Vágóhíd Miskén

Leküldték a múltkor a frontra, hogy küldjek tudósításokat, mi az, mi van ott, és ahogy már újságírással egyáltalán ki lehet fejezni a dolgokat, I mondjam el, hogy élnek ott az emberek. Nem tudom, más mint van ezzel, de van az újságírásnak egy fajtája, ami lelkesítő: ez. Elmenni egy idegen vidékre, idegen emberek közé, egy város, egy falu, egy ember emlékét magunkkal vinni, szétszedni, megkísérelni, hogy megmagyarázzuk, hogy egy szoba szagát visszaadjuk, egy ember nézését, a hanghordozást lekottázzuk: valahogy így. Persze, megcsinálni ebből valamit nehéz, majdnem lehetetlen teljességgel adni a dolgokat. Ami stop-os sürgönyökön és cenzúrán keresztül megmarad, az vagy becsületes semmi vagy egy kis jóhiszemű csalás. Vagy becsületes, szóról-szóra igaz riport, vagy novella. És nincs elszomorítóbb, mint mikor novellát ír egy újságíró.

Szeretnék elmondani itt három kis dolgot, amiben nincsen hadi helyzet, nincs demarkációs vonal, olyan semmik, ha jól összeveszem, nincs is bennük lényeges. Azt se tudom, hogy íráson keresztül azt az érzést jelentik-e majd másnak, amit nekem jelentettek. Elteszem őket emlékbe, mert hetek óta az az érzésem, hogy minden kis dolgot, ami ebben a városban történik, le kellene fotografálni, vagy megírni, berámázni, lepréselni, mert az életnek valami olyan hallatlan expanzivitása sugárzik belőlük, amilyent azelőtt nem éreztünk soha.

Az egyik dolog ez: Kalocsán esett az eső, az egész vidéken a zöld mű-út fölött megült a víz s az utakon járhatatlan sár volt. Kalocsáról Miskére mentem parasztkocsin. A kocsi elakadt Miske előtt a sárban. Hideg és szeles idő volt, a kocsis káromkodott, leugrott az ülésről a sárba, a lovak istrángja elszakadt; kötözte, elszakadt: nem mehettünk tovább. Estére Miskén kellett lennem, onnan kaptam kocsit tovább a harcvonal felé. Leszálltam a kocsiról, kezembe vettem a táskámat és elindultam gyalog a mező szélén a falu felé. Volt még vagy öt kilométernyire. Már sötétedett, hét óra felé volt. A puszta fölött járt a szél, csontig. Mentem a mezőn, egyre nőtt a sár, a szél, a sötétség. Két kilométert mentem, este lett. Csillagos, hideg alföldi éjszaka volt, a szél elvitte a fejemről a kalapot, a hajamat mindig a szemembe szórta, küszködtem a nehéz táskával, a sárral; a puszta olyan sötét volt és beláthatatlan, egy világos ablak nem volt sehol. Volt a zsebemben egy nyílt parancs, hogy mozdony, kocsi, autó, repülőgép, telefon, távírda, kávéház, mit tudom én, a hadügyi népbiztosság rendeletéből rendelkezésemre áll. Vittem a repülőgépes parancsot a zsebemben gyalog, kezemben a táskával, egyedül a sáros pusztán. Nem tudom meddig korzóztam így Miske és Kalocsa között, amíg egy parasztháznál megállottam. Mondtam, végre. És nagyot lélegzettem. Letettem a táskát a sárba, a kezem gémberedett volt, kopogtam. Kis, tanyai parasztház volt. Nagy sokára kinyitották. Gatyában meg ingben állt a paraszt az ajtóban.

– Mit akar? – kérdezte.

Elmondom, hogy mi bajom, erre jól körülvizsgál és beenged. A szobában az emberi párának, izzadságnak, valami csizmának nehéz, fullasztó szaga ül. A sarokban kemence, még meleg egy kicsit, mellette egy ágy. Az ágyban fekszik egy fiatal parasztasszony, nagy, piros dunyha alatt. Mellette egy széken pislogó olajlámpa. Kérem, hogy adjanak enni valamit, megfizetem szívesen. A paraszt megkérdi:

– Tej van meg vaj, meg kenyér. Mit ad érte?

