Felhőkönyv

Tengeri herekentyű

Az iparitanuló-vizsgán megbukott szél-gyerek... (Később évekig látták, ahogy a tűzoltószertár előtt fusizza az üres Terv cigarettáscsomagból, öt levélből és harminchét porszemből álló tornádótölcsérét, miközben azt üvölti, hogy: Fölemelem az úthengert... fölemeltem az úthengert! Aztán eltűnt; állítólag vele bélelték ki a magyar mesterember-vállalkozó prototípusát, aki elvből dolgozott drágán és rosszul, folyton meg volt sértve, és – annak betudhatóan, hogy jó volt a huzata – alkoholszag jött föl a száján a gépházból.)

Szóval, csak az iparitanuló-vizsgán elhasaltában hozhatta a hírt, mert különben minek? Kit célzott meg a történet, hogy aszondja, amikor Kozma István, az óriás birkózóóriás meglátta a dobogón versengő, pózoló első magyar bodybuilldereket, beszólt nekik: Szép lányok vagytok, fiúk!

Aztán mégis gyökeret eresztett a sztori, hiszen még ma is gyakran mondják arról, aki vicces formában odavetett megsemmisítő kritikát gyakorol egy minden eddigi tapasztalattal összeegyeztethetetlen újdonságról: Megmondta, mint a Kozma Pityu a Padi Millereknek.

Bermuda négyszög

Az 1972 és 73 március 15-i nagy tüntetések után ártunk és ormányunk úgy határozott, hogy 74-ben három bakarasszal szűkebbre veszi a szabadság partjait, és az ország kétszáz legbrutálisabb és legbutább kutyás rendőrjárőréből szervezni kezdtek egy különítményt, hogy a következő március 15-én álljanak vele a világ elé.

Az elit egységet még 73 nyarán a vasúti töltés mellett, a falutól három kilométerre északra, a Tatárdűlőn létesített – egy kilométerszer egy kilométer alapterületű, tíz méter magas betonkerítéssel körbevett – táborban helyezték el. „Eltiporni, széttépni mindent, ami él és mozog!" – ez volt az egység jelszava.

A rendőröket csak az alkoholon keresztül, mégpedig a KGB legtitkosabb műhelyeiben létrehozott ún. Andropov-korbáccsal lehetett irányítani. Ezzel a kivitelében, működési elvében a tévé távkapcsolóhoz hasonlító szerkezettel – jutalmazás illetve büntetés gyanánt – csökkenteni vagy emelni lehet a művelés alá vett személy vérének alkoholtartalmát, az meg ihat amennyit akar, semmire sem megy vele.

Ártunk és ormányunk egy másik megoldás mellett tette le a végső voksát a következő március 15-ét illetően, az elit egységről pedig annak rendje-módja szerint megfeledkeztek. Rájuk zárták a kapukat, az Andropov-korbácsokat – közepes alkoholszintre állítva – páncélszekrénybe zárták, a kutyáknak pedig hetente egyszer helikopterről dobtak le valami ellátmányszerűséget.

Az őszi esők után a rendőrök befúrták magukat a sárba, és részeg téli álomba merültek, a kutyák pedig alakizással múlatták az idejüket.

1974. február 13-a átlagosan szürke, hideg téli nap volt. Másnap délre viszont szolid verőfénnyé alakult a napsütés, és a hőmérséklet is tizenöt fok fölé ment.

A napfény és a meleg hatására tizenkettő óra nulla öt percre az utolsó rendőr is felébredt álmából. Tizenkettő nulla hatra kimondhatatlanul erős vágy kerítette mindegyikőjüket hatalmába („Eltiporni, széttépni mindent, ami él és mozog!").

Ismeretes: ha katonák menetelve vonulnak át egy nagyobb fesztávú hídon, együttes, ritmikus lépteik hatására úgy berezonálhat, belenghet a híd, hogy képes leszakadni. Most a négyszáz rendőrből és kétszáz kutyából áradó vágy került kollektív rezonanciába, és irányultságot is nyert, amikor tizenkettő harminckor egy élő marhákat szállító vonat robogott el a töltésen. A rendőrök és a kutyák a kerítést ledöntve a vonatra vetették magukat, amely természetesen fasírttá aprította őket.

Az elit egység piszkát és szellemét addigra magába szívó, ráadásul örökös fehérjehiányban szenvedő föld felső, egyméteres rétege ekkor tölcsérré csavarodott és önön mélyeibe továbbította a fasírttá aprított különít ményt.

