A kisebbségi európai

A Kassai őrjárat juttatta eszembe, hogy Márai írói géniuszát nem az érzékiség, hanem a pontos gondolat felől kell megközelíteni. Minden helyzetben és pillanatban a tudata jellemzi őt, nem az ösztönösség. Ez azonban némi ellentmondásra is adhat okot. Azért ugyanis, mert az író képzettársító erejének gazdagsága, mely mögött nyilvánvalóan ösztönösség is bujkál, szinte kimeríthetetlennek tűnik fel. Szövegei már-már úgy folynak gáttalanul és parttalanul, mint a pszichoanalitikus páciensének tudatalattiját feltáró szóözön, ám a Márai-szövegek a tudat érzékeny ellenőrzése mellett és a fogalmi-képi logika szilárd partjai között, a pontos nyelvezet medrében hömpölyögnek. Említett Őrjáratában – van egy Napnyugati is! –1941-ben tett, egynapos kassai látogatása történetét mondja el. Jellegzetes, hogy nem (csak) azt írja meg, ami vele-körülötte történt, hanem ami benne játszódott le, a lelkében. Ekkor Kassa már három éve magyar város. Joggal vélhetnénk, hogy az „idegenektől" felszabadult szülővárosában az író nyomatékosan hangot ad nemzeti érzéseinek és magyar örömének, ám tévedünk. Akár csalódást is érezhetünk! Hazafias örömök helyett Márai teli van európai gonddal, jellegzetes végzet-várással. Gyerekkora emlékhelyein bolyong és földrészünkért aggódik, szülővárosában a világ sorsára gondol. Mintha az emlékezésre, a múltra csak azért lenne szüksége, hogy tisztábban lássa az ijesztő jelen és a végzetes jövő baljós árnyait, melyek rémítőek, ám valahol irdatlan messze az idő távolában egy új Európa körvonalait sejtetik kirajzolódni. A világban már régóta „valami nincs rendben", már az első világháború előtt is így érezhették apáink és nagyapáink! „Titokzatos erők" „az egyensúly megsemmisítésén" dolgoznak. Aztán megtörtént, ami történt, de miért történt meg? Márai ahelyett, hogy elmerülne a felidézett ifjúság simogató emlékeiben, a kínzó kérdésre keres választ Kassán 1941-ben.

Ennek okát korábban kell keresnünk, a kezdeteknél. Tehetségében és írói indulása körülményeiben kutassuk, melyekre a század arculatát meghatározó kataklizma, az első világháború nyomta rá bélyegét. Márai nem tapasztalta meg közvetlenül a „gyilkos élményt" (Fábry), ám lélekben annál mélyebben átélhette. Első regénye, a Mészáros is ezt bizonyítja – „egy emberi hang állathördülése magyar szavakban", írja róla Fábry –, amelyet 1924-ben ad ki Bécsben. Előtte, már 1921-ben megjelenik első verskötete, az Emberi hang, a kassai Glóbus kiadásában. „Márai koravén emberi rezignációja" – idézzük ismét Fábryt és arra gondolunk közben, hogy a későbbi „vox humana" fogalmának talán itt sejthetjük gyökérzetét. Ez a nemzedék az „ember hangja" jegyében indult! A huszonegy éves Márai figyelemre méltó verskötetében érett, kész költőként áll előttünk. Érzéseiben nemzedéke szomorúsága remeg, stílusában már-már tökéletes. A fiatalságot, melyet képvisel, később majd „sértődöttnek" nevezi, regényt (is) ír róla. „Nemzedékem soha nem érezte a rejtettségét és bizonyosságot, mely eltöltötte apáink lelkét." Ezek a versek szkepszist és kételyt üzennek; az Óda kortársaimhoz-ban írja: „bágyadtan ülünk létünk kis sakktáblái előtt / s tologatjuk sorsunk sápadt kis csontfiguráit... Isten nyeri úgyis a partit..." Sakk című verses drámájában a kép kiteljesedik, alcíme „Játék bábokkal, ahogy előírott szabályok megkívánják"; ebben a lírai kompozíciójában Márai filozofikus erényei korán és meggyőzően kifejeződnek. Korát nem megjeleníteni akarja, hanem megérteni. A lehetetlent szeretné felfogni! Ehhez német költőket fordít, Trakl, Benn, Werfel, Stramm és mások verseit, általuk is a talányhoz közelít: mi történt?! Miért történt? Biztos tudás nem következik belőle, csak valamiféle „Gyönyörű céltalanság, amely talán maga az élet", aztán sejtések, borongás. De nincs benne semmi nagyképű póz. Ellenben korérzékelésének „modernsége" felfigyeltető. Mondhatnánk, érzi a műszaki civilizációt. Verseiben repülők szállnak, „reklámcsóvákkal keringő, izzó elektromos napotok", fénylik, „lánykereskedő idő zeng". A jövőnek (is) szóló korérzés, Márai ebben az időben Lipcsében, Berlinben és Frankfurtban él, Párizsba készül, ifjú világcsavargó. Első versei 1920-ból Európáról üzennek. A háborús bénultság és a konkrét idő gúzsa ellenére időtlenségüket érezzük, a végleges nyelvezet és szilárd forma művészi korok-felettiségét. Látjuk a hűvös nyugalmat és tárgyilagosan fürkésző tekintetet, mely az író elhivatottságát és a költő látnivalóit kutatja térben és időben. Márai Sándor az író magyar történelmi időben és európai kultúrtudatban fogant!

Bonyolult alkat, mint minden tehetség. Bizonyos romantikától sem mentes, gyakran mégis hallatlan, szinte rideg tárgyilagosságra képes! A romantikával persze csínján kell bánnunk, tizenkilencedik századi képződmény. Ám, sajnos vagy szerencsére, a huszadik század sem mentes tőle! Csupán a jellege változik, hősi szenvedélyből menekülő dacba vált át. Bizonyos romantikus pátosz Márai egész életútján kísért, később majd határozottabban próbáljuk kifejteni lényegét. A Szindbád hazamegy című regénye alapján próbáljuk szemrevételezni, mi fán terem?

