Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. június - Portugál művészet és gondolat / Bizalmas írások és önelemző lapok

Bizalmas írások és önelemző lapok

(részletek)
Albert Sándor fordítása

   

1906

Gyermekkorom legrégebbi irodalmi táplálékát a számos titokzatos és borzalmas kalandot tartalmazó regények képezték. Azok a művek, amelyeket fiúk számára készült könyveknek neveztek és izgalmas kalandokat írtak le, nemigen érdekeltek. Mivel egészséges és természetes életet éltem, kevés rokonszenvet ébresztettem. Vágyódásom nem a valószínű, hanem a hihetetlen felé vonzott, a nem is annyira a nehézségi fokuk miatt lehetetlen, mint inkább a természetüknél fogva lehetetlen dolgok irányába.

Gyermekkorom nyugodtan telt (...), jó nevelést kaptam. Ám amint öntudatra ébredtem, velem született vonzódást vettem észre magamban a megtévesztés, a művészi hazugság iránt. Mindehhez járult hozzá még valami hatalmas vonzódás a szellemi, a titokzatos, a homályos iránt, amely végső soron inkább ama másik jellemem formája és változata volt, és mintegy kiegészítette személyiségem intuitív látásmódját.

   

1907

Egyezség köttetett a Pokolbéli, a Seholsincsből származó Alexander Search és Jacob Satanas között, aki ugyanitt úr, noha nem király:

1.  Soha nem mondanak le arról a tervükről és soha semmi nem téríti el őket attól a szándékuktól, hogy jót tegyenek az emberiségnek.

2.  Soha nem írnak olyan érzéki vagy más gonosz dolgokról, amelyek kárára lehetnek azoknak vagy befolyásolhatják azokat, akik olvasnak.

3.  Soha nem felejtik el, amikor az igazság nevében a vallást támadják, hogy a vallást nehezen lehet helyettesíteni és hogy a szegény ember a sötétben sírdogál.

4.  Soha nem feledkeznek meg az emberi szenvedésekről és fájdalmakról.

     † Sátán

     az ő jele                                                                           1907. október 2-án

                                                                                               Alexander Search

     

*

Arra gondolok, hogy ha sikerülne megvalósítanom és életre keltenem őket, új fényt adnék a csillagoknak, új szépséget a világnak és nagyobb szeretetet az emberek szívének.

     

1908

Soha nem volt lélek, amely szeretetreméltóbb vagy gyengédebb lett volna, mint az enyém, nem volt lélek, amely annyira telve lett volna jósággal és együttérzéssel, a szeretet és a gyengédség minden fajtájával, mint az enyém. És nincs lélek, mely magányosabb lenne, mint az enyém – a magányosság, megjegyzem, nem kívülről jön, hanem belső okokra vezethető vissza. Ezen a következőt értem: hatalmas gyengédségemmel és szeretetreméltóságommal együtt egy ezekkel teljesen ellentétes elem került be a jellemembe, a szomorúság, az egocentrizmus, vagyis az egoizmus eleme, amelynek kettős hatása van: eltorzítja és károsítja a többi tulajdonság fejlődését és teljes belső játékát, és azzal, hogy depresszióssá teszi az akaratot, meggátolja teljes külső játékukat, megnyilvánulásaikat. Egyszer majd elemezni fogom mindezt, egy napon majd közelebbről szemügyre veszem, elválasztom jellemem elemeit és a minden iránti kíváncsiságomat, amely összefügg a saját magam és saját jellemem iránti kíváncsisággal, és ez elvezet ahhoz a törekvésemhez, hogy megértsem saját személyiségemet.

     

Ezekre a jellemvonásokra gondoltam, amikor saját magamra gondolva ezt írtam „Az író napjá"-ban:

Olyan valaki, mint Rousseau...

Az emberiség embergyűlölő szerelmese.

A valóságban erős, túlságosan is erős rokonságot érzek Rousseau-val. Bizonyos vonatkozásokban jellemünk hasonló. Az emberiség iránt érzett forró, intenzív, kifejezhetetlen szeretet, amelyet egy adag önzés ellensúlyoz a másik oldalon – ez jellemének, akárcsak az enyémnek, egyik alapvető vonása.

   

*

A hazám iránt érzett fájdalmam, az az erős vágyam, hogy javítsak Portugália helyzetén – hogyan fejezzem ki, milyen melegséggel, milyen intenzitással, milyen őszinteséggel! – ezernyi tervet ébreszt bennem: ha egyetlen ember akarná megvalósítani őket, akkor olyan jellemvonással kellene rendelkeznie, amely belőlem teljesen hiányzik – ez pedig az akaraterő. Én azonban szenvedek – az őrület határára jutottam, esküszöm! –, mintha mindent nekem kellene megcsinálnom és az akarat hiánya miatt mégis képtelen lennék rá. A szenvedés borzalmas. Állandóan, mondom, a megőrülés határán állok.

