Portugál Művészet és Gondolat

Amikor José Saramago 1998-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, ezzel nemcsak az ő munkásságát és – áttételesen – a mögötte összesűrűsödő szellemiirodalmi energiákat ismerték el, hanem pont került egy majd kétszáz éves folyamat végére is. A XIX. század elejétől fogva az elzártságának és végzetesnek tetsző elmaradottságának érzésével viaskodó Portugália ezzel az elismeréssel már nemcsak fizikailag – az Európai Közösség tagjaként –, hanem szellemileg is a fejlődés élvonalába került. Mondhatnánk: újra, mert a XV. század derekán meginduló felfedező utak, az Indiába vezető út 1498-ban és Brazília földjének 1500-ban történt felfedezése, valamint az utána következő, szellemi pezsgést hozó „aranyszázad" egy időre a földrész egyik vezető hatalmává tette a kis félszigeti országot. Ez volt az az időszak, amelyben – ahogy Eduardo Lourenço portugál gondolkodó fogalmaz – Portugália beteljesítette történelmi hivatását, hogy azután visszasüllyedjen a névtelenségbe. Ha abból a Szerb Antal által is megfogalmazott paradoxonból indulunk ki, hogy az irodalom egy-egy nemzet felszálló ívének végén indul virágzásnak, akkor a portugál aranyszázad irodalmi gazdagsága már a dekadencia előjele. Nem véletlen, hogy A Lusiadák után – amelyben a hányatott sorsú portugál költő, Camões India fölfedezésének történetét írja meg, oly módon egybefonva a hajóút eseményeit a portugál történelem képeivel, hogy elbeszélő költeménye nemzeti eposszá lesz – legalább harmadfélszáz évig nem is születik jelentős, európai mércével értékelhető mű portugál földön. A fölfedező utak Camoes eposzában megénekelt realitása helyett a portugálok számára megmarad a mítosz és az utópia, valamiféle ködös sóvárgás egy elvont, szellemi birodalom után, miközben a valóságos birodalom lassan darabjaira hullik. Ez a dicsőséges múltat jövőbe kivetítő mentalitás nagyjából A Lusiadák létrejöttével egyidejűleg gyökerezik meg a portugál tudatban. Az észak-afrikai hódítások fellengzős eszméjétől vezetett ifjú Sebestyén király 1580-ban maga is odavész az alcácer quibir-i csatában, s ezzel kiindulópontja lesz egy máig is élő mítosznak. Ez a mítosz, amelyet sebastianizmusnak neveznek, irodalmi fogantatású. Ihletője egyrészt a halála után a távoli Avalon szigetére kerülő Arthur király figurája, ami nem véletlen, mert az Ibér félsziget nyugati partja, a maga ködös kelta eredetének hangsúlyozásával, nemcsak hálás fogyasztója volt a lovagregényeknek, hanem bizonytalan föltételezések szerint erről a vidékről származott az egyik legnépszerűbb mű, az Amadis de Gaula is. Másrészt pedig néhány homályos értelmű versezet, amelyet egy Bandarra nevű csizmadia vetett papírra a XVI. század első felében. A trancosói cipészmesternek ezek a próféciái nemcsak egy eljövendő, „óhajtott" király alakját rajzolják meg – akivel a csatában eltűnt Sebestyén király könnyen azonosítható volt –, hanem a „rejtőzködő" király eljövetelének időpontjára vonatkozó számításai egy bizonyos Manuel Bocarro Francésnek a XVII. század elején írt, A luzitán monarchia rövid története c. munkájában foglaltakkal gazdagodva egy jövendő utópikus birodalom képét is előrevetítik. A portugálok munkálkodása nyomán megvalósuló „ötödik birodalom" – vagy más néven a „szellemi Indiák" – gondolata ezután értelmiségi mítosszá vált és a XVI. század hitszónokától, António Vieira atyától kezdve Pessoán át egészen Saramagóig érezhető a hatása nemcsak a közgondolkodásban, hanem az irodalomban is.