A kérdés könnyed formája indokolt, a regény játékos nosztalgia és pajkos vágyakozás az „elmúlt idő" után. Olyan, már-már könnyes Krúdy-paródia, amely talán krúdysabb, mint a Vörös Postakocsin utazgató Alvinczy Eduárd vagy akár az író alteregója, Rezeda Kázmér. S mint minden paródia, egyben legenda is, romantikus mítoszteremtés. S mint ilyen, a nosztalgiától sem mentesen, egy boldog korszak rajongó emlékezete. Nézzük Márai ajánlását: „K. Gy. emlékének – Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincérnek, az írónak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették és gyászolják a világot, mely utánahalt." Szindbád a hajós és író még egyszer bejárja a régi világot, megtekinti emlékét, felidézi árnyalakjait, bár az nem is könnyű, mert hiszen, ahogy Ede, a Csikágó nagykávéház főpincére tájékoztatja Szindbádot, „...az írók kivesztek a városból, mint a hitel. Már csak a szövegírók maradtak itt, s azok, akik húsz pengőért írnak a bankigazgatóknak". Könnyen megállapítjuk, hogy ez a hang az irodalom nyomvonala, nem az életé! Valóságát a képzelet teremti, az író. Szindbádot mindenütt megismerik, még emlékeznek rá, hódolattal fogadják, az öreg pincérek szeme felcsillan és a kocsmárosok elébe sietnek. A London (Párizs?) kávéházban, ahová „nem kávézni jártak... az emberek, hanem élni, valahogy túlesni az életen", „a csapos... már másodszor eresztett egy vágásra való friss sert a Szindbádnak előre elkészített füles pohárba", és a „vendéglő népét olyan csendes, de bensőséges izgalom hatotta át, mint a zenekart, amikor az ügyeletes csengője a nagy karmester érkezését jelzi", itt ebédel Szindbád. „A régi Magyarországon az ebéd jelentette a köznapi élet ünnepi óráját... Ebédnél érezte az ember igazán, hogy itthon van az áldott hazában, az asztal a legszegényebb ember számára is megterült valahogyan, a csodálatos országban, ahol mindennek más, igazibb, emberhez méltóbb íze van, mint bárhol a világon. Csak ebéd közben békült meg önmagával és sorsával valamennyi magyar. Mintha egyetlen nagy család lenne a nemzet, melynek tagjai ebédidőre félretesznek bút, haragot és gyűlölködést, úgy árad el a déli harangszó szavára a gyomrokban és szívekben valamilyen szelídebb érzés mindenütt, amerre magyarok élnek." Játékosan emelkedett és... szép. Igaz is az irodalom módján. Bánatos humorral áthatott. Akár a Szindbád lelke, a hajósé és íróé, aki „mintha nagy térképet, melynek egyes fontosabb gócpontjain – a hegy- és vízrajzi térképek mintájára, melyeket Kogutovitz Manó és fiai gyártanak, megőrizve e rajzokban az örök haza töretlen vízi és hegyi egységét, akkor is, amikor az irigy ellenség esztelen önkénnyel már szétszabdalta azt a teljességet – úgy őrizte a hajós lelkében a magyar vidéki pályaudvarok éttermének emlékeit, a nagyobb vidéki fogadók ételjellegzetességeinek ízét és különösségét, a szegedi »Kas«, a debreceni »Bika«, a kassai »Schalkház«, a soproni »Lövér«, a rozsnyói »Stiglitz«, az egri »Korona« emlékét..."

Álomvilág, mely egyszer, legalább is irodalmi értelemben, valóság volt, amelyben az író megbecsült, sőt csodált valaki, tisztelet övezi s szinte hős, Szindbád emlékezetében fel is vonulnak mind az írók, Kiss Józseftől Karinthyig, ahogy a Csikágó (New York?) nagykávéházban éltek egykor, megelevenedik az irodalmi Budapest és mire a hajós éjfél után hazavergődik otthonába, a beígért vacsorát sajnos ez alkalommal is elmulasztva, hazaér a vörös postakocsin, „Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, amelyhez nincs már igazi közünk".

Márai számára is búcsú ez a könyv, időszerű és megkapó emlékezés egy régi világra, mely egykor valóság volt, s amelyben az író még igazán úr lehetett. Még abban az évben másik regényt is kiad, amelyben viszont valódi úr az író, bár térben és időben messze él. A Vendégjáték Bolzanóban ma Olaszországban hatalmas könyvsiker. Nem véletlenül, két oka is lehet, azon túl, hogy szellemi értelemben izgalmas, modern regény! A történet a 18. századi Olaszországban játszódik, színhelyei Velence, Párma és Bolzano, hőse Giacomo Casanova, a kor híreshírhedt kalandora, és szerelme, Franciska, Párma grófnője, valamint annak férje, Párma grófja, aki miután egyszer már éles karddal megvítt Casanovával, elragadta tőle Franciskát. A regényben „az értelem fegyverével" készül vele megküzdeni, hogy megtarthassa szeretett asszonyát. A siker másik lehetséges oka még meggyőzőbbnek tűnik fel. A Vendégjáték Bolzanóban korai elődje egy regénytípusnak, nevezzük posztmodernnek, amelyet többek között és éppen az olasz Umberto Eco teljesített ki A rózsa neve című, világhírű művében. Biztosra vehető, hogy Márai művének tökélye és módszere megragadta ennek az iskolának a figyelmét. Kritikusait pedig jóleső felfedezésekre késztethette. Annál is inkább, mert mindkét regény meglepően bizonyítja, hogy a modern széppróza sem idegenkedhet eleve bizonyos nemes moralizálástól és erkölcsi értékalkotástól. Az emberi-világi drámák nagy része erkölcsi természetű! Az emberek közötti viszonyok erkölcsösek vagy amorálisak. Persze az irodalom „moralizálása" semmiképp sem jelent pedagógiai célt vagy tanító hajlamokat, sem látványos didakticizmust vagy tanmesét! Ellenben olyan erkölcsi érzékelésről és értékalkotásról van szó, amely filozófiai értelemben az emberi tettek minőségével, az emberséggel és a humanizmussal, a cselekvés kvalitásaival azonos. Márai művében nevezhetnénk férfiasságnak, lovagiasságnak, a szerelem törvényének vagy magasabb szempontnak, de akár úri becsületnek, a személy tisztességének vagy a hatalom korrektségének is. Márai írói világában az erkölcs törvény volta mellett a szerelem mitikus erő, amelynek csak egyik összetevője, bár alighanem nem a legerősebb, ha ez nem is fejeződik ki látványosan, tehát csupán egyik alapvonása a szenvedély, a másik erős komponens pedig valamilyen tiszta erkölcsi vágy, ősi morális kényszer, mely rejtélyes és titokzatos, szinte megfoghatatlan s valahol mélyen az ember lényegével, a lelkével rokon. Szerelemfilozófiájában van valamilyen puritán makulátlanság, a becsületes férfi és az érzelemgazdag nő szövetsége, amely gondolati értelemben is tiszta és nemes. A nyelvezet gazdagsága és képzettársítás-beli pompája józan logika és erkölcsös komponáló tudat kontrollja mellett érvényesül.

