Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Sztereotípiák a szlovák történelemben és a szlovák történetírásban

Sztereotípiák a szlovák történelemben és a szlovák történetírásban

Mayer Judit fordítása

A történelemfelfogásnak bizonyos sztereotípiái, úgy látszik, minden nemzeti vagy állami közösségre jellemzőek. Megnyilvánulnak mind magában a történetírásban, mind a társadalom történelmi tudatában. Rendszerint nem a múlt racionális megismerése útján keletkeznek, hanem annak érzelmi visszatükröződésével.

A 20. század vége Közép- és Kelet-Európát a dinamikus társadalmi, politikai és államjogi változások stádiumában érte. Ennek a társadalmi forrongásnak kísérőjelensége a historizmus tüneménye, amely itt reneszánszát éli, romantizáló, megújhodási és agresszív formában. Az egyes, főként újonnan alakult államok és nemzeteik vagy nemzetiségeik „a historizmus betegei". Ennek a „betegségnek" hordozója ugyan maga a történetírás is, de elsősorban az egyes politikai struktúrák és a kevéssé szakszerű publicisztika – tekintet nélkül eszmei irányzatának különbözőségére. A pragmatikus politika ugyanis mindig érveket keresett a történelemben a maga legitimitásának és ideológiájának igazolására. Minden politikai mozgalom, párt, társadalmi, nemzetiségi vagy vallási csoport, de a hatalomra törő vagy a hatalmat már birtokló egyes személyek is a történelemhez fordulnak. Kiválogatnak belőle eseményeket és személyiségeket, hogy ezeket céljuknak megfelelően értelmezzék. E folyamat keretében legendák és antilegendák születnek, ezek fokozatosan klisékké, sztereotípiákká változnak, azok pedig automatikusan új mítoszokat termelnek. Ez valamiféle perpetuum mobile. A politikai hatalom nem akarja racionálisan megismerni a történelmet, hanem vagy ki akarja sajátítani, vagy a jelenre nézve tagadni akarja. A történelemben utólag ellenfeleket gyártanak, akiket szakadatlanul le kell győzni. A hasonló jelenségek főként a totális politikai rendszerekre jellemzőek, de nem ellenálló velük szemben a pluralizmuson alapuló parlamentáris demokrácia rendszere sem.

A gyakorlati napi politikának (propagandának) a történelem értelmezésével való összeszövődése különösen a fordulathozó forradalmi, illetve pszeudoforradalmi időszakokban, az alapvető (vagy annak látszani akaró) társadalmi és államjogi változásokkor lép előtérbe. Ilyen időszakok és változások Közép-Európában, tehát Szlovákiában is, rendkívül sűrűn fordultak elő a 20. században. A gyakori és sajnos nem mindig csak kedvező változások Szlovákiában is azzal a következménnyel jártak, hogy a történelmet minduntalan „átértékelték" az éppen időszerű eszmei-politikai vagy államjogi modellnek megfelelően. Ez elkerülhetetlenül a történetírásnak mint szaktudománynak a degradálódásához vezetett. A történészek (akárcsak voltaképpen az egész társadalom) valamiféle tudathasadásos állapotba kerültek. Szakmai és erkölcsi arculatuk eltorzult. A történetírás hitelét vesztette a társadalomban, s ez egyúttal teret nyitott a szakszerűtlen, szélhámoskodó, de annál öntudatosabb, sőt agresszív publicisztika erőteljes fellépésének. Szlovákiában ez jelenleg határozottan érvényre jut a tömegkommunikációs eszközök valamennyi fajtájánál, s ott meglepően nagy teret foglal el – a szakszerű történetíráshoz viszonyítva. Az álhazafias ideológiai indítékokon kívül szerepet játszik ebben az a banális tény is – ahogyan azt Anatolij Lunacsarszkij kifejtette –, hogy a történelem csak akkor kezdi érdekelni az embereket, amikor a pletyka szintjére süllyedt. Az a helyzet áll elő, amikor – Alexander Matuška szavait szabadon idézve – az elutasított szakszerű történetírás helyére mostohatestvére, a pszeudotörténetírás lép.