Így. Mondom, adok, amennyit kér. Az asszony felkönyököl az ágyban, kíváncsian bámul, dörzsöli a szeméből az álmot. A paraszt mezítláb, ingben-gatyában sétál föl-alá a földes szobában, egy bögre tejet tesz elém, vajat, kenyeret, a lámpát odaállítja az asztalra. Odalök egy széket. Leülök. Mind e közben egy szót se. Aztán szó nélkül visszamászik az ágyba, az asszony mellé, betakaródzik a dunyhával, felkönyököl ő is és bámulnak mind a ketten reám, mint egy idegen állatra. Megpróbálok enni, nem tudok. A vaj avas. Fáradtan ülök, belefektetem a kezembe a fejem, aludni szeretnék és nézek a lámpába. Hosszan hallgatunk. A falon egy láncos óra jár. Tizenkettőt ütött. Gépiesen felrezzenek, megint a kenyér után nyúlok, harapok belőle. A paraszt megszólal az ágyban:

– Zsidó maga? Nézek rá.

– Nincs vallásom – mondom. Néz rám.

– Mindjárt véltöm is – azt mondja –, merthogy csak az állat meg a vallástalan embör eszik nagypénteken. Az elébb még zöldcsütörtök vót, de most már, tizenkettő után, nagypéntek van. Hát csak egyön.

Kiköpött, a falnak fordult és elaludt. Az asszony melléje bújt a dunyha alá. Tíz perc múlva szuszogtak. Egy mérges paraszt volt.

*

Reggel tovább mentem Miskére. A községháza magasan áll egy dombon, olaszos árkádok alatt ácsorognak a parasztok. A direktórium kocsit rendel, várni kell rá. Állok a tornácon, az idő kitisztult, süt a nap. Szemben a tornáccal egy fészerszerű, nádfödeles, alacsony tákolmány áll: ez a községi vágóhíd. Bent a sötétben bőg egy ökör, amint vágják. Nagyon idegesítő. Ahogy várok, kis idő elteltén behajt egy paraszt két másik ökröt. Ugyanazok a hangok a fészerből, az a rövid, nyögésszerű bődülés, senki sem figyel rá, végre kicipelik a három ökröt s fellökik egy kocsira. A kocsi eldöcög. Most kijön a hatósági vágó is. Mindig azt hittem, hogy egy mészáros nagy darab, piros, húsos ember. Ez, aki itt a nagy ökröket levagdosta, cingár, kicsi, szakállas ember, bekecsben van, a kezében hozza a taglót. A véres munka után megáll a vágóhíd ajtajában, nekitámaszkodik a falnak, és pipára gyújt. Így áll és pipázik, szelíden. Most behajt egy parasztasszony egy gyönge, kis, párhetes bornyút. Kötőféken vezeti, a kis bornyú vígan poroszkál a napsütésben. Beviszik a fészerbe. A szakállas cingár zsebreteszi a pipát, fölveszi a taglót és bemegy utánuk. Valami húz, bemegyek én is. Odabenn ez történik. A kis bornyút odakötözik egy cölöphöz. A cingár szakállas, kezében a taglóval, körüljárja. Egy nagykendős parasztasszony, a bornyú tulajdonosa nyilván, összetett kezekkel áll és nézi. Azt mondja a cingár, finom, vékony orrhangon:

– Nagyon gy-ö-ö-nge kis bornyú ez, anyám...!

– Gyönge bion. Gyönge kis bornyú.

– Le-e-evágjuk ezt, anyám?

– Hát az ünnepekre már csak levágjuk, kérőm.

A kis bornyú áll, a nagy, buta szemeivel bámul, csóválja farkát. A cingár ember nézi. Megcibálja a farkát:

– Minek örülsz, te farkasmajom? – kérdi a bornyútól.

A bornyú nem felel. A kis ember nézi és csóválja a fejét.

– Ilyen gyönge kis állat... – mondja.

