el értelmét és jelentőségét, hogy létezik már a nemzeti kulturális öntudat. Megkülönbözteti a nemzet mint állam és a nemzet mint kultúra fogalmakat. Az állam megengedheti, hogy a nemzet mint kultúra (kultúrnemzet) létrejöjjön és fejlődjön, ami azonban még nem jelenti, hogy minden közös kultúra egyúttal nemzeti kultúra – vagyis az önálló állam léte egyrészt nem elegendő, másrészt nem nélkülözhetetlen egy sajátságos kultúra fennmaradásához.1

     

Öreg nemzet – fiatal állam

Ma a szlovákság minden kétséget kizáróan mind politikai, mind kulturális nemzetként létezik azok számára is, akik szerint csupán olyan entitásnak van joga magát nemzetnek nevezni, amelynek saját állama van. Mióta nevezhetjük azonban a szlovákságot nemzetnek? A szlovák történettudomány a modern szlovák nemzet kialakulásának kezdetét a 18. század végére helyezi: az első nemzeti programok a 19. század harmincas és negyvenes éveiben születtek, az első össznemzeti intézmények pedig a hatvanas évek folyamán jöttek létre, miközben ez a folyamat leginkább az 1875-öt követő években volt akadályoztatva. Mások az 5. századtól jelen levő szláv lakosságnak a mai szlováksággal való kontinuitásából kiindulva fogalmazzák meg: „öreg nemzet – fiatal állam".2 A cseh szerző szélsőséges megfogalmazása – miszerint a szlovák nemzet „»fentről«, politikai, csaknem »hivatali« döntés" alapján jött létre a történelmi Magyarországból 1918–1920 között kikanyarított szlovák területeken – a szlovák felfogás szerint bizonyos mértékig azoknak az új mítoszát gyarapította, akikről a szerző beszél, és nem keltett különösebb figyelmet. Hiszen még csak fel sem teszi a kérdést, hogy akkor ez a „csaknem »hivatali« döntés" miért nem képezhette alapját a csehszlovák nemzetnek és a csehszlovák azonosságtudatnak, ami pedig a továbbiakban számos nehézség kikerülését tette volna lehetővé.3

Szlovákia érdekes kérdést vet fel a történettudomány számára. Annak a néhány világháborús évnek a kivételével, amikor Szlovákia a hitlerista Németország csatlósa volt, a szlovákságnak még sohasem volt saját állama. A szlovákok mégsem szívesen hallanak olyat, hogy ők nem „történelmi nemzet". Hiszen mégiscsak léteznek, a szülőföldjükön élnek, van múltjuk és vannak őseik. Meg akarják ismerni és büszkék szeretnének lenni a múltjukra, tudni akarják, miként járultak hozzá az európai történelemhez: mindig is a periférián voltak vagy néha az európai események centrumába is bekerültek? És ha az akadémiai történetírás emészthetetlennek bizonyul számukra, a szép meséket részesítik előnyben, melyek olykor a hivatalos diskurzusba is beszivárognak és így valamiféle „hivatalos mitológiává" lényegülnek át, amit aztán rendkívül nehéz helyreigazítani.

Bizonyos mértékig felelősség terheli ebben azokat a hivatásos történészeket is, akik olykor szintén a 19., sőt a 20. században gyökeret eresztett sztereotípiák fogságába esnek. A történetíráson belül mindig megkülönböztetnek két fő diszciplínát: a nemzeti és általános (világ) történelmet, miközben a „szlovák történelem" kutatását tartják fontosabbnak és részesítik előnyben, mert azt „senki sem végzi el helyettünk", ez a mi hazafias kötelességünk, és végül is, ehhez mi értünk a legjobban, ebben aztán valóban senki sem konkurálhat velünk. Nem veszik komolyan jacob Burckhardt nézetét, miszerint „a valódi megismerést megnehezíti a honismereti szemlélet mint annak fő ellenfele".4 Ám felvetődik egy másik kérdés is: tulajdonképpen mit is jelent az, hogy „szlovák történelem"? A mai Szlovákia területének történetét, amely terület csupán az első világháború után, a saint-germain-i és a trianoni szerződésekben lett kijelölve, vagy a szlovák nemzet történetét, amely a maga modern megjelenési formájában csak a 19. század folyamán jön létre? A szlovák történetírásban ennek a kérdésnek több megoldása ismert. Az 1948–1989 közötti időszakban egyedül legitim marxista történetírás a területi szempontot választotta vizsgálódásaihoz, és Szlovákia mai területét vetítette vissza a múltba. A magyar királyság története a maga diszkontinuitásaival, az egységes Csehszlovák vagy Cseh-Szlovák Köztársaság (a szlovák autonómia foka szerint, 1918–1939 és 1945–1992) története többé-kevésbé csupán Szlovákia és a szlovákság történetének keretéül szolgált, ami azonban a szintézisekben, melyekben a struktúrákra helyezték a hangsúlyt, nem hatott összefüggéstelennek. Ez a tendencia erősödött fel a hatvanas években – de különösen 1968 után –, mintegy visszahatásaként a két világháború közötti és az ötvenes évekbeli cseh történelemértelmezéseknek, melyek a szlovák történelmet hasonló módon kívánták bemutatni a széles közvéleménynek, mint Ernest Denis francia történész, aki Csehszlovákia létrejöttéért szállt síkra írásaiban, vagyis mint „a cseh történelem visszatükröződését és folytatását".5

     

A neolitikum és a fényes jövő között

Ma már akadémiai körökben is gyökeret vert a szlovák történelem folytonosság-elvű interpretációja, amely a szlovák nemzet létét egészen a Nagymorva Birodalom koráig kiterjeszti és a mai Szlovák Köztársaságban a történelem és a szlovák nemzet emancipációs küzdelmének logikus betetőzését látja; példaként megemlíthető itt Jaroslav Chovanec és Peter Mozolík A Szlovák Köztársaság függetlenségének történelmi és államjogi gyökerei (Historické a štátoprávne korene samostatnosti Slovenskej republiky, Bratislava 1994) című történelmi és jogi dokumentumgyűjteménye. Ezzel a célzatosan nacionalista koncepcióval ellentétben Ľubomír Lipták kihangsúlyozza: „Minél jobban megismerjük a történelmet, annál mélyebben megértjük, hogy sem mint egyének, sem mint nemzet, sem mint ország és állam nem állunk a történelem láncolatának sem az elején, sem a végén: valahol ciaországban többnyire nem talál megértésre. Az ugyanis nem csak a kereszténységgel, hanem a Nagymorva írásbeliséggel, nyelvvel, tárgyi kultúrával8 és a szlovák, illetve a magyar kultúra ősisége körüli régi vitákkal is kapcsolatban áll.

Ezért hát a Szlovák Köztársaság Alkotmányának preambuluma valamiféle „hivatalos, állami mitológiát" kíván elfogadtatni (Az SzK Iskolaügyi Minisztériuma, melynek élén az 1994–1998 közötti években egy történésznő, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének volt munkatársnője áll, megköveteli a diákoktól, hogy ezt a preambulumot bemagolják.) Azokat, akik kétségeiknek adnak hangot, „a szlovák nemzet árulóinak" nevezik. Aki olyat talál állítani, hogy a modern szlovák nemzet az elmúlt két évszázad folyamán jött létre, azt marxistaként bélyegzik meg. És a közvélemény mindent elutasít a történelemből, amire a kommunista érában tanították. Nem csoda hát, hogy az iskolai tankönyvek és kézikönyvek körül olyan heves indulatok lobbantak fel.