A szlovák történelemre vonatkozó legkülönbözőbb sztereotípiák és mítoszok keletkezése természetesen nem kizárólag a 20. század politikai hatalomért folyó harcainak a következménye. Sokkal mélyebbek a gyökerei, legalább a 18. századba nyúlnak vissza, annak a folyamatnak az elejére, amelyet egy ma már kissé anakronisztikus kifejezéssel nemzeti megújhodásnak nevezünk. A magyar és később a cseh-szlovák állam keretében végbemenő szlovák fejlődés sajátos feltételei közt a történetírás (nagyobbrészt még mindig nem hivatásos alapon működve) gyakran kénytelen volt helyettesíteni a nem létező vagy gyenge, önállótlan szlovák politikát. Közel két évszázadon át a szlovák nemzetnek magát a létét kellett bizonyítania. A nemzet létezésének egyik attribútuma a saját ismert történelme volt. Ezt azonban sokáig és célzatosan összekötötték egy saját „nemzeti" állam létével. A korabeli kormányhatalom képviselőinek kezében éppen a történelem lett érvvé és „bizonyító anyaggá" ahhoz, hogy, úgymond, csak egységes magyar, illetve csehszlovák nemzet létezik. Ezek ellen a célzatos, de téves tételek ellen, melyeket ráadásul erős politikai nyomás kísért, az egyes szlovák politikai képviseletek is „történelmi fegyverekkel" védekeztek. A múltban keresték azokat a bizonyítékokat (s ha nem voltak, hát kitaláltak ilyeneket), amelyek a szlovák nemzet létét, önállóságát és történelmi voltát megerősítik. Ez nem valami felfedezés értékű megállapítás. Hiszen már néhány évtizeddel ezelőtt megjegyezte Alexander Matuška: Az olyan viszonyok közt élni kényszerült nemzet, mint mi, gesztusokkal is védekezett. Felülmúlják és felülmúlták lehetőségeinket, de bennük van az önvédelem is.

Az említett törekvések azonban mindjárt kezdettől fogva határozottan nyomot hagytak az amatőr és később a hivatásos szlovák történetírás jellegén és koncepcióin. A történetírás olyan határozottan védelmi pozíciókba jut el, amelyekben jelentős mértékben máig megmarad, ha ezt nem is mindig vesszük tudomásul. A védekezési sztereotípia s a belőle következő tendenciák érthetően átkerültek a szlovák társadalom egyes nemzedéki, műveltségi vagy társadalmi rétegeibe, s ott még mélyebben meggyökereztek, mint a történetírásban. Minden (ha nem is mindig adekvát és szakszerű) kísérlet, amely arra irányul, hogy legyőzzük ezt a védekezési sztereotípiát, rendszerint kemény elutasításba, de legalábbis bizalmatlanságba ütközik.

A saját történelem felfedezésének és megvédelmezésének első feladatait a 18. században vállalták magukra tudós szlovák emberek (Bél Mátyás, Samuel Timon, Ján Baltazár Magin, Juraj Sklenár, Juraj Papánek és mások). Fontos lépést tettek ebben az irányban a Štúr-nemzedék tagjai a 19. század derekán. Ők a szlovák irodalmi nyelv megteremtésén kívül a legnagyobb súlyt a nemzeti önállóság történelmi szempontjára vetették. A történelem így erősen behatolt a szlovák politikába, irodalomba, filozófiába. Ettől kezdve a szlovák társadalom minden kulturális és politikai képviselete programszerűen – főként a szépirodalom útján – a nemzet történelme, jobban mondva annak kiválasztott eseményei, korszakai és személyiségei felé fordult. A historizáló irodalom az űrt, amelyet a szlovák történelem nem ismerése okozott, nem hitelesen ellenőrzött valóságos tényekkel töltötte ki, hanem jobbára romantikus legendákkal és eszményített elképzelésekkel. A történelem mitologizálását azonban ez esetben nemcsak a hiteles források és történetírók nem ismerése okozta, hanem az akkori szlovák politika időszerű nemzeti és politikai, tehát védelmi szükségletei szabták meg.