És azonkívül nem is értem. Senki nem sejti hazafias szeretetemről, hogy az bennem erősebb, mint bárkiben, akivel csak találkoztam vagy akit ismertem. Senkinek sem árulom el, hogyan tudom én azt, amit ők nem? Hogyan mondjam el nekik, hogy az ő aggódásuk nem olyan, mint az enyém? Mert bizonyos esetekben, a legtöbb esetben, az ő vérmérsékletük teljesen különböző; más esetekben úgy beszélnek, hogy az elárulja a hiányát annak, amit legalább névlegesen hazaszeretetnek nevezhetünk.

Az enyémnek a – gyengéd, lázadó és aggódó – melegségét, az erősségét soha nem fogom tudni kifejezni, (...)

Hazafias terveimen kívül – megírni a Portugál Köztársaságot, forradalmat kirobbantani itt, portugál röpiratokat írni, régi nemzeti irodalmi műveket kiadni, újságot, tudományos folyóiratot létrehozni stb. – más tervek, melyek gyors megvalósításuk szükségességével szinte felégetnek (...), elvegyülnek és egy olyan túlságosan nagy impulzusmennyiséget hoznak létre, amely megbénítja akaratomat. Azt a szenvedést, amelyet ez kivált bennem, nem tudom másként leírni, mint az őrület ilyen megnyilvánulásaként.

Tegyünk hozzá még mindezekhez más okokat, amelyek mindig szenvedést okoznak nekem, részben testieket, részben lelkieket, azt, hogy a legapróbb dolog is képes fájdalmat okozni (beleértve azokat, amelyek a normális ember számára semmiféle fájdalmat nem okoznak), tegyük ezt hozzá más bonyodalmakhoz és pénzügyi nehézségekhez – tegyük hozzá mindezt az én alapvetően kiegyensúlyozatlan vérmérsékletemhez, és akkor már sejthetik, hogy valójában mi az én szenvedésem.

     

*

Lelki betegségeim egyike – szavakkal borzalmas kifejezni – a megőrüléstől való félelem, ami már önmagában is őrültség. Részben abban az állapotban vagyok, amelyet Rollinat írt le a „Neurózisok" (azt hiszem) első versében. Lehetetlen meghatározni ezeket a bűnös és tébolyult hajlamokat, amelyek erőt vesznek rajtam és iszonyú cselekvéskényszert váltanak ki belőlem, valamiféle rettenetes izmosságot, amelyet mintha az izmaimban éreznék: velem vannak, bennem élnek, és a gyakoriságuktól, hevességüktől való félelem – amely most nagyobb és erősebb, mint eddig bármikor volt – leírhatatlan.

   

1910

Költő voltam, akit a filozófia éltetett, nem pedig költői képességekkel megáldott filozófus. Szerettem csodálni a dolgok szépségét, a felfoghatatlanba a percen keresztül vésni bele a világegyetem költői lelkét.

A föld költészete soha nem hal meg. Mondhatjuk, hogy az elmúlt korok költőiebbek voltak, de mondhatjuk, (...)

A költészet mindenben benne van – a szárazföldben és a tengerben, a tóban és a vízpartban. Benne van a városban is – tagadhatatlanul –, ez nyilvánvaló számomra itt, ahol ülök: költészet van ebben az asztalban, ebben a papírlapban, ebben a tintatartóban; költészet van az autók csörömpölésében az utcákon, minden egyes percben, egy munkás hétköznapi, nevetséges mozdulataiban is, amint az utca másik oldalán éppen egy hentesüzlet cégtábláját festi.

Az én belső érzékem olyan módon uralja öt érzékemet, hogy a dolgokat ebben az életben – ezt szentül hiszem – egészen másképpen látom, mint a többi ember. Számomra hihetetlen gazdag jelentése van – volt – az olyan nevetséges tárgyaknak is, mint egy ajtókulcs, egy szög a falon, egy macska bajusza. Számomra teljes lelki ösztönzés van egy kotlósban, amint csirkéivel átmasírozik az úton. Számomra az emberi könnyeknél is mélyebb jelentés rejlik a szantálfa illatában, egy szemétdomb tetejére hajított ócska bádogdobozban, a csatorna mélyén fekvő gyufásdobozban, két piszkos újságlapban, amelyek egy szeles napon egymást kergetve gurulnak végig az utcán. Mert a költészet elképedés, csodálat, mint ha valaki lepottyan az égből, tudatára ébred zuhanásának, és kővé meredve elcsodálkozik dolgokon. Mintha valaki, aki ismeri a lelkében rejlő dolgokat, mindent megtesz azért, hogy emlékezzen erre a tudásra, emlékezve arra, hogy a dolgok nem úgy történtek meg, ahogyan ismeri őket, nem ezekben a formákban és nem ilyen körülmények között, de semmi másra nem emlékszik.