A diákok biztosan értik ugyan, amit szó szerint megtanulnak, ahhoz azonban nem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel, hogy a szóban forgó preambulum szubtilisebb interpretációjának lehetőségére is felfigyeljenek. A „Les luttes séculaires pour l'existence nationale" – magyarul: „a nemzeti létezésért folytatott küzdelem évszázados tapasztalatai" – megfogalmazás nem azt jelenti, hogy a szlovákság évszázadok óta független államuk megteremtéséért harcolt volna, hanem sokkal inkább az a fellett érzett örömnek ad hangot, hogy ez a kis nemzet egyáltalán létezik – ugyanezt az életérzést kifejező kép létezik a magyar oldalon is. Ugyanígy a „saját államiság" sem feltétlenül jelenti azt, hogy „Etat indépendant" – független állam, jelenthet önkormányzatiságot, egy föderáció részét képező autonóm területet is – a szlovák vidékeket. Ez a különböző változatokban meglévő igény 1848-tól része a szlovák nemzeti programnak, ezt ismétli meg az 1861-ben keletkezett A szlovák nemzet memoranduma (Memorandum slovenského národa) című dokumentum, az 1918. májusi pittsburghi egyezmény, ez bukkan fel abban a Csehszlovák Köztársaságon belül elképzelt autonómiának a tervezetében is, amely a Hlinka Szlovák Néppártja (katolikusok) és Rázus Szlovák Nemzeti Pártja (evangélikusok) programjának része. Ez képezi alapját Csehszlovákia 1968-as föderalizációja tervezeteinek. És Szlovákiában végeredményben 1992-ben is kevésbé vágytak az önállóságra, mint arra, hogy szuverén nemzetként (államként) integrálódhassanak az Európai Unióba. Úgy tűnik tehát, hogy a szlovákság egyrészt vágyik identitásának igazolására, ugyanakkor azonban biztonságának garanciáit szélesebb keretek között keresi. Megosztott, és nem törődik bele saját nacionalizmusába.

     

A nemzeti identitások palettája

Hogy jobban megérthessük a szlovák nacionalizmus összetettségét és rámutathassunk, hogy a szlovákoknak gyakran több identitásuk is lehet – ami több más mellett azzal járt együtt, hogy többnyire lojális lakosai voltak az államnak, amelyben éltek –, a több identitás (lokális, konfesszionális, nemzetiségi, állami) tehát egyáltalán nem számít esetükben a skizofrénia jelének – tekintsünk vissza mélyebben a történelembe, majd pedig vizsgáljuk meg a szlovák nemzeti mozgalom A és B fázisait (Hroch cseh történész felosztása szerint). Azt is le kell szögeznünk, hogy komparatív megközelítés, valamint a saját és a szomszéd népek nemzeti mitológiájának és ezek kialakulásának kritikus szemléletű megismerése nélkül Közép-Európában a kölcsönös megértés nem lehetséges.

Ahogyan azt Krzysztof Pomian hangsúlyozza, a nemzet a maga kialakulásának folyamata során egyrészt horizontálisan elkülönül környezetétől, másrészt pedig vertikálisan – befelé – egységesül és strukturált társadalmat hoz létre. A szlovák nemzeti újjászületés első két fázisában mindkét irányban fontos szerepet játszik a nyelv kérdése, ami konkrét történelmi összefüggések alapján magyarázható. A szlovákok már régtől törekednek identitásuk (sajátosságaik) igazolására egyfelől a magyarokkal, másfelől a csehekkel szemben. Az előbbiekkel, megközelítőleg a 11. századtól, a Magyar Királyság, latinul Hungaria, az utóbbiakkal a közös irodalmi nyelv révén kerülnek kapcsolatba, mely a prágai Károly Egyetem – melynek a 14. század közepétől szlovák diákjai is vannak – létrejöttét követően jut el rendszeresen a történelmi Magyarország területére. A Felső-Magyarország (a mai Szlovákia) és Morvaország közötti politikai határ gyakran könnyen átjárható. A szlovákságot nem választja el pontos nyelvhatár szláv szomszédaitól, a horvátoktól, morváktól, lengyelektől és ruszinoktól, ám a magyarok és szlovákok között meglevő nyelvi határt a 16. és 17. században még politikai határ is nyomatékosítja – a magyar alföldet ekkor tartja megszállás alatt az Oszmán Birodalom. A reformáció előretörésével Szlovákiában egyre elterjedtebbé válik a králicei biblia nyelvének használata, melynek fordításából szlovákok is kiveszik a részüket. A 15–17. században a cseh nyelvet (F. V. Sasinek 1872-ben ezt a nyelvet cseh-szlovák nyelvnek nevezi) a latin ellenében a közigazgatásban és az irodalomban is használják, amiről fennmaradt dokumentumok tanúskodnak. A szlovákok ezt a nyelvet saját kultivált nyelvüknek tartják és kiejtésileg, valamint szókincsében szlovakizálják. A mindennapi életben a különböző helyi nyelvjárások mellett kialakul a nyugat- és a közép-szlovákiai kulturális tájnyelv. Szlovákia a történelmi Magyarország politikai, gazdasági és kulturális életében egészen 1848-ig kiemelkedő szerepet játszik. Pozsony királyi koronázó város, a nemzetgyűlés székhelye. 1635–1777 között Nagyszombatban működik a történelmi Magyarország egyetlen egyeteme. A 18. század folyamán az ellenreformáció következményeként az államigazgatásban és az iskolákban újból a latin válik egyeduralkodóvá és használata a történelmi Magyarország területén ekkor éri el csúcspontját. A latint irodalmi nyelvként és köznyelvként egyaránt oktatják. Nem csoda, hogy az 1526-tól a Habsburg-birodalom részét képező történelmi Magyarország szláv lakossága, és elsősorban a művelt réteghez tartozók, mint Bél Mátyás, a Magyar Királysággal azonosulnak.

A nemzet fogalomnak (franciául: nation) a történelmi Magyarországon több jelentése is van. Létezik először is a natio hungarica vagy populus hungaricus, amelyet kizárólag a privilegizált nemesség alkot, amelynek ellenpólusa a minden politikai jogot nélkülöző plebs. A natio hungarica a 16. és 17. században nem homogén, több nationes-ból tevődik össze (Hungari, Philistei et Cumani, Bohoemi et Slavi, Valachi, Rutheni...). A 18. században a nemesség összetartása és kölcsönös szolidaritása a nem nemesi származásúakkal szemben elhomályosította az etnikai jellegű különbségeket. A II. József türelmi rendeletét követő időkben kezd aztán fokozatosan mérséklődni a történelmi Magyarország lakosságának elvi alapokon álló, éles felekezeti megosztottsága.

A natio és a gens szó szlovák megfelelője, vagyis a národ kifejezés a Szlovák Történeti Szótár (Slovenský historický slovník) szerint már a 16. században is előfordul. A hét feltüntetett jelentés között (ember- vagy állatfajta, nem, faj, család és cselédség, kiválasztott nemzet – keresztények versus pogányok, nép – a „lakosság széles rétegei" értelemben) találunk ilyet is: azonos nyelvet beszélő, azonos területen lakó emberek történelmi közössége. Míg a národ „egyszerű nép" jelentése a 18. század végén jelenik meg igazolhatóan, már 1585-ben ilyen megfogalmazást találunk: „skrz rozlicznost jazikuv vsse národy v jednote viery shromáždy" (a nyelvek különbözőségének ellenére a nemzetek a hitben egyesülnek), 1683-ban pedig a národ szó a szlovák melléknévvel együtt szerepel: „s bližnim mym, zvlassť slovutnym narodom slovenskym" (felebarátaimmal, a kiváltképp jeles szlovák nemzettel).

Hogy mi a pontos jelentése a „slovutnym narodom slovenskym" kifejezésnek? Tudjuk, hogy a „szlovák" – a megjelölést már a középkorban is ismerték, például a Thuróczy-krónikában is előfordul – csupán a „szláv" egyik változata. A bližni melléknév azt jelzi, hogy itt inkább a történelmi Magyarország területén élő szlávokról (szlovákokról) lehet szó, mint általában a szlávokról: a szlovákok egyrészt a szlávokkal azonosítják magukat, másrészt pedig a soknemzetiségű történelmi Magyarországban fedezik fel önazonosságukat.