     

Megrendelésre készült történelem

A történetírás ismeretterjesztő szerepét tehát háttérbe szorítja a nevelési célzat. Ebben az aránytalanságban a szlovák történelem ábrázolásmódjának egy további, mai napig tartó sztereotípiája látható. Ez az állandó küzdelem a történelem racionális és érzelmi felfogása közt. Nem az objektív tényekről mondanak le ennek során a történetírás művelői, hanem ezek kritikai értékeléséről.

A kiválasztott „hősi" történelmi korszakokon vagy eseményeken és személyiségeken keresztül a történelemben egyfelől a szlovák területi önállóság analógiáit vagy az államiság jeleit, másfelől a hivatalos szlovák politika éppen időszerű követelményeinek történelmi indoklására szolgáló érveket keresik. Ezen az úton, a történelmi érvek segítségével nyert idealizált formát a szláv kölcsönösség, illetve a cseh-szlovák összetartozás vagy közeledés eszméje is. A szlovák nemzetnek (társadalomnak) a közvetlen szomszédokhoz, illetve a hazai más nemzetiségű közösségekhez fűződő kétoldalú kapcsolataiban további sztereotípiák keletkeznek: az eszményítéstől az elátkozásig. Míg a magyarokhoz, zsidókhoz, romákhoz fűződő viszony tartósan inkább többnyire negatív, bizalmatlankodó, szinte már xenofóbiás, az uralkodó nagyhatalmak (Németország, Oroszország) vagy a közvetlen szomszédok (lengyelek, csehek, ukránok, osztrákok) iránti viszony elég gyakran változik. Megint csak az időszerű hatalmi helyzethez és szükségletekhez igazodik.

„A történelemben való elszánt keresgélés" idején kerül bele a szlovák társadalom történelmi tudatába a nem hagyományos eszményített hős – a népi lázadó és betyár. Legendája, amely főként a szépirodalomban és a folklórban teljesedett ki, a szociális igazságtalanságok orvoslása és az egyenlőség iránti vágy szimbólumát képviselte. A szlovák történelembe és a történelmi tudatba bekerül és ott mélyen gyökeret ver a plebejusság jelensége. Ez a már említett védekezési koncepciókkal együtt további sztereotípiát alkot, s ez részben átkerült a hivatásos történetírásba is. Nemcsak az egyszerűsítő „osztály" szemlélettel nyilvánult meg, hanem a figyelemnek a gazdasági és szociális problémákra való programszerű, néha erőszakolt átterelésével, de azoknak nem a lényegét vizsgálták, hanem csak a politikai oldalát – az osztályharcot.

A szlovák történelemfelfogás védekezési és plebejusi sztereotípiáinak keletkezésük és kiteljesedésük idejében nagyon konkrét feladatai voltak. Segítettek a nemzeti közösségnek az önállóság elismeréséért folytatott egyenlőtlen harcban, és nemegyszer az utolsó kétségbeesett védekezést jelentették a brutális vagy rafinált sovinizmus támadásai ellen. Fokozatosan a nemzet úgynevezett emlékezetének, azaz történelmi hagyományainak szilárd részét alkották. A történelmi hagyományok rendkívül érzékeny elemek, főként ott, ahol olyan nemzetet érintettek, amely a maga önállóságának elismeréséért harcolt. A hivatásos történetírás itt egy rendkívül kényes feladat előtt állt, és áll mai napig is: a történelmi hagyományok ugyan a történetírás belső fejlődésének és össztársadalmi küldetésének fontos ösztönzői, de másfelől korlátozó, néha gátoló tényezőt is jelentenek a megismerés szempontjából. A történelmi hagyományok túlértékelése további kedvelt és gyakran használatos sztereotípiához vezet. Ez az ismert antik tételre – Historia est magistra vitae – támaszkodik. Azonban a gondolat, mely szerint a történelemből okulnia kell a ma emberének, eddig sohasem bizonyította valóságát. Ennek ellenére állandóan hivatkoznak rá a legkülönfélébb politikai agitátorok (már a történelem bizonyította vagy bizonyítja, hogy...), és bekerült a társadalmi tudatba is, s ott illúziókat kelt, és traumákat okoz. Ezért szokás oly gyakran és könnyelműen tanulságokat, egyszerű megoldásokat, gyógyító recepteket keresni a történelemben, de fájdalmas felismeréseket, vitás kérdéseket, ellentmondásokat már nem. A történészekre özönlik az indokolt és indokolatlan bírálat, de főképp azt követelik tőlük, hogy a történelem alapján írjanak elő szavatoltan biztos utasításokat az időszerű társadalmi és politikai kérdések megoldására.