A múlt és jövő között bolyongó írók munkássága mellett, akik egy ködös jövendő képét próbálják meg valahogy megragadni műveikben, a XIX. század elejétől állandóan jelen van a jelenben gyökerező jobbító szándék is a portugál irodalomban, az a törekvés, hogy a provinciális nemzeti szemhatárt Európa fejlődéséhez igazítva megoldást keressenek az ország bajaira. A portugál romantika első nemzedékének tagjai, Almeida Garrett és Alexandre Herculano, miután az abszolutisták és liberálisok harcainak politikai száműzöttjeiként megjárták Angliát és Franciaországot, pontosan látják, hogy mire van szüksége az országnak mind kulturálisan, mind politikailag, ennélfogva irodalmi munkálkodásukkal megpróbálnak tükröt tartani Portugália elé. Garrett arisztokratikus attitűddel merít a népi hagyományokból, és elsősorban egy művelt elitréteg létrehozásán fáradozik. Színházat alapít, amelyet maga lát el iránymutató színpadi alkotásokkal – a XVI. század elején élő Gil Vicente óta ő az első számottevő színpadi szerző –, élete delelőjén írt verseiben – a Lehullott levelek és Meddő virágzás c. kötetében – a szerelmi érzés árnyaltabb, sokszor ellentmondó formáit hirdeti és akarja meghonosítani, az Utazás szülőföldemen c. útirajzában pedig az európai ízlésen iskolázott szemmel járja végig Portugália egy darabkáját. Herculano mélyebbről merít. A romantikus történelemfelfogásban gyökerező történelmi regény sikerét kihasználva mélyre ás a portugál régmúltban: felkutatja azokat az elemeket, amelyekkel megvetheti egy erős nemzeti kultúra alapjait. Ennek érdekében nemcsak meghonosította, olvasókat és írókat nevelve, a történelmi regényt, úgy, hogy közben maga is három példát kínáló alkotással gazdagította a portugál irodalmat, hanem alapkutatásokat végző történészként „feltalálta" és „előbányászta a múltból" Portugáliát és – Eduardo Lourenço szavaival élve – „letörölte poros emlékezetét és megalapozta azt, hogy pozitívan értse meg jelenét". De a közelmúlt hatása erősebb volt, mint a korábbi időszakoké, amikor az ország egyenlőként folytatott párbeszédet az európai kultúrával. A romantika első nemzedékének törekvései hiábavalónak bizonyultak mind társadalmi téren, mind az irodalomban. Az ország belesüppedt az ultraromantika érzelgősségébe, s „a világegyetem összes neszei közül csak Elvira szoknyájának suhogására figyelt, és a költészetet (...) a szerelmi elragadtatás (...) hordozójává változtatta." Ezek a szavak már a következő nemzedék egyik képviselőjétől, Eça de Queiróstól származnak, aki társaival együtt újra kísérletet tett arra, hogy társadalmilag, kulturálisan és irodalmilag is a fejlett Európához kapcsolja az országot. A romantika íróinak és költőinek a régmúlt és a népi teremtő erő lelkesítő példáira figyelő szemhatára leszűkül, s az új nemzedék tagjai már csak a XVI. század végétől egyre nyilvánvalóbb pangás képeire, Portugália végletesnek tetsző elmaradottságára figyelnek. Az 1960-as évek végén megformálódó irodalmi csoportosulás szellemi vezére, Antero de Quental az 1871 tavaszán megrendezett, ún. „kaszinói konferenciákon" elmondott előadásaiban a félszigeti népek három százada tartó hanyatlásáról és a kor vallásának tartott társadalmi forradalom szükségességéről beszél. Hasonlóképpen nyilatkozik meg a nemzedék többi tagja is. Felfogásukban Portugália – ez az „elaggott szekrény" – nem ösztönzője (dicsőséges múltjával) a művelt és fejlett világgal való párbeszédnek, hanem akadályozója. Ezért minden megnyilatkozásukba jó adag ingerültség vegyül: Antero de Quental, a költő, forradalmat akar, Guerra Junqueiro a portugál társadalom alapjait jelentő vallást és Isten-képet kezdi ki műveiben, Eça de Queirós pedig az irodalmat a társadalmi küzdelmek fegyverévé akarja tenni, és megalkotja a „bosszúálló művész" figuráját, aki regényeivel akarja aláásni és megváltoztatni a fennálló társadalmi rendet. A portugál társadalom harcos bemutatása érdekében egy évtizeden keresztül próbálkozik egy balzaci ihletésű portugál Emberi színjáték létrehozásával, de hazájának kevéssé tagolt társadalmából hiányoznak az olyan nagyszabású események, nagyformátumú jellemek és jelentős társadalmi mozgások, amelyekről írhatna. Úgy jár, mint regényhősei, akiket kivétel nélkül és végzetesen elnyel a portugál középszerűség. Regényeiben újra meg újra visszatér az egybefonódó lisszaboni arisztokrata, nagypolgári, művész és újságíró világ tipikus alakjainak és élethelyzeteinek ábrázolásához, mert ez a „Rossiótól Sintráig terjedő világ" az egyetlen, amely irodalmi témát kínál számára. A „bosszúálló művész" utolsó kétségbeesett próbálkozása az, amikor A katasztrófa c. regényében megírja, hogyan rohanják le a művelt nemzetek hadseregei az országot, hogy Európa testéről eltávolítsák ezt a „kelevényt".