Posztmodern előd tehát! A Vendégjáték...-ban eléggé látványos, hogy a cselekmények nem a valóság rendezőelvei szerint történnek. Az élet oly értelemben van jelen, amennyiben a fogalmak konkrét valóságjegyek és a szavak életesek. Ez a szöveg azonban kizárólagosan Márai „teremtménye". Megtaláljuk benne a játékos kíváncsiságot, mellyel a dolgok lényegét és a jelentések értelmét kutatja, s ugyanakkor az áhítatot is, amellyel tiszteli és megbecsüli őket. Azonban a fölényt is megérezzük, a diadalmas nyelverőt, amely az író életfilozófiájának a kifejezésében nem ismer akadályt. A sziget című regényéről írja Karinthy: „Szeret írni. Mohó, mint egy parvenü, pedig született arisztokrata. Mintha véletlenül szabadult volna be tulajdon kastélyába, föl akarja habzsolni az egész készletet. Kéjesen lubickol a képzettársítások tengerében, akár fogalmi, akár formai természetűek; néha a kép, a hasonlat lidérce után szalad aggasztó iramban, néha a gondolat állítja meg, túl hosszan topog, vesztegel... Íme, az élvezettel alkotás jó oldala: erősen odafigyel arra, amiről beszél, lencséje élesre van beállítva, új és meglepő részletek és vonatkozások bukkannak elő, s ezek az írót is elbűvölik: a felnagyított élet mozogni kezd, ázalékok nyüzsögnek, ahol üres vizet láttál, példátlan dolog! Nem csoda, ha felfedezéseit többre becsüli a cselekménynél, s a vízcseppeket a viharzó tengernél." Folytatásként idézzük Franciska monológjának részletét a szerelemről, melyet Casanovához intéz: „Elmondjam, milyen az, amikor egy nő, aki mindent akart adni a férfinak, akit szeretett, mindent, amit egy fiatal test és lélek adhat, csalódik szerelmében, s aztán égni kezd a világban, mint egy fáklya, húsból, hajból, vérből, lobogó indulatból, fáklya, mely titkos lánggal ég az élet homályában, perzsel és pörköl mindent, amihez hozzáér, s hiába Pálma grófjának minden hatalma, ereje és körültekintése, azt a lángot eloltani ő sem tudja soha. Elmondjam, milyen az, amikor egy nő tíz és húsz és száz férfi ölelésében kénytelen megkeresni azt a gyöngédséget, melyet soha nem akart mástól kapni, csak attól az egytől, akit szeretett, s aki megszökött előle?" Józan és ridegen számító korban talán romantikus fogalom a végzet, de meg kell említenünk! Nem Jókai értelmében használjuk, múlt századi levert forradalmak fájdalmának az elviselése értelmében. Márai „romantizmusa" korszerű és általános, huszadik századi, arra szolgál, hogy segítsen elviselni a kataklizmák korát, az elembertelenedés és az állatiasodás századát.

Ezerkilencszáznegyvenháromban, a finn–magyar testvériség háború alatti felívelésekor írja a Sirályt. Ha felületesen ítélnénk, a témát akár divatosnak is mondhatnánk s a regényt propagandisztikusnak, persze magas színvonalon. Mondom: akár, de nem lenne igazunk! A mítoszteremtő elv és a végzet ereje a Sirályban is munkál. A magas rangú magyar politikus és a titokzatos finn lány, Aine Laine vagyis Egyetlen Hullám találkozása és rövid érzelmi kalandja ékes példája Márai teremtő erejének. S annak, hogy nála a szerelemben sem érzéki kalandok esnek meg, hanem szellemiek. A mítoszteremtés igénye alkotóerejének lélektani motorja! De erről később. Most nézzük, milyen sejtelmes – titokzatos? – vonásokból áll a Sirály szerkezete! A hősök megismerkedése lehetőségét az adja, hogy a finn lány végzetesen – a fogalom helyénvaló! – hasonlít a politikus egykori szerelmére. Rejtélyes lány, mindvégig titokzatos, nem tudni, ki ő?! A férfi a történelmi helyzetben súlyos döntés előtt áll, tanácsadói minőségben olyan véleményt várnak tőle legmagasabb államvezetői szinten, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek. Aine Laine bizalmas pillanatában nagy nyugati államvezető barátjáról beszél, akivel állandó kapcsolatban áll. A háború valósága súlyos, komor égként feszül Európa felett. A regény szövetét, férfi és nő álomszerű kapcsolatát a súlyos végzet láthatatlan erői hálózzák be. Az értékek mind szellemi, mind emberi értelmükben magas színvonalúak, a nyelvezet gyakran a pátosz csúcsai felé tör, ezt nevezte Karinthy Márai „arisztokratizmusának". Ilyen atmoszférában találkozik rövid, bensőséges viszonyban férfi és nő, majd roppant fegyelemben – törvényben! – elválnak, a nemek viszonyának párharca kevésbé érzéki s alig szenvedélyes, inkább gondolati elemekkel átszőtt. Mindvégig lendületesen, feszültség közben.