A szlovák történelemfelfogás két említett és alighanem leggyakoribb jelensége – az apologetikus és a plebejusi – magából levezetett további sztereotípiákat termel. Ez a folyamat néha a láncreakcióhoz hasonlít, dominóeffektust vált ki. A védekezési koncepcióból vezetődik le „a szlovák nemzet ezeréves elnyomása" sztereotípia, amelynek egyszer a nemzeti, másszor a szociális elnyomás volt a formája. Ennek a tételnek a megfogalmazásakor ugyan reális tényekből indultak ki, de ezeket a tényeket a célnak megfelelően értelmezték, és gépiesen általánosították. Leegyszerűsített formában az egész szlovák történelemre alkalmazták, nem végezték el elemzésüket, sem időbeli és tartalmi differenciálásukat. Jellemző, hogy ez a propaganda jellegű jelszó csak igen ritkán jelenik meg a történelmi szakmunkákban, de annál gyakrabban használják a kevéssé művelt politikusok és az őket kiszolgáló publicisták. Őszerintük Szlovákia „ezeréves elnyomásának" korszaka az utóbbi nyolcvan évben legalább hatszor ért véget végérvényesen: először e mágikus határként az 1918-as évet (a csehszlovák állam megalakulását), aztán 1938-at (Szlovákia autonómiájának kikiáltását), majd 1939-et (a háborús szlovák állam megalakulását), 1948-at (a kommunista kormány és „az osztályok nélküli társadalom" uralomra jutását), 1989-et (a kommunista diktatúra bukását), 1993-at (a jelenlegi Szlovák Köztársaság megalakulását) jelölték meg. Szinte lenyűgöző élmény megfigyelni, ahogyan az előző fejlődés állítólagos végleges betetőzésének érvei, valamint az elnyomás és az ellene kifejtett védekezés magyarázatai állandóan ismétlődnek, holott ezek mögött változó, gyakran ellentétes államjogi, hatalmi és politikai indítékok állnak. Ez a sztereotípia egyúttal magával hozza az állandó fenyegetettségnek és a szomszéd népek vagy a kegyetlen külföldi és hazai kizsákmányolók vagy a legkülönbözőbb alattomos rosszakarók formájában megjelenő ellenségnek a képét.

A nemzet a történelem során állandó fenyegetettségnek volt kitéve – ez a sztereotípia egyúttal magával hozza az össztársadalmi és az egyéni félelmet. A szlovák történelem közelebbi vizsgálata során (és ez nemcsak rá vonatkozik) meglepetéssel és aggódva állapítjuk meg, hogy a félelem jelensége szinte váratlanul nagy szerepet játszott benne – főként ami a 20. századot illeti. A fenyegetettség valós vagy csak fiktív érzésétől kiváltott félelem sok politikai és polgári formába alakult át. Kifejezésre és mentegetésre talált az úgynevezett kisebbik rossz politikájának elkerülhetetlenségéről és produktivitásáról szóló gyakran alkalmazott tételben is, a saját (össztársadalmi vagy egyéni) kudarcok utólagos magyarázatában. Mindezt aztán valósággal hőstettként tüntetik fel – egyszer a nemzet, az állam, a haza érdekében történt, máskor a békét, a dolgozó nép javát vagy más „magasabb eszményeket" szolgáló tettként könyvelik el. Ezenkívül a félelem, pontosabban mondva a megfélemlítés a két szomszédos nagyhatalom (a náci Németország, a Szovjetunió), de több hazai politikai garnitúra kezében is hatékony eszköz lett Szlovákia (Cseh-Szlovákia) korlátlan leigázására, a maguk hatalmi ambícióinak és céljainak megszilárdítására. Okvetlenül állandó része volt Szlovákiában a totális fasiszta és a kommunista rendszernek egyaránt. A félelem sztereotípiája hatásának intenzitása és effektivitása különböző volt, változott. De ez a hatás egyformán káros volt a gyakorlati életben és a társadalmi tudatban.