Az idővel megbékélő író egy évtizeddel „realista kalandja" után megírja az egész XIX. századi portugál fejlődést bemutató nagy családregényét, a Maia-családot, majd pedig olyan vidéki idillek megrajzolásába temetkezik, mint a portugál vidéki élet magna quiesét látszólag felmagasztaló Város és hegyvidék, amely azonban az Eça de Queirós-i irónia utolsó felszikrázásával bírálja a túlzottan Európa bűvöletében élő portugál arisztokráciát és értelmiséget, s talán önmaga korábbi énjét is, amikor a haladó idegen eszmék jegyében annyira lebecsülte hazáját. Egy pillanatra érdemes megállnunk az író utolsó előtti regényénél, a Jeles Ramires-háznál is, amelynek főhőse a múltba révedve a család egyik középkori szépapjáról tervez regényt írni. Hiába él hamisítatlan középkori környezetben, egy régi lakótoronyban, megsárgult fóliánsok között, ez a múltba fordulás kudarcba fullad. A megoldást furcsa módon egy Eça de Queirós művészetétől eladdig idegen elem kínálja: a főhős évekig tartó távolléte után visszatérve kijelenti, hogy Portugália jövője Afrikában van. Bár ez a motívum meglepő módon szinte nemzeti programmá válik majd Saramago művészetében, az Eça de Queirós által megnyitott iránynak nincsen folytatója a portugál irodalomban. A továbblépés egy eldugott lisszaboni vaskereskedésből indul ki, ahol a XIX. század utolsó harmadának legnagyobb hatású költője, Cesário Verde dolgozik. Ez a rövid életű költő Egy nyugati ember emlékezései c. versében olyan erővel ábrázolja a lassan modernizálódó, mégis vidékiesnek megmaradó Lisszabont, hogy a huszadik század elején felnövő költők egyike sem tudja hatása alól kivonni magát.

Az új század jó tíz évvel korábban kezdődik. Az afrikai gyarmatok körül kirobbant viták miatti 1890-es angol ultimátumot a portugálok alig-alig tudták lelkileg kiheverni. Talán ennek köszönhető, hogy a XX. század első éveiben olyan erővel hat a „portugál újjászületés" mozgalma, amely megint a régi dicsőségből táplálkozva akarja újjáteremteni a nemzetet. A kor egyik kiemelkedő költője, António Nobre egy hatalmas poémában akarja felidézni az „Óhajtott" király figuráját, a dél-afrikai Durbanban, angol környezetben töltött gyermekkora után Lisszabonba érkező Fenando Pessoa pedig talán a mozgalom eszmeiségének hatására vállalja portugálságát, és szinte egész életére szóló művészi programként hazája felemelkedésén akar munkálkodni.