   

*

Most el kell mondanom, milyen ember vagyok. Nevem nem érdekes, sem valami más, rám jellemző apróság, külső részlet. A jellememről kell beszélnem.

Lelkem merő habozás és merő kétség. Semmi pozitívum nincs és nem is lehet számomra; minden vibrál körülöttem és velem, csupa bizonytalanság vagyok. Számomra minden csupa összefüggéstelenség és változás. Minden titokzatos és jelentést hordoz. Minden „ismeretlen", az Ismeretlen jelképe. Következésképpen borzalom, titok, értelem fölötti félelem.

Saját természetes irányultságaimnál fogva, legkorábbi életem külső körülményei alapján, az ösztönzésükre (ezen irányultságok ösztönzésére) elvégzett tanulmányaim hatása alapján, mindezek alapján a gondolataikba merülő, önmagukat a középpontba állító, hallgatag emberek közé tartozom, aki nem önelégült, hanem önveszejtő. Egész életem passzivitásban és álomban telt. Egész jellemem gyűlöletből, borzalmakból tevődik össze, abból a tehetetlenségből, amely egész testemet és lelkemet átjárja, hogy képtelen vagyok a döntő cselekedetekre, a döntő gondolatokra. Soha nem volt önuralomból született elhatározásom, soha nem volt tudatos akaratom kifejeződése. Írásaim mindig befejezetlenek maradtak; mindig új gondolatok, rendkívüli, kizárhatatlan gondolattársítások vitték el a végtelenségbe a szavakat. Nem tudom elejét venni annak, hogy gondolataim ne gyűlöljék a befejezettséget; a legegyszerűbb dolog körül is tíz és tízezer gondolat kering, és e tízezer gondolat ezernyi közbülső gondolattársítást hoz felszínre, bennem pedig nincs elég akaraterő ahhoz, hogy kiküszöböljem vagy megállítsam, sem ahhoz, hogy egyetlen központi gondolatba gyűjtsem össze őket, amelyben elveszíthetnék jelentéktelen, de összetartozó részleteiket. Áthatolnak rajtam; e gondolatok nem az én gondolataim, csupán gondolatok, amelyek átsuhannak rajtam. Nem mérlegelek, álmodok; nem ihletnek meg, félrebeszélek. Tudok festeni, de soha nem festettem; tudok zenét szerezni, de sohasem komponáltam. Furcsa koncepciók vannak e három művészetről, gyönyörűséges képzelethullámaik simogatják az agyamat; de hagyom őket szunnyadni, míg el nem enyésznek, mivel nincs erőm testet adni nekik, hogy a külső világ dolgaivá tegyem őket.

Elmém természete olyan, hogy gyűlölök minden kezdetet és véget, mert ezek pontosan meghatározott pontok. Az a gondolat, hogy megtalálták a tudomány, a filozófia problémáira a legmagasabb rendű, a legnemesebb megoldást, mélységesen lesújt; hogy Isten vagy a világ egy dolgot meghatározhat, borzalommal tölt el. Hogy mindaz, ami múlékony, egyszer befejeződhet, hogy az emberek egy napon majd mindannyian boldogok lesznek, hogy egyszer talán megoldást fognak találni a társadalom bajaira – ennek még a gondolata is megőrjít. Pedig nem vagyok sem gonosz, sem kegyetlen; őrült vagyok, és ez az, amit nehéz felfognom.

Noha mindig mohó és csillapíthatatlan olvasó voltam, most nem emlékszem egyetlen olyan könyvre sem, amelyet olvastam, mivel olvasmányaim mindig saját gondolataim, saját álmaim visszatükröződései, pontosabban az álomra való ösztönzések voltak. Az események, a külső dolgok emléke homályos, több mint összefüggéstelen. Megrémülök, ha arra gondolok, milyen kevés maradt meg elmémben az eltelt életemről. Én, az az ember, aki azt tartja, hogy a ma álom, kevesebb vagyok, mint egy mai dolog.

       

Személyes feljegyzések

Felhagytam az olvasás szokásával. Immár semmit sem olvasok az újságokon, némi könnyű irodalmon és alkalmanként azokon a mindenféle tárgyú technikai könyveken kívül, amelyek esetében a puszta elmélkedés nem lenne elegendő.

A tulajdonképpeni irodalmat szinte teljesen lecsökkentettem. Tanulás vagy szórakozás céljából olvashatnám őket. De nincs semmi, amit tanulhatnék, a könyvekből nyert szórakozás pedig olyan jellegű, hogy haszonnal lehet helyettesíteni azzal, amit a természettel való kapcsolat és az élet megfigyelése közvetlenül adhat nekem.