     

Anyanyelv vagy honi nyelv

Már a reformáció kihangsúlyozta az embereknek mint isten teremtményeinek és a különféle nyelvű nemzeteknek az egyenlőségét és az univerzális értékek keresése révén történő közeledésük gondolatát. A felvilágosodás a nemzet szó különböző jelentéseit egymáshoz közelítette és hatása alatt a fogalom az individuum szabadságának és a polgári társadalom megteremtésének eszméjével gazdagodott. Szlovákiában, csakúgy, mint Csehországban vagy Magyarországon elkezdődik a nemzeti mozgalom A fázisa, amikor – Miroslav Hroch szerint – néhány kiemelkedően művelt egyén nyelvi, etnográfiai, történelmi kutatásokat kezd, anélkül, hogy tevékenységükkel igazi hatást gyakorolnának a társadalomra.

1787-ben Anton Bernolák a nyugati szlovák tájnyelv alapján kodifikálta a csehtől elsőként eltérő szlovák irodalmi nyelvet. Elhatározásában tisztán gyakorlati okok vezették: már Mária Terézia uralkodása idején előkészület alatt állt az az iskolareform (Ratio educationis), amely II. József reformjainak keretében került bevezetésre. A törvény a történelmi Magyarország területén hatéves iskolai oktatást tett kötelezővé: a népiskolákban a tanítási nyelv a nép nyelve (a nemzeti nyelv) lett. A felvilágosult uralkodók a felnőttképzésről is gondoskodnak: II. József igyekszik gátat vetni a babonák terjedésének és támogatja a mezőgazdasági, kézművesipari ismereteket közérthető formában terjesztő könyvek kiadását. Éppen a papok azok, akik állandó kapcsolatban állnak a néppel: a nép nyelvét tehát a pozsonyi és a bécsi papi szemináriumban is tanítják. A szlovák katolikus papok, mint Juraj Fándly is, a Bernolák által kodifikált szlovák irodalmi nyelven írnak és jelentetnek meg oktató, vallásos és szórakoztató könyveket. A szlovák evangélikusok és katolikusok közötti schisma egyre mélyül: már nem csak a hitvallás, hanem az irodalmi nyelv is elválasztja őket.

Bernolák a maga kodifikálta nyelvet a kommunikáció eszközeként fogja fel, mégpedig nem csupán egyetlen közösségen (szlovák katolikusok) belül, hanem azonnal szélesebb körben is igyekszik bevezetni. A Duna mentén használatos irodalmi nyelvekből ötnyelvű – vagyis szlovák–cseh–német–latin–magyar-szótárat szerkesztett, s 1796-ban megjelent könyvének előszavában munkáját azzal indokolja, hogy ezzel szeretett volna hozzájárulni a szomszéd nemzetek közötti megértéshez, mely nemzetek a nyelvi nehézségek miatt elidegenedtek egymástól. Bernolák elfogadja a magyar politikai nemzet fogalmát, melyet úgy értelmez mint ami több nemzetből jött létre és amit a történelmi Magyarország lakosainak összessége alkot. A polgári társadalom kialakulása és az állampolgároknak a törvény előtti egyenjogúsága lebegett célként a szeme előtt: tehát az ő felfogásában a felvilágosodás hatására a natio hungarica átalakul és más értelmet nyer, mint azt korábban a történelmi Magyarország rendjei értelmezték. Bernolák és a korszak más szlovák szerzőinek gondolkodásmódjában tehát a modern nacionalizmusra jellemző elemek jelennek meg. Ezek a koncepciók nem irányulnak a fennálló államrend ellen, az a tény, hogy a történelmi Magyarország területén több nemzet él együtt, szerintük semmiféle veszélyt nem jelent.

1790–91-ben a magyar rendi gyűlés elutasította a német nyelv II. József által szorgalmazott államigazgatási nyelvként való bevezetését, és úgy döntött, hogy a hivatalos érintkezésben mindaddig használatos latint a magyar nyelvvel váltja fel. Az ország latin neve, a Hungaria, magyarul Magyarországh lett. Az 1791-es, 1792-es, 1830-as és 1836-os törvények a magyar nyelv hivatalos nyelvként való bevezetését készítik elő. 1844-ben a magyar mint a haza nyelve (honi nyelv) – ma államnyelvnek mondanánk – a magyar nemzetgyűlés kötelező tárgyalási nyelve lesz. A szlovákok ezt nagy igazságtalanságként élik meg: a nyelv kérdése ugyanakkor e tekintetben nem is a legfontosabb, a legnagyobb kétségeket inkább ideológiai kísérője, a meghódíttatás mítosza ébreszti, amely a történelmi Magyarország nem magyar anyanyelvű lakosaitól elveszi a közös hazához való jogot. A nemesség e szerint azonosul a győztes hódítókkal és az ország mai birtoklóival, és a gyakorlati politikában is ebből kiindulva kíván megnyilvánulni.

Az ekkor keletkező szlovák nemzeti programok ezért a saját identitás, a létezésre és a nyelvre való jog legitim védelmének jegyében születnek. A szlovák evangélikusok, hogy a cenzúrát kikerüljék, ilyen jellegű írásaikat 1832–1848 között német nyelven, külföldön, leggyakrabban Lipcsében publikálják. Samuel Hoič Sollen wir Magyaren werden? című, 1833-ban Karlstadtban megjelent brosúrájában egyrészt leszögezte, hogy „a honi nyelv semmit sem jelent, az anyanyelv a minden", másrészt pedig, hogy Magyarországon nem csak egy, hanem több „honi nyelv" létezik. Ľudovít M. Šuhajda selmecbányai latin- és filozófiatanár a nyelvet a szellemi összhang társadalmi életben való megteremtésének eszközeként, az eszmecserét igénylő és arra vágyó emberek kommunikációs instrumentumaként képzeli el. Suhajdánál Herder filozófiájának hatása tapasztalható, hiszen a nép nyelvét a legjelentősebb nemzeti attributumként, a nemzet szellemiségének és legmélyebb lényegének kifejeződéseként fogja fel. Azok, akik egységes „honi nyelvet" erőltetnek, amely összehasonlítva a nemzettel (az emberekkel, akik velünk vagy mellettünk élnek) csupán „holt ugar", a maguk nyelvével a saját erkölcseiket és szokásaikat is ránk akarják erőltetni, és így semmibe veszik a legfontosabbakat – az igazságosságot és az egyén legszentebb emberi jogait. A „haza" fogalom értelmezése szerinte egyaránt nyugodhat politikai és etnikai alapokon, míg az állam csupán átmeneti forma, s a legfontosabb az, hogy a nemzet fennmaradjon. Eszménye a nemzetállam volt, és ezért azt javasolta, hogy a történelmi Magyarország, amely őszerinte Kárpáti szláv- (Szlovák-), Ruszin-, Magyar-, Oláh-, Szerb-Horvát-, Szlavón- és Teutonországból állt, alakuljon át ezen államok uniójává, ami több nemzet számára kielégítő lenne. Eszméit magáévá tette például Pavel Tomášek is, aki 1841-ben Svájcot ajánlotta követendő példaként a történelmi Magyarország számára, miközben azt is kifejtette, hogy az állam többnyelvűsége nem szükségszerűen vezet viszályokhoz és gyengeséghez.9

   

A nyelv keresése

A szlovák katolikusok és evangélikusok ebben az időben két különálló társadalmat alkotnak, noha szláv és szlovák identitásuk összeköti őket. Ezt az identitásukat erősítik meg a szláv nyelvek komparatív vizsgálataival, miközben elsősorban a szlovák nyelv (szláv nyelvcsaládon belüli – a ford. megj.) központi szerepének, a cseh nyelvhez való viszonyának kutatása, a dialektológiai és szókincselemzés, valamint az etnográfiai vizsgálódások kötik le figyelmüket. Ezen kutatások sok új ismerettel gazdagították a tudományt, de számos tévedéssel is együttjártak. Téves az a nézet, hogy Szlovákia minden szlávok őshazája és hogy a szlovák nyelv egyenes leszármazottja az ősszláv nyelvnek, ami tulajdonképpen ősszlovák nyelv. Ide vezethető vissza az a máig elterjedt nézet, hogy a szlovák nyelv vizsgálata révén juthatunk legközelebb a többi szláv nyelv megismeréséhez.