Választ kell keresnünk a kérdésre: milyen mítoszt épít Márai? A válasz nem mentes a bonyolultságtól, ám kézenfekvő: az értékteremtő és kultúraalkotó humánus polgár mítoszát! A mítosz miliője erkölcsre, ízlésre, szerelemre és munkára egyaránt hat, az élet minden területére és az emberi együttélés összes értékére kiterjed. Természetes közeg, ahogy Márai mondja: légkör. Amikor 1988-ban San Diegóban regényeit új kiadásra készítette elő, és A Garrenek műve összefogó címet adta a köteteknek, a polgár mítoszát is megfogalmazta: „A »polgár« a korszerű vitában volt groteszk mumus, nevezték burzsujnak, hasas és torz embernyúzónak. Hallgattak arról, hogy a polgár a feudális társadalmi rend letűnte után alkotott egy civilizációt. Elhallgatták, hogy szerepe volt: az alkotás. A középosztály, amely az eltömegesedett és technikailag öncélúsodott világban a polgárt követte, már nem alkot, csak fogyaszt, »konzumál«, megteremtette a konzumcivilizációt. A polgár csodálatos városokat alkotott; az eltömegesedett világban a középosztály a városokat megtömte cementbe burkolt légköbméterekkel, melyeket lakásnak neveztek. Mi volt a Garrenek műve?... Légkör. Valami atmoszférikus, amiben az emberi élet a létezésen túl értelmet és rangot kapott. Ha él még valahol a Garrenek egyike-másika, aggastyánkorban kénytelen úgy érezni, mintha a gravitációs erő nem tartaná már földközelben."

A polgár – európai jelenség. Felbomlasztotta a feudális társadalmat és a kapitalista gazdasági-termelési mód megteremtője lett. Korszakos szerepe óriási, kulturális hozadéka bámulatos. Irodalmi alakja változik az időben, a korok és az írók alkatának függvényében. Ellentmondásokban bővelkedő, bonyolult hős. A francia polgár portréja Balzacnál nem hízelgő, később Zolánál és Maupassant-nál még kritikusabb. Roger Martin du Gardnál a Thibault-ok hősök s elpusztulnak, Proustnál pedig álmokba, művészi látomásokba, alkotásbeli képzeletvilágba, a múló időbe vesznek. Az angol polgár rajza sem hízelgő Dickensnél és Thackeray-nál, Shaw-nál egyenesen csúfondáros. A polgári mítosz elemeit Thomas Mann-nál találjuk meg, értékalkotó és szellemi heroizmusának rajzát, kultúrájának és moráljának teremtő készségét, etikus erejét, mely Márait annyira lenyűgözte. Mann-nál látjuk a polgárt – közben ne feledjük Márai német gyökereit! – mint olyan értékek hordozóját, akit sajátos „légkör" vesz körül. Márainál ez a humánus, aktív és eredményes atmoszféra talán még otthonosabb és mélyebb, igazabb! Thomas Mann-nál a „város" Lübeck, Márainál Kassa. Hasonlóságuk mellett nagy a különbözőségük; míg Lübeck egy nagy európai nemzet kereskedővárosa, Kassa Felső-Magyarország magyar központja, a nemzeti történelem drámáinak neves színhelye. A lübecki polgár patriotizmusa mellett méltán lehet világpolgár, a kassai polgárnak inkább csak a patriotizmus marad. Annak azonban, léte, sorsa fogságának a folytán, modellértékű! Alakjában korok értelme és az idő értéke összpontosul. Amikor Márai formálni kezdte alakját, a történelmi polgár már nem élt. Elsöpörte az első világháború és maga alá temette az államfordulat. Amit Márai ír, az utódok élete és emlékezete. Az emlék még él, ám az ősök sorsa apák és fiúk ellentmondásos ügye lett, a nemzedékváltás választóvize. Az apák tehetetlen belenyugvásának és a fiak lázadásának sarkköve. Márai nemzedéke ezért „sértődött", mindenért az apákat okolja. Mindenről ők tehetnek. A fiatalok tehát „sértődöttek" vagy „fanatikusok" (Fábry például), Márai Sándort olyan vonásokkal ruházza fel sorsa, amelyek meghatározzák íróként és indokolják dolgozatom címét: kisebbségi európai!

Ezerkilencszázharminc a Zendülők kiadási éve. A regénynek, mint Karinthy írja, „Párizsban is komoly sikere volt". Érettségiző fiatalok furcsa története, némiképp Musil Törless iskolaéveire emlékeztet; monarchiabeli rokonság lenne?! Apáik a fronton vannak, ők is oda készülnek, maguknak értelmetlen és érthetetlen világot teremtve múlatják az időt. A későbbi elidegenedés-filozófia korai megélői, talán ösztöneikben érzik a század abszurdumát? Márai első komoly regénye, bár a Mészáros (1924-ben) már felfigyeltetett nevére és a Bébi, vagy az első szerelem (1928) is valódi Márai-könyv. Az író nyelvezetével bővebben kell foglalkoznunk, prózája tartalmi értelemben és művészi minőségét tekintve stílusából és sajátos valóságlátásából meríti hitelét. Furcsa történetről szóltunk! Nem ok nélkül. Az „úri" fiúk s a maguk közé befogadott Ernő, a csodabogár Zakarka cipész fia, a banda tagjai, meglopják szüleiket, a lopott pénzen haszontalanságokat vásárolnak, értelmetlenül élnek és szélsőséges gondolatokkal bíbelődnek, hazudoznak egymásnak. Kiderül róluk, hogy szüzek. Kitalált lényeknek érezzük őket, úgy véljük, az író eltúlozza végletességüket. Korukban még extravagánsabbaknak tűnhettek. Egészen újszerű látásmódot érzékeltetnek. De csak ha logikus ésszel közelítjük meg világukat, akkor érezzük így, az olvasás lendületének és a szöveg erejének átadva magunkat, furcsaságaik természetesnek hatnak és végleteiket elfogadjuk. (Érdekes módon Furcsának hívják a természetben álló, kallódó üdülőházat, amelyben raktárát bérelnek hóbelevancaik számára!) Meggyőz a mű, magával ragad, s már nem kételkedünk. Ez Márai írásművészetének lényege! Elmondja az eseményeket, történéseket – mesél, kevésbé megjelenít. Nem kötetlenül azonban, sem játékosan és öntudatlanul, áradó, ám megkomponált meséje -valóságépítés. Érdekes a szavak és fogalmak önállósága. A cselekmények jelentős része nem előttünk történik, hanem beszél róluk az író, elmondja őket. Ily módon akarata szerint nyerik értelmüket. Hősei is gyakran beszélnek máshol megtörtént dolgokról. Ezért relatívvá válik az idő, bizonyos időfelettiséget érzünk. Áttételes erő hozza elénk az életjelenségeket és filmként pergeti előttünk. A vetítő: az író teremtő akarata! Nem a valóság, nem is annak „égi mása", ez Márai valósága, amelyre az élet valósága hasonlít. S talán pontosabb a valóságnál. Azért hitelesebb, mert nem kaotikus, mint az élet térideje, és értelemmel bír. S bár ez az értelem gyakran furcsa, néha csupán sejthető, mégis törvényként hat ránk.

