Csehszlovákia vége: a nacionalizmus alakváltozásai

Béke Nobel-díj az állam felosztásáért?

1992–93 fordulóján Csehszlovákia szétesett anélkül, hogy egyetlen csepp vér hullott volna, egyetlen ablakot kivertek volna. A volt Jugoszlávia felbomlását követő véres és végeláthatatlan káosztól rémületbe és tehetetlenségbe kábult világ megkönnyebbülhetett. Bosznia és Karabah után a csehek és szlovákok már azzal is kivívták a világ elismerését, hogy nem lövöldöztek egymásra. Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, más körülmények között egy közép-európai állam felbomlását abban a térségben, mely Európát nemegyszer lángba borította, kevesebb megértéssel, több aggodalommal és félelemmel kísérték volna.

A felbomlás békés jellege azonban semmiképpen nem azon politikusok érdeme volt, akik e műveletet végrehajtották. A csehek és a szlovákok ellenségeskedés nélkül váltak szét (már csak azért is, mivel köztük ilyesmi korábban sem volt, akkor sem, amikor a legmesszebbre sodródtak egymástól), de nem kölcsönös szemrehányások nélkül. Máig azt gondolják egymásról, az állam felbomlását a másik fél okozta.

A valóságban az államot a politikusok osztották fel. A nyilvánosságnak ebben a nézők szerepe jutott, annak ellenére, hogy például a köztársasági elnöknek a népszavazási törvény megváltoztatására irányuló kezdeményezését támogató polgárok felhívásához 1991 végéig majdnem hárommillió cseh és szlovák csatlakozott. De miután a népakarat ilyen mérvű megnyilvánulása a parlamentben süket fülekre talált, az embereken rezignáltság lett úrrá.

Erőszakos megnyilvánulásokkal azért sem kellett számolni, mivel határvita gyakorlatilag egyik oldalon sem létezett, s a csehek és szlovákok viszonya a határ mindkét oldalán hagyományosan több volt mint baráti. Csehszlovákia felosztásának furcsaságai közé tartozik, hogy leginkább a határ mentén elő emberek fájlalták, s fájlalják ma is – dezintegrációs folyamatoknál másutt ilyesmit nemigen tapasztalhatunk. A morva–szlovák határ ugyanis egyike Közép-Európa legrégibb, legstabilabb és legnyugodtabb (azért is, mert leginkább átjárható) határainak. A határ két oldalán élő emberek kultúrája, vallása, nyelve, folklórja stb. folyamatos átmenetet képez a morvák, az ún. morvaszlovákok és a szlovákok között. Jellemző, hogy a csehszlovák állam megalapítója, a „csehszlovák nemzet" eszméjének propagálója, T. G. Masaryk is a morva–szlovák határvidéken született: apja szlovák volt, anyja pedig morvaországi német. – A legtöbb egymással szembeni ellenséges érzület a két köztársaság fővárosában: a politika csúcsszerveiben és a médiák vezérkaraiban volt érezhető.

Az a tény, hogy Csehszlovákia békés felosztását a világ jobbára elfogadta, mivel a bomlási folyamatok akkoriban szinte mindenütt ennél rosszabbul alakultak, sok vallonra, skótra, wellsire, katalánra, észak-olaszra vagy quebeci kanadaira alighanem bátorítólag hatott. Hiszen úgy tűnhetett – s tűnhet ma is –, hogy nyugodtan kijelenthetjük: egy állam felosztása nem jelent különösebb problémát, a vele járó kockázatokat feleslegesen dramatizálják, mindez higgadtan, nacionalista érzelmek és túlkapások nélkül is végrehajtható, nem több egy kissé kényesebb sebészeti beavatkozásnál. Csehszlovákia békés felosztása netán mint ihlető erő?

Nem kívánok túlságosan általánosítani, sem bizonygatni, hogy mindannak, amit a szeparatisták tanulságként a maguk számára itt is, másutt is Csehszlovákia felosztásából leszűrtek, az ellenkezője érvényes. Egy dologra azonban már most is figyelmeztethetünk: egy állam felosztása csak alkotmányos és nemzetközijogi szempontból tekinthető egyszeri aktusnak. A valóságban olyan folyamat ez, mely nem zárul le az új államok fővárosaiban rendezett ünnepélyes ceremóniákkal, hanem ellenkezőleg, éppen hogy megindul, s következményei csak fokozatosan, gyakran nem kis időbeli eltolódással mutatkoznak meg.

Az állam felosztása jobb esetben egy új geopolitikai egyensúly keresését indítja meg, rosszabb esetben a régi elvesztését vonja maga után. Ugyanis nemcsak az újonnan keletkezett közös határon jelentkezhet feszültség, hanem másutt is. A szlovák–magyar (több mint félmilliónyi magyar Dél-Szlovákiában, a Mečiar-kormány barátságtalan lépései, ami csaknem meghiúsította Szlovákai felvételét az Európa Tanácsba) és a cseh-német viszony megromlása (a csaknem három millió szudétanémet második világháború utáni deportálásának következményeként a probléma újjáéledése) az elmúlt év folyamán éppoly kétségtelenné vált, amennyire ma még (1994 márciusában) elviselhető és kezelhető. Az a geopolitikai jelentőség, amellyel a nagyhatalmak számára a két világháború között, majd 1989 novembere után Csehszlovákia Közép-Európa csapszegeként (nem utolsó sorban Magyarország esetleges területi követeléseivel szemben) rendelkezett, része annak az árnak, melyet a nemzetiségi viszonyok áhított, kulturális szempontból azonban vitatható leegyszerűsödéséért fizetünk: a Cseh Köztársaság ma etnikailag tiszta, nemzeti állam – a csehek a 12. század óta először nem élnek többnemzetiségű államban. A nemzetiségi viszonyok egyszerűbbé válása, következésképp a föderáció szükségességének kiiktatása azonban nemcsak a sokféleség, egy termékeny kulturális környezet elvesztését jelenti, de a demokráciára nézve is veszteség, mivel egy konkrét föderáció „csak" az aktuális kisebbségeket védi, a föderalizmus viszont ezen túlmenően magát a kisebbségvédelem elvét is. Általában véve a „föderáció" az újraelosztás elvét intézményesíti: nem csupán az anyagi források újraelosztását közvetíti, hanem minden lehetséges többség jogainak újraelosztását –vagyis azok minden lehetséges kisebbség jogai javára történő kiegyenlítését – is.

A cseh fél veszteségei tehát mindenekelőtt politikai szinten jelentkeznek. Egyelőre persze nem nyilvánvalóak, mert érzékelésükhöz a természetes adottságot meghaladó előrelátásra, erudícióra, nem utolsó sorban pedig intellektuális szkepszisre van szükség. „Pragmatikus" (e kifejezés különösen gyakori a jelenleg hatalmon levő cseh politikusok szótárában) szempontból nézve viszont a gazdasági előnyök úgyszólván közvetlenül adódnak és mindenki számára nyilvánvalóak. („Nem kell többé ráfizetnünk Szlovákiára..."). – Ezzel szemben, úgy tetszik, Szlovákiában a válás főszereplői egytől egyig tudatában voltak a gazdasági veszteségeknek (noha voltak, akik vakon hitték, hogy Szlovákia fizet rá Csehországra), cserébe viszont az embereket a szlovák önállósággal járó politikai előnyökkel kecsegtették. Ezek az elvárások azonban csak annyiban teljesültek, hogy őket személy szerint hatalomhoz segítették. Illetve még abban az értelemben – jobbára szándékuktól függetlenül –, hogy Szlovákia ma saját bőrén szerezhet mással nem pótolható tapasztalatot az autoritatív rezsim kísértetével, mely tapasztalatnak mindeddig nem volt birtokában (az 1939 és 1945 között létezett szlovák állam vazallus állam volt).