Ez az új nemzedék újító szándékaival kizárólag az irodalomban jelentkezik, hiszen a tízes évek elején még mindenki sokat remélt az 1910-ben kikiáltott köztársaságtól. Az 1915 márciusában és júniusában megjelent Orpheu c. folyóirat köré tömörülő, főleg Párizsból, a háború elől visszatért fiatal írók és költők (Mário de Sá-Carneiro, Almada Negreiros, Ronald de Carvalho, Raul Leal, Ângelo de Lima) a poszt-szimbolizmustól elindulva jutottak el a modemizmusig, amelynek portugál változatát Fernando Pessoa készítette elő sajátos izmusaival, a paulizmus–interszekcionizmus–szenzacionizmus hármasával. Ezek a lisszaboni kispolgár pukkasztásával és az egyre inkább amerikanizálódó Európának írt Ultimátummal – Pessoa egyik heteronim figurájának, Álvaro de Camposnak a munkájával, melynek végén a Tejo-parton álló költő tekintetét az Atlanti-óceánra szegezve üdvözli a végtelent – tagadták a portugál elmaradottságot, de ennél többre nem jutottak, mert az Orpheu nemzedéke ugyanúgy látható eredmény nélkül széledt szét, mint a korábbi nemzedékek: Mário de Sá-Carneiro fiatalon öngyilkos lett, ngelo de Lima az őrültek házában fejezte be életét, Ronald de Carvalho Brazíliába ment, hogy az ottani modernista mozgalomhoz csatlakozzon, Fernando Pessoa pedig 1918-ban váratlanul hátat fordított minden „avantgárd játszadozásnak", és az ezoterikus és hazafias költészetnek szentelte minden idejét. Hazafias költészete, amelyet egyetlen életében megjelent kötetébe, az Üzenetbe (1934) gyűjtött össze, folytatja a camoesi hagyományokat: a versciklus a maga lírai versekben megfogalmazott portugál történelemképével – amelyet kiegészít a Sebestyén-mítoszban megfogamzott utolsó rész – a Lusiadák és a Maia-család után a harmadik összefoglaló mű a portugál történelemről és mentalitásról. Pessoa ugyanakkor nem csak folytatja a camőesi vonalat, hanem túl is lép rajta. Egyik 1912-es írásában fölveti egy Szupra-Camões lehetőségét, aki eljövendő „óhajtottként" elvezetné Portugáliát a századok óta keresett szellemi birodalomba. Pessoa emberi és költői tragédiája, hogy hiába áhítozott – súlyos lemondások árán is – a váteszi költő szerepére, megszállottan középszerű hazájában nem talált olyan személyiséget, aki alkalmas lett volna ennek a történelmi szerepnek a betöltésére. A csődbe jutott Portugál Köztársaságnak 1926-ban egy katonai puccs vetett véget, amellyel kezdetét vette a Salazar, majd Caetano nevével fémjelzett ötvenéves diktatúra. Ez az időszak a maga bezárkózásával, amelyben a „büszkén magunk vagyunk" jelszó érvényesült, az irodalomban is az elkendőzés, a mind képesebb kifejezés irányába hatott. Az Orpheu körül kialakuló első modernizmus folytatójaként kialakult egy második modernista nemzedék is az 1927-ben meginduló Presenca c. folyóirat körül.

A második modernizmusra azonban sokkal inkább a kritikai tevékenység volt a jellemző, mint a ténylegesen újat hozó művek megjelentetése, ezért bár igen jelentős szerepet játszott az első modernizmus műveinek és szerzőinek az elismertetésében, mondhatnánk úgy is, szalonképessé tételében, tevékenységét mégis sokan eszteticizálónak nevezik. A kor társadalmi kérdéseire a harmincas évek végén az Alves Redol Gaibéus c. regényével (1939) meginduló portugál neorealizmus próbál meg válaszolni. E a portugál elmaradottságra és társadalmi egyenlőtlenségekre rámutató irányzat igen erősen hatott az ötvenes évek derekáig, amikor a jelentősebb írók egy része, mint például Vergílio Ferreira, a francia egzisztencializmus hatása alá kerül, de nyomokban még a hetvenes évek elején is fellelhető egy-egy szerzőnél (például Urbano Tavares Rodriguesnél). Az ötvenesztendős diktatórikus időszak a maga elhallgatásaival igen kedvezőtlenül hatott a próza fejlődésére. A jobbára vidéki tematikát feldolgozó neorealista próza, de még az előbb említett egzisztencialista hatásokat felmutató regény- és elbeszélésirodalom is jóvátehetetlenül belesüppedt a provincializmusba, amelytől nem voltak mentesek az olyan kísérletező írók sem, mint Jósé Cardoso Pires, aki a neorealista szemléletet Hemingwaytől eltanult eszközökkel próbálta meg elfogadhatóbbá tenni. Ezeknek az évtizedeknek az igazi kifejezési eszköze ennélfogva a költészet, amelynek kedvezett a képes és rejtőzködő kifejezés, az egészen finom árnyalatokra és rezzenésekre figyelő költői nyelv alkalmazása, amely a korszak prózáját helyenként élvezhetetlenné teszi. A negyvenes-ötvenes években több tucat olyan kiváló költő jelent meg Portugáliában, mint Manuel da Fonseca, Carlos de Oliveira, Sophia de Mello Breyner Andresen, Eugénio de Andrade, José Gomes Ferreira, akik mind a mai napig érvényes munkásságukkal a folyamatosságot biztosították a huszadik század irodalmában Pessoától napjainkig.

