A mindörökre eltűnt idő nyomában

Sem koordináta- és időrendszerek általában

Precesszió és mutáció léptéke

Kvázikomplex sokaságokkal fűszerezve

Moduláris hálók sem hánytorgatják az álmom

Nem környékeznek álnok trigonometrikus sorok

Algebrai vektornyalábok vonaglanak hiába

Kondulnak tompán, nem sokra képesen

S kipenderülnek útamból az invariáns tenzorok

A konvex halmazok elporladnak az űrben

Függő változók ádáz Nelson-szorításából

Ármányos félfordulattal csusszanok ki

Versenyt rohanva elfulladó szívemmel

Paranoid zihálástól sarkallva egyre

Á hajnali deres füvön széthányt

Legendre polinomokban nem vágódom el

Diadikus kompaktumok nem fognak rajtam

Nem keserítenek derivált funktorok

Nem érnek utol, fölöttem nincs hatalmuk

Mögém kerüléssel sem kerítenek be

Némi barangolás az agysejtek között

Álmok, na persze, most már csak ez hiányzik

Majd csúfondáros vihogásra fölriadni

Az ellenséges végtelen sötétben

Nem velük élek, nem ott pereg időm

Hanem

Két személyes zérus-összegű játék terében

Apám holttestével a hullaházban

A hajdan nyolcvanöt kilós test harminchétre fogyva

Aszott, petyhüdt bőr kornyadoz a meszes csontokon

A megalázott mezítelenség kaján visszfénye perceg

Protézise csámpás vigyorban fagyott löttyetegre

Az ősz fanszőrzeten lappangó fény botorkál

A félrenyakló medencecsont alatt, ahogy a földre dobták

Körítésül cifra káromkodást sikerítve

A pálinkát izzadó koronatanúk

Csak úgy visszhangzott a dohos homályban

(Utoljára sem lehetett pénzed borravalóra.

Azt is én ittam el netán? – Lehet.)

A túlvilági szemérem végső testtartásába fagyva

Szánalmas tiltakozásként e ráadásul kapott

Méltánytalanságot megbélyegzendő

Nem támadsz immár makacsul védekezve

Te halvaszületett demokrata.

Sarat, port, patkányszart nem érez többé, nem működik az undor

Szűrt, fakólila fényben lapulnak szét a hullák.

Odakint eső, hó, mindegy

Szentiván éj, itt ugyanúgy dereng

Ez örök alkonyban elsorvad a szorongás

Az időtlen, poshatag, rothadó fuvallatban

Nem nézünk többé bajtársi farkasszemet

E gyámkodó enyészet árnyai között

Sunyi tekintetem riadtan elbicsaklik

A félig zárt szemhéjak kocsonyás semmijétől

      E földöntúli nyirkos félhomály csendjében.

      Eljöttem hozzád.

      Én, ki meghaltam születésed előtt

      Kallódó színtelen por az urna alján

      A vállamon érzem bátorító kezed

      Amint egy délután együtt mentünk a strandra

      Abban a soha vissza nem térő

      Sugárkévéket lángtengerré dermesztve

      Tündöklő nyárban.