     

Félelem és paranoia az „ezeréves elnyomatás" végén

A félelem jelensége a szó szoros értelmében berontott Szlovákia történetébe századunk harmincas éveiben, és mélyen gyökeret vert további ötven évre. Meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy ez a sztereotípia megfélemlítés formájában a szlovák politikában a kommunista rendszer bukása után is hat. Először csak a politikai propaganda perifériáján volt észlelhető. Később a fenyegetettség és az ellene szükséges védekezés „gondosan ápolt" érzése átkerült – hol kisebb, hol nagyobb hatásfokkal – a kormányzó vagy az ellenzéki mozgalmak és pártok propagandaszótárába. Megint szó van a hazai és külföldi ellenségekről, arról, hogy a nemzeti és állami jogokat a szomszédos országok, a kelet- és nyugateurópai vagy transzatlanti struktúrák fenyegetik. Megint „nemzeti egységet" hirdetnek, amely azonban rendszerint a társadalmi élet „gleichschaltolásához", a totalitáshoz vezet. Az egyes politikai pártok és mozgalmak gyakran pótolják saját konstruktív programjuk hiányát azzal, hogy politikai ellenfeleiket sátánokká avatják, vagy külföldi rosszakarókat, de főként hazai ellenségeket és árulókat gyártanak. Ez esetben is „történelmi tanulságokkal és tapasztalatokkal" szokás érvelni, jóllehet ezek magyarázói rendszerint szinte megdöbbentő tudatlanságot árulnak el a történelem terén. De annál öntudatosabban akarnak ezekre az érvekre támaszkodni, a történelmi tényekből hihetetlen koholmányokat gyártanak, s ezeket mesélik, a szlovák nemzet jövőjére vonatkozó apokaliptikus jóslatokkal riogatják olvasóikat, illetve hallgatóikat – természetesen mindez csak arra az esetre érvényes, ha az a politikai garnitúra, amelyet ők maguk képviselnek, nem marad hatalmon. A hasonló állítások szemléltetésére figyelmükbe ajánlom R. H. ismert politikus, képviselő és szorgos publicista 1998. január 27-én a Slovenská Republika című napilapban megjelent cikkét. A szerző ebben az írásában egész komolyan azt állítja, hogy a szlovák nemzetet jelenleg a fizikai genocídium fenyegeti külföldi ellenségei és a hazai árulók részéről – ahogyan az az inkák, maják, aztékok vagy lausitzi szorbok esetében történt. Óva int a 90 év előtti elnemzetietlenítő oktatási törvények megújításának veszélyétől. Szerinte mindez fenyegeti a szlovák nemzetet Közép-Európában a 20. század végén, ha az önálló állam ötéves fennállása után esetleg bekövetkezik a kormányzó garnitúra politikai leváltása. Ha megértem is, hogy ez esetben már választások előtti agitációról van szó, mégis úgy vélem, a történelem nem szolgált rá, hogy valaki ismételten ilyen analfabéta módon bánjon a tényekkel, éppen úgy, ahogy a polgár sem szolgált rá, hogy így alábecsüljék természetes ítélőképességét és az ismereteit. A félelemkeltés mindig csak rossz vért szül.

Nagyon „vékony jégre" lépünk, amikor a szlovák történelem felfogásának és értelmezésének egy további erős sztereotípiájáról beszélünk, ami nem más, mint a keresztény eszme, amely erősen rezonál a társadalmi tudatban, és jelenleg viharos reneszánszát éli. Ez a sztereotípia ugyan szintén a korabeli reális történelmi tényekből indul ki (elsősorban akkor, ha a kereszténységet pozitív kulturális és civilizációs jelenségként fogjuk fel), de sokszor túlságosan is leegyszerűsítve magyarázzák, és néha vissza is élnek vele – például a háborús Szlovák Köztársaság egyes oldalai történetének elemzései során. Annak rendszere legfőbb reprezentánsainak szavaival a keresztény ideológiát vallotta magáénak, ám a gyakorlatban szemben állt vele, nyilvánvaló módon megszegte.

