Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. május - 100 éve született Márai Sándor / Az ember, akit elütött az autó

Az ember, akit elütött az autó

   

Tulajdonképpen nem is akart meghalni még,

mert volt dolga a földön, az az erdőparcellázás,

s abba az üzletbe is csak azért ment, hogy egy pikémellényt

vegyen. Csak amikor kijött, fogta el valami fázás –

didergett, és becsukta a szemét, s nem tudta, megálljon

                                                                                      vagy gyorsabban menjen.

     

Mert a fiát is szerette volna még látni, mondjuk tíz év után

– ha letette már az érettségit, tüzérönkéntes és hozzá hasonlít –,

és szeretett egy fél órát aludni ebéd után.

Egyéb is volt, amiket szeretett, jelentéktelen, de kedves holmik,

egyáltalán, elég jól érezte magát és a kilátásai sem voltak

                                                                                                            éppen rosszak.

   

De mikor az úttestre lépett, ez már mind messze ment.

És kiejtett a szívéből minden anyagi emléket, képet,

kergette enmagától el magát, mint tolakodó esztelent,

és minden lépéssel az élettől száz kilométerrel tovalépett,

így kezdett el ordítani (de akkor már a kerekek alatt feküdt

                                                                                                                 és nem volt feje),

   

hogy nem szabad és nem lehet, mert eddig semmivel

nem jött tisztába, s azt se tudja, mi az isten –,

de ezt már senki sem hallotta, mert ezrivel

Álltak az emberek s látták, hogy feje nincsen;

s a sofőr izgatottan kérte a megállapítását, hogy szabályosan

                                                                                                                   járt el és tülkölt.

   

                                                                              (Kassai Napló, 1922. december 24.)