Márai – Ottlik és Örley tükrében

Még a végén kitelik tőle, hogy egész jó kis mulatság legyen itt nekem ebből a „Márai"-ból. (Máraizásból, mondhatnám pontosabban; mikor a témához végképp nem értek.) Hogyan lehet, persze, nem érteni egy földrajzi folt betájolásához, ha körötte minden egyebet, legalább tájékozódólagosan bemértünk? Ha egyszer Illés Endre vagy Kellér Andor különböző szinten kitűnő panorámáját ismerjük (Krétarajzok ill. Az élet édes tarkasága), végig az elfeledett prózaírók hosszú és nagyszerű során, a magyar mód jellegzetesen alig-felsztároltakon túl a feledett kincsekig, a félbeszakadt tehetségekig – és egyiküknél, Illésnél se, Kellérnél se bukkantunk soha Máraira, de szinte kiáltóan kínálkozik az „ítélet" (nincs!), hogy Márai Sándor valami olyan teltség, nem édesség, de méz, ugyanakkor kemény cukor, fanyar cukor, élek és lapok együttese, ami nagyon-nagyon irodalmi lehet, polgárian filozofikus... de álljunk meg itt egy pillanatra, olyan „esküdtekké" ne váljunk, akiknek törvénykező szereplését kizárja, hogy olvasták az ügy sajtóelőzeteseit. Márai makacsul nem volt jelen-hagyva a 45 utáni magyar irodalomban (na ja! kint s bent a macska nem fog egyszerre egeret, mondhatnák J. A.-val, ám ez durvulásnak látszhatna), s például, ha jól nézem, olyan jeles olvasó, mint az írással is emlékörökítő építész, Granasztói Pál sem tér ki munkásságára (ha tévednék: hát ott, ahol én olvastam őt, kiváló, maiaknál sokszor jobb Ottlik-és világirodalom-elemzéseit, e pompás amatőr irodalomlovasét, hát ott, ahol –„Könyvek között" – én ismerhetem munkásságát, nem rikít éppenséggel Márai, holott Granasztói Pál erősen „polgári" jelenség, és tessék, mégsem, holott igazán végigmegy a pályán, tessék megnézni az Itthon éltem e lapjait), hát igen, Márai „aztán" nem élt itthon, és nekem például nemcsak mindennapi kenyerem nem lett ő, de még „malomellenőrködve" sem ízlelgethettem, miféle sütés ez (ha zsenge általános iskolás koromban szexinek olvasott Vendégjáték Bolzanóban című könyvét valahogy onnét Vaszary – tudtam, nem „legmagasabb irodalom" –, Szántó György – tizenkét éves malomrevizori fejjel is tudtam, szélső jelenség – társaságából felejtem, elhagyom; egy Márai – nem Márai, nem vitás), nem, tulajdonképp hogy ez így áll, még egyik kedves Szerkesztőm is azt mondta most, nem csodálja, ha „ottlikista" vagyok, Márai nem lehet egyszerű és közeli esetem. Értsd: nem lesz egyszerű, hogy ilyen, ráadásul, „ennyire ilyen" (ahogy soroltam) előzmények után bármit is mondhassak róla hitellel, vagy netán öreg fejjel elkezdjem olvasni őt.

Nem is erre ment a – mondom – mulatság, hanem ráleltem Örley István standard könyvében, A Flocsek bukásában három Márai-dolgozatra, „korabeli" kritikára (hát persze! 1945-től, fájdalom, Örley fizikai valójában sincs „meg" nekünk); majd – jó, rossz gépiesség? – Ottlik Géza kimagaslóan csodálatos Próza című kötetében kezdtem lapozgatni, vitt egy halvány emlék, s igaz volt: Márai előbukkant nála is. (Bár rövidebben; de mások még inkább így, olyanok, akiket Ottlik, tudom, igencsak értékelt és szeretett.)

A dolog Ottlik-része intézhető el rövidebben – ha már így méricskélünk ösztönösen –, s jobban meg is értem, miről van szó itt. Előrebocsátva: Ottlik Géza nagyon szigorú ítész, bár jószívű, irodalomvédő. Hunyadi Sándorról például csak a legszebb dolgokat mondja, vagy Maugham-ról, de aztán fogyatékaikat is kíméletlenül tárja elő, pontosabban Hunyadi nem-a-Iegjobb-maughamizmusát a cselekményvezetésben stb. Mit írhatott, tűnődtem, Márairól.

