Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Walter Benjamin aurája

Walter Benjamin aurája

Németh István fordítása

 

Az aura egyike a legismertebb fogalmaknak, melyek a művészettel és az esztétikai gondolkodással kapcsolatban Walter Benjamin nevéhez fűződnek. E fogalom definícióját Benjamin egyik esszéjében találjuk, mely gyakorlatilag semmit nem avult.

A jelenkori (német, amerikai, francia) esztétika újra és újra előveszi, mindahányszor a műalkotás eredeti és autentikus voltával szemben támasztott hagyományos igényeket mérlegeli és hasonlítja össze a modern művészetnek azokkal a mozzanataival, amikor csak nagyon kevéssé lehet szó a befogadónak az eredeti művel való közvetlen tapasztalatáról, sőt azt inkább kivételes esetnek tekinthetjük.

A mind tökéletesebb másolatok audiovizuális felvételek vagy projektek révén lehetővé teszik a legféltettebb műkincsek reprodukálását.

Benjaminnak A műalkotás a technikai reprodukálhatósága korában című híres esszéje éppen egy olyan korban, amikor a műalkotások leggyakrabban e technikai eszközök révén jutnak el az egyéni szubjektumok sokaságához és válnak a mindennapi tapasztalat elválaszthatatlan részévé, mind nagyobb aktualitásra tesz szert. Első látásra Benjamin aura-definíciója elvontnak és inkább költőinek tűnik: az aura „a távolság egyedülálló megjelenése, legyen a távolság bármilyen közeli" (198. o.). A műalkotás aurája (noha embernek vagy természeti tárgynak is lehet sajátos aurája) egy tárgyhoz (szabadabb megfogalmazásban) akkor kapcsolódik, ha a tárgy létezik, s abban a specifikus távolságtartásban nyilvánul meg, mely a dolgokat, alakjaikat és megnyilvánulásaikat kíséri. Az e tárgyakkal való érintkezés, egyszersmind a tárgyakhoz való viszony azonban Benjamin szerint éppen a technikai (reprodukciós) eszközök fejlődésével alapvetően megváltozik – ez utóbbiak közül Benjamin főleg a fényképezést, a filmet és a hangfelvételeket vette számba. A technikai reprodukciók révén a tárgyak „közelednek" az emberhez, a maguk módján gyakorlatilag végtelen számban „megsokszorozódnak", minek következtében felbomlik páratlan aurájuk. Benjamin emellett hangsúlyozza, hogy a műalkotás aurája például a hamisítással nem semmisül meg. A hamisítvánnyal összehasonlítva a műalkotás továbbra is megőrzi és megerősíti saját eredetiségét és páratlan voltát, azonban a műalkotás technikai másolatához az ember egészen másképpen viszonyul. A mai esztétika számára ezért az „aura megsemmisülésének" benjamini fogalma az a momentum, mely szükségképpen a hagyományos esztétikai fogalmak és kategóriák átértékeléséhez vezet. Ennek következményét ezért az esztétika a modern és a posztmodern művészeti törekvések kontextusában is vizsgálja. Az esszé keletkezése (vagyis 1935/36) óta – bár nagyobb távolságtartásról már a hatvanas évek összefüggéseiben is szó lehet, amikor Benjamin műve Adorno fáradozásának köszönhetően széles körben ismertté vált – a technika reprodukciós lehetőségei óriásit fejlődtek és tökéletesedtek. A Benjamin által megfogalmazott probléma azonban nemcsak továbbra is fennáll, de mintha még a korábbiaknál is időszerűbb lenne. Azt mondhatjuk, bizonyos értelemben Benjamin annyira éleslátó volt, hogy tézisei sok szempontból ma is érvényesek, sőt, azok a lehetőségek, melyeket felkínál, még manapság sincsenek teljes mértékben kiaknázva.

Benjamin ugyanis nemcsak ahhoz a következtetéshez jutott el, hogy az addig „páratlan" művészeti jelenségek reprodukálásának lehetőségei, melyek páratlanságukat legalábbis megkérdőjelezik, alapvető változást jelentenek; az aura eltűnését szélesebb összefüggésekben is értelmezte, azaz mint olyan tendenciát, melyet a modern társadalom nemcsak hogy nem kerülhet meg, de amely fejlődésének mélyebb tendenciáját is kifejezi. Ezeket a gondolatokat lényegében más művei is megelőlegezték, így például A fénykép rövid története című esszéje. Ebben áttekinti, hogy az újszerű technikai elemek és eljárások miként bontják meg a műfajok struktúráját és koegzisztenciáját (ahogy például a fénykép kiszorítja a miniatűrfestészetet), de arra is figyelmeztet, ami talán a legfontosabb, t. i. a reprodukció eredeti forrásának értelmezésében bekövetkezett fordulatra, vagyis a reprodukciónak az eredeti mű észlelésére gyakorolt hatására is. Röviden szólva, Benjamint megelőzően alig gondolkodott el bárki is azon, hogy a technikai reprodukálás lehetőségei a jövőben miként érintik, s főleg pedig mennyiben változtatják meg magának az esztétikai érzékelésnek a folyamatát és lehetőségeit, milyen hatásuk lehet az esztétikai szubjektumra. Benjamin szerint épp a technikai eszközök változtatják meg a dolgokat itt és most, vagyis „közelebb hozzák" az emberhez (például a fényképezőgép lencséje meg tud ragadni valamely, a szem által nem érzékelhető apró részletet), bejuttatják az ember legintimebb szférájába: „A technikai reprodukció azonkívül képes az eredeti kópiáját olyan helyzetbe juttatni, mely az eredeti számára elérhetetlen. Mindenekelőtt lehetőséget ad arra, hogy elébe menjen a megfigyelőnek, akár fénykép, akár hanglemez formájában. A katedrális elhagyja helyét, hogy a művészetkedvelő saját dolgozószobájában vehesse szemügyre; a hangversenyteremben vagy a szabad ég alatt előadott kórusművet szobánkban is meghallgathatjuk." (197. o.) Éppen a dolgok felé való közeledésnek tulajdonít Benjamin mélyebb jelentőséget: „Térben és emberileg »közelebb hozni« a dolgokat korunk tömegeinek éppen olyan szenvedélyes kívánsága, mint az a tendencia, hogy bármilyen jelenség páratlan voltát meghaladják azzal, hogy elfogadják a reprodukcióját." (199. o.)