Azóta minden élet kihalt ezen a földterületen. A föléje repülő madarak baltaként lezuhannak, 1977 májusában pedig a Repülőgépes Növényvédő Állomás egyik kukacbombázója zu hant le. (A gép öklömnyi-tenyérnyi darabokra morzsolt fémrészeit később egy akkurátus kupacban megtalálták a terület szélén, a pilótának és a két mázsa műtrágyának viszont nyoma veszett.)

A gonosz kert

Sárkány bácsi kánikulát varázsolt az izzani-lomha nyárba is, amint zúgó lángú forrasztólámpájával a meggyfa szövőlepke-hálóba szorított leveleit tovább pöndörítette, hogy még hígabb árnyékot vessenek;

Sárkány bácsi kertjében embercsontokat kapartak ki a tyúkok, testükre horpadt-roncsolódott páncélban keresztes lovagok agonizáltak a kutyaól körül, budiját pedig dupla-cicisoros sárkányladyk aktjai ékítették;

És amikor elérkeztek az őszi esők és az október, a november tengerfenekén magukra zárták az emberek a házak kagylóhéját, Sárkány bácsi lucskos, csöpögő kertjében bóklászott, meg-megiramodva cserkészett, markolászta a csupasz mogyoróbokrok vesszeit – mint rab a rácsot –, és zúgó lángú forrasztólámpájával kartárásnyi aszályt, ölelésnyi poklot varázsolt, a kéreg alatti megdermedt bogarakat, szárnyaszegett, béna madarakat felperzselve.

Népssszínmű

A kúszó-hír hallatán még a tyúkláb-ízelésű tolattyúrúdjaival a messzeség ellen áskálódó mozdony is abbahagyta a töltésen a dohogást, hogy olyan vontatottan követik a kocsik, és elfüttyentette magát;

a kutyáktól a tyúkólak előtt kapott fülessel az erdőbe visszairamodó rókák vörös farka diadalmi zászlóként lobogott;

a peripatetikus libák vonultukban még felelősségteljesebben döccentek egyik lábukról a másikra, és remélték, hogy elplöttyintett kommentárjaik alapján az is megtalálja a hozzájuk vezető utat, akinek nem ártana egy kis sütnivaló;

a gyöngyvirágok összedugták buksijukat, mint az irodalmi matinékon a Guszti kecske körül csoportosuló, reszkető fejű, csöpögő orrú „Megmondtam én"-bácsikák;

a napraforgó-testület elvi döntésre várt;

a disznók reménykedni kezdtek, hogy a gillotine-gyárból lopott, böllérkésnek átköszörült pengéket ezután csak úgy használják az emberek, hogy elmeélüket hozzájuk fenik;

csak azok a sátángarnizon-lelkű macskák nyújtották a háztetőkön a vernyákolásukkal rétestésztává a holdvilágot és rakták bele tölteléknek az igazságot:

„Akkora fegyelmit kapott a falu bolondja, hogy hetek óta mást se csinál, mint fölmászik a tetejébe és visszaugrál bele, mint valami szalmakazalba."

Égi jel

A hetvenes évek közepén nagyon mérsékelt érdeklődés mellett játszották a moziban Tarkovszkij Solaris című filmjét, pedig rászolgált volna az érdeklődésre, hiszen a film, pontosabban egyik jelenete a kor mottóját fogalmazta meg képekben.

A történet azzal kezdődik, hogy egy távoli bolygón lévő űrállomásról segélykérő jelek érkeznek a Földre, és elindul egy felderítő- és mentőexpedíció. A film az egyik szereplő szemszögéből bontja ki és értelmezi a cselekményt.

Megérkezik a bolygóra; az űrállomáson lévő emberek vagy meghaltak vagy eltűntek. És ekkor kerül sor a Jelenetre. Hősünk egy éjszaka arra ébred, hogy a néhány éve meghalt szerelmese jelen van a kabinjában. A kezdeti csodálkozás, értetlenség után, a dolgok normális menete szerint, vetkőztetni kezdi a nőt, de megakad, mert nem tudja lehúzni a ruháján lévő cipzárt.