A 19. század kezdetétől az addig a felvilágosodás szellemiségének befolyását mutató szlovák nacionalizmus a német klasszikus filozófia hatása alá kerül és integrálja Kant, Fichte, Herder és Hegel filozófiai nézeteit, amelyek közvetlen hatásként érik a szlovák értelmiséget azon evangélikus diákok révén, akik gyakran a göttingeni, hallei vagy a jénai egyetemen végzik tanulmányaikat. Elsősorban két romantikus felfogásmód volt hatással a szlovák nacionalizmusra, illetve más szláv nemzetekre is – a Ján Kolláré, később pedig a Ľudovít Štúré. A magyar politikai nemzet fogalmával mindketten a törzsekből álló szláv nemzet eszméjét, a magyarok hódító múltjával a szlávság dicsőséges jövőjének képzetét, a politikai hatalommal pedig a (Kollár szerint cseh-szlovák, Štúr szerint szlovák) nemzet és a törzs lelkületének és szellemének erejét állították szembe.

Kollár víziója a szláv törzsek és nyelvjárások kölcsönös kapcsolatairól – amelynek célja minden szláv „törzs" felvirágoztatása és gazdagítása volt – nem politikai indíttatású, az általános emberi értékeket a nemzetiek fölé helyezi, és a szlávság kölcsönös kapcsolatainak segítségével szeretne közeledni az emberiség egészéhez. Eközben a szabadság jelenti Kollár számára a legnagyobb értéket – a szabadság nevében követeli a többnyelvűség és az etnikai sokszínűség megőrzését is a történelmi Magyarországon. Elgondolása a négy törzsből álló szláv nemzetről sematikus és inkább támaszkodik a klasszikus műveltségre, mint a valós helyzet elemzésére – a négy szláv törzs modellje nyilvánvalóan a négy ógörög törzs. Jellemző Kollár viszonyulása a szlovák nyelvhez. 1823-ban P. J. Šafárikkal közösen gyűjteményt jelentetett meg a szlovák népdalokból, melyek csodálattal töltötték el. Azt szerette volna, ha a csehek elfogadnak bizonyos szlovakizmusokat, hogy a közös nyelv ekként gazdagodjon. Írásaiban maga is tudatosan szlovakizálta a cseh nyelvet. A közös cseh-szlovák nyelv megteremtésére irányuló erőfeszítéseit a cseh írók és tudósok, mint pl. Josef Jungmann is, zavartan és idegenkedve fogadták – Kollár nyelvszintézise művi volt, és megvalósíthatatlan.

Štúr, aki a harmincas negyvenes években a szlovák evangélikus értelmiség legifjabb nemzedékének élén állt, politikusi hajlamú romantikus volt. 1847-ben Zólyom szabad királyi város országgyűlési képviselőjévé választották. Csodálta Kollár Slávy dcéra (A dicsőség lánya) című művét és magáévá tette a szláv népek kölcsönös kapcsolataira vonatkozó elméletét. Pozsonyban (v Břetislave) az evangélikus líceumban csehül tanult, csehül adott elő és írt a szlávokról és a szlovákokról, és barátaihoz, illetve tanítványaihoz hasonlóan neki is kiváló kapcsolatai voltak Prágában, ahol még 1842-ben megjelentették csehül írott irodalmi munkáit. 1843-ban fiatalok egy kis csoportja arra az elhatározásra jutott, új szlovák irodalmi nyelvet vezet be. Zuzana Stanová Szlovákiai szlovákok nemzeti és kulturális identitása a 19. század közepén (Národná a kultúrna identita Slovákov na Slovensku v polovici 19. storočia) című doktori disszertációjában, melyet Krzysztof Pomian professzornál írt és 1997-ben a párizsi Ecole des Hautes Etudes en sciences sociales-en védett meg, az 1843-as évet választotta a szlovák nemzet megszületését szimbolizáló kronologikus határmezsgyének. Azonban ő sem érti ezt szó szerint. A 19. század harmincas éveinek elejétől élénk szlovák társadalmi és kulturális élet bontakozik ki az olyan nagyvárosokban, mint Pozsony vagy Budapest, de a vidéki városokban és a falvakban is, ahol ez az aktivitás népművelő tevékenységgel párosul. 1834-ben egy Michal Rešetka nevezetű katolikus pap kezdeményezésére Felsőszúcson (Horná Súča) létrejön az első vasárnapi iskola. A negyvenes években mindkét vallási felekezet értelmiségének jelentős mértékben sikerült kiépíteni az ún. mértékletességi egyletek (spolky miernosti) hálózatát, melyeknek programját csupán Trencsén megyében mintegy 40 000 ember támogatta. 1847-ben 60 000 aláírást sikerült összegyűjteni annak a folyamodványnak a támogatására, ami az országgyűlést alkoholellenes törvény elfogadására szólította fel. A mértékletességi egyletek 1874-ig fejtettek ki tevékenységet Szlovákiában, amikor is a kormány mint a pánszlávizmus melegágyait betiltotta őket. Itt csak néhány példával kívánom bizonyítani, hogy az értelmiségnek már 1848 előtt sikerült mozgósítani az egyszerű emberek tömegeit, s megnyerni őket a gyakorlati jellegű nemzeti programoknak. Véleményem szerint a szlovák nemzeti mozgalom B fázisának kezdetét tehát a negyvenes évekre tehetjük, ha ekkor még nem is beszélhetünk igazi, a felekezeti hovatartozás kötelmeit meghaladó nemzeti egységről, s még ha a szlovák nemzet fogalma ekkorra nem is kristályosodott ki megfelelő mértékben.

   

Nárečia slovenskuo

Az új irodalmi nyelv kodifikálása néhány fiatal értelmiségi magánkezdeményezése volt ugyan, ám a vártnál mégis nagyobb visszhangot keltett, mert a róla szóló híradás a Štúr által akkoriban indított s engedélyezését a széles körű támogatásnak köszönhető Slovenské národné noviny (Szlovák Nemzeti Újság) lapjain látott napvilágot. Maga Ján Kollár kihangsúlyozta, hogy szintén tett bizonyos lépéseket Ľudovít Štúr és a Slovenské národné noviny érdekében, ám nem gondolta, hogy annak egy új irodalmi nyelven kéne megjelennie. Štúr lapjának engedélyeztetését a szlovák köznemesek százai támogatták, köztük Ďorď Košút, az 1848–49-es magyar forradalom hősének, Kossuth Lajosnak a rokona is. Ezen nemesek identitásuk szerint a történelmi Magyarországhoz kötődtek, és a szlovák nyelvet azért részesítették előnyben a csehvel szemben, mert annak elterjedési területe nem terjedt túl a történelmi Magyarországon. Štúr a maga elhatározását először a Slovenské národné noviny, majd az Orol tatranský (Tátrai Sas) című lap hasábjain indokolta meg, később pedig a Nárečia slovenskuo alebo potreba písania v tomto nárečí (A szlovák tájszólás avagy az ebben a tájszólásban való írás szükségességéről) című ismert írásában szól erről a kérdésről. Utóbbi írásában tudományos, filozófiai, filológiai és szociológiai érveket is felsorakoztat. Az új szlovák irodalmi nyelv bevezetése azonban elsősorban tudatos politikai cselekedet volt, melynek célja a szlovák azonosságtudat megszilárdítása a csehvel szemben, a szlovák parasztság és köznemesség integrációja a szlovák nemzetbe és a felekezetileg és nyelvileg is megosztott szlovákság egységes nemzetté való formálása. „Mi, szlovákok, egy törzs tagjai vagyunk, annak tudnak a szláv nemzet legjobb és leghivatottabb ismerői, Dobrovský és Šafárik, és aki törzsiségünket el akarná vitatni tőlünk, nem ismerne minket egészen... Aztán meg a szlovák tájszólás irodalmi nyelvvé való emelése révén fel szeretnénk ébredni és felvirágoztatni a mi életünket, tehát azt is akarnunk kell, hogy az a mi nyelvünkben is hozzáillően kisarjadjon, és hogy a mi nyelvünk életünk valóságát tükrözze. Ámde tájszólásunk fölemelésével egyszer s mindenkorra szeretnénk a mi szétszóródott törzsünkben véglegesíteni a szükséges és egyelőre hiányzó egységet, ami nélkül továbbra is csak a porban hevernénk, se a mi saját, se nemzetiségünk valódi fölemelkedéséért és elismeréséért nem tennénk semmit, és csakúgy, mint ahogy korábban is, egyik erre, másik arra húzván tengődnénk. "10