Fontos ez, érdemes még egyszer átgondolni. Nem érzékletesen jeleníti meg a világot, mondottuk volt, s a valóság mégis megjelenik előttünk! Furcsának érezzük, józan, gyakorlati ésszel akár értelmetlennek is, mégis elfogadjuk. Rajtunk kívül álló törvény erejével hat ránk. Legyőzi gondolkodásunk, bár értelmét csak sejtjük. A lélektani indokoltság és a nyelvi pontosság ereje tenné? Többnyire egyszerű, ténymegállapító kijelentő mondatokat ír le, ritkán törekszik barokkos gazdagságra, metaforikus áttételességre, néven nevezi a valóság elemeit. A szavak és fogalmak tényeket képviselnek, a mondatok egy-egy valóságszeletet. Érdekes, Kafkánál is! Megfogható elemekből áll össze a regényvilág. Honnan hát a furcsa sajátosság? Arra kell gondolnunk, hogy Márai talán álmodja a valóságot, írásaiban a cselekedetek és gondolatok, az emberi tettek valahol álom és ébrenlét határán történnek és a műegész valósága talán a csodával rokon. Mert a csoda is, akárcsak a véletlen, a valóság rokona s mégis valóságfelettinek érezzük! A kérdés pedig így is felmerülhet előttünk: mi a lényeg, amit látunk és érzékelünk, vagy valami más?! Valami mélyebb és elemibb? Amiből az (is) következhet, hogy a valóság hasonlít a műre és nem fordítva, a mű a valóságra! A valóság arctalan és formátlan, aligha lehet hozzá hasonlítani valamit, a műnek azonban formája van! A mű tehát formát ad a káosznak!

S az sem lehet félrevezető, netán megbélyegző, hogy feltételezzük: az író talán csak álmodja a valóságot! Igaza azon múlik, milyen valóságot álmodik? Úgy látjuk, Márai „álma" megfoghatóbb és életesebb, tehát hitelesebb, mint a (történelmi) valóság. Sajátos rend és belső törvény jellemzi, egyszeri s egyediségén belül igaz! A maga módján bonyolult, mintegy álom az álomban. A jelenvalóság hátterében egy elmúlt világ árnyai mozognak, sugározva szellemlétük túlélő erőit, a klasszikus polgár valósága, akit a huszadik század első apokalipszise elsöpört, talán büntetésként, hogy értékekben gazdag világát nem tudta megvédeni a romlás elől. Nem éltük meg azt a világot, Márai sem, csak talán agóniájában, de úgy véljük, tudjuk, milyen volt! Bennünk él mint történelem. Érezzük elmúlása jelentőségét és következményeit. Szellemi erő és melegítő álomkép, éltető hagyomány, gazdag, mint mindig az ősök emlékezete. Márai hősei egy halott világ emlékét őrzik, gyászolják a maguk módján. Az apákat vádolják elmúlásáért, zendülnek ellenük és talajtalanságra ébredve esztelen tettekkel élik ki szomorúságukat.

De nem csak a polgár léte ment tönkre, hanem a haza is elpusztult! A magyar történelemből tudjuk, a polgár a hazának élt. A haza pusztulását mennyire átérzi a kisebbség! Mennyire éli s mélyen átérzi a város, ahol egyszerre megjelentek az idegenek. Márai drámája és nemzedéke tragikus élménye, hogy mind az ősök teremtő világa, mind a haza – elveszett! Kettős értelemben sincs otthonosság, megvalósult a teljes hazátlanság állapota. Ma mint az emberiség egyik alapkérdéséről beszélünk erről. Az etnikai együttélés világproblémát jelent bár, számunkra a kisebbségi sors a lét dilemmái mégis sajátos európai minőséget jelentenek. Mély történelmi gyökerei vannak, erősen érzelmi természetű, szenvedélyektől átitatott. A „welesi bárdok" balladája ma a Sin Fen fogalmában élhet, a baszkok robbantásai és a bretonok mozgolódásai is messzire nyúlnak vissza az időben. Lengyelek, csehek, szudétanémetek kavargása, finnországi svédek és tiroli olaszok jogrendje mind-mind történelmi gyökérzetű. A magyar kisebbségek léte a huszadik század terméke, apokaliptikus eredetű. Bár történelmi léptékű, képes befogni az emlékezet! Szorosan összefügg Európa elembertelenedésével, a hatalmi önkény és a korai totalitarizmusok szégyene, de a demokrácia ballépésének (is) nevezhetnénk. Modern európai dilemma és intellektuális minőség, amelyben az európai gondolkodás számos szála összebogozódik. Nem csak a folklór szintjén él tehát, hanem mély értelmű filozófiai termék. Olyan emberi sorsok gyűjtőfogalma, amelyek ma talán a legkorszerűbben értelmezhetők. Más az ír anglikánusok évi győzelmi felvonulása és egészen más a hazai kisebbségi nyelvhasználati törvény. Az okok idősíkjai nem metszik egymást. Egyik a másiknak nem lehet magyarázata. Márai egységében látja és éli meg a haza elvesztésének és a polgári világ pusztulásának, az apák bűnének a megjelenülését. Ember és író egy; a Zendülőkben így fogalmazza meg nemzedéki élményét: „...a banda játékai mögött egy világ dereng, melyre ő is emlékezett, egy világ, mely üde volt, igazságos és elmondhatatlanul izgalmas. A banda ennek a világnak szilánkjaiból szeretne építeni valamit, az ég alá egy kisebb üvegburát, amely alatt el tudnak rejtőzködni, s az üvegen át keserves fintorral bámulni a másik világot." „A gyermeki színésztehetség elfeledett képességébe kapaszkodtak, az egyetlen kárpótlásba, amiben az elveszett világért még részük lehetett. Ez a világ mélyen az ismert tünemények mögött derengett. Ábel úgy érezte, emlékszik még néha egyes szavaira, jeleneteire." Majd az apák problémájáról! „Minden baj gyökere itt volt, az apák nem voltak őszinték, kitértek az egyenes válaszok elől, nem mondták el, hogy mitől szenvednek, az égbolt, melynek peremén trónuson ültek, elhomályosodott, és csalódások szürke zuhanya pergett belőle. A nagy békét talán akkor lehetne megkötni, ha egy napon békességet kötnek az apákkal." Talán a közép-európai kor terméke az apakomplexus, emlékezzünk Kafka Levél apámnak című írására!