A cseh-szlovák váláson túlmenően a volt Csehszlovákiában tehát elvált egymástól a politikai és a gazdasági racionalitás is. S nem csupán elvált: az erősebb cseh partner térfelén a politikai racionalitás kitüntetett pozíciójának helyébe a gazdasági racionalitás lépett – márpedig egy ilyen hasadás végül szükségképpen irracionálisnak bizonyul. Amennyiben ugyanis a politika nem biztosít megfelelően védett teret az áhított fellendülés számára, még inkább, ha nem teremt biztonságos világot (vagy legalább biztonságos Európát), semmi remény a gazdasági ígéretek teljesítésére.

Megállapításunk a gazdasági és a politikai racionalitás kettéválását illetően nem valamifajta absztrakt spekuláció eredménye. Egyszerűen „prezentizmusnak" is nevezhetnénk. A kommunizmus, úgy is mint a kezdetek lenyűgöző utópiája, úgy is mint kései globális fenyegetés, a világ figyelmét akarva-akaratlanul a jövő felé irányította. Kimúlását érthető megkönnyebbülés követte: nem kell állandóan arra gondolnunk, ami még nincs ugyan, de talán (vagy éppen ne adj isten) egyszer majd, még ha mi már nem is leszünk, megvalósul... E megkönnyebbülés azonban rosszul is végződhet: az embereket akaratlanul is a múlt felé fordítja, s arra készteti, hogy rendezzék számláikat. Ez nemcsak a volt Jugoszláviára, hanem bizonyos értelemben a posztkommunista világ egészére érvényes; s hovatovább az emberek már nemcsak a múlt bűnöseit kutatják, hanem keresik az új bűnösöket is, akik miatt a jóléthez vezető út hosszú és rögös. Vagy a jelen és a holnap gondtalan élvezetébe merülnek – bármi legyen az ára.

A bűnösök keresése és a prezentizmus általában véve a kétpólusú világ – „a világ egy (egyetlen nagy) ellenséggel" – szétesésére adott válasz, mely világ a félelem egyensúlyát a jelen rovására tartotta fenn. „Az (egyetlen nagy) ellenség nélküli világ" a fegyelmezetlen partikularizmusok fellazult világa (Nyugat), vagy olyan világ, melyben az emberek – minthogy egy ellenségekkel körülvett világban képesek leginkább tájékozódni – a múltban keresnek ellenség-pótlékot maguknak (Kelet). S aki ellenséget keres, az azt mindig már előzőleg megtalálta.

*

1993 végén annak a politikai pártnak (a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak) a körében, melyben Mečiar játssza a vezér autoriter szerepét, olyan javaslat született, hogy Mečiart és Klaust terjesszék fel Nobel-díjra Csehszlovákia békés felosztásáért. Ez a javaslat, feltéve hogy nem Mečiar csodálóinak provinciális balgaságát tanúsítja, legalábbis kissé korai.

Az indítékok összemérhetetlensége

Nemcsak Csehországban, de a világban is általános az a vélemény, hogy Csehszlovákia szétesését a szlovákok okozták. Ugyanezt állítja a Cseh Köztársaságban a legutolsó választásokból győztesen kikerült kormánykoalíció is, mely az állam felosztását a szlovákiai választások győzteseivel együtt lebonyolította, miközben álszent módon szajkózza a szlovák populisták üres frázisát, miszerint nem lehetett és nem is lett volna helyénvaló „útját állni a nemzeti emancipáció betetőzésére irányuló szlovák nemzeti akaratnak", s hogy „a szlovák önrendelkezési folyamat teljesen természetes és legitim".

A valóságban egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: Csehszlovákia felosztásának indítékai cseh részről mások voltak, mint szlovák részről, miközben minden szempontból a cseh fél volt az erősebb, tehát övé a nagyobb felelősség is. A két fél indítékai, jellegükből adódóan, nagyon nehezen hozhatók közös nevezőre. A nacionalizmus, úgy tetszik, nem az: ha a cseh és a szlovák indítékokat ennek alapján akarnók egybevetni, oly mértékű általánosításra kényszerülnénk, hogy neghatározása tartalmilag úgyszólván üres lenne. Elégedjünk meg tehát annak igazolásával, hogy az állam felbomlásának a két fél (pontosabban a két félnek az 1992-es júniusi választásokból győztesen kikerült felelős politikusai) egyaránt okozója volt, de más-más módon, más-más indítékoktól vezérelve. Abban is biztosak lehetünk, hogy az állam felbomlásáért viselt politikai felelősség mértéke nem feltétlenül arányos az arra irányuló törekvés látható (vagy inkább hallható) voltával. Az egyik félnek ugyanis módjában áll, hogy teljes passzivitásával, a másik fél által felvetett problémák komolyságának elbagatellizálásával akaratlanul, vagy akár tudatosan is, a másik felet erőfeszítései fokozására ingerelje, s megvárja, hogy a dezintegráció művét bevégezze helyette is. A cseh-szlovák válás tapasztalata azt mutatja, hogy ez a magatartás az erősebbik felet jellemzi, mely akkor is cselekszik, ha nem cselekszik. Passzivitása (vagy netán csak csekélyebb aktivitása), habozása és időhúzása legalább annyira fontos tényező, mint a gyengébbik fél serénysége és fokozódó retorikája. Persze a gyengébb" és az „erősebb" viszonylagos és problematikus fogalmak; a döntő itt az, melyik fél tekinti, illetve mutatja magát gyengébbnek azzal, viselkedik (például jobban ragaszkodik a kapcsolatok olyan külső jegyeihez, mint a protokoll formaságai, hajlamosabb a civakodásra, sőt a valóság paranoiás észlelésére – például állandóan „ellenséges" összefüggésekre bukkan ott is, ahol ilyenek nincsenek stb. stb.)

A „gyengébb" és az „erősebb" többé-kevésbé szubjektív különbsége különösen nagy hangsúlyt kap olyan időszakban, amikor két – nemzeti vagy regionális -entitás együttélésében válság mutatkozik. Az olyan egyenlőtlenség bármifajta intézményes megoldása – akár egy igazságos, kiegyensúlyozott föderáció révén is –, melyet a magát megkárosítottnak gondolt fél mint egyenlőtlenséget él meg, kevés sikerrel kecsegtet.

Így például az erősebbik fél olyankor fog „nem cselekvéssel cselekedni", amikor ki akar bújni a politikai felelősség alól (végül is sohasem lehet teljesen kizárni egy döntés esetleges jövőbeni káros következményeit), viszont képtelen elszalasztani bármit is, ami közvetlen nyereségnek ígérkezik. Az ilyen magatartás főként akkor jár sikerrel, ha a másik fél a maga indítékát vagy indítékait különösen sürgetőnek érzi, s érzelmileg hevesebben éli át, ami a másik félnek higgadtabb számításra és sikeresebb manipulációra ad lehetőséget. S ebben az egyik (a cseh) fél ügyesebbnek bizonyult.

A politikai nemzet hiánya

Csehszlovákia azért eshetett szét, mert fennállásának hetven éve alatt a közös állam képtelen volt arra, hogy a csehekből és szlovákokból (s természetesen a magyarokból, korábban pedig a németekből és a ruszinokból) politikai nemzetet kovácsoljon a szó nyugat-európai értelmében. Szétesése ezért lehetséges volt, de nem szükségszerű, mivel paradox módon éppen 1989 után nyílt először reális lehetőség egy ilyen „polgári nemzet" kialakulására. Viszont alighanem az is igaz, hogy a nyilvánosság nem csekély része számára – mindkét köztársaságban – ez már túl későn jött. Az együttélés akarata mindkét nemzetben eléggé elkopott, s ezt csak tetézte az együttélésük során felgyülemlett számos félreértés, balfogás, útvesztés (a két nemzet fejlődésének közismert modern kori aszinkronitása). Annál nagyobb volt a politikusok felelőssége, akiktől elvárható lett volna, hogy – figyelembe véve mindenekelőtt a szélesebb geopolitikai összefüggéseket – képesek lesznek felülemelkedni az egyik vagy másik oldalról jelentkező csalódás, hálátlanság, szemrehányások, sértődöttség és gyanakvás – s mindenekelőtt a kölcsönös türelmetlenség – puszta érzésén és hangulatán.