Štúr azt javasolta, hogy irodalmi nyelvvé a közép-szlovákiai tájnyelvet tegyék meg, amelyet erős és expresszív, ugyanakkor friss és mozgékony nyelvként jellemzett, a legtisztább és legelterjedtebb nyelvként, amit Közép-Szlovákián kívül a Buda és Pest környékén, valamint az Alföldön élő szlovákok is beszélnek. Annak ellenére, hogy a „közép-szlovák tájszólás" megnevezést használta (hiszen a „tájszólás" terminussal jelölte az egyes szláv „törzsek" irodalmi nyelvét is), inkább a mai nyelvészek által kulturális közép-szlovák nyelvezetnek (kultúrna stredoslovenčina) nevezett nyelvi jelenségre gondolhatott. 1844–1851 között az új irodalmi nyelv evangélikus és katolikus hívei elsősorban a helyesírás és a grammatika kérdéséről vitatkoztak, ami nagyon fontos probléma volt ugyan (az etimológiát figyelmen kívül hagyó nemzeti újságok és egyéb kiadványok nyelvezete valóban igen eltávolodott a cseh nyelvtől, de más szláv nyelvek irodalmi normáitól is), de a legfontosabb kérdésben egyetértés uralkodott. A leghevesebb lefolyású konfliktus az evangélikus értelmiség két különböző nemzedékének képviselője, Ján Kollár és Ľudovít Štúr között lobbant lángra. Rendkívül éles szócsatába bonyolódtak. Štúr Kollárhoz intézett, 1846. február 7-én kelt levelének ultimátum jellege volt, Kollár pedig felháborodottan válaszolt Vélekedések a csehek, morvák és szlovákok egységes irodalmi nyelvének szükségességéről (Hlasy o potřebě jednoty spisovného jazyka mezi Čehy, Moravany a Slováky) című írásában, amely Kollár kezdeményezésére ugyanezen évben jelenik meg Prágában. Az irodalmi nyelv körüli viszály tehát elsősorban nem szlovák–cseh, hanem szlovák–szlovák viszály volt, ráadásul ugyanazon felekezet kiemelkedő személyiségei között dúlt. Egyben a különböző nemzetfelfogások közötti ellentét is volt ez, hiszen mindkét nemzetkoncepció más-más szerepet szánt a nyelvnek. Habár Kollár felfogása szerint a nyelv csupán a nemzet életének eszközeke, nagyon is jól látta az új szlovák irodalmi nyelv bevezetésének szimbolikus értékét, s azt úgy értelmezte mint a szlovákságnak saját múltjával való szakítását, mint a saját történelem és irodalom egy részének feladását, lemondást arról, amit a morvákkal és a csehekkel együtt hoztak létre (bizonyos mértékig jogosan, mert enélkül nem verhetett volna gyökeret az a máig létező téves nézet, hogy a szlovákoknak a nemzetébredés időszaka előtt nincs történelme, és hogy a szlovák irodalom Sládkovič Marínájával, Chalupka dalaival és Botto Jánošík halála című művével kezdődik). „Minő romlásba és bűnös szenvedélybe sodorta már eddig is törzsünket és nemzetünket! Maga az aranyláncot, ami minket és őseinket háromszáz éven át legközelebbi véreinkkel egyes-egyedül összekötött, apagyilkos kezével széttépi,"11 – írja Kollár ingerült és felháborodott nyílt levelében Štúrnak.

Kollár nem kedvelte Hegel filozófiáját, és Štúr személyében a meggyőződéses hegeliánust is támadta. A független „szlovák törzs" eszméje számára hegeli spekulációnak tűnt, és attól tartott, hogy a szlovák nemzeti élet kiteljesítése és q saját nyelv és irodalom felvirágoztatása helyett Štúr a sivatagba vezeti a szlovák népet, s hogy „a szűk tátrai szorosokba [akarja] bezárni, mint tömlöcbe a rabot, avagy a Kriváň magas-csúcsos süvege alá, akárha verebet üvegbura alá, begyömöszölni, minden szomszédjától elvágni és elmagányosítani kívánja, hogy ott szabad élettér és levegő híján megfulladjon, elnémuljon és tespedjen." 12 Egyetértünk vele abban, hogy az ígéret földjére vezető út hosszú és nehéz, Štúrban pedig azt méltányoljuk, hogy a konkrét tények elemzése nála nem maradt el az elméleti gondolkodás mögött, és elismerjük, hogy a potenciális szláv nemzetek száma valóban sokkalta magasabb volt, mint a Kollár által emlegetett négy törzs. Másrészt Štúr valóban sokkal inkább orientálódott befelé, mint kifelé, elsősorban „rólunk" és „nekünk" akar írni, és azt mondja, hogy „ha valamilyen idegen meg akarja ismerni a mi szellemi létezésünk lényegét, hát jöjjön el hozzánk, és akként ismerje azt meg, ahogyan mi tálaljuk neki, ismerjen el bennünket a mi nemzeti létünkben!"13 A „mieink és az idegenek" vagy a „mi és mások" közötti ellentét Kollárnál kevésbé hangsúlyos. Kollár evangélikus lelkész volt Pesten, élete alkonyán pedig egyetemi tanár Bécsben, s a mai Szlovákia területén kívül élő szlovákok sorsát is figyelembe kellett vennie. Az olyan érveket, hogy a cseh nem a történelmi Magyarország nyelve, az elnemzetietlenedett szlovák köznemesek hitszegő, álnok magatartásával kapcsolta egybe, akik Szlovákiának a csehektől való elszakításával akarják „nemzetünket Magyarországon leapasztani, meggyengíteni és tönkretenni." A cseh irodalmi nyelv nem akadályozta meg Kollárt abban, hogy hazafias érzéseket tápláljon „szeretett magyar hazánk" iránt, s hogy ugyanakkor testvéri kapcsolatokat ápoljon a csehekkel. Az irodalmi kölcsönösségről kialakított koncepciója liberális, apolitikus, kulturális jellegű és ugyanakkor nyitott volt. Vele ellentétben Štúr úgy gondolta, hogy Szlovákiának politikai entitásként kell léteznie, beleértve a területi elkülönülést is, ami az 1848-as forradalom idején a szlovák nemzeti program részévé vált. Annak elbukása után politikai végrendeletében ezt hangsúlyozza: „Ahhoz, hogy létünk egészen kiteljesedhessen és hogy szellemiségünk erőnknek megfelelő hatással lehessen a világtörténelemre, végre le kell vetnünk magunkról a tűrhetetlen idegen igát és politikailag önállósulnunk, mert a rabságban a nemzet keze meg van kötve, lélekben sorvad és folytonosan ki van téve a veszélynek, hogy előbb vagy utóbb elvész... Mint ahogyan csupán az önálló személyiségek, a nemzetek közül is csak az önállóak örvendhetnek közmegbecsülésnek és tiszteletnek, és mivel önállóságban elsősorban a szláv törzsek szenvednek hiányt, számunkra a nemzeti kérdés a meghatározó, az az elsőrendű és a legfontosabb." 14

     

