Errata humana sunt

1. Tévedni emberi kiváltság: az angyalok képtelenek tévedni, így ki sem javíthatják tévedéseiket. Tehát: erratumokat azaz erratákat írni, tévedéseket javítani emberi dolog. Javítása során a tévedés jobb tévedés, azaz nagyobb tévedés lesz. Es irrt der Mensch, so lang'er strebt (Az ember tévelyeg, míg célra tör); ezt is meg lehetne változtatni: Es irrt der Mensch, so lang' er korrigiert (vagy korrig-irrt). Azt, aki így ront vagy javít, így bíztatják:

E deszkákon így járd be szép

Lassan a Teremtés egész körét,

S magad fontolva-futva dolgozd

Mennyből Világon át Pokolhoz!,

de a színdarab végén mégiscsak mennybe lopják az angyalok.

Mácha Májusát inkább javítottam, mint fordítottam. A fordítással pár hét vagy hónap alatt megvoltam; mivel akkor nem adták ki, lehetővé vált, hogy huszonnyolc évig javítgassam. Olyan, mint az a fejsze, amelynek nyelét is, fokát is többször kicserélték, az mégis ugyanaz a fejsze. A Kalligram Kiadó most lehetetlenné tette a további javítgatást és azt, hogy a fordítás arra a sorsra jusson, mint Balzac „Az ismeretlen remekmű" című művének címszereplője: alkotója, a festő, a szó szoros értelmében tönkrejavítgatta.

De ez csak látszat. A fejsze nem hagyja magát véglegesíteni. Két hónap sem telt el a könyv elkészülte óta, egy sor máris megváltozott. Nem sokkal lett rosszabb (tehát pokolibb), csak egy kicsit. A könyvben így hangzik (I. ének, 66. sor):

Könnyéből csillag képe süt

most pedig – legalábbis egyelőre – így:

Könyűből csillag néz, tűz, süt.

A tréfát félretéve: a korábbi változat „szebb" volt. Miért? Mert jobban megfelelt bizonyos prozódiai és egyéb normáknak, „közmegegyezésnek": megszokottabb, tehát kellemesebb, fülbemászóbb volt. „Szebb" volt, de nem volt esztétikusabb. Az „esztétikus" szót nem jól használják „szép" jelentésben: például amikor a süppedő szőnyegekkel és süppedővé ült fotelekkel berendezett lakásra azt mondják, hogy esztétikus. A könyvben emlegetett F. X. Šalda kritikus szerint csak a normáktól való tudatos eltérések fogadhatók be esztétikumként. Ezért nem tárgya a természeti szépség sem az esztétikának. Az illető sor az eredetiben így hangzik fonetikus átírásban: V szlzích sze zhlízsí hvjezdní szvit. Ez egy kicsit még cseh fül és a cseh nyelv számára is olyan, mint a Mit sütsz, kis szűcs? Sós húst sütsz, kis szűcs? Sok I van a csehben, de hogy egy nyolcszótagos sorban öt legyen, az egy kicsit sok. Mácha erőlteti: ki tudja, honnan rángatta elő a hajánál fogva azt a slzích alakot; mindenki más slzách-ot írt volna. A sokkírozó hangzásokat kedvelő modern Březina következő sorában kilenc I is virít, így mindjárt az első kettő, s az utolsó öt szótag is mind így í-zik: / přicházíme konečně do křišťálných síní tvých tich. A négy hosszú / után olyan az a tich, mint mikor álmunkból döbbenten arra riadunk, hogy hirtelen milyen csend lett, pontosabban: milyen csendek lettek. Mácha sora sem marad messze emögött süppedőfotelszerűtlenség dolgában. Nekünk öt / helyett három Ű betűt sikerült odagyűrnünk. A szlz-ről, zhl-wl, hvjzd-ről még nem is beszéltünk... Ha ezt a hangzást halványan utánozni akarnánk, ilyesvalamit kellene írnunk:

Hízlalj, rizs, spájzzsír s doh, víg szvit!

(Sőt híg gitt, jegyezhetné meg valaki rosszmájúan.) (Szvit: egy zenei műfaj.) De a fordítók bosszúságára a jó vers még jelent is valamit...

Ideálom az ilyen versfordítás és az ilyen verseskötet:

Az eredeti:                                                       A fordítás:

V slzích se zhlíží hvězdný svit.                       V slzích se zhlíží hvězdný svit.

Addig is, amíg ezt bevezetik, én megteszem a magamét, és a szóban forgó hatvanhatodik sort egy picit közelebb taszítom az ideálhoz. A könyű-ről, a negyvennyolc előttről lemondok, de a negyvennyolcból nem engedek, tehát: Könnyéből csillag néz, tűz, süt.

2. Ez a második rész kevésbé vidám. Beragasztott „Errata"-ként a könyvbe szántam,de ott már egy kicsit túl rendhagyó lett volna.