Nos, a következőket írta: elsősorban „Atmoszféra" a hívószó, a másik író a Márai-ikercikkben Cs. Szabó László (számomra még fehérebb fehér folt marad), a szintén „Atmoszféra" jeligéjű szomszédos dolgozat tárgya Jékely és Dsida.

Hangsúlyozza Ottlik a Márai-Cs. Szabó hasonlóságot abban a kérdésben, hogy mindketten nagyon „irodalmi" írók. Bár, teszi hozzá, ezzel nem mond sokat, hiszen minden igazi írónak az irodalom (az irodalmiság) a legfontosabb. Ez valami módon minőségmeghatározó. (Szemben, ma fontos ezt szögezgetni, a publicisztikus, filmforgatókönyves, szocio-filozofikus, „verekedő" írókkal – ők nem lennének annyira kifejezetten írók. Hm.) „Márai még a huszadik vagy a harmincadik kötete után is szemlátomást a kamasz fiú áhítatával írja műveit. A fogalmazás számára nyilvánvaló szükséglet és mélységes kielégülés." Mondatokon, fejezetek során át – a kifejezés öröme hajtja. A leginkább lehet őt a társak közül „hivatásos művésznek" nevezni. Másrészt Ottlik úgy érzi, besorolható lenne Márai az „amatőr, a dilettáns alkatú írók közé" is, „amilyen Anatole France volt".

Alakul a portré. S alig húsz sorban; mert most jön az, hogy Ottlik szerint akkori „újabb könyveiben egyre kevesebb nyomát találjuk ennek az erős, tiszta-művészi naivitásnak". Íme, jól találgattunk az imént: hogy Márai óvakodna, mint az újságírók, így Ottlik, hogy a rettegett naivitás látszatába kerüljön, „...jártas, mindenről értesült író" most már ez a Márai, állást foglal, ítél, helyesel vagy kárhoztat. De rögvest föl is menti őt a Próza szerzője: „elfogulatlan művész" azért, „lírai érzékenységű stiliszta". És „sok könyvével cáfolhatná meg könnyűszerrel vádjaimat". Meg hogy az újságírást (rilkei hagyomány) oly rosszallólag emlegeti Ottlik, azt, mert újságcikkben ad Márai – idézi őt Ottlik – remekmívű képet erről meg arról (egy cirkuszról, például), és épp „a gyanakvó irónia teszi... lehetővé" számára, hogy „élvezze a világot; s ez az igazán őszinte magatartása". Korai műveiből is ezt a „lelkes, áhítatosan szellemtisztelő fiatal újságíró"-képet látja kibontakozni Ottlik. Hangsúlyozza, „nem kalandor, hanem előkelő átutazó" (lásd „Vendégjáték..."), nem polgár, hanem művész – „még ha Egy poigár vallomásainak nevezi is főművét". Ottliknak igazán volt érzéke „a kamaszkor arisztokratikus függetlenségé"-hez, vagy ennek megsértéséből adódó traumákhoz; így értékeli a Zendülők című Márai-művet. Szemben állnak ezzel a „felnőttkor" dolgai, melyekhez állítólag meg kell komolyodni – és ez a valódi érlelődéshez képest hívságos virulás csupán. (Ez nem Ottlik, ez megint Rilke.) Filozofálgatásai – Márairól beszélek – kicsit úgy kordivatszerűek (egy csillag megszólítása), ahogy Szép Ernő Ádámcsutka-könyvében. A Márai-reflexiókban (Ottliknál sem különben) a szív, a hőfok, az eszmélet... fontos kérdés. Gyönyörűnek találom azokat az idézeteket, melyeket Ottlik egy márais Párizs-leírásból csippent ki; ahogy „idegesen vibráló fényekből, keserű, ironikus, költői mondatokból rakja össze" műveit Márai Sándor; miközben „minduntalan döntő, örök érvényű dolgokat mond ki", így teremt – továbbra is „kamaszfiúsan" – izgatott atmoszférát. Sajnos, még Ottlik sincs másképp a tartalom kérdéseivel: parányit mellőzi az ilyesmit, holott én borzasztóan kíváncsi volnék, miről is ír Márai, mik a sztorijai, a kamaszfiús formaáhítat világába mennyire kemény és kesernyés igazságokat, tényleg végérvényes, megoldhatatlan ellentmondásokat transzponál – vagy sem, hogy ügyetlenül nem éppen vibrálva zárjam mondatomat, meg az Ottlik-elemzés ismertetését.