Az írásunk elején indirekt módon említett írónemzedék, amely a Saramago mögött összesűrűsödő irodalmi-szellemi energiákat jelenti, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján jelent meg a portugál irodalomban. Az 1974-es „szegfűk forradalmával" elkezdődő időszaknak egyik nagy csalódása volt, hogy nem kerültek elő olyan művek, amelyeket korábban asztalfiókba rejtettek volna. A meg nem született művek hiányát pótolták be azok a fiatal írók, akik a latin-amerikai próza, egyfelől az argentin prózairodalom, és elsősorban Borges, másfelől pedig a García Márquez-i és Juan Rulfo-i mágikus realizmus hatása alatt kezdték el írni a közelebbi és a távolabbi múltról szóló regényeiket, amelyekben a portugál történelemről kialakított képet próbálták meg módosítani. Így születtek meg először a gyarmati háborúról szóló regények, amelyeknek egyik legjelentősebb képviselője a lélektani elemzést terjengős visszaemlékezésekkel ötvöző Lobo Antunes az Elefántemlékezet (1979) és az Istenhátamögöttiek (1979) c. regényével. Majd a portugál identitás kérdéseit a diktatúra kontextusába helyezve vizsgáló művek, amelyek górcső alá vették az ön- és nemzettudatot szolgáló mítoszokat, mint Maria Velho da Costa Lucialima c. regénye (1983), és a jelenkori portugál viszonyokat elemző művek, mint Lídia Jorge A csodák napja (1980), José Viale Moutinho A nép és az elöljárók között (1981) c. regénye, valamint az ismeretlenségből mintegy hatvanévesen a közönség elé lépő José Saramago művei, melyekben az író, nemegyszer anakronisztikus eszközöket használva, a portugál gondolkodásmód alakulását vizsgálja a nemzeti történelem egy-egy, ha önmagában nem is, de kulturális vagy politikai utóhatását tekintve mindenképpen jelentős korszakát vizsgálva.

A portugál elszigeteltségből való kilépés – az Európai Unióhoz való csatlakozás – megélőjeként José Saramago 1986-ban írt Kőtutaj c. regényében visszatér a portugál „birodalmi" mítoszokhoz. Az Európa testéről leváló, majd dél felé úszó félsziget, amely Angola magasságában, az afrikai és a dél-amerikai földrésztől egyenlő távolságban áll meg az Atlanti-óceán közepén, egy euro-afro-amerikai portugál birodalom képzetét kelti – különös módon Portugália (vagy még inkább a portugál értelmiségiek egy része) csak úgy tudja elképzelni az európai közösségen belüli helyét, ha kilép belőle, és értékeit közvetíti a világ többi tája felé, akárcsak a nagy földrajzi felfedezések idején, amikor az európai fejlődés élvonalában álló portugál hajósok vitték el az Evangéliumot Afrikába, Indiába és Amerikába. Különös ez a – mondjuk úgy, tiszteletteljes – ragaszkodás a történelmet általában ironikusan átértékelő Saramago részéről bizonyos régi mítoszokhoz, amikor a fiatalabb nemzedékek írói a posztmodern mentalitás csábításának engedve nemegyszer erőteljesen megkérdőjelezik a nemzeti mítoszokat, mint Lobo Antunes A hajók (1988) c. regényében, amely Camões A Lusiadák c. nemzeti eposzának hőseit fosztja meg az évszázadok óta rájuk merevedett méltóságteljes póztól, vagy Almeida Faria A hódító (1990) c. regényében, amelyben az író a Sebestyén király köré fonódott legendakört gúnyolja ki azzal, hogy a király újjászületett alakmásaként egy köpcös, nőfaló figurát szerepeltet.

A legfiatalabb nemzedék pedig már ezen is túllép. A jelen írás szerzőjével folytatott egyik beszélgetésében mondta el Lídia Jorge, hogy a ma jelentkező huszonéves írók már teljesen közömbösek a múlt és a nemzet nagy kérdései iránt. Az irodalom számukra látszólag nem több, mint groteszk játszadozás a szavakkal vagy egy-egy jó ötlettel.