Hadd emlékeztessünk arra, hogy a csehszlovák állam a parlamenti választások évének utolsó napján szűnt meg létezni. A politikusok, ahogy ez már szokás, győzni akartak – s ezt csak a választópolgárok segítségével tehették, akik olyanok, amilyenek. Akik éppenséggel már torkig voltak a több mint két éve tartó, vég nélküli tárgyalásokkal, a fáradtság és a csalódás többé-kevésbé tisztázatlan, mindazonáltal erőteljesen jelentkező érzéseivel.

A két világháború közti Csehszlovákia alkotmányban rögzítette a „csehszlovák nemzet" fogalmát. Ez a fogalom úgy is felfogható volt (s olykor még ma is úgy értelmezik) – hála a „trónra emelt filozófus" T. G. Masaryk ködszerű magasztosságának és kisugárzásának –, mint amely magában hordja annak ígéretét, hogy az állam polgári alapon való meghatározása a nemzetalapú meghatározás fölé emelkedik, vagyis hogy „az egyes etnikumokhoz tartozók nemzeti (etnikai) nemzete" helyett kialakul a „valamennyi polgár politikai nemzete". A „politikai nemzet" köteléke nem természeti vagy történeti adottságokon alapszik, hanem a közös jövő akarásán, a jövő közös vízióján, melynek feltétele a jogrend, az állam alapintézményei, s végső soron a közös szimbólumok iránti lojalitás. Az első csehszlovák köztársaság tényleges viszonyainak józan elemzése azonban sajnos kizárja a csehszlovakizmus ilyen jellegű pozitív értelmezését.

A kétágú, de egytörzsű nemzet fogalma, még ha eredetileg azt Masaryk személy szerint politikai (polgári) értelemben fogta is volna fel, 1918 – vagyis az állam megalakulása – után nem vált valósággá, bár 1926 és 1929 között (a világgazdasági válságig illetve Hitler fellépéséig) némi reményteli fejlődés tapasztalható volt. Mind a csehek – akik a felelősség nagyobb részét viselték –, mind a németek (három és fél milliónyian voltak, tehát többen, mint a szlovákok abban az időben) képtelenek voltak túllépni a múlt terhein, mindenekelőtt azon a tényen, hogy a németek akaratuk ellenére, a Saint-Germains-i békekonferencia döntése nyomón váltak a csehszlovák állam részévé. A csehországi németektől való félelem volt az oka, hogy a csehek éberen vigyázták a szlovákoknak a nemzeti önállóságra (autonómiára), annak politikai kifejezésére irányuló legszelídebb törekvéseit is – hisz akkor, úgymond, a németek ugyanezt követelhetnék a maguk számára is!

Mindehhez társult a csehek részéről az a várakozás – melynek azonban csak ritkán adtak hangot –, hogy a szlovákok mindinkább hasonulni fognak hozzájuk, majd pedig teljesen összeolvadnak velük. Vagyis a fiatalabb testvér utoléri az idősebbiket. A felvilágosult-progresszivista látásmódnak megfelelően a csehek és a szlovákok között meglévő vallási, kulturális, társadalomlélektani különbségeket Prágában úgy értelmezték, mint kamaszkori sajátosságot, vagyis mint a kifejlett és a kevésbé fejlett különbségét. A szlovákok ebben a magatartásban mindig is egy számukra elfogadhatatlan, fölényeskedő paternalizmust láttak, mely sértette őket. Főleg a szlovák katolikusok hangsúlyozták állandóan a szlovák másságot, de nem mint elmaradottságot (az ő szemükben inkább az istentagadó csehek tűntek és tűnnek elmaradottnak).

Az 1938-as müncheni diktátum óta egészen 1989 novemberéig teljesen hiányoztak a politikai nemzet kialakításának feltételei. A háború utáni rövid (1948 februárjáig tartó) időszak sem kedvezett ennek: két és fél millió szudétanémet kitelepítésével (kiűzésével) a nyílt, agresszív cseh nacionalizmus elérte eddigi csúcspontját. Ráadásul 1946-ban, az utolsó, viszonylag szabad választásokon a csehek inkább a baloldalra, míg a szlovákok inkább a jobboldalra szavaztak, így Szlovákiában már 1947 őszén lezajlott „Február" (az 1948-as „coup de Prague") prágai rendezésű főpróbája.

A „prágai tavasz" valamennyi reformjából és reformkísérletéből formálisan csak az állam föderatív elrendezése maradt meg. Ez magyarázza azt a meglepő körülményt – ami azonban teljes valójában csak 1989 novembere után mutatkozott meg –, hogy az 1968 októberében kihirdetett föderációt a cseh nyilvánosság makacsul úgy fogadta, mint az augusztusi megszállás, az ún. normalizáció, vagyis a megszálló rendszer termékét a divide et impera jól ismert elvének szellemében.

E csúsztatás persze korábban is létező, hosszú távú feltételekre épült: a cseh nyilvánosság mindig is előnyben részesítette az egyközpontú államot, így az 1968 tavaszán és nyarán megfogalmazott szlovák igényeket legjobb esetben egyfajta előzékeny rezignációval fogadta. („Ha már egyszer annyira ragaszkodnak a föderációhoz, hát legyen nekik...") Bár a föderalizáció előkészítése a demokratikus reformok részeként már a „prágai tavasz" kezdetétől folyamatban volt, a megszállás és a föderalizáció időbeli egybeesése (a föderáció ünnepélyes kihirdetésére két hónappal az augusztusi megszállás után került sor) megerősítette abban a meggyőződésében, hogy a föderáció ördögi (ti. brezsnyevi) találmány. Husák és Bil'ak személyét pedig – érthető módon, de megbocsáthatatlan általánosítással – a szlovákok és a quislingek szerepével azonosította.

A föderáció azonban a kommunista párt hatalmi monopóliumán alapuló rendszerben egyáltalában nem működhetett: a köztársasági szervek illetékességi körének nagy részét két év után vissza is vették. Számos becsvágyó szlovák számára (a politikai igazoltatások Szlovákiában egészében véve simábban, egyfajta családi, nemzeti szolidaritás jegyében zajlottak) azonban a föderatív elrendezés pusztán formális maradványai is sokkal több karrierlehetőséget kínáltak, mint a végeszakadatlan tisztogatásokban magukat emésztő cseheknek. A nemzeti jövedelem nagyarányú, bár hivatalosan elbagatellizált újraelosztása a szlovák fél javára ugyancsak a föderáció mellett szólt (Csehországban persze ellene), noha indokolatlanul, hiszen az áttekinthetetlen hatalmi rendszerben ugyanazt föderáció nélkül is minden további nélkül megtehették volna.

Az utolsó húsz évet tehát Csehország úgy élte meg, mint az általános leépülés időszakát, annak ellenére, hogy sokan képesek voltak alkalmazkodni hozzá, sőt hasznot húzni belőle. Szlovákiának ugyanez az időszak egy általános, nem csupán anyagi fellendülés korát, az iparosítás, az urbanizáció betetőzését, a nemzet szociológiai kiteljesedését jelentette.

A csehek és a szlovákok ezzel az utolsó két évtizedről szerzett, teljesen eltérő, egymás számára nem csupán ismeretlen, de alighanem kölcsönösen megismerhetetlen érzéssel indultak neki a közös állam fennállása utolsó három évének. Mint már mondtuk: tárgyilagosan nézve először nyílt lehetőségük arra, hogy a siker reményében keressék meg a kölcsönösen előnyös együttélés intézményes formáit, a politikai nemzet kialakításának feltételeit. Szubjektíve azonban mindehhez már nem volt elég türelmük és akaratuk, s még kevésbé voltak képesek megérteni egymás különböző múltbeli tapasztalatát, ebből adódó eltérő jövőképét, reményeit és félelmeit. Túlságosan is önmagukba merültek, figyelmüket saját csalódásaikra, a számonkérés és a bűnbakkeresés sajátos módjaira összpontosították. Újonnan választott politikai képviseleteik ebben túlnyomórészt megerősítették őket. így történt, hogy 1989 novembere után csak kevesen sejtették, milyen súlyos problémák tornyosulnak a közös állam előtt. Ha az emberek legalább az általánosság szintjén tudatosították volna a fenyegető válságot, felkészülhettek volna rá, és nagyobb ellenállásra lettek volna képesek vele szemben.