A Szabad Újságban megjelent egy kép. Márai fiatal feleségével, s az ifjú férj mosolyog! A képaláírás szerint talán az egyetlen ismert Márai-kép, amelyen az író mosolyog. Tűnődő, komoly arca sokkal ismertebb. Összeszorított, keskeny száj, melankolikus szemek, simán hátrafésült, sötét haj, jólesően rendezett, szabályos jelenség. Komoly, sőt komor úriember. Ha jobban megnézve érteni próbáljuk, leginkább valamiféle bölcs rezignációt olvasunk ki lényéből. Mint aki sokat tud és azt el is mondja, ám még többet sejt, de erről nem beszél. Nem tudja vagy nem akarja elmondani?! Sokat ír, mindig a saját színvonalán, nem ismer könnyítést. Munkái, már említettük, inkább a gondolatra épülnek, elvont igazságokat fogalmaznak, filozófiai rendszert alkotnak. Utána kellene nézni a gondolati egységnek, a rendszernek! Magam eddig két írónkat vélem létfilozófusunknak: Fábry Zoltánt és Peéry Rezsőt. A harmadik Márai Sándor. Peéryt nem ismerhettem személyesen, amikor Márai tekintetéről beszéltem, arra kellett gondolnom, hogy ezt a komor elmélyülést, talán szomorúságot?, Fábry Zoltán szeméből ismerem. S talán a mosolytalanságot is. Közös történelmi élmények neveltjei s talán áldozatai. Apáik a kiegyezést követő magyar idők polgárai, nagyapáikat kossuthi idők levegője éltette. Márai még ismerhette a Garren fiúkat, apjukat már csak közvetve. A nagyapák és dédapák világa, az ükök és ősök valósága emlék, őrzi ugyan a ház, a bútor, a családi szokások és a házirend, az életfelfogás és erkölcs, ám mindenki tudja, hogy letűnt világ. Éppen készül átadni helyét a középosztálynak s ami még végzetesebb, a kispolgárnak. Mítosszá válik az egykori Garrenek műve, utcák, terek és épületek formájában éli túl önmagát, hideg és rideg nyomok őrzik, de az élők már nincsenek, faragott kövek alatt nyugosznak a Rozália földjében. Nekik emel Márai életműve monumentális emléket. Aztán az apáknak és fiúknak, akik megélték és átszenvedték a bukást. Alighanem a történelem komor visszfényét látjuk íróink komoly tekintetében.

A bukás a nyelven és kultúrán kívül a nemzeti tudatot is érinti, az öntudat biztonsága vele vész. Olyan új létforma jön, melyben a múlt siratni való és a jövő kuszán bizonytalan. S a jelen gyötrő tépelődés, nyugtalanság és szorongás, keserűség, fájdalom. A kisebbségi sors nagy dilemmája, hogy a haza máshol van! S ami helyi valóság, annak nevet kell keresni. A város, a szülőföld marad a helyén. Talán ezért a városnak, mely az ifjúság volt, emléke ércnél maradandóbb. Ha elutazik, a város érte nyúl, utána megy, vele van. Peéry Rezsőtől olvassuk majd két évtizedes külföldön-élés után, hogy már minden nációval élt és számos helyen lakott, megtapasztalva Európát s a világot, ám a legmeghatározóbb élménye 1926-ban történt, „amidőn... Pozsonyban első írásomat elvittem Arkauer Muki bácsinak a Híradó szerkesztőségébe a Lőrinckapu utca második emeletén". Márai is elutazik, tizenkilenc évesen Németországban él, majd Párizsba, Londonba látogat, „istenek nyomában" napkeleti utazást tesz, Olaszországban is letelepszik. Fábrynak ellentéte, ő Stószról alig mozdul ki. Nem szabadulhatok a gondolattól, hogy kettőjük létformájában a kisebbségi sors végletei nyernek értelmet: a szülőföld és Európa! Az otthon és a nagyvilág. Márai csavargó, mondhatnánk, világpolgár! Később angol, francia, német és spanyol nyelven jelennek meg könyvei. Olyan írónk ő, akit a világ „befogadott". De mit látunk szinte döbbenettel? A Napnyugati őrjáratban francia földön jár s a brit szigetekre utazik vendégként. Beszámol útjáról s ámulva olvassuk, hogy a látottak okán önmagáról beszél. Európai útjain él lelkében a város, látja a Dóm kőcsipkéit és hallja az Orbántorony harangjának szavát, valamit keres a világban s önmagára talál! Az otthoni tájtól s annak történelmétől nem szabadul. Úgy kell lennie, hogy vannak korok és irodalmak, ahol és amikor hasonló írói lelkület és magatartás hivatást jelent. Olyan küldetést, amelyet a történelem szán az írónak, vagy némi pátosszal mondjuk így: a végzet! (Ma hasonló „küldetéstudat" töltheti el a paraszti származású írót!)