Benjamin tehát kiterjesztette megfontolásait az észlelés újfajta szubjektumára is, mely nemcsak észlel és bírál, hanem sokkal gyakrabban maga is „alkot", de arra a szubjektumra is, mely az individualitás szűk szféráiból kilépve, éppen a technikai eszközök lehetőségeinek hatására, szükségképpen tömeggé válik. Ha a tömeg a műalkotásra összpontosít, akkor minőségileg más kategória, mint például a hagyományos esztétika „közönség" kategóriája, mert a tömeg más érdekeket is követ, mint a közönség érdekei: „A tárgynak a csomagolásból való kibontása, az aura megsemmisítése olyan észlelést jelez, melynek »érzéke mindaz iránt, ami a világban egynemű«, úgy alakult, hogy a reprodukció révén abból is nyer, ami megismételhetetlen." (199. o.)

Mindaz, amit eddig elmondtunk, érthetően csupán néhány rövidre fogott tézisét jelentik: nem szóltunk még Benjaminnak az eszközök művészi lehetőségeiről kifejtett gondolatairól, sem a művészet azon lehetőségeiről, melyeket ezek az eszközök hoznak magukkal, arról, miként változtatják meg a színész vagy a rendező munkáját, mennyiben változik meg a művészi eszközök szerepe a piacon stb.

Valamennyi említett szempont arról tanúskodik, hogy rendkívül finom és szenvedélyes gondolkodóról van szó. Elég elolvasni a korai esszék valamelyikét, például A nyelvről általában és az ember nyelvéről vagy A fordító feladata címűt. Már érdeklődésének kiterjedése és köre is lehetetlenné teszi Benjamin pontos besorolását. Tagadhatatlan, hogy igen sok eszme hatott rá, köztük a marxizmus egy különös (mind a sztálinista dogmatizmustól, mind a frankfurti iskola elméleti törekvéseitől különböző) értelmezésben, melyhez a neokantizmus társult, vagy a judaista teológia gondolataiból levont egészen eredeti következtetések; gondolkodói érdeklődéséhez azonban ugyanolyan erőteljesen és közvetlenül kapcsolódott Bergson, Nietzsche és Dilthey, gondolkodók, irodalmárok, képzőművészek, színészek, rendezők egész sora is. Mindezeket az elméleti impulzusokat óhatatlanul átfedték és átjárták régebbi és újabb költői világok, éppoly természetességgel, mint a mindennapiság személyes reflexív-költői autopsziája (Egyirányú utca; Párizs, a XIX. század fővárosa), amelynek terében a társadalmi helyzetről tett kritikai megfigyeléseit artikulálta, vagy amely, ellenkezőleg, tünékeny személyes érzéseinek és hangulatainak lírai kifejezésébe torkollott. Ha ehhez még hozzágondoljuk Brechttel és Adornóval folytatott személyes párbeszédét, nem lepődünk meg azon, hogy Walter Benjamin életműve számos, viszonylag különböző elméleti irányzatra és iskolára, egyénre máig ösztönzőleg hat. Az életmű iránti érdeklődéshez bizonyára hozzájárul a fasizmus előli menekülésben töltött utolsó évek keserű személyes tapasztalatának, leküzdhetetlen depressziójának és nosztalgiájának, az üldözéssel és betegséggel terhelt életbizonytalanságnak a kontextusa. Helyzetének alakulása életének ebben a legnehezebb időszakában, bizony, nem adott okot optimizmusra. Ezt fejezik ki Adornónak írt levelének szomorú szavai, egy hónappal tragikus halála előtt: „Létezésemet már sok hét óta teljes bizonytalanság uralja afelől, mit hoz a következő nap, a következő óra. Arra vagyok ítélve, hogy minden újságot (itt már csak egyetlen oldalon jelennek meg) úgy olvassak, mint nekem címzett ajánlott küldeményt, s minden rádióadás hangját úgy hallgassam, mintha szerencsétlenség hírmondója volna."

A fordító Adam Bžoch nemcsak remek fordításával, de a szövegek érzékeny és avatott válogatásával is segíti Walter Benjamin gondolatainak nyomon követését az egyes, mozaikszerűen összeállított esszék mentén a kora ifjúságában írottaktól egészen a legutolsó szövegekig. Az Illuminációk címmel megjelent kötet Walter Benjamin esszéinek első szlovák nyelvű fordítása, ezért a könyv megjelentetését a Kalligram jelentős kiadói teljesítményeként üdvözölhetjük.