Annak, hogy a csehek és szlovákok nem alkottak közös politikai nemzetet, történelmi okai vannak. Legújabb oka pedig a polgári társadalom attribútumainak hiánya volt az elmúlt évtizedek során, mely társadalom iránt mindkét nemzet tagjai lojalitást érezhették volna: hiányzott a mindenki által méltányolt jogrend, a legitim intézmények, az államiság mindenki által tisztelt szimbóliumai, az általánosan elfogadott politikai egyéniségek. Légüres térben nem jöhet létre, még ha meg is lenne a hozzá való akarat, politikai nemzet.

Mire ezt a légüres teret 89 novembere után elkezdték kitölteni a legitim demokratikus intézmények és kialakult volna az általánosan elfogadott jogrend, az akarat már gyengének bizonyult.

Szlovákia: nacionalizmus vagy balos-nemzeti populizmus?

A nemzeti érzés egyes megnyilvánulásai a mai Szlovákiában sok szempontból a cseh nacionalizmus 100–150 évvel korábbi megnyilvánulásaira emlékeztetnek. Ezt az egyébként jellegzetesen közép-európai jelenséget „staféta-jelenségnek" is nevezhetnénk. A németek nacionalizmus-fogalmát a múlt század elején átveszik a csehek, akik azt kezdetben a velük szembeni védekezésre, ellenállásra használják, később (1945 után) pedig ellenük fordítják. A nacionalizmus gyúelegye a németeknél, a Napóleon által meghódított német világban két összetevőből állt össze: egyrészt a nemzet herderi felfogásából, mely szerint a nemzet valami lényegében (szélső esetben természetileg) adott, másrészt a francia forradalom nagy gyúhatású „une et indivisible" – „Minden németet (csehet, szlovákot...) egy nemzeti államba!" – eszményéből. Ha azt vesszük, hogy a németellenes cseh nacionalizmus korábban paradox módon a német nacionalizmus utánzata volt, egyáltalán nem meglepő, hogy a szlovák nacionalizmus is sok mindenben a cseh nacionalizmust követi.

A kommunizmus bukása után azonban a szlovák nyilvánosság jelentős része az effajta nacionalizmusra nem fogékony. Úgy vélem, az állam felbomlásának sokkal inkább csak kulisszája volt, semmint főszereplője. Inkább retorika volt, semmint olyan tárgyi tartalom, melyet a két nemzet a politikusokon és a médiákon keresztül egymásnak üzent. Ugyanakkor tény, hogy maga ez a kulissza (például Tiso, a Hitler kegyelméből 1938 és 1945 között átmenetileg fennállt szlovák állam 1947-ben kivégzett elnöke sírját körülálló hívek, a csehszlovák állami zászló elégetése a pozsonyi főtéren az állami ünnepnapon stb.) a szakmailag gyenge, szenzációhajhász, sőt kárörvendő televíziós híradás jóvoltából akkora jelentőséget kapott, hogy a felháborodott cseh néző egész látókörét betöltötte. Nem egy esetben történt így – különösen a cseh hírközlő eszközök szerették felfújni a szlovák nacionalizmus egy-egy megnyilvánulását, kiszolgálva a szlovák hitszegés és hálátlanság bizonyítékai iránt megnyilvánuló cseh keresletet.

Valamennyi szlovák politikai párt céljának tartotta az állam föderatív elrendezésének megreformálását. El kívánták távolítani a föderációnak a normalizácia idejéből származó torzulásait, visszaállítva annak eredeti, 1968-as állapotát, esetleg lazább formában, a köztársaságok nagyobb önállóságát erősítendő.

A populista Mečiart 1991 áprilisában felváltó kereszténydemokrata Ján Čarnogurský kormányra jutását követően került előtérbe az a felfogás, hogy a föderációt tulajdonképpen újra kell alapozni, éspedig (eltérően az 1968-astól) a köztársaságok akaratán alapuló „államszerződés" révén „alulról építkezve". Fenntartva azt az igényt, hogy a föderáció illetékességi köréből nagyobb részt kapjanak a köztársaságok, Čarnogurský bejelentette a föderáció távlati, az ezredforduló körül – miután az Európai Unió megnyitotta kapuit Csehszlovákia előtt – esedékes felbontására vonatkozó szándékát. Eszerint az elképzelés szerint az egyesült Európában – hogy a szlovák füleknek oly jól csengő szavait idézzük – Szlovákiának saját „csillaga" és „saját széke" lesz. Csak a Szlovák Nemzeti Párt törekedett (az utolsó választásokon szerzett 8%-os szavazatarányával) az állam azonnali feloszlatására.

Valamennyi elképzelés, mely a föderációnak a köztársaságok javára történő megreformálását célozta, a cseh oldalon az értetlenség és elutasítás falába ütközött, függetlenül e javaslatok valóságtartalmától. A cseh unitarizmus (centralizmus) hitvallásának lényegi vonásához a továbbiakban még visszatérek. Az értetlenségnek és az ellenszenvnek mindazonáltal volt egy racionális eleme: a gazdasági átalakítás módjára és ütemére vonatkozó cseh elképzelés Szlovákia számára aligha volt elfogadható – s ugyanígy volt fordítva is. Szlovákián végül olyan érzés lett úrrá, hogy a reformot kizárólag cseh méretre szabták, a föderáció keleti harmada képtelen lesz tartani a lépést, s Prága hallgatólagosan azzal számol, hogy inkább feláldozza, semmint az átalakítás módját hozzá igazítsa.

A hadiipar átállításának átgondolatlan, kellően nem előkészített erőltetése, melyet Havel (mára már helyére tett) idealizmusa ösztönzött, szinte csak Szlovákiát sújtotta. A privatizáció a Cseh Köztársaságban, ahol a korábbi időkből fennmaradt a (később államosított) apró üzemek, kisebb műhelyek sűrű hálózata, sokkal gördülékenyebb volt, mint Szlovákiában. Itt voltak területek, ahol szinte nem volt mit magánosítani – a szocialista iparosítás jegyében odatelepített, jobbára nehézipari (hadiipari) monstrumokat rendkívül nehéz lesz valaha is privatizálni.

Így például a munkanélküliség mértékének növekedése Szlovákiában kezdettől fogva magasabb volt, mint Csehországban: a végén már a csehországinak kétszeresét-háromszorosát tette ki. Cseh oldalon ugyanakkor semmivel ki nem érdemelt előnyként jelentkezett a német és osztrák szomszédság: a csehországi átlagon leginkább javító legalacsonyabb munkanélküliség a Cseh Köztársaság nyugati határai mentén volt, s van ma is. Vajon milyen lenne ez az arány, ha a Cseh Köztársaság szomszédai Lengyelország, Ukrajna és Magyarország lennének?

A cseh reform stratégái a szlovák lemaradást a szocialista mentalitás, a paternalista állam maradványainak számlájára írták, de ebben, úgy tetszik, csak részben volt igazuk: ezek a kétségtelenül létező csökevények a „cseh" reform nyomása alá került Szlovákiában éppen az így kialakult nehezebb gazdasági és szociális helyzetben éledtek újjá. Csupán idő kérdése volt, mikor indul meg a két köztársaság politikai erőviszonyainak eltávolodása egymástól. Sokáig fognak még vitatkozni azon, mi volt az ok, és mi volt az okozat: az érzéketlenül, központilag megfogalmazott, főleg a cseh érdekeket szem előtt tartó reform okozta-e Szlovákia balracsúszását, vagy belső okok miatt, a túlsúlyban lévő baloldali mentalitás (mindenekelőtt a paternalista állammal kapcsolatos elvárások) következtében nem tudott Szlovákia lépést tartani a cseh reformmal.

