M. Ö. verse

Mért írom ezt? Hiszen nem vádolok!

Csak sandábban járok valamivel

S az emberek híg halszemét lesem –

Ők mit tudnak? Igaz? Ennyi? Ugyan!

Az nem lehet, hisz akkor minden ember

Összefutna és bőgni kezdenének

Csordamód s okádnának fel az égre,

Falhoz csapnának munkát, gyereket.

Az nem lehet. Csak csendesen. Nyugodtabb

Lesz az ember és röstelkedve jajgat,

Inkább egy kissé egyedül vagyok,

Az ember lassan mégis egyedül lesz,

Azt hiszem, így kezdődik a halál,

Úgylátszik, nincs ez másképp. Eleresztlek.

Nem megyünk már lányok után, barátom.

Szép szemed, tiszta szájad eltemették.

Te hulla vagy. Mi egyszer a Körúton

Együtt mentünk s Kropotkinról beszéltünk,

Költők voltunk, sörényünk lobogott.

Minden elmúlik. Meghalt Hilda is.

És este halottfáradtan lefekszem.

Hogyne, lefetyelünk a kávéházban.

Egy verssorod néha eszembe jut,

Vagy a neved. Vagy az, ahogy nevettünk

S mentünk nevetve reggel Budapesten

A forradalomban és énekeltünk

A részeg, sűrű ködben. Micsoda

Zagyva barom, mocskos pimasz tiport el?

Mért rejti szörnypofáját, hogy leköpjem?

Nem is gyűlölöm, csak sápadtraváltan

Émelygek és utálom. Gyáva disznó,

Halál, Rend, rongy barom, így káromollak,

S ágaskodva rángatom szörnyű mancsod,

Felelj, te zagyva szörny! Ints! Add jelét,

Hogy értelemmel rombolsz legalább,

Ha már ok s értelem nélkül teremtsz!

Hová ordítsak? Én a csillagok

Szavát nem értem, Isten hallgat és

Itt abajgatok egész egyedül,

Barát nélkül, a lámpát bámulom,

Csak szájam gajdol valami panaszt,

Mint a hűdéses lalláz, tán anyácska

Nevét nyögi, vagy ezt: tente, vagy

Nevedet, barátom.

(in: Mint a hal vagy a néger, Budapest, Pantheon, 1930)