Immár teljesen birtokában vagyok az irodalmi művészet alapvető törvényeinek. Shakespeare már nem tud olyat tanítani nekem, ami kifinomult volna, sem Milton olyat, amit kiegészíthetnék. Értelmem olyan hajlékonyságra és szabadságra tett szert, amely képessé tesz arra, hogy magamra öltsem azt az indulatot, amelyet szeretnék, és akaratom révén bármilyen szellemi állapotba beléphetek. Ahhoz, ami mindig erőfeszítés és nyugtalanság, a teljesség, semmilyen könyv nem lehet segítségemre.

Ez nem jelenti azt, hogy leráztam magamról az irodalmi művészet zsarnokságát. Csak önmagam alá rendeltem.

Egyetlen könyvet tartottam mindig magamnál, a „Pickwick Club"-ot. Többször is végigolvastam W. W. Jacobs úr könyveit. A detektívregény hanyatlása mindörökre becsukta előttem a modern irodalomba vezető ajtót.

Azt tartották rólam, hogy csupán az okos emberek érdekelnek – Wells, Chesterton, Shaw. Azok a gondolatok, amelyeket ezek az emberek képviselnek, előfordulnak sok olyan embernél is, akik nem írók; műveik felépítése teljes egészében negatív mennyiség.

Volt idő, amikor csak az olvasás szokásáért olvastam. Mára megértettem, hogy csak nagyon kevés igazán hasznos könyv van, még azokban a technikai témákban is, amelyek érdekelhettek.

A szociológia teljes egészében (...); ki képes elviselni ezt a skolasztikát a mai Bizáncban?

Minden könyvem referenciakönyv. Shakespeare-t csak a „Shakespeare-probléma" összefüggésében olvasom; a többit már tudom.

Rájöttem, hogy az olvasás az álmodás szolgai változata. Ha álmodnom kell, miért nem a saját álmaimat? (...)

   

1913

Életterv

Életem általános tervének elsősorban valamiféle pénzügyi biztonság megteremtését kell tartalmaznia. Azt a határt, amely az általam pénzügyi biztonságnak nevezett szerény dolog megteremtéséhez szükséges, körülbelül hatvan dollárban állapítom meg, negyven az élet szükséges, húsz pedig a felesleges dolgaihoz kell. Ahhoz, hogy ezt elérjem, a két irodában (P & FF) megkeresett összesen harmincegy dollárhoz hozzá kell még tennem huszonkilenc dollárt, melynek eredetét majd még meg kell határoznom. Ha nagyon szigorúan számolok, akkor a puszta megélhetésre ötven dollár is elegendő, harmincötöt tekintve a szükséges alapnak, tizenötöt pedig a többi fedezésére.

   

*

A következő fontos dolog egy olyan szállás biztosítása, ahol elegendő hely – elegendő tér és megfelelő kényelem – áll rendelkezésemre ahhoz, hogy biztonságba helyezzem és rendbe rakjam összes iratomat és könyvemet; és mindezt lehetőleg úgy, hogy rövid időn belül ne kelljen mozdulnom. Úgy tűnik, a legkönnyebb dolog az lenne, ha bérelnék egy házat – nyolc, vagy legfeljebb kilenc dollárért – és ott kényelmesen élnék, a vacsorát (és a reggelit) minden nap hozatnám, vagy valami ilyen módon oldanám meg. – De valóban ez lenne a megfelelő?

Irataimat, hogy rendezhessem őket, nagy ládák helyett kisebbekbe kellene átraknom, amelyek az iratokat fontossági sorrendben tartalmaznák. A nagy láda és az A. S.-éknál lévő másik csak azokat az újságokat és folyóiratokat tartalmazná, amelyeket meg akarok tartani.

   

*

Ha kibéreltem a házat, milyen berendezés legyen benne? Nem lenne jobb tisztázni a dolgokat S.-sel?, hogy elérjem, amit szeretnék, és csak akkor kelljen mozdulnom, ha tényleg szükséges?

   

*

Amilyen utat a Végzet kíván, az az út fog megvalósulni.

   

*

A lemondás esztétikája

Alkalmazkodni annyi, mint alávetni magunkat, győzni pedig annyi, mint alkalmazkodni, legyőzetve lenni. Ezért minden győzelem durvaság. A győztesek a jelenben mindig elveszítik minden gyávaságukat, amely elvezette őket ahhoz a harchoz, amelynek a győzelmet köszönhetik. Legyünk elégedettek, és elégedett csak az lehet, aki alkalmazkodik, akinek nem a győzelem jár a fejében. Csak az győz le, amit soha nem tudunk elérni. Csak az erős, aki mindig elbátortalanodik. A legjobb és a legbíborabb lemondani. A legnagyobb hatalom azé a Császáré, aki lemond az egész normális életről, a többi emberről, akire az uralommal együtt járó aggódás nem nehezedik rá úgy, mint egy drága teher.