* * *

Talán az egész Márai-ügyemnél (az enyémnél csak, persze!) többet ér, hogy Ottlikot, és kuriózum ürüggyel, még erősebb eltemetettség okán még nagyobb üdvre, Örleyt előhozhatom, végső soron előhozhatjuk. Így többesben, igen, hiszen a felkérés a dolgozat része mindig.

Távol legyen tőlem az a fajtájú Örley-magasztalás, mely a prózai életmű esetleges kezdeményessége (kezdeményben-maradása) miatt a kritikai művet (szintén ólom-tömör, két zsebben elfér) páratlanná emelné. De színigaz(nak Játszik, nekem): kezdve Julien Green méltatásán, folytatva Montherlant-nal, korántsem végezve Thurzó Gáborral – hány és hány feledett, félig feledett nagyság! –, igen, Örley jószerén tévedhetetlenül jár a késnek amaz élén, ami a bírálás joga (jogtalan, szerencse-adta kényszere-üdve). Hiszen mily távoliak a paraméterek (kritikus és mű között), ezt is észre kellene venni talán annyi divat-gyors fizikai hasonlat, nyelvfilozófiai agyonelemzés (és jogos, már várt, de nem eltúlzandó szempontérvényesülés, érvényesítés, önérvényesülés) után. A jó kritika mindig az irodalom csodája még, az írásé; a kritikus olyan hálátlan szerepű „szolga", „cseléd", aki aztán lázad, hogy a sóból nem vehetett sarokházat. (Ma a kritikus nem csen, a kritikus érdemben – az aránytalanul nagyobb erkölcsi pályabérért, ugye, mint irodalomelméletész – ugyanott tart, ahol a part szakad, az író a semmiért jószerén megszakad; s nem anyagiakról beszélünk. Manapság az irodalomelmélet és a kritika azért nagyon hasz(on)talan műfaj, mert maga a – mégis eredendőbb – írás sem jut „sehova". Örley oly korban élt, amikor ez még nem így volt, ez Mándynk, Ottlikunk nagy „klasszikus-korszakaiig" sem így volt, tehát Örleynek (és minden kritikusnak) a szakma megkérdőjelezetlen becsülete miatt kellett igenis kitennie magáért, hogy maradandót alkosson; s e maradandóság próbaköve a jelen idő volt rögvest!

Örley életművét – mert alig van! – nem ismerhetem úgy, mint Ottlikét, akié kialakult. Kevés az ismeretmennyiség, így hamarabb csapja meg az embert a magaslati levegő, mindennek kétszeresen örülünk, amivel „Szent Örley" (kezeljük így) valóban létezhet nekünk. Márai-képét sem vizsgálhatjuk másképp: levonva a levonandókat, a kritikákkal kapcsolatos szubjektív meghatottságunkat; megrendülésünket, ha szabad így mondani: visszafogottságában is micsoda keménység.

Szerencsére van manapság is néhány ily meg nem alkuvó kritikusunk: a túl keveset emlegetett Rábát, Györffy Miklóst említem közülük. Igen, Györffy kifejezetten Örley-iskolás.

Örley jobban „megrészletezi" Márait, nem foglalkozhatunk tárgyával az Ottlikénál aránytalanul nagyobb terjedelemben. S nem kísérjük végig a „kapukat", melyik könyvről mit mond, „mond mit"; az első szembeszökő mondat a már megismertekre rímel: „Márai... vajon oly merész és konok-e... formateremtő útján, mint ahogy rajongói oly áradozva emlegetik?" Örley, ezt csak mellékesen, gáncstalan stiliszta, s ezért emelem ki a szempontot: van itt egy mondat, melyben kétszer fordul elő az „oly" szó (és a mondat jó!), előjön benne a (kihagytam) „ő" névmás is, mint jelző-féle, „konok-e ő", nem modorosság! Ezt csak arra nézvést, mennyire szabad vagy nem szabad kész fogalmak szerint stílust megítélni.

Elhangzik a megállapítás: a könnyebb utat választotta.

„A regény után kínzó zűrzavar marad az olvasóban." Mindegy, melyik a regény. De miért, mi ellenére? A sok „elragadóan szép és okos mondat" hiába van (ekképp), sok mindennel „nem békítenek ki", bár sok mindent felejtetnek.