Ezenkívül figyelembe kell venni a keresztény ideológia egyetemességét is, amely messze túlterjedt a nemzeti és állami határokon.

A kereszténységnek a szlovák történelemben jelen levő sztereotípiáját (valamennyi környező ország és nemzet is magáénak vallja a kereszténységet) el kell fogadni, de éppen ezért nem mindig lehet általa kielégítően megmagyarázni a szlovák társadalom valamennyi megelőző nemzeti-védekezési, nemzeti-emancipációs vagy államalkotó törekvését vagy társadalmi-védekezési küzdelmeit. Ráadásul a helyzetet itt bonyolítják a szlovákiai keresztény egyházak közt dúló éles vallási, néha akár hatalmi harcok, amelyek mai napig ott visszhangzanak a szlovák történelem felfogásában. Úgy vélem, hogy az említett tényezők bizonyos mértékig viszonylagossá teszik a szlovák történelem keresztény felfogásának sztereotípiáját.

   

Úgy is, úgy-ahogy is

A tárgyilagosság érdekében meg kell mondani, hogy a szlovák történelemfelfogás és -értelmezés sztereotípiáinak nem mindig csak hazai gyökerei vannak. Külső indítékokból is származnak, amelyeket hordozóik időszerű eszmei, politikai és hatalmi érdekei is ösztönöznek. Ezekben az esetekben is elhanyagolhatatlan szerepet játszik az alapvető történelmi tények elégtelen ismerete. Ebbe a kategóriába tartozik például Szlovákiának az európai, illetve a közép-európai kontextushoz mért általános politikai, kulturális, civilizációs, demokratizálási és emancipációs elmaradottságának sztereotípiája. A hasonló értékelések a szlovák történelem haszonelvű felfogására, egyes korszakainak, folyamatainak, személyiségeinek egymástól elszigetelt megítélésére támaszkodnak. A régebbi és a modern történelem teljesebb megismerése mellett ez a sztereotípia tarthatatlan és a történetírásban anakronizmussá válik.

Az említett sablonból láncszerűen gördültek le az egyes események további sztereotip értékelései. Így például a 19. és 20. századi szlovák állami és nemzeti emancipációs törekvéseket egyszer nemzeti szerencsétlenségnek és a szláv vagy a csehszlovák egység szétzúzásának minősítették, másszor hálátlanságnak és rövidlátásnak. Ezeket a folyamatokat gyakran keményebb kifejezésekkel is illetik: árulás, hátbatámadás, az állam, a nemzet érdekeinek elárulása. Ez az importált sztereotípia szintén kontraproduktív volt és maradt, nemcsak azért, mert leegyszerűsítő, hamis és mítoszteremtő, hanem azért is, mert bumerángreakciót vált ki. Akaratlanul megerősíti a szlovák történelemszemlélet már említett védekezési sztereotípiáit, és így hozzájárul a történelem torzult felfogásához.

A történelemfelfogás sztereotípiáinak megvannak a racionális, de az érzelmi gyökerei is. Hosszú időn át alakulnak ki. Főként az időszerű társadalmi és politikai érdekek éltetik őket. Ezeket nem lehet egy alkalommal, sem rövid idő alatt korrigálni, mint ahogyan sohasem lehet egészen eltávolítani a történelemben meglevő mítoszokat és legendákat. De állandóan törekedni kell korrigálásukra és – kritikának alávetve őket – viszonylagossá tételükre. Ez a szlovák – és, bizony, semmilyen más – hivatásos történetírás számára nem könnyű és nem is hálás feladat. A saját nemzeti vagy állami történelem kritikai reflexiója azonban szükséges. Ez a történetírás szakmai rátermettségének, valamint az adott társadalom kulturális és civilizációs fejlettségének mércéje.

Befejezésül Tomáš Janovic „legszomorúbb anekdotáinak" egyike:

A mi történelmünk

 

Ha kell

tudunk így is úgy is de ha nagyon kell

tudunk úgy is

úgy-ahogy is

úgy is mintha

végül úgyis mintha

úgy-ahogy is úgy is

de minden esetben

úgyis tudjuk

mi kell