Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Szentrál Jurop bonyodalom

Szentrál Jurop bonyodalom

Németh István fordítása

   

Esterházy Péter az összetett helyett bonyolultat mond. Tudom, pedig nem ismerem a nyelvet, és nemcsak a fordítás alapján tudom, melynek egyébként minden szavát hiszem. Tántoríthatatlan meggyőződésem azon alapszik, hogy ez csak így logikus. Esterházy ugyanis egyes szavakat más szavakra fordít, de szinonimitásukat is felfedezi. Más szóval, Esterházy Péter író (melléknevek nélkül – eltérően azoktól, akik csak melléknevek, író nélkül). Az általa felfedezett vagy megteremtett szinonimitás oly erőteljes, hogy a bonyolult az olyan szavakat mint összetett vagy komplikált, végleg feledésre ítéli. A dolgok nem összetettek, hanem bonyolultak, a világ nem komplikált, hanem bonyolult, könyveket írni bonyolult, és egyáltalán: minden egyetlen nagy bonyodalom. Ez csehül is nagyon jól hangzik, mert – ha nem csalódom – a bonyolultság nálunk is igen szívós dudva, mely undorítóan ellep minden veteményt körülöttünk.

Ez ugyan nem a legjobb bekezdés egy olyan gondolatsorhoz, melyet Hrách na zeď (Borsó a falra) címmel Esterházy 1988 és 1996 között írt publicisztikájából Dana Gálová szemmel láthatóan remek fordításában megjelent kötetéhez szeretnék fűzni, másrészt viszont a legjobb azok közül, melyeket sikerült kiötlenem. Eredetileg az egésznek egy bernhardi einfach kompliziert címet szántam, de ezt aztán már végképp senki sem értette volna, ezért aztán maradtam a dudvánál. Az írás nemcsak komplikált dolog, de főleg rettenetesen bonyolult.

Mivel az író, ahogy most Esterházy feuilletonjainak és esszéinek olvasása után látom, olyan mint a középcsatár, aki megpróbál cselezni, azaz: megoldani egy bonyolult helyzetet, melyet ő maga idézett elő (ráadásul úgy tűnik, némileg örömmel) azzal, hogy a labdát nem passzolta át valaki másnak, például egy hátul tébláboló védőjátékosnak. Esterházy Péter kitűnő író, mert ért a futballhoz. Csel, lövés, gól, hurrá. Puskás, Petráš, Šmicer. Semmi több. Aki ezt megérti, tudja, mire gondol a szerző, amikor kijelenti: az író csak annyival tartozik az államnak, hogy rendes mondatokat írjon; csak az alany és az állítmány közti valóságos viszony maradandó és örök érvényű. Kafka, Joyce, Gertrud Stein. Ilyen egyszerű. Még hogy bonyolult. Heidegger még pótjátékosnak sem lenne jó.

Az író (bocsánat, a játékos) egyenesen a kapura tör, de másképp mint csellel nem jut el odáig. Ha úgy játszana, mint egy mérnök. A labdát hazaadná, hogy ne kerüljön bonyolult helyzetbe. De mert úgy játszik, mint Esterházy, és az alanytól egyenesen az állítmány felé tör, bonyolult helyzetet kell teremtenie, majd azt egy csellel meg kell oldania, mert játéka egyenes vonalú. A focinak ez a metafizikai lényege, és ezen alapszik Esterházy briliáns írásmódja is. Nem német úthenger, nem is szigetországi rugdalódzás; elegáns közép-európai cseljáték, bonyolult, de ilyen a futball útja a kapuig.

A cselezés bája többek között abban áll, hogy nem lehet frázis: az olyan csatár, aki csak jobbra vagy csak balra tud cselezni, semerre se tud. A cselnek ahhoz, hogy sikerüljön, áttekinthetetlennek, ugyanakkor kivitelezhetőnek kell lennie. Csak akkor szabad érthetővé válnia, amikor a labda már elrepült. A frázisnak viszont nem dől be még egy serdülő játékos sem (mármint a futballban...) A frázisokkal teletűzdelt nyelv még a féllábú játékosnál is rosszabb. Csakhogy: elég a frázist csupán denunciálni? Hallgassuk meg, mit mond erről a régi futballbölcsesség: „Ha az olvasó hazudik, hogyan lehetne igazmondó az író?" Olvassák el ezt a mondatot még egyszer, s meglátják, milyen jelentéktelen és mégis milyen feloldhatatlan a különbség az összetett és a bonyolult szavak között. Esterházy Péter szellemében ezért Közép-Európát ekképpen definiálnám: körös-körül minden szörnyen összetett, de ott középen, ott némileg bonyolult.

Esterházy etikai imperatívusza nem olyan összetett, mint mondjuk Kanté, viszont bonyolult, mert azt mondja: „Nekem személy szerint ez nem tetszik." Ugyan nem mondja ki egyenesen, ez amolyan csel, de a kapuba talál: mondhatja mindenki, hogy az exkommunisták már nem olyan rosszak, mint voltak, az elvtársak szólíthatják egymást „barátomnak", „kollégának", de nekem személy szerint ez nem tetszik. A modern művészetben ezt mondják minimal artnak. Szó, mi szó, ez a minimum nekem elég az élethez. Esterházy ebből a szempontból minimalista. Csel, lövés, gól. „Mondat csak akkor van, ha gondolat van. Gondolat csak akkor van, ha gondolkodás van." (Egy kék haris, 51. o.) Ez egyszerű és bonyolult. Ehhez meg kell célozni a kaput.

S ezt mondja Ronaldo (akarom mondani, Esterházy Péter):

„A régi kerekasztal-kérdés így szólt: Szabad ön? S joggal remélhették, hogy majd előadunk egy diktatúra-simpfáriát, s indignálódva értetlenkedtek, ha az ember visszakérdezett, hogy vajon ezt a kérdést feltették-e már (fel merték-e tenni) mondjuk Updike-nak vagy Handkénak.

Az új kérdés: Milyen az ön jövőképe? S joggal remélik, hogy majd előadunk egy demokrácia-hálaéneket. »A jövőképem? Hát... nem is tudom... És az öné?« »Hogy-hogy az enyém? Én vagyok itt a moderátor.« S ha már nagy a csönd: »Akkor, kisszívem, vegye úgy, hogy én is moderátor vagyok.«"