Később kiderül, hogy a bolygó felszínét gigantikus agyként működő kocsonyás tömeg alkotja, amely érzékeli, feldolgozza a bolygóra érkezett földlakók agyhullámait, és a maga kocsonyás tömegéből materializálja az emberek – legtöbbször tudatalattiba szuszakolt –, vágyait. (A film végén hősünk gyermekkora legboldogabb pillanatából újrateremtett otthonában, akkori állapotukban lévő szüleivel, de felnőttként és felnőttkori szerelmével együtt ott marad a bolygón, az agykocsonya-óceán végtelenjével körülzárt tenyérnyi szigeten.)

Tehát az agy-kocsonya materializálta a nőt, a ruháját, ám azokat a részleteket, amelyeket nem világított meg hősünk figyelme, csak elnagyoltan, működésképtelen formában teremtette újra.

Ilyen volt az egész kor: nagyjából semmi sem működött és semmi sem akként működött, aminek látszott, ha nem szenteltek neki külön figyelmet. A Trabant például nem is annyira a kívánt helyre szállította, mint inkább a helyére tette azt, aki beleült, nehogy még valakinek gondolja magát, ráadásul olyan valakinek, akinek autója van.

Egyébként hosszú éveken keresztül az ment – és furcsa, hogy az ő nagy eszével még a Guszti kecske sem figyelt fel az összefüggésre –, hogy harmadnapra rá, hogy spenótot adtak az óvodában vagy a szociális otthonban, egy körülbelül tizenöt kilométer hosszú cipzár alakú felhő feszült órákon át az ég tetején.

Néha még ma is előkerül a tűzoltószertár mélyeiről és ott van az ég tetején ez a cipzár alakú felhő, ha közbejön valami – például nem teszik fel az internetre, áramszünet van vagy nem találni senkit, aki letöltené – és nem érkezik meg az időjárás.

Posztmodern

Az kérdés, hogy esznek-e otthon rendesen a gyerekek, és hányan. Ezért aztán nagyon jól jön nekik az a kis ingyen iskolatej, a két zsömlével. (És a helyi tejüzemnek sem árt az ugyan nem túl nagy, de azért biztos megrendelés.)

Most viszont veszélybe került az egész, mert úgy néz ki, hogy nem lesz rá pénz, mivel a falu egyetlen számottevő adófizetője és a harmincöt biztos munkahelyből huszonötöt jelentő tejüzem az önkormányzat beleegyezésével adómentességet kap.

Ugyanis a tejüzem főrészvényese – az éhező afrikai iskolás gyerekeket támogató svájci székhelyű karitatív szervezet – kivonja tőkéjét a tejüzemből, ha nem sikerül radikálisan csökkenteni a költségeket, kiadásokat, és egy legalább fél százalékkal többet hozó dél-amerikai cégbe viszi át.

A kommandó

Állítólag különös lények szállnak meg átutazóban a faluban. Régebben azokon a helyeken jöttek fel a földből, ahol Sárkány Uros, az első földbirtokos hajdanában toporzékolni szokott volt dühében. Az utóbbi ötven évben viszont a betemetődött második világháborús bombakráterekből jönnek elő. Test-ruhát öltenek, de nem vetnek árnyékot, ezért arasz vastagon ül meg fejükön, vállukon a holdfény (mert mindig teliholdkor jönnek), mire a kertek felől a faluba érnek. De elillan a rájuk rakódott holdfény és az árnyékuk is kinő, ahogy az első emberrel találkoznak. A faluba már úgy érnek be, mint aki hazajött. Aztán élnek – van, aki két napig, van, aki tíz évig –, mintha mindig is itt éltek volna. Állítólag ők okozzák a változásokat, amelyek végbemennek a faluban, és így a világban is (hiszen például mi mindent kellett ahhoz alakítani a világon, hogy maffiózóként jöjjön vissza a Börcsök Cézár Zsolt, aki úgy indult szerencsét próbálni, mint legkisebb királyfi).

Hanem most vagy plafonig érő fölfordulás van a világimidzselő hivatalban, vagy valami roppant bonyolult játszmában születhetett nagyon kidekázott kompromisszum, mert a farkasordítóan hideg decemberi teliholdkor egy egész kommandó lépett ki a bombakráterekből, pedig eddig csak egyesével jöttek. Más egyebek mellett egy komplett görög kar és a Józsi Bácsi Tanító Apánk Generalisszimusszal egy napon meghalt utolsóelőtti kisbíró is ott volt benne. (Ez is új dolog, hogy egy halottat visszaküldenek régebbi állomáshelyére.)

Aztán itt van az is, hogy nagyon rosszul instruálták őket, nehezen tanultak bele szerepükbe, hiszen például maga az árnyékuk is tíz percig kattogott a léckerítéseken, mire észbe kaptak és elkezdtek viselkedni.