Márai harmincas éveiben jár ebben az időben, a polgár még benne él, de érzi, hogy elmúlásra ítélt. Kultúrája távolodik, kövekbe merevedett. A világot gazdasági válság rázza, az emberiség léte veszélyeztetett. Az egykori szép békevilág – merő illúzió! Hihetetlenül termékeny író ekkor, ereje teljében. ír még verseket is (Mint a hal vagy a néger), újságcikket, karcolatot, kutyaregényt (Csutora) – „bátor és erőteljes publicisztikai tevékenységében mindig a szépség, igazság, emberiesség, az egészség frontján találjuk", írja Karinthy –, aztán elbeszéléseket, novellákat. Ekkor írja ironikus tanulmányát, a Szegények iskoláját Azonban egyre inkább a regényre összpontosít. Mintha sejtené – vagy tudja is? –, hogy nagyméretű életművön dolgozik programszerűen. Emlékmű-jellegűn. Ez nem lehet véletlen, érzi a dolgát! Az ősök világa elmúlt, ám benne emlékként tovább él. S nem csak emlékként. Hanem mint teremtő vágy és alkotóerő, az értékrend szigora és a munka fegyelme, puritánnak tűnő, mégis igényes élni akarás. A polgári alkotóösztön töretlen és az erkölcs túléli önmagát. A lelkiismeret az infernóban is életképes és tiszta marad. Márai hű szellemiségét későbbi naplóiban érzem erősen. Mintegy az alkotó életmód kiteljesedései! De ott munkál a Szegények iskolájában s a későbbi Füveskönyvben is. Aztán elbeszéléseiben, közérdekű írásaiban. Olyan írói figyelmet és akaraterőt látunk bennük, amely állandó elemző érdeklődéssel szemléli és éli a történéseket, permanensen aktív szellemi életet él. Márai nemcsak íróként dolgozik és műveket alkot, hanem íróként is él! Gazdag szellemi létet testesít meg. A polgár életműve és a férfi-nő viszony mellett nagy gondolati vadászmezeje és szellemi mozgástere a huszadik századi író, ám általában az író küldetése, munkája, morális kötelességei. Az írás szerepére és az író minőségére vonatkozó eszmefuttatásaival a legkülönfélébb helyeken találkozunk. A Vendégjáték Bolzanóban például, Casanova révén az író három típusát különbözteti meg: „Van, aki egy szobában ül és ír, nem csinál semmi mást. Ezek a boldogok. Életük talán boldogtalan, mindig magányosak, úgy néznek a nők után, mint a kutyák a holdra, panaszosan világgá vonítják bánatukat. Keseregve adják elő, hogy minden fáj nekik, a nap, a csillagok, az ősz, a halál. Életük boldogtalan, mégis ők a boldog írók, akik a betűnek élnek, nem tehetnek semmi mást, főnevet reggeliznek, egy-egy szép húsos jelzővel karjaik között alusznak el. Álmukban sértődötten mosolyognak. És ébredéskor az égre néznek, kancsi szemmel, mert mindegyre önkívületben élnek, a bandzsa elragadtatásban, hogy jelzőkkel és főnevekkel, dadogva és folyékonyan, nyögve és harsogva, végül mégis, rendszeresen ki tudnak fejezni valamit, ami Istennek is csak egyszer sikerült... Aztán vannak, akik úgy forgatják a tollat, mint a tőrt és kardot, vérrel írnak, epét fröcskölnek a papírra, megtalálod őket a munkaszobában, bojtos hálósapkával fejükön, amint szidják a királyokat és léhűtőket, az uzsorásokat és az árulókat, akik zsoldosai és harcosai egy eszmének, az emberek valamilyen ügyének... Ezek az írók, akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot, ezek a boldogtalan írók, akik hatalmasok, mert van szellemük és erejük, de nincs bennük csend és áhítat, ezért boldogtalanok. Ezek, akik le tudnak szóval döfni egy királyt, vagy egy világrendet, de nem tudják kifejezni azt, ami az élet titkosabb értelme, az elragadtatást, hogy itt élünk a földön, a boldogságot, hogy nem vagyunk egyedül, a csillagok, nők és démonok vigyáznak ránk, s a csodálkozást, hogy meg kell halni..." A harmadik lehetőség pedig?! „Csak én vagyok a fontos – így Casanova – az író, én, a személy: mert több és nehezebb dolog lenni valaki, mint csinálni valamit... Élni akarok, hogy írni tudjak... író vagyok, tehát élni akarok..." A szövegen érezzük a regényidő lenyomatát, ám szellemes mélysége érvényes. Nem mentes a mitizálás pátoszától sem, ám valós lehetőségeket tipizál. Az íróarcképek elvontak, mégis élők, típusként érvényesek, Márai a harmadik fajtához tartozónak érzi magát. A Kassai őrjáratban, ám máshol is elmondja, hogy érzése szerint „veszélyesen él". Nem életveszélyre gondol, ami Fábryt többször is kísértette, leselkedve rá. Olyan veszélyre gondol, amely abból következik, hogy az író, az ember következetesen vállalja önmagát, hite töretlen és akarata megdönthetetlen. Ilyen egyéniség útja könnyen kiúttalanságba vezethet, állandó kételyei okán, kétségektől gyötörten. Ehhez is Karinthy nyújt támpontot! „A két hívő: Dosztojevszkij, Krisztus elszánt követője és Marquis de Sade, a sátán elszánt ügyvédje között (mindketten vallásosak) Márai az agnoszticizmus bizonytalan, de annál emberibb válaszútján áll. Nem szent és nem gonosz. Az, ami a lélekkel megvert emberben a két lehetőség érvényesülése: szenvedő. Többet érdemel még az elismerésnél is: részvétet és megértést." A kor azonban ritkán megértő s az idő bonyolult ellentéteket alkot – szó szerint. Ebben az időben az író Fábrytól sem kap megértést, mint később írja, „az évtizedek folyamán elég gánccsal illette Márait". Jegyzetét a Fáklyában jelentette meg 1954-ben, annak apropóján, hogy a Magyar Rádióban elhangzott Márai Halotti beszéd című verse az emigrációból, Tamási Áron nyugtázó válasza kíséretében. Fábryt elemi erővel megrendíti a két író drámai dialógusa, tőle szokatlanul szinte lelkendezve reagál, ekkor írja: „E sorok írója... a magyar szellemi élet egyik saroktényezőjeként kezelte mindig – Márait –: tisztelte benne a művelt emberfőt, az európai magyart és a felelős írástudót. Vox humana volt: nemhiába indult tőlünk és közülünk. Polgár volt, akiben mintegy összegzőn és búcsúzón manifesztálódtak e valahai halódó osztály maradék erényei." Szót kell ejtenem róla, miért idézem gyakrabban Fábryt. Úgy érzem, Kassán megtehetem. Ellentéteik közismertek, módot adva különbségtevésre, választásra, akár szembeállításukra is. Én magam rokon vonásaikra, már-már testvéri patriotizmusukra hivatkozom. A mai „kassai polgár" bizonyára tudja, hogy az igaz írók vitái és ellentétei inkább csak árnyalhatják az életművek magyarázatát! Sokkal inkább az időt jellemzik, mint az írót, aki néha az ősök tekintetével szemlélődik, zendülve ellenük, máskor fanatikussá válik, majd kiábrándul és megvallja súlyos tévedéseit. Mindkettőjüknek sok köze volt Kassához, írók voltak, becsülettel teljesítették küldetésüket.