Ez utóbbi okfejtés javára szól, hogy a cseh tartományokhoz képest Szlovákiában az iparosítás mintegy száz éves késésben volt, s a totalitárius, gondoskodó állam védőernyője alatt ment végbe. A csehek már a múlt évszázadban megértették, hogy az iparosítás és annak vívmányai szükségszerűen áldozatokkal járnak –,a szlovákokat viszont a szocialista iparosítás elkényeztette, s gondoskodó állam híján az átalakítás következményeit kezdettől fogva fájdalmasabban élték át.

A föderáció formájáról, az illetékességi köröknek a föderáció és a köztársaságok közötti megosztásáról zajló vita így a gazdasági átalakítás formájáról, s főleg üteméről folyt tovább. Aligha kétséges, hogy egy ilyen átalakítás, különösen a kommunista rendszer bukását követő helyzetben, leghatékonyabban és leggyorsabban egy helyről vezényelhető, azonos elvek és módszerek szerint, mellőzve mindenfajta helyi vagy egyéb sajátosságokat, kivételeket. A rendszerszerűség követelményével összeegyeztethetetlen például a hatékony regionális politika, mely korrigálja a piac önműködését, miközben gyengíti a piaci mechanizmusok hatékonyságát. Bizonyos körülmények között a piaci mechanizmusok maximális hatékonyságára vonatkozó érdek ellentétbe kerülhet az ország integritásának érdekével.

Minden attól függ, mennyire tágan vagy szűken értelmezzük a posztkommunista társadalom átalakítását: túlsúlyba kerül-e a gazdasági szempont, minden mást (így az állam belső elrendezését, a centralizmus mértékét, a szubszidiaritást, a civil társadalom fejlődését stb.) háttérbe szorítva. 1989 novemberét követően mindinkább egy szűken vett gazdasági felfogás vált uralkodóvá, mely látványos (például makroökonómiai) eredményeket hozott ugyan, de ennek másutt vagy máskor alaposan meg kellett fizetni az árát. Prága a gazdasági reform sokkterápiás módszere mellett döntött, melyet csakis „kíméletlenül", a helyi sajátosságok figyelembevétele nélkül lehet végrehajtani. Ilyen helyi – igaz, területileg eléggé kiterjedt-sajátosságot képviselt a maga eltérő gazdasági és szociális szerkezetével Szlovákia is (akárcsak néhány morvaországi tájegység). A föderáció formájáról, mindenekelőtt az illetékességi körök elosztásáról folytatott vita így jobbára arról szólt, mennyire veendő tekintetbe Szlovákia, hogyan kellene módosítani, netán lassítani a csehországi átalakítás ütemét.

Ebből is nyilvánvaló, hogy a szlovák kifogások (gyanúsítgatások, szemrehányások) sokkal inkább Prágának (a „pragocentrizmusnak") szóltak, azokat inkább a szövetségi szervek székhelyének címezték, semmint Csehországnak és a cseheknek. A cseh és a szlovák köztársasági kormány közötti viszony (beleértve a személyes kapcsolatokat is) összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a szlovák és a szövetségi kormány közötti. Az alkotmányos tényezőket és az egyes tisztségviselőket gyakran érte a „föderációs arrogancia" vádja, lehettek azok csehek vagy szlovákok. Általában elmondható, hogy a nyugati országrész irányában szlovák részről megmutatkozott bizalmatlanság, kifogások, ellenséges érzület összességében inkább a föderáció alkotmányos szerveire és tisztségviselőire vonatkozott, nem pedig a csehekre mint olyanokra.

Ezzel kapcsolatos az a paradoxon is, hogy a szlovák érdekek nem a cseh, hanem az úgymond csehszlovák érdekekkel találták magukat szembe, mivel a cseh fél a maga érdekeit közvetlenül az állam egészével, a föderáció érdekeivel azonosította. Mint a Cseh Köztársaság kormánya elnökének nem kevés gondom volt ezzel a széles körben elterjedt magatartással: a közös állam nyugati térfelén senkiben még csak fel sem merült, hogy a szövetségi szervekkel cseh alkotmányos szerv is vitába vagy konfliktusba keveredhet, ilyesmit csak a szlovák szervek részéről tartottak elképzelhetőnek. A „cseh érdekeket" Csehországban automatikusan az állam egészének érdekeivel azonosították: mígnem az unitarista optikához szokott csehek kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy léteznek valamiféle, általuk leginkább irracionálisnak vélt szlovák érdekek, ám elutasították, hogy léteznének külön cseh érdekek – számukra ezek abszurdnak, mesterségesnek tűntek. A cseh nyilvánosság alighanem elfogadta volna, hogy az újraelosztásban Szlovákiának kedvezzenek, de csak addig a pontig, amíg a szlovák fél nem kezdi hangoztatni saját, az állam egészének érdekeitől különböző érdekeit.

E paradoxon csattanója az a felismerés volt, hogy a szlovák fél mindenfajta határozott cseh érdekre való hivatkozást üdvözölt, mivel az megbontotta a cseh és a föderális érdekek hallgatólagos, ezért más módon nehezen bizonyítható azonosságát.

Itt most nem az a döntő, vajon a cseh érdekek kifejezésre juttatásának képtelensége, az ettől való húzódozás egy nem tudatosított, „ártatlan" cseh terjeszkedésnek, vagy éppen ellenkezőleg, a cseh azonosságtudat, a sajátságosan cseh érdekek tudatosítása hiányának volt-e a következménye. A lényeg az, hogy a föderáció keleti része azt csakis cseh terjeszkedésnek értelmezhette.

Abban, hogy a föderáció formáját, a csehekkel való együttélés mikéntjét illetően a megegyezés végül is lehetetlenné vált, szerepet játszott a cseh és a föderális érdekek azonosítása is, de nem önmagában, hanem csak miután a szlovák nacionalista-populista retorika beépítette a maga szótárába. Nem könnyű eldönteni, mennyiben táplálkozott ez a retorika (tisztán nacionalista elemeivel) saját forrásból, s mennyiben váltotta ki azt a szlovák magatartásra adott cseh válasz. Mindazonáltal úgy tűnik, inkább a szlovák politikai kultúra színvonalával, a szlovák önértékelés alacsony szintjével, s általában a környező világhoz való specifikus szlovák viszonyulással magyarázható, s kevésbé a csehekhez való viszonyukkal. Ami a valóban autentikus nacionalista magatartást illeti, Szlovákiában az inkább a magyarok, semmint a csehek ellen irányult.

A szlovák nyilvánosság máig nagyobb érzékenységet mutat a politikai populizmus iránt, mint a cseh. Szlovákiában a kormányzás tekintélyelvű módszerei ma is kisebb ellenállásba ütköznek, mint Csehországban (ez a különbség viszonylagos, nem pedig abszolút).

Ez azzal függ össze, hogy a szlovákok nemzeti, s még inkább „állami" önértékelése nagyon alacsony, gyakori a szlovákokra, Szlovákiára úgymond sorsszerűen kimért sérelmekből fakadó önsajnálat, mely olykor közel jár a paranoiához: ilyen a különböző összeesküvések emlegetése (Prága, Budapest, München, New York között, különféle változatokban), melyek célja ártani Szlovákia jó hírnevének a világban (legtöbbször azzal, hogy szlovák újságírókat azért fizetnek, hogy Szlovákiáról torz képet fessenek). Az ilyen mendemondák, bármennyire is csak néhány populista politikus fabrikálása, a nyilvánosságban mindig elég széles hallgatóságra találnak. A kollektív szlovák öntudat hiányos volta, melyet a populista vezérek verbális erőfitogtatással igyekszenek pótolni, az a nagyfokú hiszékenység, ahogyan sokan bedőlnek a különböző szlovákellenes szövetkezésekről szóló koholmányoknak (lám, ez is bizonyítja, valamit terveznek Szlovákiával!), jelenleg alighanem Szlovákia egyik legnagyobb hátulütője.