Az Utószó-hoz. Aki soha sem téved, azt nem kell angyal csalafintasággal ellopni az ördögtől és belopni a mennybe, odakerül magától is. Ha nem mondunk semmit, aligha tévedhetünk. Például: „A könyv születési terét a Budapest–Prága–Jeruzsálem háromszögben jelölhetjük ki." Három ily távoli város semmiképpen sem fekhet egy egyenesen, mivel a Föld gömbölyű, ezért okvetlenül meghatároznak egy háromszöget. A háromszögben tehát nem lehet tévedés. Jeruzsálemben íródott a könyv, ebben lehetne tévedés, de nincs. Feltehetőleg Prágában született hajdan a könyvben megmagyarított cseh művek többsége, így ebben is aligha téved a fenti mondat. De a Májust első nekifutásra Prágában fordítottam le, az első tizenhárom év budapesti javítgatásai fölött pedig régen elrepült már az időnek három tartópilléren nyugvó és a könyv által magához ölelt, tömbszerű folyama, így hát Budapesten nem született semmi (a nem említett Pozsonyban annál több). De tévedés még sincs a mondatban, hiszen azt nem állítja, hogy a könyv Budapesten, Prágában és Jeruzsálemben született, hanem csak azt, hogy születési terét kijelölhetjük ebben a háromszögben. Hát kijelölni kijelölhetjük, az már szentigaz.

Apróbbakat azért mégis csak tévedhet az is, aki aligha tévedhet. Például:

243. lap, az Utószó 2. bekezdése: „... a végső változat elsősorban a Jeruzsálemben élő fordító felfogását és nézeteit tükrözi". Helyesen: „a könyv a szerző felfogását és nézeteit tükrözi."

A könyvnek nem voltak változatai. Egyetlen „változata" volt: az, amelyet az olvasó a kezében tart. „A fordító" – és szerző – felfogását és nézeteit nem „elsősorban tükrözi", hanem csak „tükrözi": a Társszerkesztő felfogásából és Mácha Májusának „szélesebb összefüggéseit" Chotěk fővárgróftól „a valósághoz fűződő viszony lecövekeléséig" és az első cseh vicclap szerkesztőjéig mind felmérő, korrekt tömegtájékoztatásra alkalmas,tudományos, közérdekű és csalhatatlan főszakértői érdekességtől és minden aktualitástól, nostra res agiturtól, személyes érintettségünktől mentes, tudatunktól és önmagunktól független objektív múmiakiállítássá, kövületgyűjteménnyé, irattárrá sterilizálása. A szerző örömmel üdvözli a hajótörést, és abban reménykedik, hogy olvasó is akad majd olyan, aki örülni fog.

Kár, hogy a Társszerkesztő épp akkor szűnt meg „feladatának tartani" a kísérőszöveg opponálását, „részletekbe menő, tételes bírálatát", mikor az Utószó révén végre szóhoz jutott, s a szerző makacssága többé nem fojthatta belé a mondanivalót. A tételes bírálat érdekesebb lett volna, mint „Névmagyarázatok" útján arról értesülnünk, hogy Schiller német költő volt, Puskin viszont orosz. Már miért ne lehetne bírálni attól, hogy „a fordító elemi joga, hogy [...] kifejthesse benyomásait"! (Újdonság ez a tolerancia; egy éve még így írt a Társszerkesztő: „Ha a Kiadó meg akarja jelentetni a könyvet, minden mondatodhoz az én hozzájárulásom szükséges"...) Az egyik joggal kifejti, a másik joggal cáfolja; szép is az.

A szerző megkérdezése nélkül betársszerkesztett Névmagyarázatokból kimaradt több mint ötven, köztük hat cseh név. Magyarázatukat, olvasó, segítség nélkül, önállóan kell kinézned a lexikonokból. A kihagyásokban bizonyára tudományos értékítélet rejlik, egyike ama tudományos eredményeknek, amelyekre a szerző az Utószó szerint fütyül: az a tudományos közlés, hogy aki bekerült, az jelentős filozófus, esztéta, költő, irodalomtudós, aki nem került be, az nem jelentős. Jelentős Kant, Croce, Schopenhauer, nem jelentős Fichte, Giambattista Vico, Nietzsche. Jelentős Goethe, Byron, Hugo, Yeats, jelentős vagy „kevésbé jelentős" az Utószóban emlegetett Filípek (ő az első cseh vicclap szerkesztője), Šohaj, Štulc, Tupý, Vocel, Vrťátko és még vagy fél tucat ilyen, nem jelentős Vergilius, Kleist, Novalis, Thomas Moore, Freiligrath, Jakub Arbes, Mallarmé, T. S. Eliot. Jelentős Böcklin és Rossetti, nem jelentős Šíma, Myslbek, Cézanne és Smetana. Jelentős irodaimár az Utószó Zdeněk Nejedlýje, nem jelentős Otakar Zich, F. V. Krejčí, Irwing Babbitt, Paul de Man, Umberto Eco...

A Névmagyarázatok utolsó lapja, 5. sor: „A struktúra fejlődése" könyvcím az eredetivel egybevetve apró tévedésnek bizonyul: Struktura vývoje = A fejlődés struktúrája.