Ottlik és Örley eddig egy olyan író képét rajzolja ki, akinek nem primer, tolsztojian-dosztojevszkijesen erős létélmények tolultak a tollára, és nem volt annyira (mesteremberien) zárt-forma-teremtő, mint (mit mondjak) Hunyadi Sándor, Maugham, egészen másunnét nézve Mándy.

Idézem: „A Napnyugati Őrjárat írójára úgy emlékszünk, mint aki elsősorban egy lírai kalandra indult, mikor kitűzött úticélja felé meglódította a vonat... Ez a kaland természetesen tele volt eszmélkedéssel. Az utazó egy világgal akart azonosulni, de végül is magányos és gőgös maradt ebben a világban..." A Kassai Őrjárat „nem hódító mű... a művész... megsínyli, hogy ez alkalommal páncélt kell... öltenie, a költő talán most is közvetlenebb és forróbb élményt adhatott volna a gondolkodónál..." Vagy a primeren alak- és formateremtő prózaíró! Örley jól látja kritikánk, prózabefogadásunk máig terjengő, örök baját: a gyermeteg, füstölőlengető, dicshimnuszos kórusok (s hozzátenném: a közönség nem pallérozott ízlése, újdonsághajhászása; ahogy – ismétlem – Mándyk, Hunyadi Sándorok, Tersánszkyk után és hanyagolásával tud pittoreszk, pikareszk dolgokért rogyásig lelkesedni utolsó két és fél évtizedünkben), és Örley a művész „polgári" mivoltát itt elég nagy bajnak tartja. A költői lobogású (tehát helyi valőröket megcélzó) tökéletességek, nagyszerű „mondatok" – kétes dicséretnek hatnak, gondolom, Ottlik sem a maga prózaeszményének megvalósítóját magasztalta volna így. Márai (Örley szerint) kicsit olyan peckességgel mozog a novella műfajában, mint aki szépséges új öltönyt „hord be". Ha belegondolunk a külhon polgárias novellairodalmába, milyen más egy feltörekvő amerikai polgár (Fitzgerald), egy őshagyományú angol kúria-lakó, a felsőbb tízezer fanyar krónikása, Evelyn Waugh, urambocsá' milyen elemi erő Máraihoz képest egy Montherlant, egy Simenon. Igen! Örley: „Márai – aligha tehetne másként – műveit nem hordozza ki, futtában löki ki őket magából: kísérlet és alkotás egy iramba szakad" (micsoda kifejezőerő az Örleyé!), „a remekmű törmelékek hátán virágzik ki..." S innen tegyük el Örleyt egy esős őszi napra, amikor majd némi Márai-olvasás után nemcsak ráérezhet a furcsa rezonőr (a jómagam nevű illető) a Márai-matériára, de ráismerhet, és vitázva mutathatja fel Örley kritikusi érdemeit, érthet egyet vele, módosíthatja, hozzáadván a maga többletét (ami csak a későbbi kor rálátás-előnye), gyakorlati gyarlóságait (ami, remélhetőleg, nem lesz az elfogultság szülötte, csupán hogy Örley valóban arányítóan zseniális kritikus volt és maradt). És az irodalom mindenek feletti szeretetének Ottlik is ugyanilyen elhivatott úriembere. Kettejük mérlegén Márai különleges becsű korjelenség kell, hogy maradjon. S ezzel a kritikai érdemmel, hogy meggyőződésből vehetném át, magamat kitüntetni végképp nem akarhatom; kísérletemben, hogy egy számomra csupán ráérzésekből ismert életművet akár érintgessek is, idáig szabad elmennem. Mondom, a többiről, ha úgy adódik – ha nagyon úgy! –, majd legközelebb.

Ám Örley után igazi Márai kritika csak nagyon felkötött fehérneműben képzelhető. Ahogy ez a kemény bíráló „lehordja" olykor a tárgyalt szerzőt, mélységes ismeret eredménye lehet csak, át nem vehető érték. De ha van igazi magyar kritika, és van, Örleynél feltétlenül megszületett – s Márai életművénél, gyanús, fontosabb fölfedezés lenne egy olyan szövegkritikai „test", mely Örley István megállapításait a mindenkori művekkel szembesíti, megnézvén, mi és hogyan és miért; s hány karáttal. Bár a gyémánt szemlélet sem mérhető azon. Örley gyémántvágó kése alatt Márai mintha üvegnél ezerszer nemesebb anyagnak bizonyulna, de az sarjadt őskőzeti tökély híján való.