Mindez a Szlovákiát gyakran előítéletekkel kezelő, iránta nem túl nagy érdeklődést mutató cseh nyilvánosságot és cseh politikát meglepetésként érte. A totalitás évtizedei alatt sok pozitív emberi képességet kíméletlenül elfojtottak, ugyanakkor számos – általánosan emberi vagy sajátságosan cseh illetve szlovák – hiányosságot kíméletesen eltakartak (s ugyanakkor másokat teremtettek vagy tápláltak). Az embereket abban az illúzióban ringatták, hogy semmi ilyesmi nem létezik. Így az illúziókból való ébredés sokakban csalódást váltott ki, melyet képtelenek voltak elviselni.

A szlovák magatartás a föderáció gyengébb, s főleg kevésbé öntudatos felének magatartása volt. Ezt nacionalista retorikával kompenzálták, anélkül, hogy a cseheket valóban ellenségnek tartották volna (melynek híján viszont elképzelhetetlen bármiféle nacionalizmus). Az ellenséget a magyarokon kívül főleg a „föderáció", „Prága" – ezek voltak a csekély megértést mutató centralizmus pótszavai -képviselték.

A nacionalista retorika szócsövévé gyakran a múlt rendszer emberei váltak, akik hangos retorikával átmentették magukat, újrahelyezkedtek, sőt feljebb léptek. Egy olyan környezetben, melyben a privatizáció számos objektív és szubjektív okból nehezen haladt előre, egyéb lehetőségük nem is volt. Más helyzetben a szlovák nacionalizmus is gyengébb lett volna. Csehországban a „régi struktúrákból" szép csendben sikeres vállalkozók lettek. Mellékesen pedig szítják a németektől való félelmet.

Csehország: nacionalizmus mint a gazdagabbak lázadása?

Csehszlovákia két utódállama nagyobbikának és erősebbikének mindmáig nincsen egyszavas neve, s a láthatáron sem mutatkozik e kérdésben közmegegyezés (Česko? Bohemie? Čechie?). A köznyelvben nincs kifejezés arra, hogy például egy tengerparti üdülésről hová megyek haza: azt, hogy „a Cseh Köztársaságba", aligha mondhatjuk. A szkeptikusok, akik képtelenek belenyugodni Csehszlovákia felbomlásába, ebből messzemenő következtetéseket vonnak le: micsoda létező az, amelynek nincsen neve? Óvatosabb politikusok nem azt mondják, „Csehországban", hanem hogy „Csehországban, Morvaországban és Sziléziában", vagy „a cseh tartományokban", nehogy a megsértődött morvák és sziléziaiak pár év múlva maguk is külön nemzetek akarjanak lenni – amivel a Morva Nemzeti Párt vezetői fenyegetőznek –, s újabb válásra kényszerüljünk.

Zavar támadt az államünnep körül is: 1918 október 28-hoz, Csehszlovákia megalakulásához kapcsolódjék-e továbbra is, dacára a cseh-szlovák kölcsönösség felbomlásának? Vagy inkább a korai cseh történelem tiszteletre méltó cseh hercegéhez, szent Vencelhez (907–929), akit korábban a München utáni protektorátus kollaboráns vezetői tettek meg a csehség szimbólumának? Vagy kézenfekvő és pragmatikus megoldással tegyük át az államünnepet január elsejére, amikor is az új állam megszületett?

Az állam elnevezése, az államünnep és az állami szimbólumok a nemzeti azonosság attribútumaiként a múltban a csehek (morvák, sziléziaiak) számára rendkívül fontos kérdésnek számítottak. Vajon még ma is azok? Néha úgy tűnik, nem. Csehszlovákia fennállása utolsó évének végén egy neves kommentátor így vélekedett az új cseh állam nemzeti és állami identitásáról: „...az embereket más dolog érdekli. Az, hogy jól éljenek. Normálisan, anyagi jólétben. Hogy elviselhető levegőt szívhassanak, s meg tudják valósítani személyes vágyaikat." Amennyiben ez nem csupán csalóka látszat, úgy nyilvánvaló, hogy ez a nemzeti és állami léthez való tárgyilagos, érzelem- és problémamentes viszonyulás összefügg azzal a móddal, ahogyan Csehszlovákia felbomlására sor került.

Vagyis Csehország mint nem kívánt gyermek? Valóban a szlovákok hozták volna létre, ahogy 1992–1993 fordulóján Csehországban keserűen emlegették? Csak azért létezne a Cseh Köztársaság, mivel Csehszlovákia nincs többé?

Valóban, Csehszlovákia felbomlása összefüggött a csehek, a morvák, a sziléziaiak tisztázatlan viszonyával saját identitásukhoz. Ennek tisztázatlansága, s mindenekelőtt az attól való ódzkodás akár a cseh nacionalizmus hiányát is tanúsíthatná. Csakhogy ez így túl egyszerű lenne.

Mint említettük, a föderáció működésével kapcsolatos szlovák panaszok a föderáció szerveire és ezek vezetőire vonatkoztak, nem pedig a Cseh Köztársaság szerveire és képviselőire. A cseh-szlovák viszony nem volt szimmetrikus. A csehek sokáig Csehszlovákia egészével éreztek azonosságot, s elég nehezen szoktak hozzá, hogy saját köztársaságukkal azonosítsák magukat. Ahhoz viszont, hogy a föderációt alulról újra fel lehessen építeni – márpedig ez volt valamennyi szlovák követelés közös nevezője –, az kellett, hogy azt a föderáció mindkét alkotóeleme akarja. A cseheknek a föderáció egészével való azonosulását Szlovákiában úgy értékelték, hogy az a csehek részéről a cseh azonosságtudat, a cseh állammal való azonosulásuk hiányát, mindenekelőtt pedig a szlovákok sajátosságának, államiságának lebecsülését bizonyítja, abban egyfajta, számukra elfogadhatatlan paternalizmus megnyilvánulását, s annak bizonyítékát látták, hogy a csehek felfogásában Csehszlovákia csak egy „meghosszabított Csehország". A csehek közvetlenül föderációban gondolkodtak (Szlovákiában ezt úgy értették, hogy „egy-központú államban"), a szlovákok viszont döntően köztársaságokban (vagyis cseh nézőpontból nemzeti, nacionalista, sőt egyenesen szeparatista módon). A csehek nem voltak képesek – vagy pedig elutasították –, hogy a szlovákokkal „szimmetrikus" partneri kapcsolatot, illetve a cseh államisághoz pozitív viszonyt alakítsanak ki, mert mindenekelőtt a szélesebb, csehszlovák államisághoz érezték magukat tartozónak. A cseh államiság igenlése ugyanis azzal lett volna egyértelmű, hogy a föderáció szintjéről visszalépnek a köztársaságok szintjére, és elismerik, hogy a föderációt voltaképpen (újra) létre kell hozni, mivel a totalitárius rendszerben az csak Potyemkin-falu, merő formaság, kulissza volt, s más nem is lehetett.

Csehszlovákia felbomlásának megértéséhez az egyik kulcsot e cseh magatartás okainak elemzése kínálja. Az ún. csehszlovakizmusnak, az első csehszlovák köztársaság hivatalos elméletének – miszerint a csehek és szlovákok egyetlen nemzetet alkotnak, mely két ágból tevődik össze – maradványaira való hivatkozás csak részben jelent magyarázatot. Ez a kezdettől fogva kétes elmélet nemcsak már rég nem volt használatos, de a hatvanas években (a liberalizáció időszakában) mind cseh, mind szlovák oldalon végérvényesen el is vetették. A széles tömegekben egyébként sem tudott soha gyökeret verni.