A nyelv államot keres

Štúr a szlovák törzset mindig a szláv nemzet részeként értelmezi, a szlávokról úgy beszél, mint „mieink"-ről, a németeket, a magyarokat és a törököket, mint ahogy az Európa nyugati részén élő nemzeteket is, „idegen"-nek nevezi. A nemzeti kérdésnek minden más kérdés fölé való rendelése Štúr gondolkodását következetlenné tette és elmélkedésének központi elemévé az egyenjogúság eszméje helyett a szlávok középeurópai túlsúlyából kiinduló mérlegelést avatta. A szlávok és a jövendő világ (Slovanstvo a svet budúcnosti) című munkájában a szláv „törzsek" nemzeti kérdése megoldásának három elméleti lehetőségét mutatja be. Ezek közül az első a szláv államok (köztársaságok) föderációja, a második a Habsburg Birodalomnak a nyugati és a déli szlávok államává való átalakítása, mely államalakulatban éppen ezek a szlávok lennének számbeli fölényben. A harmadik lehetőség, hogy minden szláv az orosz államban egyesül. Mivel 1848–49-ben nyilvánvalóvá vált, hogy az első két lehetőség megvalósíthatatlan, és mivel Ausztria cserben hagyta a szláv lakosságot, amely őérette ontotta a vérét – ráadásul a birodalom elvesztette védelmi funkcióját a törökökkel szemben, akik már nem voltak olyan helyzetben, hogy bárkit is veszélyeztethettek volna –, Štúr elszánta magát a harmadik lehetőség kipróbálására. „Ha nemzeti életünket ki akarjuk szabadítani a rom alól, ami maga alá temette, ha védelmezni és fejleszteni akarjuk, mindenekelőtt szlávoknak kell lennünk. Ez a mi életünknek legfontosabb feltétele, ezért hát félre kell tenni minden szeparatista irányultságot, minden partikuláris törzsi érdeket, és azt nem a többi törzs, hanem az élő egész javára, amelyre vágyunk s amelynek részeként minden egyén érvényesülhet." (151. o.) Štúr ennek érdekében hajlandó volt a pravoszláv egyházhoz való áttérésre és az orosznak közös irodalmi nyelvként való elfogadására. („Senki se hibáztasson minket azért, mert a szlávokkal arról tárgyalunk, hogy egyházukat a politikai egységesülés eszközeként használják fel. Ennek ellenére egyértelmű, mit akarunk elérni a szlávság segítségével: küldetésének egyedül ez az egyház felel meg. A szlávság soha sem fog kijönni a római katolikus egyházzal, és azelőtt a keleti egyházban tömörült majdnem minden törzsünk, és ez az ő valódi birtokuk: mi csupán felhívjuk a figyelmüket arra, mi a jussuk.") (172. o.) Štúr nem ismerte az oroszországi viszonyokat, idealizálta a pravoszláv egyházat és a társadalmi rendszert, és az orosz impérium nem szláv és nem orosz lakosságának sorsa számára közömbös volt. Pozitíven értékelte az orosz pravoszláviának az állammal való összefonódását. Hegelhez hasonlóan, az államban látta a legnagyobb értéket. Számára azonban a jövő nagy államalakulata volt a fontos – az „apró, vitéz Szerbia" elképzelése szerint orosz szatellit maradt volna.

Štúr Das Slawenthum und die Welt der Zukunft című művét németül írta, először 1867-ben jelent meg orosz fordításban Moszkvában, ahol V. I. Lamanszkij egy etnográfiai kiállítás alkalmából publikálta. Szlovákiában 1931-ben vált hozzáférhetővé a szöveg német eredetije, és csak 1993-ban adta ki – a szlovák politikai gondolkodás alapművének a szlovák nyilvánossággal való megismertetése céljából – Adam Bžoch szlovák fordításában Svetoslav Bombík a Nemzetközi Tanulmányok Szlovák Intézetében (Slovenský inštitút medzinárodných štúdií). Habár Štúr művét Szlovákiában csupán kevesek ismerték, mégis bírt bizonyos hatással a szlovák értelmiség hangulatára és magatartására, amely passzívan várakozott a megjósolt fontos politikai eseményekre és figyelemmel kísérte a nemzetközi történéseket és elsősorban Oroszország balkáni politikáját. Főleg Štúrnak a Habsburg monarchiát illető „jóslata" faszcinál:

„Miben leli hát támaszát ma az az Ausztria, amelyet valaha az osztrákok jóságosan és a sörmámor keltette révületben »mennyei birodalomnak« neveztek? A földön semmiben, csupán földrajzi megnevezés, lelke az égbe szállt és a földön csak egy galvanizált múmia maradt, amit az első erősebb ütés darabokra tör. Ausztria esetében az a legszomorúbb, hogy valószínűleg senki sem lesz, aki könnyeket hullatna a sírja fölött." (145. o.)

Mindez Štúrnak egyrészt a Habsburg monarchia forradalom utáni fejlődését illető csalódását tükrözi, másrészt azt a filozófiai meggyőződését, miszerint a Nyugat kimerült, a németek és a franciák dekadensek, és a jövő a szlávoké. Az első világháború valóban az a bizonyos „első erősebb ütés" volt? Racionális volt-e Štúrnak az osztrák bürokrácia iránti ellenszenve? Ma már a szokásjogba és a született erkölcsösségbe vetett bizalma szinte rémisztően hangzik: „A szlávoknak nem sajátjuk a tervezés, a részletek meghatározása és előírása az államigazgatásban és a törvényhozásban, a kicsinyes hivatalnokoskodást átengedjük a bürokratáknak, akik törzseink körében kimondhatatlan undort keltenek. Nálunk előírások nélkül is teljesíttetik minden, ami törzseink szokásaiból és erkölcsi viszonyaiból következik, ami már első látásra is mindenki számára egyértelmű. Az, ami az erkölcsi viszonyokból következik, sokkalta többre értékeltetik, mint a maguk minden rendelete és előírása, törvénye és intézkedése, mint minden pátense és határozata a maguk bürokratáinak, a maguk németjeinek." (169. o.)

     

Nemzet és kultúra

Štúr szlávság-koncepciója azonban soha nem volt szlovák politikai program része. Štúr nem adta fel ugyan a fiktív szláv nemzetről kialakított elképzelését, de filozófiára kevésbé fogékony barátainak körében a szlovák nemzetnek egy olyan szűkebben értelmezett koncepciója kerekedett felül, amely Szlovákia területéhez és lakosságához kötődik. A „magyar hazában élő szlovák nemzet" nevében az uralkodóhoz és a magyar parlamenthez fordultak A szlovák nemzet kívánságai (Žiadosti slovenského národa) c. memorandumukkal, melyben azon óhajuknak adtak hangot, hogy a történelmi Magyarországon a közös országgyűlésen kívül, ahol az országban élő minden nemzet képviseltetve lenne, az etnikailag elkülönített területeken jöjjön létre néhány külön nemzeti parlament is. Elképzelésük szerint Szlovákiában a szlovák nyelv vált volna hivatali és tanítási nyelvvé. Kérelmeik közé tartozott az általános választójog bevezetése is minden huszadik életévét betöltött férfi számára. A programot a lakosság számos képviselője támogatta. 1848–49-ben a szlovák terület meghatározására és a Habsburg monarchia keretén belüli autonóm egységként való elfogadtatására tett több kísérlet is csődöt mondott. Ezek az események végül fegyveres konfliktusban csúcsosodtak ki, amelyben a szlovák önkéntesek az osztrák uralkodót támogatták a magyar felkelőkkel szemben. Ennek ellenére II. Ferenc József császár 1867-ben csupán a monarchia legerősebb nemzeti mozgalmának törekvéseit elégítette ki – a magyar nemzeti mozgalomét. A szlovák iskolarendszer kialakításának sikeres kezdetei és a Matica slovenská (Szlovák Anyácska – a ford. megj.) kulturális egyesület létrejötte után, a század hetvenes éveiben a szlovákok számára nehéz korszak köszöntött be. A magyar kormány magyarosító politikája az 1875–1918 közötti években csúcsosodott ki. A szlovák nemzeti mozgalom a kultúra önsegélyző ápolására korlátozódik a nehéz körülmények között; ezen viszonyok közepette bámulatra méltó a szlovák irodalom felvirágzása. Követelik az 1868-as nemzetiségi törvény betartását, valamint az általános és titkos választójog törvénybe iktatását, amely lehetővé tenné a lakosságnak az aktív politikába való bekapcsolódását és kihatna életkörülményeik javulására. A szlovák nacionalizmus politikai téren ebben az időszakban legnagyobb sikerét 1906-ban könyvelhette el, amikor a két szlovák pártnak (nemzeti és néppárt) együttesen hét mandátumot sikerült szereznie a parlamenti képviselőválasztásokon (az egyik megválasztott képviselő, F. Jehlička lemondott mandátumáról). A hat szlovák képviselőnek a többi nem magyar – négy szerb és tizennégy román – nemzetiségű képviselővel együttműködve sem sikerülhetett megállítani az elsősorban az iskolaügyben megnyilvánuló magyarosítási nyomást, valamint elfogadtatni az általános választójogot. A szlovák nemzet helyzetét illető pozitív változásokra csupán a szlovák lakosság egészének kulturális és materiális fölemelkedése és a politikai életben bekövetkező demokratizálódás révén lehetett számítani. A szlovákság a 20. század elején legalábbis a „nemzet mint kultúra" elv érvényesítésével szeretné bebiztosítani megmaradását.