Aztén a kisbíró, a görög kórus támogatásával, minden sarkon kidobolta:

– Közhírré tétetik! Néhány nemzedéknek megint semmivé kell lenni! Néhány nemzedéknek megint semmivé kell lenni! Az alábbi évjáratok gyülekezzenek három napi hideg félelemmel...

A doktorék

Mintha a típusok skatulyájából húzták volna ki Skatulyovicsnét, a kis doktornét. Még kokettál egy kicsit a fogyókúrákkal a kis töltött galamb szőke, mielőtt beadná a derekát a végső elhízásnak, az ivással is erősen kacérkodik, és a beszédje... hát, az is olyan skatulyovics.

A férje is Skatulyovics. Kis keszeg, szikár, kreolbőrű, fekete szőrű szőrmók, akinek a melle szőre is kigöndörödik az inge gallérján. Az ilyennek a háta is szőrös, a zakója háta is szőrös, a talpa is szőrös. De még a szíve is szőrös, és jórészt ebből fakad, hogy mindenről, de tényleg mindenről recsegő, ingerült véleményt hallat.

És milyen azt hallgatni egy városi lánynak, főleg amikor a tévé kék tábortüze körül mind szorosabbra zárul a vad, egzotikus falusi éjszaka? Hát lehet csodálkozni, hogy ilyen férj mellett félrekefél!? Illetve nem is félrekefél, hanem haza se viszi a punáját, mert beadta felesben – hogy a szájára ne vegye a szaftosát a falu – a városban egy masszérosszalonyba.

Családi idill

Őrző-védő, tippadó és rabló: olyan sziámiiker-szakmák ezek, mint amilyen régen például a borbély, a fog- és seborvos vagy a bábaasszony, az angyalcsináló és a méregkeverő volt – recsegi Skatulyovics doktor.

Merthogy a Horpasz Cézár Krisztián – recseg, pattog a jó doktor – a kor szellemében fogant, zseniálisan egyszerű ötletének köszönhetően immár harmadszor ússza meg a börtönt! Tudniillik a gyerek percre pontosan megbeszéli azokkal, akiknek a tippet adja, hogy mikor álljanak be a kamionnal felpakolni, ellopni az általa őrzött árut. És pár perccel azelőtt, hogy jönnének, behunyja a szemét és teljes hangerőre kapcsolja a walkmant. Így a nyomozó abszolút szakszerűen abszolvált kérdésére, hogy látott-e, hallott-e valamit, olyan ártatlan, tiszta nézéssel abszolválja a tagadó választ, mint a ma született bárány. És az ilyen nézésnek pedig bárkit muszáj meggyőznie. Az ellopott áru meg biztosítva volt, a biztosítót pedig csak az érdekli, hogy őrizték-e. Őrizték.

Nagyon nincs ez rendben – recseg tovább a jó doktor. – Viszont az sem volt, hogy Krisztián dédapja meg embert ölt egy zsák tengeri miatt. A falu kukoricacsőszeként lopáson kapott egy kis, keszegre éhezett, mezítlábas embert. Az meg retirálás helyett hepciáskodni kezdett. Erre aztán elöntötte az abból táplálkozó düh a vén Horpasz agyát, hogy még szájára veszi a falu, hogy milyen tesze-tosza málé, sőt talán még a tolvajjal is összejátszik. Szó szót követett, és a végén belevágta a vasvillát, ült is érte hat évet.

Úgy se volt jó, így se nem jó – viaskodik a doktor –, és ráadásul egy pillanat sem volt a kettő közti idő-húron, amikor jó lett volna. A régi, hierarchikus társadalomban az emberek fele úr vagy úr szolgája volt, a másik fele meg meggebedhetett. Viszont ezzel a demokráciával is egeret szültek a hegyek: a kétdimenziós ember, a tömeg is olyan körülményeket teremt magának, amelyek közt az egyik fele érvényesül, a másik fele meg meggebed.

Minél boldogtalanabb valaki házasélete, annál felülmúlhatatlanabb a viaskodásban, ami miatt boldogtalan a házasélete. Viaskodik is a jó doktor, hogy recsegésével elnyomja a duhogást, amit nejének a masszérosszalonyban működő punája kelt.

Hiába, ideális pár ez, egymásnak támaszkodva élnek egymás ellen, ráadásul legigazabb hajlamaik szerint.