A „cseh" és a „csehszlovák" azonosításának egyik hosszú távon ható oka az egyközpontú állam optikája volt, mely a cseh lakosság nagyobbik részét jellemezte. Ennek történelmi gyökerei vannak. A cseh tartományok határai Európában egyedülállóan stabilak, s a mintegy ezeréves ismert cseh történelem egész folyamán Csehország vitathatatlan központja, fővárosa, a szellemi hatalom székhelye Prága volt. Havel székhelye ma néhány méterre van attól a helytől, ahol 884–885 körül az államalapító I. Bořivoj székelt. Csehországban (leszámítva Morvaországot és Sziléziát!) nem alakultak ki, és ma sem léteznek természetes régiók. Ennek az a magyarázata, hogy Prágával szemben más lehetőség soha nem merült fel, az említett kettős stabilitás következtében nem volt egyetlen vetélytársa sem, nem alakultak ki olyan vonzási központok, melyek körül egy-egy tájegység megszerveződhetett volna. Az államnak minden más belső elrendezése Csehországból, különösen Prágából nézve értelmetlennek, irracionálisnak tűnik, mely csak mint valamiféle esztelen partikularizmusnak (nacionalizmusnak) tett engedménnyel, esetleg az ily módon is hivatalokra pályázó helyi politikusok ambícióival magyarázható. Ez az unitarista optika önmagában se nem jó, se nem rossz, mivel természetes – problémává akkor válik, amikor a tulajdonképpeni Csehországon (vagyis a „Cseh Királyságon") kívüli területekre (így a „morva őrgrófságra") is vonatkoztatják.

Csakis ezzel magyarázható, hogy a közös állam elrendezéséről folyó csehszlovák tárgyalások idején valamennyi közvéleménykutatási adat szerint a csehek 35–40 %-a Csehszlovákia egyközpontú elrendezését részesítette előnyben – még az ún. „működőképes föderációval" szemben is, amelyen pedig a szlovákok elfogadhatatlan, központosított föderációt értettek. A cseh politikai képviselet jelentős részének magatartását ez a preferencia szükségképpen befolyásolta. A szlovák oldalon ebben jobb esetben a kérdés elbagatellizálását, rosszabb esetben szlovákellenes irányultságot láttak. Csehországban az emberek többsége egyszerűen képtelen megérteni, hogy az ország, az állam belső tagoltságából adódó problémákkal szembeni érzéketlenségük, a regionalitás iránti érzék hiánya úgy is értelmezhető – joggal vagy sem –, mint pökhendi centralizmus, uralomvágy, vagy egyszerűen mint pragocentrizmus.

Félő, hogy e cseh magatartás immár a Cseh Köztársaságon belül fog destabilizáló tényezőként megjelenni, nevezetesen egy Morvaországgal szembeni aszimmetria formájában (voltaképpen már ma is jelentkezik). A regionális önigazgatási szervek (a Cseh Köztársaságban a községek és a parlament között jelenleg nem létezik semmilyen köztes önigazgatási szint!) felállítására irányuló, főként morva követelések Csehországban úgy hivatalos mint nem hivatalos körökben bosszankodást, már-már ellenszenvet váltanak ki. A morvákat a szlovákokhoz hasonlítják, dualista, vagyis eleve szeparatista törekvéseket tulajdonítva nekik. Nem kizárt, hogy ilyenformán mindez önmagát beváltó jóslathoz vezethet. A csehek reagálásában jelenleg tapasztalható túlérzékenységet alighanem csak fokozza az a könnyedség, ahogyan az állam felosztására sor került.

A cseh állammal kapcsolatos nemtörődömség egy másik magyarázata a cseh nacionalizmus mai állapotában keresendő, melyet alapvetően az jellemez, hogy nem szembeötlő. Csehországban (s Morvaországban és Sziléziában) az emberek általában meg vannak arról győződve, hogy a nacionalizmus olyasvalami, amin már rég túl vannak. A cseh nacionalizmus eredetileg, amikor még a nyelvről mint a nemzet vehiculumáról volt szó, védekező volt és németellenes. Később, már jobbára politikai nacionalizmusként, Bécs-ellenes, illetve osztrák-ellenes volt, válaszul az Osztrák Birodalom (Ausztria–Magyarország) centralizmusára – arra, hogy e közép-európai államrendszer képtelen volt a nemzetiségi kérdés nagyvonalúbb kezelésére.

A cseh nacionalizmus a továbbiakban kétszer is olyan elégtételt kapott, mely legmerészebb álmait is túlszárnyalta: először, amikor az első világháborút lezáró békekötések a cseheknek ítélt területeket – a természetjogi és a történeti szempont számukra hihetetlenül kedvező összekapcsolásával – a maximálisan lehetséges határokig tolták. Másodszor pedig a második világháború után, amikor a győztes hatalmak elfogadták a csaknem három millió német kitelepítését (kiűzését) a kollektív bűnösség elve alapján.

A jóllakottak szunnyadó nacionalizmusa – leginkább így jellemezhetnénk napjaink cseh nacionalizmusát. Szunnyadó, mert reflektálatlan – az elmúlt fél évszázad alatt lehetetlen volt felvetni például a szudétanémetek kiűzésének problémáját, ma pedig nincs hozzá elég akarat és bátorság.

jóllakottságról egy másik értelemben is beszélhetünk. A második világháborúval kezdődően a csehek fokozatosan megszabadultak valamennyi „társbérlőjüktől", akikkel korábban közösen lakták az államot: a cseh zsidókat kiirtották a németek, majd a csehek deportálták a németeket, egy évvel ezelőtt pedig elváltak a szlovákoktól, s velük együtt a magyaroktól is. A két világháború közti, eredetileg soknemzetiségű Csehszlovákiából mára megmaradt a csehek (s a morvák és a sziléziaiak) – etnikailag úgyszólván megtisztított – nemzeti állama. A cseh-szlovák tárgyalások során a cseh fél paradox módon addig erőltette a Szlovákia számára elfogadhatatlan polgári elvet mint a különböző nemzetekhez tartozók közös államának legfőbb szervező elvét, mígnem létrejött a csehek egy nemzetű állama, vagyis a cseh nemzeti állam, és a szlovákok és magyarok szlovák állama. Így a csehek számára a polgári elv immár nem elérendő célt, kihívást, esélyt jelent, hanem pusztán tényleges állapotot – az előbbi paradox módon Szlovákiának jutott.

A nagy európai válságok a csehországi nemzetiségi viszonyokat két ízben is a csehek javára döntötték el – először kedvező határokat, végül etnikai homogenitást teremtve. Közvetve voltaképpen a legutolsó eseményt – Csehszlovákia szétesését – is egy összeurópai válság, a kommunista világ felbomlása hozta magával. A „történelem kegyének" is mondhatnánk, hogy e különben nagyon bonyolult problémákban ily parancsoló tekintéllyel döntött a csehek (s persze a morvák és a sziléziaiak) helyett és javára. Ám felmerül a kérdés, vajon mindez valóságosan is a javukat szolgálja-e, vagy csak látszólag. A kérdés ugyanis az, vajon a csehek (s persze a morvák és a sziléziaiak) készek-e szembenézni a jövő Európájának multikulturális jellegéből adódó (a bevándorlással, a menekültek és általában az idegenek jelenlétével, a romákkal stb. kapcsolatos) problémákkal.

A németek deportálásáról (1945–1947) a csehek máig nem akarnak tudomást venni, s Havelnek nem tudják megbocsátani, hogy 1989 novemberében amellett foglalt állást, hogy a cseheknek bocsánatot kell kérniük a szudétanémetektől, s nem csupán amiatt, ahogyan a deportálást végrehajtották, hanem a deportálásért magáért (mint elvért) is.

Nem meglepő, hogy a szociálisan nehezen alkalmazkodó romákhoz (magas bűnözési ráta) a nyilvánosság jelentős részének viszonya spontánul elutasító. Mélyen elgondolkodtató a különböző állami szervek készsége a roma-kérdésnek az emberi jogok alapokmányával ellentétes megoldására. E széles körben terjedő buzgalomnak a hatalom eddig még mindig gátat vetett, azonban az állampolgárság megszerzésére vonatkozó (az állam felosztásával kapcsolatban elfogadott) legutóbbi jogszabály a Szlovákiából Csehországba költözött és költözködő romákat már nyilvánvaló megkülönböztetésben részesíti. A roma-kérdés minden jel szerint a külföldet jobban foglalkoztatja, mint a cseheket, morvákat és sziléziaiakat – legalábbis ha azt nézzük, mekkora figyelmet szentelnek ennek. Nincs is megmondhatója, hányan élnek a Cseh Köztársaságban (nagyságrendileg „valahol" tízezer és millió között). Ők maguk inkább nem vállalják nemzetiségüket: a népszámlálási adatok a tizedrészüket sem mutatják ki.