Ján Lajčiak szlovák nyelvész-szemitológus és teológus, akit a szlovák szociológia megteremtőjeként tartanak számon, ez a kitűnően képzett ember (két ismert európai egyetemen, Lipcsében és Párizsban szerzett doktori címet, ezt követően pedig evangélikus lelkészként működött egy, a Čertovica aljában elterülő kis faluban) az első világháború előtt erről így ír:

„Az önálló nemzeti életet élő, egységes nemzet hatalmas kultúra megteremtésére képes. Poliglott állam keretein belül ez csak akkor lehetséges, ha az állam minden benne élő nemzetet egyenlőként kezel. Ha a szlovák kulturális viszonyokra irányítjuk figyelmünket, kultúrájáért küzdő nemzetet látunk magunk előtt. A körülmények, melyek között élünk, a legnagyobb mértékben ellenségesek. Az állami önállóság a kulturális fejlődés fontos tényezője ugyan, ám nem elengedhetetlen követelmény. Mert a történelem azt mutatja, hogy önálló állam nélkül is kifejlődhetnek kultúrák. Így hát Szlovákia is fejlesztheti kultúráját önálló államiság nélkül, igaz, csak akkor, ha a légkör nem olyan kedvezőtlen, hogy minden kulturális mozgalmat már csírájában el akar és el tud fojtani. Hogy azonban a légkör számunkra a legnagyobb mértékben ellenséges, erre rámutatni ezen munkámnak minden egyes részében lesz alkalmam. Ha a viszonyok olyanok volnának, hogy megfelelő mértékű szabad kulturális mozgásteret biztosítanának számunkra, minden szlovák a legnagyobb örömmel tekinthetne a jövő elébe." 15

     

Tények és mítoszok

Abban az időben azonban, amikor ez az analízis készült (1912), Túrócszentmártonban napvilágot látott egy brosúra, amelyet Š. M. Daxner, az A szlovák nemzet memoranduma (Memorandum slovenského národa) szerzője először publikált az osztrák-magyar kiegyezés óta, és amelyben F. Palacký egyidejű kijelentésére emlékeztető proklamáció szerepelt. Eszerint a történelmi Magyarország a szlovákok számára csak addig létezik, míg maguk is léteznek benne, és csak akkor ismerik el, ha annak keretein belül őket is elismerik. A nemzetek egyenjogúsága elvének betartását kérik számon ugyan, azon elvét, amelyet az uralkodó deklarált, de a gondolatban a figyelmeztetés is benne foglaltatott.

Ha a szlovákok – összhangban alkotmányuk preambulumának leegyszerűsített felfogásával – azt állítják, hogy emlékeznek az önálló államért folytatott évszázados küzdelemre, tévednek. Elsősorban a 20. század elejére emlékeznek, a mai idősebb generációk nagyszülei által közvetített tapasztalatoknak hisznek, de hisznek a szlovákok magyarok általi ezeréves elnyomásának mítoszában is, amely a dualizmus idején vert gyökeret. A 19. század végi és 20. század eleji konkrét tapasztalatok kihatottak a szlovákok és a csehek újbóli közeledésére, akik között főleg külföldön folyt együttműködés a közös Csehszlovák Köztársaság megteremtése érdekében. A témát illető korábbi kutatásaim arra a meggyőződésre vezettek, hogy a Csehszlovák Köztársaság azért jöhetett létre, mert a lakosság, de elsősorban a cseh és a szlovák nemzeti elit magáévá tette azt a programot, amit a külföldi ellenállási mozgalom, illetve a szövetséges országokban élő cseh és szlovák kivándorlók tűztek a zászlójukra. Az új közép-európai államok létrejötte nem írható egyértelműen a szövetségesek diktátumának számlájára, mint ahogy azt a mai napig állítják az első világháborúból vesztesen kikerülő nemzetek értelmiségijei. Nem ez volt azonban az egyedül lehetséges megoldás. Nem lehet egyetérteni P. Hapáknak a marxista szellemű akadémiai Szlovákia története (Dejiny Slovenska) negyedik kötete elé írt előszavával, amelyben leszögezi, hogy a 20. század elején megindult „a Habsburg-monarchia, a nemzetek börtöne megállíthatatlan felbomlásának" folyamata, és hogy „a szlovák nemzet azonosulása a csehszlovák állammal nemzeteink történelmi fejlődésének természetes következménye volt, az egyetlen helyes és előnyös megoldás, még ha nem is teljesültek a munkásosztálynak egy szociálisan igazságos állam létrejöttét illető elvárásai." Ez az állítás kétségtelenül csupán osztályszempontú variánsa annak a másik mítosznak, melyet Vavro Srobár, Pavol Blaho, Ivan Dérer és Anton Stefánek 1918. 11. 14-én a Nemzeti és a Munkás Újságban (Národné noviny, Robotnícké noviny – Nemzeti Újság, Munkás Újság; a ford. megj.) egyidejűleg publikált ünneplő írásában fogalmazott meg. Többek között ezeket olvashatjuk itt: „Ezer évvel ezelőtt a magyarok és a németek lerombolták közös csehszlovák államunkat, a Nagymorva Birodalmat. Ezer évig idegen államnak alárendelve, rabszolgasorban éltünk. Elvették tőlünk szlovák nyelvünket és ránk erőszakolták a magyar erkölcsöket..." Mentségükre legyen mondva, nem voltak hivatásos történészek, és nem jutott eszükbe, hogy ezt az eszmefuttatást megpróbálják a Csehszlovák Köztársaság Alkotmányának preambulumába belekomponálni.

