Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Petr Pithart avagy a felismerés és cselekvés

Petr Pithart avagy a felismerés és cselekvés

P. Olexo Anna fordítása

 

Henry Kissinger egy cikkében leírta azt dilemmát, amelyet akkor kellett megoldania, amikor Richard Nixon meghívta őt a kormányába. A dilemma az volt hogy elhagyja-e a gondolkodók világát s átálljon a cselekvők (thinkers and doers világába. Kissinger a cselekvést választotta, és nem bánta meg, mert témát adott neki újabb háromezer oldalnyi gondolkodásra korábbi cselekedeteiről. Petr Pithart többször kényszerült hasonlóképpen posztot változtatni. Először a hetvenes évek elején, amikor távoznia kellett a jogi karról, aztán 1989 decemberében, amikor a prágai Laterna Magika hektikus légkörében részt vett a kommunista kormány leváltásában s a nemzeti megértés kormányának bársonyos úton történt hatalomra juttatásában. Utoljára pedig 1996-ban, amikor az egyetemi katedrát ismét felcserélte a Cseh Köztársaság szenátorának székével. Saját vagy mások cselekedeteiről szőtt gondolatait behelyezi a Kik vagyunk? – azaz kik a csehek és Közép-Európa más lakosai? – kérdésre adott válaszokba.

E könyv A szerelem és a halál órája című drámát juttatja eszembe, amelyet c. hatvanas években Radok vitt színre az egyik prágai színházban: a kommunizmus forradalmi megdöntése közepette egy entellektüel jár-kel, és abszolút erkölcsi normákra hivatkozik. Megelégedéssel állapítható meg, hogy Rolland hősével ellentétben a mi entellektüelünket még nem végezték ki.

A Petr Pithart típusú entellektüel hátránya a politikában az a felismerés, hogy minden jó és rossz újra megtörténhet, mivel a múltban egyszer már megtörtént. E felismerés ellenére nem tétovázhat a konkrét cselekedet véghezvitele előtt, ha a véghezvitele szükséges. Petr Pithart életében többször bebizonyította, hogy a kockázatok felismerése nem tántorítja őt el a cselekedet véghezvitelétől. Csak aztán cselekedetét irodalmilag visszatükrözteti. Egy közép-európai politikus számára ez valóban nagy hendikep. Paradox módon, Petr Pithart közvetlen résztvevője volt a 20. század legnagyobb revolúciójának – mégpedig a kommunizmus bukása után.

A könyv első részébe beiktatott cikkek a csehek helyéről Európában mintegy átmenetet képeznek a gondolatok világa és a cselekvés világa között. Ezek kulcsszava a multikulturalizmus. Tény, hogy egymásba szövődő kultúrákból álló világunkban egyelőre nem fogalmazódott meg az emberek együttélésének jobb koncepciója. Ugyanúgy tény, hogy a multikulturalizmus csak azokban az országokban működik, ahol a különböző kultúrák területileg kellőképpen elkülönülnek egymástól, például Kanadában. Már az Amerikai Egyesült Államokban sem működik nagyon a multikulturalizmus. Egy francia tiszt azt mondta nekem, hogy a francia hadsereg bevetést gyakorol a francia városokban lévő muzulmán negyedek ellen. Hogyan lehet a dolgokat úgy intézni, hogy a multikulturalizmus helyett ne érvényesüljön az ellenkezője, azaz a kultúrák harca? A romakérdés Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban is csupán a koncepciós és gyakorlati megoldásra váró problémák töredéke.

Könyve második részében Petr Pithart visszatér Cseh-Szlovákia szétválásához. A csehek és a szlovákok között valóban a legkisebb kulturális különbségek vannak, mégis, ezek is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy nemzeteink közös állama ebben a században kétszer szétessen. A természetes közösségek – mint amilyen a nemzet – elemi ereje egyelőre győzedelmeskedik az olyan emberi művek fölött, mint az állam vagy a multikulturalizmus.

Pithart nyíltan leleplezi a cseheknek a közös állam szétesésében játszott szerepét. A prosperitás felé irányuló cseh szárnyalást esetleg fékező, gazdaságilag elmaradottabb országrész leválását célzó törekvésnek vagy legalábbis azzal való egyetértésnek nevezi. Az e témát feszegető cikkek Václav Klaus kormányának bukását megelőző időszakból származnak. A szóban forgó témával foglalkozó jövendő cseh publikációkban várhatók a legnagyobb eltolódások. Az, hogy rámutat, milyen része volt Cseh-Szlovákia szétesésében a cseh félnek, nem valamiféle intellektuális mazochizmusból eredő önostorozás. Pithart ily módon akarta a cseh politikát óvni a bukást megelőző gőgtől. Ha a cseh politikában jobban hallatszott volna a szava, a Cseh Köztársaság nem kényszerült volna elhagyni a posztkommunista világ legsikeresebb államának posztját.

Szlovákia számára fontosabb ebben a részben néhány szétszórva előforduló mondat. Szlovákiával kapcsolatban jegyzi meg, hogy labilitásával veszélyeztetheti egyszer az egész közép-európai régiót; más helyen meg azt írja, hogy Szlovákia fékezi, sőt blokkolja a kulcsfontosságú kárpáti eurorégió kialakulását és fejlődését. Belső harcaink őrületében, bizony, nem is tudatosítjuk, hogy belső ellentéteink nem tekinthetők csupán a mi ügyünknek. Valóban veszélyeztetnék szomszédainkat is, s azok védekeznének az ilyen veszély ellen, mert a történelemben már igazán minden megtörtént egyszer. Szlovákia külső szorítógyűrűbe kerülne, nehezen találnánk szövetségeseket. Ilyen esetben nekünk – szlovákoknak – Isten legyen irgalmas.