Az idegenek – főleg a színes bőrűek – számának növekedésével a cseheknek komoly gondot fog okozni, hogy alkalmazkodóképességben elérjék legalább a nyugati átlagszintet. A mértéktartó és szorgalmas (bár a cseh viszonyokhoz képest hallatlanul vállalkozóképes) vietnamiakat, akiket azért hoztak az országba, hogy törlesszék a fegyverszállításokból felhalmozott adósságot, már az elmúlt rendszerben is megvetés fogadta, teljes elszigeteltségben éltek az országban. A csehországi rasszizmus egyelőre lappangó, de okosabb lesz, ha a legrosszabbul is számolunk – bár ilyen vonatkozásban a csehek valószínűleg semmivel sem állnak rosszabbul mint más, évtizedekig művi elszigeteltségben, zárt társadalomban élő nemzetek fiai.

A cseh nacionalizmus ma mindenesetre még kevéssé látható, nem nagyon hallat magáról. Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy sokáig nem volt aktualitása, felélesztése okafogyott volt, mivel Fortuna hosszú ideig a cseheknek kedvezett. A látszat valóban az, hogy a nacionalizmus már a múlté. De legjobb esetben is ez a múlt gondolatilag nem meghaladott, ezért bármikor visszaköszönhet.

Uralkodóvá vált az a megyőződés, hogy a cseh nacionalizmus sosem törekedett területi terjeszkedésre – ez igaz, egyetlen jelentős kivétellel: a nyugati határvidék elcsehesítését az ún. szudétanémetek kiűzése után egyfajta területi terjeszkedésnek is felfoghatjuk. Általában elmondható, hogy a cseh nacionalizmus célja megtartani mindazt, amit megszerzett, de csakis, s ez különösen manapság érvényes, a

„mieink" javára. Vagyis önmagát mind kifelé, mind befelé védekező jellegűnek, s így lelkiismeretét is tökéletesen tisztának hiszi. Ez viszont azt eredményezi, hogy az ország a világ helyett önmaga felé fordul, s fokozatosan elveszíti a szolidaritásnak azt az érzését, amelyen az európai civilizáció nyugszik. Ez az idegen elemek kizárásához, kollektív egoizmushoz vezet. Az individuális lélektanban ennek leginkább az autizmus felelne meg.

A kérdés tehát az, nevezhetjük-e a kollektív egoizmusnak ezt a nemét, mely egészében véve nem fektet különösebb hangsúlyt a világos nemzeti azonosságtudatra, minden további nélkül nacionalizmusnak. Hagyományos nacionalizmus-e az, ha például sem a kormány, sem a közvélemény a legcsekélyebb szolidaritást sem mutatja a külföldön élő csehek (a hazájukból elűzöttek, a nyugati emigránsok, a múlt században a volt Szovjetunió területére települt, ma hazatérni akaró csehek, legújabban pedig a Szlovákiában élő csehek) iránt?

A külső világgal szembeni elzárkózásra irányuló effajta törekvést regionalizmusként sem jellemezhetjük, bár e külső világ egy részét csehek alkotják. A regionális tudat alapja lehet ugyan nemzeti – például a skót, a katalán (de más, nem nemzeti) – identitástudat is, mely elfogadja az adott állam keretét és legitimitását. Másrészt viszont a nemzet, még ha egy szélesebb állam részét alkotja is, arra törekszik, hogy legitimitását önmagából vezesse le. A nemzeti mozgalom, a nacionalizmus ezért látensen mindig szeparatista.

A regionalizmus gyakran összefügg az állam különböző részei között a modernizációs folyamat következményeként keletkező illetve elmélyülő gazdasági egyenlőtlenség problémájával. A regionális politika azt jelenti, hogy az állam – elsősorban a megtermelt javak újraelosztásával – a piac spontán működésének következtében keletkezett egyenlőtlenségek minimalizálására törekszik, hasonlóan a szociális, faji vagy vallási megkülönböztetésből adódó hátrányok minimalizálásához. A regionalizmus a megtermelt javak nagyobb hányadára, nagyobb önállóságra tart igényt, decentralizációra, devolúcióra törekszik, de mindezt a létező államkereteken belül szeretné elérni. A regionális tudat olyankor vezet nacionalizmushoz és szeparatizmushoz, amikor az adott állam nem akar vagy nem képes hatékony regionális politikát folytatni, elveszti befolyását a gazdasági fejlődésre, így az iparfejlesztésre is, s ezzel lemond „perifériáiról". Vagy amikor ezek feladására tudatosan, a túlhajtott unitarizmus, centralizmus, vagy a piac és a piaci automatizmusok abszolutizálása következtében kerül sor (ami erősen emlékeztet a jelenlegi cseh politikára).

A nacionalizmus és a regionalizmus hagyományos kategóriái az utóbbi időben mind kevésbé kielégítőek. Új, szokatlan jelenségnek lehetünk tanúi: míg korábban a status quo megváltoztatására irányuló nyomás, sőt lázadás a szegényebb régióktól, nemzetektől indult ki, Jugoszlávia, a Szovjetunió (maholnap Olaszország, Kanada...) felbomlása a gazdagok, illetve a gazdagabbak „lázadásával" kezdődött. A tömegtermelésre épülő gazdaságnak a tudás erején (átgondoltabb szervezésen, kommunikáción, számítógépek alkalmazásán) alapuló gazdasággá való átalakulásával a minőségileg fejlettebb gazdasággal bíró régióknak nincs szükségük többé a fejletlenebb régiók munkaerő- és nyersanyagforrásaira, s ezektől eltávolodva igyekszenek tőlük szabadulni, mint afféle szegény rokonoktól, akik csak fékeznék őket a jólét ígéretével kecsegtető úton.

Úgy tűnik, Csehszlovákia felbomlásának oka egyrészt abban keresendő, hogy az elégedetlen szlovák régióban (Szlovákia nem tudott lépést tartani a gazdasági átalakulás ütemével) egyre több híve lett a nacionalista és szeparatista retorikának, másrészt abban, hogy a gazdagabb cseh régió igyekezett megszabadulni a szlovákok jelentette nyűgtől, s hallgatólagosan elfogadta a nacionalizmus logikáját (az etnikai homogenitás és a nemzetállam eszményével együtt).

Egyszóval, a Cseh Köztársaság jelenlegi kormányának politikája, mely minden jel szerint jól tükrözi a nyilvánosság általános magatartását, nem fogadja el, hogy egy nagyobb egész része legyen (a szélesebb, európai kereten kívül, ami viszont egyelőre nem jár túl nagy kötelezettségekkel), s vele szemben semmilyen felelősséget nem érez. Számára már Csehszlovákia kerete is – melyet csak egy, Szlovákiának jobban kedvező regionális politika árán lehetett volna fenntartani –, túlságosan széles, azaz gazdaságilag előnytelen volt. Ugyanígy elutasította a visegrádi (közép-európai, posztkommunista) csoportosulás kezdeményeit, azt de facto felrúgta azzal az érvvel, hogy nem fogjuk magunkat gyengébb partnerekhez kötni, akik csak fékeznék bejutásunkat az európai szabadpiaci térségbe.

A Cseh Köztársaság hűvös viszonya valamennyi szomszédjához csak kiegészíti a cseh nacionalizmusnak, mint az elszigetelődés hallgatólagos nacionalizmusának összképét. Olyan nacionalizmus ez, mely elutasítja a szolidaritást, az önzésnek ezt a kulturált formáját: segítek, mert ez nekem is előnyös, segítek, hogy máskor és másutt mások is segítsenek.

Az európaiság imperativuszának nézőpontjából ez a hideg, ámde – vagy épp ezért – hibás számítás nacionalizmusa.

Prága, 1994. április 6.