A történelmi determinizmus nem helyénvaló, és nem haszontalan itt emlékeztetni Jacob Burckhardt véleményére, miszerint egy állam létrejöttében rendkívül változatos – erőszakos és véletlen – tényezők együttesen játszanak szerepet, és nagy tévedés a létrejött államot az illető nemzet valamikori kultúrája visszatükröződéseként vagy következményeként felfogni. Érvényes ez a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalakulására éppúgy, mint a mai Szlovák Köztársaságéra. A pesszimista Burckhardt minden állam létrejötténél feltételezi az erőszakot. Szerinte a történelem során egyetlen állam sem jött létre – és ezért soha nem is fog létrejönni – valódi, vagyis minden érintett fél részéről önkéntes (inter volentes) szerződés alapján. A maga életképességét azzal bizonyítja, hogy az erőszak államából az erő államává lesz. Míg a nagy államok feladata jelentős külső célok végrehajtása – pl. az olyan kultúrák megőrzése, amelyek segítség nélkül eltűnnének, a passzív lakosság fölemelése –, a kis állam értelme abban áll, hogy minél több állampolgára érezhesse magát a szó szoros értelmében polgárnak. A kis államnak nincs egyebe a valódi szabadságon kívül, és éppen annak révén tesz szert hatalomra. Mihelyt despotizmusba süllyed, legyen az akár alulról jövő despotizmus, kifut a talaj a lába alól. A kis tirannikus államok, amilyenek az ókorban vagy az olasz reneszánsz idején léteztek, Burckhardt szerint a legbizonytalanabb államformák, és mindig hajlamosak a nagyobb egységekbe való beolvadásra.16

     

Az állampolgárok együtt akarnak élni

Egyértelmű tehát, hogy Szlovákiában ma nem a szlovák nemzetiek és a csehszlovakisták vagy kozmopoliták között folyik küzdelem. A szlovák nacionalizmusnak létezik bezárkózó és nyitott irányzata is. Ahogy hozzátartozik a cirilli-metódi tradíció, hozzátartozik a cseh-szlovák kölcsönösség hagyománya is. A szlovákok mindig jobban értettek csehül, mint a csehek szlovákul. Nem azért volt-e ez így, mert a cseh nyelv hosszú évekig a saját irodalmi nyelvük volt? Nem fájt-e joggal Kollár szíve, amikor Štúrt szidalmazta: „Maga engem, következésképp tehát Šafaříkot, nemkülönben Nedožerint, Doležalt, Tablicot, Palkovičot, Seberínit, Jozeffit és minden más írót és szlovákot, aki csehül írt és ír, ellenségnek és a szlovák törzs élete gyilkosának tart: ez a Maga és követői által istenített rettenetes torzszülött hegeli filozófia nem csak a Maga feje, hanem a szíve iránt sem kelt tiszteletet." 17 Ma nem a történelem interpretációja körüli vita az igazán lényeges, hanem az, hogy a Szlovák Köztársaság szabad és erős vagy tirannikus és ezért gyönge állam lesz-e.

Megbékélhetünk-e a magunk nacionalizmusával? A különböző történelmi korszakokban a nacionalizmusban hol a baloldali értékek kerültek túlsúlyba, mint amilyen a szabadság, egyenlőség, testvériség, hol pedig a jobboldaliak, mint a család, nemzet, haza. Egyik is, másik is az élethez tartozik. Az államnak és a társadalomnak ügyelnie kell arra, hogy – a jogok és törvények tiszteletben tartásával – mindkét eszmerendszer hívei számára lehetővé váljék az együttélés, hogy megbirkózhasson a szabad individuum egoista szeszélyeivel és kivédhesse némely egyén nekrofil vágyát az abszolút hatalom megkaparintására, amellyel csupán leigázná a nemzetet.

A nacionalizmushoz a mítoszok is hozzátartoznak, és elsősorban az alapítói mítoszok. A szlovák olvasóközönség számára itt idézem a nacionalizmus és a nemzet Bemard Michel által – Közép-Európa történelmének tanulmányozása során – megfogalmazott definícióját, amely bizonyos fokú kétségeket kelthet a társadalom nemzeti integrációjának a mai Szlovák Köztársaságban való betetőződése iránt:

„A nemzethez – származás szerint vagy saját elhatározásból – tartozni azt jelenti: ugyanazt a nyelvet beszélni, ugyanazokat a kulturális értékeket magunkénak vallani, a közös történelem közös víziójának alkotó részese lenni."

Ez annyit jelent, hogy a nemzeti identitás jelenti az egyik legnagyobb (néha a legnagyobb) értéket, amelyre az erkölcsi vagy intellektuális megítélés során hivatkozunk.

Azt jelenti: integrálódni abba a mitikus társadalomba, amely transzcendálja a társadalmi osztályokat, hitvallásokat és a képzettségbeli különbözőségeket.

„A mindennapi életben ez a sociability hálózatába való bekapcsolódást jelenti, amely az oktatási csoportok, a sport- és vallási közösségek, kulturális és felekezeti aktivitások révén jön létre. A nacionalizmus nem csupán eszméket, hanem életmódot is jelent."18 Bernard Michel itt a nemzettel összefüggésben a közös nyelvről beszél. Ismerünk azonban többnyelvű nemzeteket is. A magas képzettség és a kiterjedt iskolahálózat, a modern nyelvoktatás korában a nemzetet bizonyosan két- vagy háromnyelvű egyének is alkothatják. Szlovákia többnyelvű és multikonfesszionális. Élnek itt roma közösségek, melyeknek kultúrája különbözik (a többség kultúrájától – a ford. megj.). Vajon az állam belső egysége és a lakosság kulturális fölemelkedése érdekében nem lenne-e érdemes fontolóra vennünk, hogy a Szlovák Köztársaság Alkotmányának preambuluma valahogy így kezdődjön: „Mi, a Szlovák Köztársaság állampolgárai, fajra, anyanyelvre, felekezetre és kulturális különbségekre való tekintet nélkül együtt akarunk élni és megegyeztünk ebben a nemzeti alkotmányban"? Túlságosan is emlékeztet ez a szöveg Rousseau Társadalmi szerződésére?

     

   

   

Jegyzetek

  1. Todorov, Tzvetan: Nous et les autres. Paris, Editions du Seuil 1989, 237. o.
  2. Ferko, A. – Marsina R. – Deák. L. – Kružliak I.: Starý národ – mladý štát. Prehľad slovenských dejín (Öreg nemzet – fiatal állam. A szlovák történelem áttekintése). Bratislava, Litera 1994.
  3. Balcar, M.: Slovenský mýtus. O vlivu historického vedomí na chovaní a povahu lidí a národu (A szlovák mítosz. A történelmi tudat hatása az egyének és a nemzetek viselkedésére és természetére). Střední Evropa, 43, 8. sz., 88. o.
  4. Burckhardt, Jacob: Úvahy o svetových dejinách (Értekezés a világtörténelemről). Praha, Melantrich 1970, 14. o.
  5. Denis, Ernest: La Question d'Autriche, les Slovaques. Paris, Delagrave 1917, 101. o.
  6. Slovenské dejiny (Szlovák történelem). Martin, Matica slovenská, 280. o.
  7. Uo. 7. o.
  8. Čič, Milan a kol.: Komentár k ústave slovenskej republiky (Kommentár a Szlovák Köztársaság Alkotmányához). Martin, Matica slovenská 1997, 43–45. o.
  9. Ormis, Ján: O reč a národ. Slovenské národné obrany z rokov 1832–1848. (A nyelvről és a nemzetről. Szlovák nemzetvédő küzdelmek az 1832–1848-as években), Bratislava, SAV 1973.
  10. Štúr, Ľudovít: Dielo V. Slovenčina naša (Ľudovít Štúr művei V. Szlovák nyelvünk). Bratislava, SVKL 1957, 11–19. o.
  11. Hlasové o potřebě jednoty spisovného jazyka pro Čechy, Moravany a Slováky (Vélekedések a csehek, morvák és szlovákok egységes irodalmi nyelvének szükségességéről). Praha, Spisu musejních XXII., 1846, 152. o.
  12. Uo. 135–136. o.
  13. Štúr, Ľudovít: Dielo I. (Ľudovít Štúr művei I.), Bratislava, Tatran 1986, 226–227. o.
  14. Štúr, Ľudovít: Slovanstvo a svet budúcnosti (A szlávok és a jövendő világ). Bratislava, Slovenský inštitút medzinárodných štúdií 1993, 131. o.
  15. Lajčiak, Ján: Slovensko a kultúra (Szlovákia és a kultúra). Bratislava, 38. o.
  16. Burckhardt, J., i. m. 97, 31. o.
  17. Hlasové o potřebě..., i. m. 139. o.
  18. Michel, Bernard: Nations et nationalismes en Europe centrale XIXe -XXe siécle. Paris, Aubier 1995, 16-17. o.