Gyönge kis állat, bizony: éppen olyan cingár és esendő, mint ő maga. Emelgeti a kezében a taglót, méregeti, tétovázik. Látszik rajta, hogy szánja a kis bornyút, amelyik még tejszagú, nedves a rózsaszín orra és kis, fehér farka van. Kedves kis állat, mellette egy kedvetlen, taglóval. A mérkőzés egyenlőtlenségét érzi, vagy mit, mit tudhatom én, hogy mi történik egy hatósági vágó lelkében Miskén, mikor egy kis bornyút kell leütnie. Mit lehet azt tudni, mi mozgatja az embereket, micsoda rugók lökik őket. Talán a hatalmas ökrök után szégyellte a kis bornyút vagy csak szánta. Én szántam, bizony, akkor ott helyben majdnem vegetáriánus lettem. Álltunk vagy két percig tétlenül: az asszony, a vágó, a bornyú és én. Aztán elszánta magát a vágó. Letette a taglót.

– Ezt a kis bornyút én nem vágom le – mondta. – Hadd nőjön még.

És kiment a vágóból, nagyszerűen, mint egy kis hős. Lehet még hinni az emberekben.

Ez egy szelíd ember volt.

*

Egy mozdonyon utaztam vissza Pestre, tizenkét óra hosszat ültem a mozdonyon egy szénrakás tövében, piszokban, füstben, hőségben és hideg szélben, nagyon érdeklődve, amint illik. Egészen friss érzés mozdonyon utazni, a vezető helyett is érzi az ember a felelősséget, mind a hetven vagonért mögöttem, megrakva emberekkel és állatokkal. A vezető szótlan és komor férfi volt, nem társalgott sokat. Mentünk végig a gyönyörű Alföldön, minden szilvafa tele volt fehér virággal a faluk fehér házai között, a szélmalmok és a nagy, zöld mezők mellett, de a vezetőnek erre mind nem volt szeme, csak a manométert nézte, meg a gőzmérőt, vízmérőt, feszmérőt, kilométer-mérőt, rettenetes, mi minden van ott, nem is lehet így kottából elmondani, élni kell közöttük. Volt még egy ember a mozdonyon, a fűtő. Ez egy zömök és szintén hallgatag ember volt. Kormos volt az arca és ruhája a széntől. Amit egy ilyen fűtő dolgozik egy mozdonyon a mostani rossz szénnel, az emberfölötti. Minden öt percben kinyitja a kazánajtót s belódít a nehéz lapáttal szenet, ügyesen, gyorsan, a rettenetes forróságban, onnét a rőt láng kicsap rá, fürgén hajigálja a szenet, mint egy kormos ördög. Ezt nem lehet megfizetni, ezt a

munkát. Ez a fűtő így dolgozott egész nap, szótlanul. Néha vizet ivott, mikor besötétedett, a sötétben is tovább dolgozott, mint egy kísérteties figura, tömte a lángoló kazánt. Pest felé, már az erzsébetfalvai kitérő körül valahol, felugrott a mozdonyra egy másik fűtő. Ez hangos ember volt, vígan beszélgetett. Elmondta a legújabb híreket, családi eseményeket, hetet-havat összehordott. Aztán politizálni kezdett. A Habsburg–házról egyetlen rövid szóban adott erős és lesújtó véleményt. Utána megkérdezte a fűtőt:

– Maga hogy vélekedik erről, koma? A fűtő vállat vont.

– Nem vélekedek sehogyan – mondta flegmatikusan.

Abbahagyta a lapátolást, odaállt a mozdony szélére, összefonta a karját a mellén és bámult ki az éjszakába. A másik most tovább beszélt. A Károlyikormányt már enyhébben ítélte meg, ezt is megkérdezte:

– Hát azokhoz mit szólt?

– Nem gondolkoztam a dologról...

Aztán áttért a mai időkre s kissé egyénien, de lelkesedéssel fejtegette a kommunizmust. Közben a vállára ütött a fűtőnek:

– Ez már csak a mi időnk, koma, mi?... A fűtő most ezt mondta:

–  Hát tuggya: én csak aztat tudom, hogy azelőtt is reggel négykor keltem, osztán befűtöttem a kazánt, mikor a Habsburgok voltak. Meg mikor a Károlyi vót, akkor is csak befűtöttem reggel négykor. Aztán most kumenizmus van, hát én most is csak reggel négykor fűtök be. Mindegyfene az. Mert ha én be nem fűtök, ez a mozdony az atyaistennek se indul el. Tuggya?

Ez egy közönyös ember volt. Hát van mindenféle.

(Vörös Lobogó, 1919. május 16.)