Ceruzával a kezemben olvastam újra a Kassai őrjáratot. A fontos gondolatokat, szellemes megfogalmazásokat aláhúzom. De rá kellett jönnöm, hogy hiábavalóságot terveztem. Az elolvasott oldalakról sűrűn aláhúzott sorok néztek vissza, lassan több volt a ceruzavonal, mint a tisztán hagyott sor. A könyv megbonthatatlan gondolati rendszernek tűnt fel, melyet egyetlen óriási – s tegyük hozzá, lehetetlen – pillantással kell áttekinteni! A súlyos gondolatú sorok között a korabeli – 1941-et írunk – Európa drámája feszül. A múlt bölcs meglátások kíséretében szembesül a jelennel s még inkább a jövővel, és az írók árulása vagy helytállása fájdalmas kötőanyagként tartja egybe a megnyomorított élet tényeit. Nem lett eufórikus, fölszabadult könyv, Márai írta, tehát nem is lehetett. Erőtől duzzadó könyv azonban, mert nem mentes a regénytől. Európa egykori jövőjéről találunk benne váteszi erejű gondolatokat, „a jövő egység Európájáról", amely fél évszázad múltán időszerű igazán. Néhány gondolata jóhiszemű, a jelen nem igazolja, bár aligha lenne cáfolható – „hiszek abban, hogy a hősies polgár és az igaz művész adhat csak új egyensúlyt a világnak, új világképet a megsértett emberiségnek" –, másrészt a gondolatok summája helytálló. Állítja, hogy „Európa nem a harctereken pusztult el, hanem a lelkekben. Ha a lelkeket nem tudjuk megtölteni új hivatás-érzéssel, Európának nincs joga többé a vezető szerephez, melyet évezredeken át betöltött... Az európai műveltség eszméje volt ez, a hivatásérzés, hogy küldetése van a világban, el kell hintenie a népek lelkében az értelem és hit törvényeit... Csak élni, a teremtmény közönyével... ez a süket boldogság nem adatott meg az európai embernek. Valamiért élni, egy eszményért, egy hivatásért; ez a sorsunk... Egy napon az európai műveltség titkos szerkezetét új árammal kell megtölteni; s ez már nehezebb feladat lesz. Ez lesz az írók, az egyházi és világi papok, a nevelők dolga... Egy napon meg kell menteni az európai ember lelkét, szószékekről és folyóiratokban, újságokban és rádióban el kell hallgatni mindenfajta politikai hírverésnek, s egész egyszerűen, végső felelősséggel megfogalmazott szavakkal kell megmagyarázni az európai embernek, hogy érdemes élni, van miért élni, s dolga van a földön... Négyszázötvenmillió ember fel akarja építeni a romokból az új Európát, melynek civilizációja Amerikával szövetkezve uralkodhat a világ felett..." Majd hozzá teszi még! „Én is veszélyesen éltem, s magam módján: veszélyesen, mert hűségesen valamihez." Máshol ezt mondja: „...egy elmúlt kultúra egyik maradék embere vagyok."

Gondokkal és búcsúzással van teli a Kassai őrjárat, nem lehetett örömteli könyv. Benne a szellem arisztokratájával (Karinthy) találkozunk, aki minden érzékével a humánus művészetnek él. Halljuk őt! „Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma." Mai tudásunk birtokában meghökkenünk, elbizonytalanodunk, kétkedve gyakorlatiatlan transzcendenciákra gondolunk, prófétát vélünk hallani. Hitehagyottan és kiábrándultan, már-már cinikusan gyanakodunk az eszmékre. Pedig a valóság nem lehet eszmétlen! Márai Sándor művében olyan íróval találkozunk, aki állandóan önmagát írja, hogy emléket állítson letűnt értékeknek, a múló időnek. A jelent írja, de önmaga okán a történelemből építkezik. A múlt erői okossá, rezignálttá teszik, hazája elvesztésének abszurd igazságtalansága a képtelenségek állandó tudatával töltik el. Vágyak helyett talán inkább a remény él lelkében. Az élet felszíne nem köti le figyelmét, a mélybe néz és a lényegre gondol, hisz a gondolatban és írásban. Indító erői kisebbségiek. A kisebbségi fogantatás, tudom, ellenérzéseket gerjeszt. Gyakran tévesen. Kisebbségi írón nem azt értem, hogy valaki a deportálásról ír, jogtalanságról beszél és a megmaradásban reménykedik. Ezek is jegyei, de talán nem is a leglényegesebbek. Hanem hogy nagy eszmék megszállottja, hisz a humánumban és elkötelezettje a magyar szellemiségnek. Erősen a történelemben él, melyet apáitól örökölt, tehát veszélyesen él. Márai a kisebbségi léthelyzetet a humánum világméretű kisebbségi állapotaként élte, ezért nem a fizikai létét illetően, hanem szellemi értelemben élt veszélyesen. A kisebbségi lét – emberi léthelyzet. Súlya egyre nő, értelme fokozódik. Nem sors és életmód már csupán, hanem filozófiai kategória, melynek szociológiai-, történelmi- és morális alaptételei új valóságformáló erőkként jelentkeznek. A kisebbségi létfilozófia igazságai a jövő fontos axiómái lehetnek. Ilyen értelemben érzem Márai Sándort kisebbségi fogantatású írónak, és hazai irodalmunkra is így tekintek.

A Márai-portré utolsó vonása is jellegzetes. A gyakorlati élmény, a beavatottság és hiteles ismeret, a tudás birtoklásának az igénye ez. A klasszikus polgár, s tegyük hozzá, az alkotó ember alapvető munkatörvénye! A híradás szerint élete alkonyán valahol San Diegóban lövésztanfolyamra járt, céllövésben gyakorolta magát. Tudja és éli a hitelesség törvényét. Minden munkaeszközt, tárgyat és folyamatot ismerni kell, a fegyvert is, mielőtt az ember meghúzza a ravaszt!