A befejező két részben Pithart visszatér az általános témákhoz. Egy helyen leszámol azzal az odahaza és külföldön egyre gyakrabban hangoztatott feltételezéssel, hogy a kommunizmus 1989-ben bekövetkezett bukása a kommunisták és a hazai másképpgondolkodók valamiféle kulisszák mögötti megegyezésének eredménye. Nem így történt, és Pithart emlékeztet arra, hogy azokban az izgalmas napokban fennállt a népi milícia vagy a hadsereg fegyveres beavatkozásának lehetősége; milyen nehéz döntéseket kellett hozni a Václav Havel vezette ellenzéknek, ha nem akarta átlépni a tárgyalás és az utcai összetűzések közötti törékeny határt, de véleményem szerint más az események magyarázata. 1989 novemberében Cseh-Szlovákia ellenkező geopolitikai helyzetbe került, mint 1948 februárjában. Akkor kommunista államok vettek körül, míg 1989 novemberében a demokrácia felé vezető útra igyekvő országok. Kelet-Németországban leomlott a berlini fal, Lengyelországban Mazowiecky kormánya országolt, és Magyarországon megnyitották a keletnémet menekülők számára az osztrák határt.

Cseh-Szlovákiában a kommunizmus bukása már csak idő és a mód kérdése volt. Belső kiürülése okozta. A kommunizmus már nem volt képes kielégíteni az emberi szükségleteket. Erre a belső képtelenségére figyelmeztettek évtizedek során a kommunizmus ellenzői személyes áldozathozatalukkal is. Ezzel meggyorsították a kommunizmus bukását. 1989 novemberében már nem volt szükség megállapodásra a belső ellenzék és a kommunisták között a kormány leváltására, mert a hatalomváltás felé irányultak az objektív történelmi erők.

Más cikkeiben Petr Pithart a cseh–német kapcsolatokkal foglakozik. Cseh-Szlovákia szétesése után bekövetkező rosszabbodásukról ír, és a két jelenséget összefüggésbe hozza. Egyébként az összefüggés szemmel látható. A németek a beneši dekrétumok hatálytalanítását követelik, és Pithart próbálja megindokolni, miért nem lehet ezt megtenni. Ez a probléma Szlovákiát is érinti, jóllehet kisebb mértékben. A beneši dekrétumok szimbóluma két és fél millió német kiűzésének az egykori Cseh-Szlovákiából. Voltak közöttük szlovákiai kárpáti németek is. Csak most szerzünk tudomást azokról a szörnyűségekről, amelyek a kiűzésüket kísérték. Nemzedékünk nem felelős a beneši dekrétumokért, ám a hatálytalanításuk követelése az elé a kérdés elé állít bennünket, jogunk van-e ezt megtenni. A németek kiűzése előtt volt Lidice, a zsidók deportálása, s harc folyt a csehek és a szlovákok nemzeti létéért. Az előbbi nemzedék megvívta ezt a harcot, győzelmet aratott, s a beneši dekrétumok győzelme beteljesedésének tekinthetők. Nem változtathatjuk meg utólagosan annak a harcnak az eredményét, amelyben mi nem hoztunk áldozatokat.

Évekkel ezelőtt meghívtak az Ackerman Társaság évzáró ülésére Németországba. Először töltöttem néhány napot a szudétanémetek körében. Rokonszenves, barátságos emberek voltak, s öregek, fiatalok egyaránt nagy szeretettel beszéltek csehországi otthonukról. Szeretetük pedig cseppet sem volt agresszív. Amikor olvasom Pithart érveit a beneši dekrétumok érvénytelenítése ellen, az Ackerman Társaságban tömörülő szudétanémetekre gondolok, mindkét félnek igazat szeretnék adni. De hogyan? Valahogy úgy, hogy a dekrétumokat nem érvénytelenítik, hanem vastag vonalat húznak utánuk, s a németekkel új alapokra helyezett kapcsolatok kezdődnek. Új kapcsolatok, amelyekben alázattal adóznak a német megszállás idején hazájuk szabadságáért vívott küzdelemben életüket vesztett cseh áldozatoknak, de a német áldozatoknak is, akik szülőfalujukból vagy -városukból történő távozásukkor haltak meg. Lehet, hogy erről szól majd Pithart következő könyve.

1967-ben átléptem a prágai egyetem jogi karára. Petr Pithart akkor ott ismert és népszerű tanársegéd volt. Nagyon sokat hallottam róla, de személyesen még nem találkoztam vele. Megkérdeztem hát egy évfolyambeli kolleginámat, ki az a Petr Pithart. „Olyan szakállas pofa, és okosan beszél" – válaszolta. Ha ma valaki megkérdezné tőlem, ki az a Petr Pithart, azt válaszolnám: „Olyan szakállas pofa, és okosan ír."

   

(Petr Pithart: Po devětaosmdesátém: Kdo jsme? – Nyolcvankilenc után: Kik vagyunk?, Kalligram – Doplněk, Bratislava–Brno)